Versek, mesék ‎

Herczeghalmi Mária: Mikulás Szállingózni kezd a hó, merre járhatsz Télapó? Száncsengődet halljuk már, és mindenki téged vár. Mindannyiunk barátja, mit raksz a kis csizmákba? Diót, almát, mogyorót, vagy kis csokitélapót? Találgatni olyan jó, amíg eljössz, Télapó!

NICZKY GÉZA: ÜNNEPELJÜNK!

Tudjuk, eljön a Mikulás
minden évben egyszer.
Megleshetjük puttonyát,
kíváncsi az ember.
Mégsem tudjuk meg előre,
akárhogy érdekel,
hogy mindenki megkapja-e,
amit megérdemel.

Nagyon fontos minden ünnep,
ünnepeljünk szépen,
Felemelő tisztasága
mindig bennünk éljen.
Higgyünk még a Mikulásban,
újra úgy, mint régen,
sugározzék a melegség,
mindig, ne csak télen!

Zelk Zoltán: Őszi mese
Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
-Miért nem hintázol velem? - kérdezte a szellőcske-. Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!
A falevél erre sírva fakadt.
-Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!
A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az úgy zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé. Nem baj, ha meghalok - gondolta - úgysem ér már semmit az életem.
De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:
-Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
De a falevél bizony nem tudta.
Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
-Ott van a kismadár - ujjongott a falevél, - akivel beszélgetni láttál. Ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!
Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itthagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.
-Menjünk utánuk-könyörgött a falevél.
A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt.
A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
-Most már boldog vagyok - sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.

Négy vándor
Négy vándor jár körbe-körbe,
Egymást mindig megelőzve. Megérkeznek minden évben, Ki - ki az ő idejében.
A tél fehér takarója, vetéseink fagytól óvja, Megbírkózik a hideggel, Szánkózik a sok kis ember.
Tavasszal a világ éled, Kizöldülnek mezők, rétek. Bimbó serken, rügy kipattan, Hancúroznak a szabadban. Nyáron kenyér, gyümölcs érik, Ének szárnyal a kék égig. Tüzel a nap egyre jobban, Lubickolunk hűs habokban. Ősszel a táj piros, sárga, Százféle színt ölt magára. Zörgő levél hull a fákról
S újra itt az első vándor.

RÉPA, RETEK, MOGYORÓ
(részlet dr.Mester Miklósné: „Varázslatos világ ”című könyvéből)
A vén feketerigó az út menti bokrokon szokott üldögélni. Kopott, fekete köntösé-ben órákig elgubbasztott egy-egy ágon. A sok-sok hallgatás közben bizony megfordult fe-jében a gondolat, hogy igaza van-e a mondókának, amit a falubéli gyerekek fújnak haza-felé menet az iskolából: „Répa, retek, mogyoró korán reggel ritkán rikkant a rigó.”
A vén rigó meglendítette szárnyát, és alászállt a kert sarkában álló mogyoróbokor-ra. Egyszerre hangok ütötték meg a fülét:
-Tudod, én szívesen dalolok -mosolygott a retek.- Hiszen nem maradok itt sokáig, ki kell használnom a hátralévő napokat... két hét múlva értem jönnek, és elvisznek a piac-ra. S mély zengésű hangján elfújta a retekindulót.
A rigó megtapsolta a szép éneket.
-Most már értem, hogy miért szerepelsz a mondókában. Csak arra lennék kíváncsi, hogy miként került melléd a sárgarépa?
Nahát, támadt erre dühös morgás a rigó háta mögött.
47
-A nevem után ítélsz meg? -dörmögte sértetten a sárgarépa.- Régen, igaz, szebben neveztek: karottának meg merkőcének. Erdélyben ma is muroknak hívnak. De ha legtöb-ben sárgarépának ismernek is, az értékem azért nem csökkent! Sőt!
És egy szuszra elsorolta, mi mindent tartalmaz a gyökere: A- és C-vitamint, cu-krot, foszfort meg vasat.
Nem kis büszkességgel emlegette, hogy gyönge, porhanyós korában csodálatos húsleves készíthető belőle.
-A húslevesnél rám is szükség van! -szólt közbe valaki fontoskodva.
-Rád is? -nézett nagyot a feketerigó.
Egy másik répát látott, hasonlót, mint akivel eddig beszélgetett.
-Tudom, hogy összetévesztesz a répával. Csakhogy én nem répa vagyok, hanem petrezselyem...
Az öreg rigó zavarba jött.
-Bevallom -sóhajtotta-, én képtelen vagyok megkülönböztetni téged a sárgarépá-tól. Egyforma magasnak látlak benneteket...
Az én gyökerem fehér- vágott közbe a petrezselyem.- Nagy különbség!
-Elhiszem. Sajnos, nem látok a föld alá...
-Gyere csak közelébb! -hívta a petrezselyem.- Ha jobban megvizsgálsz bennünket, felfedezed a különbséget a föld felett is!
A rigó tüzetesen szemügyre vette a petrezselyem levélkéit.
-Többé nem tévesztelek össze benneteket- ígérte, s a sárgarépa meg a petrezse-lyem elégedetten bólogatott a leveleivel.
(Kósa Csaba: Répa, retek, mogyoró című könyve nyomán

Berencsy Sándor:
OKTÓBER
Megérett a kukorica,
Elkopott a nap bocskora.
Vadnyúl lapul bokor tövén,
Szállni tanul száraz levél.
Fészkét elhagyja a fecske,
Lakatot tesz az ereszre.
Bújik az ősz nagykabátba,
Éjjel fagy szökik a tájra

Osváth Erzsébet: A FECSKEREPÜLŐTÉREN
A Nyár gondolt egyet és nagy titokban összecsomagolt. Elvitte az égről a kéket, a fákról a zöldet, elvitte a virágok szép színes szirmát, a napsugarak melegét és elrepült messze tájak felé.
Az Ősz csak ezt leste. Mindjárt a Nyár helyére költözött, de nem egyedül. Magá-val hozta barátait, a mindig mérges Szelet és a hol pityergő, hol síró-rívó Esőt. Hűvösre fordult az idő. A legöregebb fecskék nagy gyűlésre hívták össze az öregeket, fiatalokat a fecskerepülőtérre, a villanydrótokra.
A fiatal fecskék szüleik körül csivogtak. Nem értették, micsoda nagy esemény van készülőben, bár hallották már a fecskerokonságtól emlegetni.
- Itt az ideje, hogy elköltözzünk.
De a kisfecskék, akik itt születtek, nem tudták elképzelni, hogy itthagyják puha fészküket, a gyerekeket, akikkel egy fedél alatt laktak. Az ő ereszük alól repdestek ki és be fészkükbe, onnan kukucskáltak kíváncsian ki a fogócskázó, bújócskázó kislányokra, kisfiúkra. Megszerették őket, de a gyerekek is örültek nekik. A gyülekezés előtt nem sok-kal azonban a kis fecskék furcsa dolgokat láttak, amikor bekandikáltak az ablakukon. Piros, kék, sárga táskákba könyveket, füzeteket rakosgattak. ”Talán ők is elköltöznek?” -
49
gondolták a kisfecskék. Fecskemama akkor elmesélte nekik, hogy ilyenkor iskolába ké-szülődnek a gyerekek, ahol - mondta büszkén - róluk is tanulnak.
- És mi hova költözünk? - kérdezték a kisfecskék.
- Figyeljetek csak, mindjárt megtudjátok - hangzott a válasz.
Valóban. A legöregebb fecske csendet kért és fecskenyelven érdekes dolgokat mondott a fiatal fecskéknek, amikor már megtelt a fecskerepülőtér:
- Ti, akik itt születtetek, nemsokára meglátjátok majd messze-messze másik hazá-tokat, a mi téli otthonunkat. Itt már hidegre fordult az idő- folytatta a bölcs öreg fecske-, és mi fecskék csak a meleget szeretjük, a napsugarat. Télen tollunk nem óv meg a hótól, fagytól, elpusztulnánk, ha itt maradnánk. Ott túl a tengereken, a másik hazánkban nyár van, amikor itt hideg a tél. Kék az ég, zöld a fű, simogató a napsugár. Ott is várnak, sze-retnek minket a gyerekek. De nem leszünk hűtlenek ehhez a hazánkhoz sem. Amint meg-halljuk a tavasz csengetését, visszatérünk ide, a régi fészkünkbe.
Az öreg fecske ezután elhallgatott. A fiatal fecskék elámultak azon, amit a másik hazáról, a tengerekről hallottak. Izgatottan várták már az indulás idejét. Nem kellett soká várniuk - mint egy titkos jelre - egyszerre repültek fel a fecskerepülőterekről villanydró-tokról, háztetőkről a fecskék.
Egyszercsak megpillantották lent a piros, sárga, kék hátitáskás kis iskolásokat, amint búcsút integettek feléjük a magasba.
- Gyertek vissza nemsokára! - kiáltották.
De ezt már nem hallották a messze magasan szálló fecskék. Barátságos, fodros felhők kisérték őket, vigyáztak rájuk hosszú útjukon.

Sebők Éva: AZ ALMA MEG A KERTI MANÓ
Hajnalban vadlibák húztak el a kert fölött. Alacsonyan repültek, s hát látták, hogy az almafán egy alma búslakodik árválkodik egyes-egyedül. Teljesen zöld volt.
Hát te még itt vagy?! - kiáltottak rá. -Nem tudod talán, hogy mögöttünk hószár-nyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Egy-kettő, bújj a kamrába!
Szegény alma nagyon megrémült, és ijedtében még jobban elzöldült. Mitévő le-gyen? Hiszen ment volna ő szívesen a kamrába, de nem szedték le, mivel olyan halvány az orcája.
-Szél, szél, lökj le, kérlek, a földre! - könyörgött A szél jól szemügyre vette az almát.
- Nem vagy még elég piros- dörmögte -, de hát semmi közöm hozzá. Ha úgy kívá-nod, lelöklek a földre.
Jó nagyot fújt, és megrázta az almafát.
Az alma lepottyant, és hosszan gurult a fűben. Épp arra ment a kerti manó. Pókhá- lóból volt a zekéje, nagy, kerek szalmakalapot viselt a fején. Megbotlott az almában.
-Hát te mit keresel itt? -kiáltotta. - Nem tudod talán, hogy a vadlibák mögött hó-szárnyakon közelít a félelmetes, hideg tél? Bármely pillanatban beronthat a kertbe. Gyor-san bújj a kamrába!
-Bújnék én örömest -mondta az alma-,de nem tehetem. Nincs még pír az orcámon, nem akarnak befogadni.
-Hát ezen igazán könnyű segíteni ! -kacagott fel vidáman a kerti manó. Várj csak egy cseppet!
Száraz fűszálakból fürgén ecsetet kötött, arany napsugarakat olvasztott egy ketté-tört mákfejbe, jól elkeverte frissen szedett hajnali harmattal, s gyönyörű, kicsattanó piros-pozsgásra festette a sápadt alma pufók orcáját.
-Köszönöm, köszönöm! -hálálkodott az alma, és felderült.
50
Hevert a szép piros alma a fűben. Gyerekek jöttek a kertbe, észrevették, odasza-ladtak.
-Nézzétek, milyen gyönyörű alma!
Gyorsan felkapták, vitték a kamrába, szépen beillesztették a többi alma közé, a polcra, s hát egy se volt oly szép, ő volt mind közt a legnagyobb, legkövérebb, legpiro-sabb, leggyönyörűbb!
Vidáman kuksolt a polcon. Jöhet már a tél!

Devecsery László: DANI KÜLÖNÖS ÖTLETE
Reggel jót nevettünk magunkon - és egymáson. Olyanok voltunk, akár az óvodás bohócok, pedig mi nem is tettünk piros orrot magunkra. Mégis pirult az orrunk. Pirosra csípte a hideg. Legközelebb nem hagyom magamat, visszacsípem, aztán majd meggon-dolja, hogy csipkedjen-e tovább...
Amikor kinéztünk a csoportszoba ablakán, csodálkozva láttuk, hogy az udvar fái-ról, pitty és potty, hullanak lefelé a levelek. Szépek voltak, de sajnáltam őket.
- Menjünk ki, óvó néni!- szólalt meg Kata.
- Szedjünk szép leveleket!- kérte Nárcisz.
Daninak furcsa ötlete támadt:
-Ha minden levél lehullik, üresek lesznek a fák! Menjünk, és ragasszuk vissza őket! Én a fára is szívesen felmászom.
- Kedves vagy, de semmi szükség rá. A levelek minden ősszel lehullanak. Tavasz-szal újak nőnek helyettük. Nem bánom, kimehetünk, de előtte fel kell öltöznünk. Mielőtt kimegyünk, beszélgessünk az öltözködésről! Mit kell felvennünk?
- Inget, nadrágot!
- Pulóvert, kabátot!
- Köszönöm, nagyon okosak vagytok, de a kislányok és a kisfiúk ruhája nem telje-sen egyforma. Kata blúzt vesz fel, Dani inget, Hajni szoknyát, Döme nadrágot.
- Én is vehetek fel nadrágot! - húzta ki magát Hajni.
- De én sohasem veszek fel szoknyát! - vágott vissza Döme.
- Nem is kell! Van egy nép, skótoknak hívják őket, ott különleges alkalmakkor, ünnepeken, a férfiak is szoknyát vesznek magukra.
- A lányok ruhája színesebb is! - mondta okosan Soma.
Nemhiába, az én uncsitesóm!
-Azt mondtam az előbb, hogy a lányok és a fiúk nem egyformán öltözködnek. Se-gítek két rövidke verssel. Meg is tanulhatjuk. Először a fiúkét mondom el:
Alsónadrág,
hosszúnadrág,
ilyen az a fiús világ.
Ing, pulóver legfelül,
s hogyha a szél hegedül:
felveszem a kabátom,
a rossz időt nem bánom.
Szandál, cipő,
télen csizma:
az én lábam mind
elbírja.
-Márta néni! Márta néni! A kislányok nem alsónadrágot hordanak! - segített Virág.
- Nem ám, figyeld csak a nektek szóló verset!
Reggel jókor, fürgén kelek,
51
oviba megy minden gyerek.
Bugyit veszek,
zoknit, szoknyát,
blúzból is szép,
színes formát.
Nyáron szandál, ősszel cipő:
nem tréfál meg a rossz idő.
Télen sapkát, hozzá sálat:
megnézem a
ruhatárat.
Hóviharban, hideg szélben:
csizmában a lábam nékem.
-Sapkát kislányok és kisfiúk is viselnek. Megvédi a fejünket a hidegtől:
Siet az ősz hideg széllel,
sustorog a sok kéménnyel.
Sapkát teszek fejemre,
mert vágyom a melegre.
- Ti is tegyetek sapkát a fejetekre, s kabátot és kinti cipőt is veszünk magunkra. Gyorsan felöltözünk, azután gyűjtünk gyönyörű leveleket. Segítek az öltözködésnél.
Így is történt. Hipp és hopp, a mi óvó nénink nemcsak okos, ügyes is, az ő segít-ségével fürgén felöltöztünk.Közben azt is észrevettem, hogy Dani (biztos, ami biztos) ra-gasztót csúsztatott a zsebébe.
Odaálltunk a legnagyobb fa alá. Hullottak ránk a levelek. Megpróbáltuk a leve-gőben elkapni őket. Néha sikerült. Dani egy másik fa alatt álldogált. Háttal nekünk. Le-hajolt, felkapott egy levelet. Körülnézett. A zsebébe nyúlt. Biztosan a ragasztót vette ki... Körülnézett. Csinált valamit, majd a levelet a fa ágához szorította. Körülnézett. A levél várt egy picit, aztán leesett a földre. Gyorsan lehajolt érte, nézegette. Körülnézett. Ismét a zsebébe nyúlt. Biztosan ragasztót kent rá. Ismét próbálkozott. A színes őszi levél lehul-lott a földre. Körülnézett. Már mindenki őt figyelte. Odamentünk hozzá.
-Danikám, felesleges munkát végzel! Ez a természet rendje. Ezeket a fákat éppen azért nevezik lombhullatónak, mert ősszel lehullanak róluk a levelek. Emlékszel? Oda-bent már mondtam: tavasszal, amikor megint napsütés lesz, és kellemes meleg fogad ben-nünket idekint, rügyeznek a fák...
-...és új levelek nőnek belőlük a fák ágaira - segített az óvó néninek Nárcisz.
Erre aztán Dani is megnyugodott. Szép sárga, barna, piros - ahogy az óvó néni mondta: - színes leveleket gyűjtöttünk. Odabent vázába tettük őket. Néhányat papírra ra-gasztottunk. Dani különösen élvezte...
Márta néni megdicsért bennünket, amiért ilyen ügyesek voltunk. Mi is büszkén néztük a falon lévő levélképeket. Az óvó néni a jelünket is odarajzolta.
Délután majd megmutatom az anyukámnak.

Devecsery László: DANI KÜLÖNÖS ÖTLETE
Reggel jót nevettünk magunkon - és egymáson. Olyanok voltunk, akár az óvodás bohócok, pedig mi nem is tettünk piros orrot magunkra. Mégis pirult az orrunk. Pirosra csípte a hideg. Legközelebb nem hagyom magamat, visszacsípem, aztán majd meggon-dolja, hogy csipkedjen-e tovább...
Amikor kinéztünk a csoportszoba ablakán, csodálkozva láttuk, hogy az udvar fái-ról, pitty és potty, hullanak lefelé a levelek. Szépek voltak, de sajnáltam őket.
- Menjünk ki, óvó néni!- szólalt meg Kata.
- Szedjünk szép leveleket!- kérte Nárcisz.
Daninak furcsa ötlete támadt:
-Ha minden levél lehullik, üresek lesznek a fák! Menjünk, és ragasszuk vissza őket! Én a fára is szívesen felmászom.
- Kedves vagy, de semmi szükség rá. A levelek minden ősszel lehullanak. Tavasz-szal újak nőnek helyettük. Nem bánom, kimehetünk, de előtte fel kell öltöznünk. Mielőtt kimegyünk, beszélgessünk az öltözködésről! Mit kell felvennünk?
- Inget, nadrágot!
- Pulóvert, kabátot!
- Köszönöm, nagyon okosak vagytok, de a kislányok és a kisfiúk ruhája nem telje-sen egyforma. Kata blúzt vesz fel, Dani inget, Hajni szoknyát, Döme nadrágot.
- Én is vehetek fel nadrágot! - húzta ki magát Hajni.
- De én sohasem veszek fel szoknyát! - vágott vissza Döme.
- Nem is kell! Van egy nép, skótoknak hívják őket, ott különleges alkalmakkor, ünnepeken, a férfiak is szoknyát vesznek magukra.
- A lányok ruhája színesebb is! - mondta okosan Soma.
Nemhiába, az én uncsitesóm!
-Azt mondtam az előbb, hogy a lányok és a fiúk nem egyformán öltözködnek. Se-gítek két rövidke verssel. Meg is tanulhatjuk. Először a fiúkét mondom el:
Alsónadrág,
hosszúnadrág,
ilyen az a fiús világ.
Ing, pulóver legfelül,
s hogyha a szél hegedül:
felveszem a kabátom,
a rossz időt nem bánom.
Szandál, cipő,
télen csizma:
az én lábam mind
elbírja.
-Márta néni! Márta néni! A kislányok nem alsónadrágot hordanak! - segített Virág.
- Nem ám, figyeld csak a nektek szóló verset!
Reggel jókor, fürgén kelek,
51
oviba megy minden gyerek.
Bugyit veszek,
zoknit, szoknyát,
blúzból is szép,
színes formát.
Nyáron szandál, ősszel cipő:
nem tréfál meg a rossz idő.
Télen sapkát, hozzá sálat:
megnézem a
ruhatárat.
Hóviharban, hideg szélben:
csizmában a lábam nékem.
-Sapkát kislányok és kisfiúk is viselnek. Megvédi a fejünket a hidegtől:
Siet az ősz hideg széllel,
sustorog a sok kéménnyel.
Sapkát teszek fejemre,
mert vágyom a melegre.
- Ti is tegyetek sapkát a fejetekre, s kabátot és kinti cipőt is veszünk magunkra. Gyorsan felöltözünk, azután gyűjtünk gyönyörű leveleket. Segítek az öltözködésnél.
Így is történt. Hipp és hopp, a mi óvó nénink nemcsak okos, ügyes is, az ő segít-ségével fürgén felöltöztünk.Közben azt is észrevettem, hogy Dani (biztos, ami biztos) ra-gasztót csúsztatott a zsebébe.
Odaálltunk a legnagyobb fa alá. Hullottak ránk a levelek. Megpróbáltuk a leve-gőben elkapni őket. Néha sikerült. Dani egy másik fa alatt álldogált. Háttal nekünk. Le-hajolt, felkapott egy levelet. Körülnézett. A zsebébe nyúlt. Biztosan a ragasztót vette ki... Körülnézett. Csinált valamit, majd a levelet a fa ágához szorította. Körülnézett. A levél várt egy picit, aztán leesett a földre. Gyorsan lehajolt érte, nézegette. Körülnézett. Ismét a zsebébe nyúlt. Biztosan ragasztót kent rá. Ismét próbálkozott. A színes őszi levél lehul-lott a földre. Körülnézett. Már mindenki őt figyelte. Odamentünk hozzá.
-Danikám, felesleges munkát végzel! Ez a természet rendje. Ezeket a fákat éppen azért nevezik lombhullatónak, mert ősszel lehullanak róluk a levelek. Emlékszel? Oda-bent már mondtam: tavasszal, amikor megint napsütés lesz, és kellemes meleg fogad ben-nünket idekint, rügyeznek a fák...
-...és új levelek nőnek belőlük a fák ágaira - segített az óvó néninek Nárcisz.
Erre aztán Dani is megnyugodott. Szép sárga, barna, piros - ahogy az óvó néni mondta: - színes leveleket gyűjtöttünk. Odabent vázába tettük őket. Néhányat papírra ra-gasztottunk. Dani különösen élvezte...
Márta néni megdicsért bennünket, amiért ilyen ügyesek voltunk. Mi is büszkén néztük a falon lévő levélképeket. Az óvó néni a jelünket is odarajzolta.
Délután majd megmutatom az anyukámnak.

Mivel van már külön a meséknek, és külön a verseknek új helye. ezt a topikot lezárom. Kérem a továbbiakban ott folytassátok a feltöltést a szabályoknak megfelelően. Amennyiben a szerző és a feltett mese, vagy vers cime nem lesz az üzenet cime részben feltüntetve, törlésre kerűl.
csipkebogyo

Nagymama ölében
Csicsíja babája,
elringatlak szépen,
aludj el, aludj el
nagymama ölében.

Csicsíja babája,
aludj apró szentem,
szél se jár, elpihent
bokrok alatt csendben.

Csicsíja babája,
alszik a tejecske,
ringatódzik lágyan,
aranyos köcsögbe’.

Csicsíja babája,
holdvilágos éjben,
fényes takaróban,
alszik a rét mélyen.

Csicsíja babája,
elaludt a szentem,
tündérekkel játszva,
kacag önfeledten.

Mackó bácsi alig törölte meg a száját a délebéd után, kifeküdt a napra szundítani egy kicsit. Már éppen lecsukódott a szeme, mikor hallja, hogy két cinegemadár beszélget a feje fölött a bükkfaágon.
Azt kérdi az egyik cinege:
- Csin-csin-csin-csincsere, mi az újság erre?
Azt mondja rá a másik:
- Nincs erre, nincs erre, nincserre. Ami van is, kicsit ér, kicsit ér, kicsit ér:
medvén lovagol a sündisznócska.
Mackó úgy felugrott erre az újságra, mintha egy kaptár méhecske csípte volna meg.
- Hej, mordézom adta, mit locsogsz, cinege húgom? Mindjárt hátrakötöm a sarkadat!
Cinege húgom nem ijedt meg:
- Szörnyű szél, míg el nem áll, Mackó bácsi, hanem én nem ijedek ám
meg tőled. Sündisznócskától hallottam, hogy ő medvén szokott lovagolni.vele vessen számot, Mackó bácsi.
- No, majd beszélek én a fejével, csak várjatok vissza. Idehozom azt a
rossz portékát, előttetek vallja be, hogy nem mondott igazat.
Nagy dörmögve ballagott el az erdőszélre, ott lakott a sündisznócska, föld alatt a kastélyában. Most éppen kint ült a küszöbön, a tüskéit fésülgette egy nagy fenyőtobozzal. Ahogy meglátta a medvét, már messziről hujjángatott elébe:
- Isten hozta, bátyauram, jaj, de örülök, hogy látom. Hogymint szolgál
drága egészsége?
- No, csak hagyd el azt az édeskés beszédet - dörmögött a medve -, egy
kis számadásom volna veled.
- Ráérünk még, Mackó bácsi, arra is. Tessék előbb falatozni valamit.
Van egy kis békabecsináltam, maradék egérpecsenyém.
- Hiába pergeted úgy a nyelved, te szeleverdi. Azt mondd meg inkább, mióta szoktál medvén lovagolni?
- Jaj, milyen jót nevetett erre a sündisznócska! Hármat is hemperedett
kacagtában.
- Ej, haj, de tréfás kedve van urambátyámnak! Hát már hogy lovagolnék én medvén, amikor azt se tudom, hogy mi az a lovaglás.
Megint erőt vett rajta a nevetés, hogy csak úgy reszketett bele a tüskéje, de a mackó mérge csak nem engedett.
- Nagy kópé vagy te, öccse! Te mesélted a cinegének, hogy rajtam
szoktál lovagolni?
Sündisznócska elvisította magát:
- É-é-én? Azt se tudom, micsoda Isten teremtése az a cinege? Isszák azt,
vagy eszik?
- Ne bomolj, lánchordta, mert mindjárt megrázom a füled.
- Jaj, Mackó bácsi!
- Gyere velem a cinegéhez, a szemébe mondjad neki, hogy nem mondott
igazat, mert te nem mondtad, hogy medvén szoktál lovagolni.
- Megyek már, Mackó bácsi, megyek, ahová parancsolja, csak fülemnek
hagyjon békét!
Elől baktatott a medve, mellette gurult a sündisznócska. Nem mert szólni szegényke, egy mukkot se, csak a szeme villogott, merre lehetne elinalni. Kapta magát, egyszer csak lemaradt, begurult a bozótba.
De a medve, hogy nem hallotta a csörtetést maga mögött, mindjárt visszafordult:
- Hol bujkálsz már megint, te kis gombolyag?
- Jaj, jaj, Mackó bácsi – könyörgött sündisznócska – nem győzöm én
már a menést. Vegyen föl egy kicsit a hátára!
A medve gondolkozóba esett. Ha a sündisznócska nem bír tovább menni, akkor ő szégyenben marad a cinege előtt. Hát inkább a hátára vette.
Hát ahogy tovább mennek, mendegélnek, egyszer csak megint eljajdítja magát sündisznócska a medve hátán:
- Jaj, jaj, Mackó bácsi, ez így nem jó lesz, mert én innen legurulok,
kitöröm a nyakam. Pedig kár lesz érte, mert csak ez az egy van. Engedje meg, hogy ideerősítsem magam.
- Szaporán hékás, mert várnak a cinegék!
Az erdőben a fák tele voltak nőve iszalaggal. Az iszalag olyan futó növény, mint a borostyán. Erős, szívós a szára, mint a zsineg. Erről szakajtott le sündisznócska egy hosszú ágat, azt a medve szájába tette, mint ló szájába a zabolát. A két végét meg a kezébe vette, mint a kantárt.
- Mehetünk már, Mackó bácsi!
Kisvártatva megint megszólal sündisznócska.
- De sajnálom én magát, lelkem Mackó bácsi, hogy úgy csípik a legyek.
Mit szólna hozzá, ha elhajtogatnám őket egy mogyoróvesszővel?
- Jól tennéd, öcsikém!
Sündisznócskának se kellett több bíztatás, letört egy mogyorófa suhogót
és olyanokat húzott vele az urambátyja füle tövére, hogy csak úgy sajgott.
- Hagyd abba, öcsém, itthon vagyunk már! No, híres cinegék, merre
vagytok? Most válik meg, ki mondott igazat.
Jöttek a cinegék, nem is ketten, hanem tizenketten, hogy hírét hallották, mi készül Mackóéknál. De olyan csúfolódást még nem hallott az erdő, mint most.
- Nini, jön a sündisznócska medveháton!
- Hogy adod a lovad, sündisznócska?
- Medvelónak párja nincs!
- Gyí hő, gyí hő, medve koma, sündisznócska hátas lova!
A rászedett mackó lehajította sündisznócskát a hátáról, s nagy szégyenletében úgy bebújt a barlangjába, hogy tavaszig hír se jött felőle. Sündisznócskának pedig soha életében nem esett még olyan jól a békabecsinált meg az egérpecsenye, mint akkor.

Őszelő

Fázik a Küküllő,
lúdbőrös a háta,
már csak a nap jár el
fürödni a gátra.

Lenn a gát alatt csak
vadrécék, vadludak.
Ők is búcsúzóban:
tiszteletkört úsznak.

Ékelődnek aztán
föl az őszi égre,
belevesznek lassan
a kék messziségbe.

Reggelenként apró
ködfióka s pára
kapaszkodik föl a
partmenti fűzfákra.

Ágaskodik a szél:
leveleket olvas.
Fönn a hegyek között
felbődül a szarvas.


Ősz

Reszket a Küküllő,
sovány, hórihorgas;
félő, hogy egy kortyra
kiinná a szarvas.

Kiálló kövek közt
kering, citerázgat;
üggyel-bajjal tudja
átfolyni a gátat.

Biztatgatja a nap,
régi jó barátja:
sugarait olykor
belé-belémártja.

S amikor elfárad,
szíves vontatónak
a fürge halacskák
elébe fogóznak.

S a parti fűzfák is
mind előredőlnek,
mutatják az utat
a vén Küküllőnek.


Őszutó

Vacog a Küküllő,
éjjel-nappal fázik,
lábujjhegyen lépked
fűzfától fűzfáig.

Úgy kihűlt a medre,
égeti a talpát.
A felhők is hol ki-,
hol meg betakarják.

Jó volna egy tartós
eső biztatólag
a megridegedett,
soványka folyónak.

Örülne a gát is,
fölgyűlt a postája.
A Maros a füzek
levelét rég várja.

És ha megjön a tél,
vet azonnal véget
mindenféle őszi
levelezgetésnek.

Télelő

Szajzik a Küküllő:
hártyavékony jéggel
szegte be a szélét
a zimankós éjjel.

Kétoldalt a fűzfák
ezüst-zúzmarásak,
és olykor a ködtől
egymásig se látnak.

Hová lett a nyári
kedve zubogása?
Már a nap sem jár el
fürödni a gátra.

Legfönnebb úgy déltájt
hunyorít a vízre,
de még ő is mintha
fölötte elnézne.

Csak megkönyörül majd
valamelyik éjjel,
és bevonja véges-
végig ezüst jéggel.

Tél

Beállt a Küküllő,
jégpáncél van rajta.
Nagy csönd van, elveszett
egészen a hangja.

A lovát úsztató
nyári kis legényke
korcsolyázni jön most
az arasznyi jégre.

Havasak a fűzfák,
mindenütt csak hó van.
Megcsillan a vén nap
mosolya a hóban.

Jégcsapok díszítik
a megdermedt gátat.
Vacog minden, ám a
halacskák nem fáznak.

A jég alatt versenyt
verseny után tartva,
készülnek a fűzfát
zöldítő tavaszra.


Télutó

Enged a Küküllő:
helyen-helyen kásás,
jégtörő csákányát
próbálgatja Mátyás.

Legelőbb a gáton
mélyeszti a jégbe,
pillogatva buggyan
ki a víz a fényre.

Bajszot pödörint egy
tavalyi fűszálból,
óvatos egérként
lesurran a gátról.

Előbb cincogatva,
aztán kacarászva,
zendít a Küküllő
csengő csobogásra.

S mintha valahol már
furulya is szólna:
ébrednek a fűzfák
nagyokat nyújtózva.







Tavaszelő

Zajlik a Küküllő,
vonszolódva lépdel,
hátán a sok súlyos
dirib-darab jéggel.

Egyik-másik tábla
tutajnak beillő;
emeli, billenti,
viszi a Küküllő.

Viszi s ha megunja,
kiveti a partra,
hogy a nap egy kicsit
vékonyítson rajta.

Vállra veszi újra,
s kéri, invitálja,
hogy a nap is üljön
föl a tutajára.

Haszna is van ám az
együtt-utazásnak:
elolvad a jég, s a
füzek kibarkáznak.

Tavasz

Árad a Küküllő,
elönti a berket;
maguk alá húzzák
lábukat a kertek.

Kicsap a medréből
(nem is tud a gátról),
réten méri mélyét
botjával a pásztor.

Pipéiket féltőn
gágogják a ludak;
a parti füzek most
a közepén úsznak.

Bömböl a Küküllő.
Széle-hossza egy lett.
Fut a nyúl előle,
inal dombnak, hegynek

Hinnéd-e, hogy volna,
ki rámerészkedne?
S fél szárnyával bátran
beleszánt a fecske.








Tavaszutó

Ázik a Küküllő,
paskolja a zápor,
tovatűntén is még
csurog a fűzfákról.

Játszik az esővel
a nap mosolyogva,
szivárványhidakat
ível a folyóra.

Récefiókákat
vezényelő vének
tanítgatják a szép
búvármesterséget.

Messzi jár a zápor,
viszi a szél, húzza:
szemlátomást nő a
nyomában a búza.

S meglátván a békák
udvarát a holdnak,
holnapra új záport,
záport kuruttyolnak.

Nyárelő

Kékell a Küküllő,
talán a nevét is
kékellő színéről
kapta ez a szép víz.

Kikeleti kék ég,
nyárelői árnyak
összeszoktak szépen,
és nevévé váltak.

Vagy az örök fűzfák
lombja közt üdülő
legelső rigónak
füttye a Küküllő.

Kékellő Küküllő,
kökényszemű tündér.
Szívemhez, nyelvemhez
hozzáédesültél.

Járhatok akárhol,
minden folyóparton
a te nyárelői
susogásod hallom.








Nyár

Ballag a Küküllő,
meg-megállva baktat,
szúnyogokat fogdos
a kicsi halaknak.

Vén bivaly módjára
olykor kedve szotyan
el-ellustálkodni
a nagy kanyarokban.

Sütteti a nappal
hosszasan a hátát.
Ha ott lennél, mélye
legmélyét is látnád.

Ám a lustasága
csak amolyan látszat.
Ilyenkor gyűjti be
illatát a nyárnak.

Aztán jön a szellő,
s csillagokig szárnyal
a nyári Küküllő
esti illatával.


Nyárutó

Langyos a Küküllő;
vize mint a vászon,
egy nagy szövőszéken
fordul át a gáton.

lenn a gát alatt az
ezüst zubogóban
fürdik az arany nap,
most van lenyugvóban.

S még lennebb növekvő
árnyukkal a fűzfák
a lassuló folyót
át meg átalússzák.

Ott egy kislegény is
prüszkölő lovával --
úsztat a Küküllőn
ő is át meg átal.

Maradna még a nap,
de nőnek az árnyak;
kár, hogy nemsokára
vége lesz a nyárnak.

T. NAGY SÁNDOR: BOLONDOS MONDÓKA

CSÓRI SÁNDOR: DIÓBÉL BÁCSI

MÓRICZ ZSIGMOND: JÓ A ROPOGÓ