Versek

<meta http-equiv="CONTENT-TYPE" content="text/html; charset=utf-8"><title></title><meta name="GENERATOR" content="OpenOffice.org 3.1 (Win32)"><style type="text/css"> <!-- @page { margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } H2 { margin-bottom: 0.21cm } H2.cjk { font-family: "Times New Roman" } --> </style> [FONT=Arial, sans-serif]Baranyi Ferenc Az ébrenlét a bátorság[/FONT]

[FONT=Arial, sans-serif]Éjfélkor a sötét belémlát,
ilyenkor vallanak a némák,
és a süketek dobhártyája
beleremeg az éjszakába.
Nem könnyű a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,
ha ilyen éjszakán elalszol![/FONT]
[FONT=Arial, sans-serif]Az ébrenlét a bátorság itt:
lehurrogni lelked, ha ámít,
rágondolni, amire nem mersz,
akármilyen nehéz, keserves,
büntetni magad röstellt könnyel,
társ-nélküli, szegetlen csönddel,
nézni, midőn a képre fény száll,
amit az éj tükre elédtár.[/FONT]
[FONT=Arial, sans-serif]Ó én tudom: a gyöngeségem
legláthatóbb a tükör-éjben,
s én látom legjobban, hisz éjjel
magam vagyok rossz számizével.
Nincs kínzóbb a felismerésnél:
hazugnak látni, mit beszéltél,
mondandónak, mit elhallgattál,
adandónak, amit nem adtál.[/FONT]
[FONT=Arial, sans-serif]Magam vagyok magam fegyence,
bíráim legkegyetlenebbje,
s még az lehet csak, akin látszik,
hogy éjszakákat áttusázik,
aki velem éber az éjben:
legyen bírám s ha kell, pribékem,
de megítélni hogy merészel,
aki nyugodtan alszik éjjel?![/FONT]
[FONT=Arial, sans-serif]Legyen a bírám talpig ember,
magát-vizsgáló becsülettel,
s ítéljen el, egyazon szinten,
mint embert ember, istent isten,
mint ön-legyőző ön-legyőzőt,
miként legyőzöttet legyőzött,
de sárga törpék tű-sisakban
ne mocorogjanak alattam.[/FONT]
[FONT=Arial, sans-serif]Ha számonkérő éjben alszol:
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
Bár nehéz a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
de áldozzunk ennyit magunknak,
kiéjszakázott igazunknak,
s azoknak, akik tisztelettel
úgy neveznek minket, hogy ember.[/FONT]


[FONT=Arial, sans-serif]
[/FONT]

Johann Wolfgang Goethe Rád gondolok

<meta http-equiv="CONTENT-TYPE" content="text/html; charset=utf-8"><title></title><meta name="GENERATOR" content="OpenOffice.org 3.1 (Win32)"><style type="text/css"> <!-- @page { margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } --> </style> Johann Wolfgang Goethe
Rád gondolok
Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi
a holdsugár.
Téged látlak, ha szél porozza távol
az utakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
lába alatt.
Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben, ha néma csend borul rám,
téged köszönt.
Lelkünk egymástól bármily messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Oh, jössz-e már?!
(fordította: Szabó Lőrinc)

Gecsey Kunfalvi Ákos: Válassz magadnak csillagot


Válasszál csillagot magadnak,
Nagytollú szárnyat a madaraknak,
Zöldülő szívednek virágokat,
Titok védelmére kegyes hazugságot.
Válassz magadnak saját életet,
Saját utat, melyen azt megteszed.
Válassz magadnak Istent,
Ki általad teremt meg mindent.
Válaszd ki magadnak magadat,
Válassz hozzá illő szavakat,
Válassz hozzá nemes testet,
Mely általad cipeli a terhet.
Válassz magadnak mosolyt, jókorát,
Használd sűrűn, ne nézd a test korát.

Válassz magadnak válaszokat…

És ne engedd el immáron sose,
Mindenki vigyáz rád és egyben senkise.

Garai Gábor: Jókedvet adj

Jókedvet adj és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc, vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdődő s folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan -
ahhoz is csak jó kedvet adj, Uram.

Ellen Niit: Önmagamat keresve


Fehér felhő repül ragyogva
mészpalás földek felett.
Az én húgom itt a boróka
és bátyáim a kövek.

Borókagyökér szövevénye
a föld húsába harap -
fajtám kemény és érdes,
szájába zárva a szavak.

Szeder sötét szeme rebben,
kakukkfű fojtott tüze ég.
Vadrózsa virító cseppje -
öröm- és ürömkeverék.

Lepke villanó szárnya,
forgácsra hullt fény-gondolat.
Nyugtot sose találva
keresem, keresem magamat.

/Ford.: Képes Géza/

Sárhelyi Erika: Félúton...

Valahogy mindig félúton vagyok
Remélve,nem vagyok útban senkinek
S míg "valahonnan" "bárhova" jutok
Talpam alá éles kövek görögnek

Valahogy mindig félúton vagyok
Úton a múltból talán a most felé
S ha elhiszem,szép jelenem élem
Hegyek zúdulnak a két lábam elé

Valahogy mindig félúton vagyok
S néha félek,elfogy alólam az út
Olykor elfog az a furcsa érzés
Hiába megyek - minden út körbefut

Valahogy mindig félúton vagyok
S azt mondják,az út a fontos,nem a cél
Vezet hitem eltökélt-magamban
S hogy minden lépés a csillagokig ér

Valahogy mindig félúton vagyok
Mint ki örökké utazni kényszerül
Csomagom könnyû,egy szív s egy lélek
S próbálok úton maradni - emberül

Fodor Ákos - Haikuk


ki itt belépsz, tudd:
m i n d e n k i: bejárat egy
ki-már-sohába

ha közelebb van:
élesebben látni, hogy
elérhetetlen

Magadtól kérdezd:
ajtód azért fontos-e,
hogy zárd? vagy, hogy nyisd?


Valamit kinyitni.
Valamit letenni.
- Eloldozni valamit valamitől
és visszaadni végre ezt is, azt is.

Szers András:

Levél a költőhöz

Baudelaire ó, minden szonettek atyja,
mennyek dalainak tudója Te,
kit messze albatrosz, s vihar dühe
is szép sorokra ihletett hajdan.

Sötétlő, kéjes mámorok dalát,
mint nyíló virágot tetted elénk
a borús égre, s mint ifjún a fény
maradt szemünkben a hamvas sugár.

Soraidban úgy él a szó, s a kép,
mintha minden versnek lelke lenne,
dalolnak utánad most is eképp,

s tenger mint zúg, csillag mint sír benne...
Örökről daloltál, s lezárt a vég,
közel jött látni, s hallani a messze...

Szers András:

Jöttél

Óriás hittel, mi nem vár kegyelmet,
mindenre nyitottan, mint a gyermek,
a végtelen lánc kis karikája,
egy kör, mi örökké visszatér magába,
az örökké türelme, a pillanat siráma...

Fájdalmaidat nem strigulázva,
kérdéseid, vágyaid szárnycsapása,
mint belőled sötétlő madárdal, kereng,
s várja, hogy valahonnan feldereng
a visszatérés csodája ott messze,

úgy, mint az eső jön felhőbe zárva,
kék, s fehér ködökben életté válva,
vízben, záporban tornyosul magába...
S mész majd, ahogy jöttél, mint a lágy szél,
mi csak a hajam borzolta percben él...

Szers András:

Csend hull a szóra

Csend hull a szóra, s a zápor,
a megbékélt óceánból
némasággal szór tele,
az űr csendjét hozza le.

Bűntelen fát hajt földig,
ráncos az égbolt, s fénylik
egy-egy villám pillanat,
meghal mi szem előtt marad...

Vízből a világ, egy börtön,
a holtakkal teli földön,
én még egy picit élek,
s a kukacoktól se félek...

Mintha már rég elmúlt volna
a világ, s csendben egy óra
járna körben még tovább...
szürkül minden délibáb...

<TABLE class=art cellSpacing=0 width="100%"><TBODY><TR class=art_b><TD colSpan=3>Mezey Katalin
(1943 - )
A gyászeset

A gyászeset, akár az ördög,
ott lovagol a hátadon.
Te nem látod, de látják mások,
mindenki látja, terhe nyom.

Már délelőtt ólmos a lábad,
rogyadozol súlya alatt,
mindennél jobban vonz az ágyad,
de hajnalig üres marad.

Egyik nap hosszabb, mint a másik,
a végire nehezen érsz,
intézkedsz itt, és sorban állsz ott,
zárt ajtók előtt üldögélsz.

Álmodban is nyitod a bukszát,
most te vagy az, aki fizet,
hátha kedves halottadat
valamitől ez menti meg.

Virágárussal konzultálsz és
sírásókkal tanácskozol,
koporsókról és szemfedőkről
színes prospektust olvasol.

Minden jó szó hálával tölt el,
jóra nem számítsz, árva lettél:
földbe téteted kedves holtad,
akit ápoltál és szerettél.

Nem gondoltad, hogy megtörténhet
ilyesmi vele és veled.
Minden visszás és hihetetlen,
s megváltoztatni nem lehet.


Új este ez, mindenben új

Meghalt, aki semmit sem értett,
a test, akit mindenben gátolt,
nyűgeitől megszabadult és
most már tud mindent magától.

Tud mindent rólunk is, hiszen
már minden tudás része lett,
nem akadályozza az öregkor,
meszes vér, dermedt ízület.

•••

Kilépett a közös időből.
A közös szálat elszakítva,
magunkra hagyott a világgal,
amelynek maga volt a nyitja.

A kapuja volt. Most bezárult,
mi itt vagyunk, ő odaát.
Kevés vagy sok ami elválaszt?
Mint a tükör. Két oldalát

elválasztja az, ami látszik,
attól, ami a kép mögött van:
az egyik van és látható,
a másik van, és láthatatlan.

A gyermekivé fogyott test csak
alabástrom szobra annak
- ahogy előbb még ő feküdt itt -
a legutolsó mozdulatnak.

•••

És már többé nem szorul ránk,
tőlünk semmi sem kell neki,
legföljebb az imádságunk,
ami még utolérheti.

Míg minket utolér az este,
az első este nélküle.
Új este ez, mindenben új.
Nem tudjuk, mit kezdünk vele.




</TD></TR><TR class=art_f><TD colSpan=3></TD></TR></TBODY></TABLE><!-- hozzaszolas end --><!-- hozzaszolas start -->

Hervay Gizella: Levél helyett

Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani.
Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! Társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult.
Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé.
Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz.
A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. E1 kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember, csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont.
De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek.

TORNYOT RAKTAM - Horváth István

Künn a jégfogú tél-sárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt.
Bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt vadul táncolt.
Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett.
Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett.
Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát,
nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát.
Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába,
csodálatos ősvilág volt, babonák, mesék világa.
A mező volt iskolája. A természet a mestere.
Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele.
Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam.
Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam.
Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan,
és ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban.
Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban.
- Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban.
Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot,
majd egy csuszát hozzám dobott, és a tornyom összeomlott.
Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem.
Meg akartam ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem.
Büszkeségem ott hevert a csuszák alatt összetörve.
Megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedőlne!
Nagyapám az ölébe vett, megcsókolta homlokomat.
"Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat.
Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is,
és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is.
Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet,
de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred.
Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak,
s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.
Látod, a csuszáék megvannak: újra lehet megint rakni.
Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!"
- A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott.
Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot.

If
RUDYARD KIPLING
If you can keep your head when all about you
Are losing theirs and blaming it on you;
If you can trust yourself when all men doubt you,
But make allowance for their doubting too;
If you can wait and not be tired by waiting,
Or being lied about, don't deal in lies,
Or being hated, don't give way to hating,
And yet don't look too good, nor talk too wise:

If you can dream -- and not make dreams your master;
If you can think -- and not make thoughts your aim;
If you can meet with Triumph and Disaster
And treat those two imposters just the same;
If you can bear to hear the truth you've spoken
Twisted by knaves to make a trap for fools,
Or watch the things you gave your life to, broken,
And stoop and build 'em up with worn-out tools;

If you can make one heap of all your winnings
And risk it on one turn of pitch-and-toss,
And lose, and start again at your beginnings
And never breathe a word about your loss;
If you can force your heart and nerve and sinew
To serve your turn long after they are gone,
And so hold on when there is nothing in you
Except the Will which says to them: "Hold on!"

If you can talk with crowds and keep your virtue,
Or walk with kings -- nor lose the common touch,
If neither foes nor loving friends can hurt you,
If all men count with you, but none too much;
If you can fill the unforgiving minute
With sixty seconds' worth of distance run --
Yours is the Earth and everything that's in it,
And -- which is more -- you'll be a Man, my son!

Tűnődés csillagok alatt
Kányádi Sándor

Hosszan néztem én az este
a ragyogó csillagokat.
Addig néztem, addig-addig,
amíg lassan kialudtak.

Eltűnődtem. A magas ég
tűnődésre elég tágas,
s csöndessége bennem olykor
reményt reményre zöldágaz.

Most is, hogy ott nézelődtem,
megkapott a végtelenség.
Úgy éreztem, mintha máris
fönn a csillagok közt lennék.

Gyermekálmom két pej lovát
befogtam a Nagy Göncölbe,
s hajtottam a Hadak útján
komótosan, hátradőlve.

Csupa-csupa ismerőssel
találkoztam, és a holdnál
lovaimra alkudott a
kapcáját szárító bojtár.

Vásárt csaptam, s jegyet vettem
egy induló rakétára.
- Körülbelül kétezeret
írhatott a Föld naptára. -

Akkor megfázott a hátam
(nem csoda, hisz ingben voltam),
s az induló rakétáról
vissza, le a földre hulltam.

Földi tárgyak nőttek körém,
mindennapok kis tényei.
Hajnalodott, s a csillagok
messzibbről kezdtek fényleni.

Iszonyúan magasra nőtt,
s reám kacagott az égbolt:
"Talán meghalsz, anélkül, hogy
látnád Rio de Janeirót.

Tán a hangod se jut tovább,
annál a két fenyőfánál,
amelyik a dombhajlaton,
szinte látom, téged sajnál.

És te akarsz hinni, merni,
álmodozni más bolygóról?" -
Csúfondáros kicsi ködök
szálltak fel a keskeny Oltból.

Szárközépig ért a harmat,
nyomot hagytam benne verten,
de tudtam, ha jő az este,
konok álmom újrakezdem.

Végzem, mit az idő rám mér,
végzem, ha kell százszorozva!
Hinni kell csak, s följutunk mi,
föl a fényes csillagokba!

Gergely István

Csendben jöttem

Csendben jöttem, csukott szemmel.
Sírtam békésen, nyugtatón.
Csendben jöttem, mint árnyékom,
mely megpihent az arcodon.

Csendben jöttem, nyitott szemmel,
évek óta nem sírtam már.
Csendben jöttem, mint hófelhő,
mely alatt már kopár a táj.

Csendben jöttem s csendben múlok,
mint langy eső az ablakon.
S csendben zsibbad majd emlékem,
mint csókom hege ajkadon.

Hajdrik József: Fohász (mai amatőr költő)

Atyám! tekinteted fordítsd felém,
Hogy lásd gyermekedben a reményt
Nem veszhet el a világ.

Sz. Fehér Viola: Ember, tanulj meg...

N evedhez méltó lenni,
E mberhez méltón élni!
Á rtó szándékot elvetni,
R ászorulókat segíteni,
T elhetetlenséged fékezni,
S oha senkit nem bántani!
S emmiképp ,meg nem alkudni,
E lveid híven követni:
N em félúton megtorpanni!
K önyörületet érezni,
I stenben bízni, szeretni,
N eki tetszőn cselekedni,
E lmélyülten fohászkodni,
K egyelettel emlékezni!

(akrosztichon)

Sz. Fehér Viola: Kiderül az ég

Biztatom magam, mint a fáradt vándor,:
Bírd még egy kicsit, csak egy kicsit még!
Holnap rád is hull fény,eláll a zápor -
Légy türelemmel, kiderül az ég!

Ha másnap énrám mégiscsak árny borul,
Mi mást tehetnék? - ismétlem, bírd még!
Az Úr megsegít, a felhő elvonul -
Légy türelemmel, kiderül az ég!

Varga Endre Gábor:
Oly közel

Egymagamban ülök itthon,
csend jár körül, s az emlék.
Nevetésed idézem titkon,
s rádöbbenek: Ezer kell még!

Angyalhajad felém libben;
varázslatod körbejár!
Kezed nyomán ragyog minden,
hív, csak hív a dán határ.

Körbenézek, éjfél elmúlt.
Lassan itt a pirkadat.
Mégis oly közel vagy hozzám,
mi ketten: egy ég alatt.