Folytatsd a verset!

...
Méhet vadít a gömbakác virága.
Még zsong a tér, de zümmögése halk.
Hajad lehull. A víz fölé hajolva
Fodrokra bomlik szét a délután.
Egy félbevágott gyár tekint a tóra.
Mi lent gyönyör, fent képzelet csupán.
Csalunk, tudom. Az álmodók hibája:
Más képet rajzolunk kedvünk szerint.
Nem jó tündér igéje szállt a tájra,
Csak egy szemfényvesztő tavasz megint.


Gáti István: Tavasz megint
---------------------------

E világ nem az én világom,
csupán a testem kényszere,
hogy egyre beljebb, mint a féreg
furakodom beleibe.


Így táplálkozom a halállal,
és így lakik jól ő velem;
az életem rég nem enyém már,
vadhúsként nő a szivemen.


Minden teremtett elevenből
kijózanodva a szemét
így ütközik ki, leplezetlen
föladva hiú szégyenét.
(...)

Szia springflower!


Örülök, hogy te is beszálltál közénk, bár valamit elnéztél mivel nem folytattad a verset.
Természetesen az általad föladottat sem szabad befejezetlenül hagyni:


...
Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond.
Szerettél? Magához ki fűzött?
Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?
Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,
se késed nincs, se kenyered.
Be vagy a Hét Toronyba zárva,
örülj, ha jut tüzelőfára,
örülj, itt van egy puha párna,
hajtsd le szépen a fejedet.


József Attila: Karóval jöttél...
------------------------------------


E világ nem az én világom,
csupán a testem kényszere,
hogy egyre beljebb, mint a féreg
furakodom beleibe.


Így táplálkozom a halállal,
és így lakik jól ő velem;
az életem rég nem enyém már,
vadhúsként nő a szivemen.


Minden teremtett elevenből
kijózanodva a szemét
így ütközik ki, leplezetlen
föladva hiú szégyenét.
...

...

Ellened sokasodik a zsebekben,
lejárt villamosjegy s egyéb holmi.
(Ma se igen bírok gyalogolni
és nem váltottam hetibérletet sem.)

Hozzád eseng karórám ketyegése:
folyton késik. Kancsóm érted üres.
S bár éhség hajt, hogy egyek nélküled,
a sajt, kenyér, vaj nem lakat jól mégse.

Téged idéz meg az asztalom, ágyam.
Ez ha lomos, amaz ha vetetlen,
feléd kiált: Más volna, ha ketten!
Rend, jöjj e házhoz étvágyban és vágyban!

(Írtam: a csap konok zenéje mellett,
míg a magánytól borsózott a bőröm
s árva fejemre a letört redőnyön
keresztül fényt szűrt egy alkonyi felleg.)

Rákos Sándor: Profán elégia...
------------------------------------

Ki megvigasztaltad a testem,
áldott legyen a te neved.
Hazug voltál, hiú, hitetlen?
Vakmerőbb, mint a képzelet!

Hová hullsz? Én meszes közönybe.
Nincs áhítat már nélküled.
Csak nemléted fekete szörnye,
és kábulat és szédület.

És csönd. Irgalmatlan magányom
többé már meg nem osztja más.
Vár végső szégyenem: halálom.
S nincs nélküled feltámadás.


***


Lehet, csak a hibátlan testedet
szerettem, s föltárult, elengedett
szépséged gyújtottam ki a szilaj
szenvedély képzelt lángcsóváival?
Lehet, hűséged, vadságod csupa
varázsolt rongy volt, festett glória:
én rábűvöltem rajongón - te csak
eltűrted jámbor hóbortjaimat?
Lehet, hogy így volt.
Akkor is neked
köszönök mindent - s elvégeztetett.
Fönntart még a tőled vett lendület.
Már semmi sem leszek tenélküled.


***
Immár aligha változom meg:
minden vonásom végleges.
Mi eddig eszmém s mámorom lett,
eztán sorsom törvénye lesz.


***
Aláaknázott terepen
lépkedek feszes nyugalomban.
Dühöm csak jelentéktelen
legyek dünnyögésére robban:
a folytonos életveszély
morajától szemem se rebben;
minden reményem benned él,
halálomnál véglegesebben.
(...)

...

Tudom, Uram, hogy rettentő pimaszság
rád gondolnom is, nemhogy szólni hozzád,
s azt képzelnem: pont én kellek neked.
Nem is oly rég úgy jártam még az utcán,
hogy elfogadtam volna, hogy lesújts rám –
most meg a cinkosommá tettelek.
Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem:
találsz-e te gyönyörűséget bennem –
úgy elfoglal, hogy megtaláltalak.
(...)

...
Önző vagyok, mohó, s főleg pojáca,
de te járattál olyan iskolába,
ahol ilyesmiket tanítanak.
Nem jövök közelebb. Inkább ne lássam
arcod sosem, mint hogy magam kivágjam
s gyökértelenül sodródjam feléd;
énnekem fáznom kell és epekednem,
nem úgy, mint aki ül a tenyeredben
s megszokta szépen markod melegét.
Én szolgáltalak volna áhítattal,
melletted álltam volna éjjel-nappal:
nem ment. S ha bőröm féli is fegyelmed,
a kíséreted nagyon kell szavamhoz.
Szemem téged keres, ha elkalandoz;
a vállam szárnyakat; kezem kegyelmet.


Nádasdy Ádám: Féltérden
-----------------------------------


valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott


én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon


valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot
(...)

...
vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem


dalszöveg
Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén
előadó: Kaláka

-----------------------------------------

Mint tartsam az én lelkem, hogy ne érjen
a te lelkedhez? Mint emeljem innen
más dolgokhoz fölötted, észrevétlen?
Jaj, csak lehetne a homályba vinnem,
rég elveszett magányba, a sötétben,
hol elhagyottan néma-tompa csend ül
s nem zeng a táj, ha mélyem mélye pendül.
(...)

Tisztelt beebeus!


Nem tudom szándékosan emelte-e ki, hogy dalszöveggé is vált ez a Kányádi költemény, de mintha tudni vélné a megismerkedésem körülményeit a verssel.


Igen -be kell valljam- megzenésítve hallottam először, sőt nem is a Kaláka előadásában, hanem a Kaláka 40. születésnapi meglepetés koncertjén a Heaven Street Seven előadásában, sajnos nem élőben. Nem tudom ide lehet e linkelni, ezért inkább kihagyom, de videómegosztókon fellelhető. Számomra szerethetőbb verzió.




...
De az, ami megérint téged, engem,
már egybefog veled s titkom kizengem,
a két iker húr egy hangot fuval.
Milyen hangszerre vonták szíveinket?
S milyen játékos tart kezébe minket?
Ó, égi dal.


Rainer Maria Rilke: Szerelmes dal


Kosztolányi Dezső fordítása
-----------------------------


Mindenki táplálékaként,
ahogy már írva van,
adom, mint élő eledelt,
a világnak magam.


Mert minden élő egyedűl
az elevenre éhes,
lehet a legjobb szeretőd,
végül is összevérez.


Csak hányódom hát ágyamon
és beléreszketek,
hogy kikkel is zabáltatom
a szívverésemet!


Miféle vályu ez az ágy,
ugyan miféle vályú?
S mi odalök, micsoda vágy,
tündöklő tisztaságú!
(...)

Kedves Koppány! nem volt szándékos, dalszövegként találtam meg, igaz nagyon kutakodni sem volt időm...
egyébként üdv közöttünk!!

...
Szünetlen érkező szivem
hogy falja föl a horda!
Eleven táplálék vagyok
dadogva és dobogva.

Eleven étketek vagyok
szünetlen és egészen;
emésszétek föl lényegem,
hogy éhségtek megértsem.

Mert aki végkép senkié,
az mindenki falatja.
Pusztíts hát szörnyű szerelem.
Ölj meg. Ne hagyj magamra.

Pilinszky János: Parafrázis

................................................


Tudd meg, én Neked fájni akarok,
emlék akarok lenni, mely sajog,
mert nem lehettem eleven valóság.
Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,
hogy ne én jussak róla az eszedbe,
akit engedtél elmenni csókolatlan.

Mert minden fájni fog, amit nem adtam,
és minden szó, mely kimondatlan maradt.
Nem láthatsz tengert s arany sugarat,
mely nem a szemem lesz s a mosolygásom
s hiába húnyod be szemed, hogy ne lásson,
mert a szívedbe égettem be magam.
(...)

Minden hajnal, minden nap alkonyatja,
a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,
a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,
minden asszonykéz, minden férfivállon,
s az asszonyod, ha karodba veszed:




mert sohse voltam eleven valóság,
mindenütt, mindig, minden én leszek.


B. Radó Lili: Tudd meg
--------------------------
​

Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok,
És nagyapám, a régi katona
hallgatja mosolyogva, boldogan,
sebforradástól lángol homloka
s én térde közt, hadarva szavalok,
hogy győznek mindenütt a magyarok.


Csak a szeme borul el néha kissé:
Jaj, meg ne tudja ez az árva gyermek,
hogy vannak messze, különös világok,
s aranyba nyílnak a versailles-i kertek,
jaj, meg ne tudja és ne lássa őket,
ne lássa fényük és ne hallja hangjuk,
a magyar szó a hét szilvafa alján
körötte most még mint tengermoraj zúg.
(...)

...
Csak a szeme borul el néha k i s s é:
Jaj, meg ne tudja ez az árva gyermek,
hogy vannak messze, különös világok,
s aranyba nyílnak a versailles-i kertek,
jaj, meg ne tudja és ne lássa őket,
ne lássa fényük és ne hallja hangjuk,
a magyar szó a hét szilvafa alján
körötte most még mint tengermoraj zúg.
Óvjátok édesen az édes álmát,
mint álmát a szegény beteg gyereknek,
hogy meg ne tudja, élete nem élet,
és meghalt már, bár alig született meg.
Jaj, meg ne tudja, hogy hiába minden,
ha dalol és ha a távolba lát,
mert néma gyermek minden kismagyar,
s a Nagyvilág nem érti a szavát.

Kosztolányi Dezső: Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok
˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘˘

​lassan húsz éve mélázok ezen
ha fáj az élet újraverselem
így megkötik a pincemély szavak
a verssorokba olvadt vágyakat
hiányomat kitölti mint a fény
a gondolatok közti oxigén
(...)

...
s amíg az éjbe visszatévedek
hanyatt fekszik köztünk a képzelet
és íme itt egy újabb alkalom
- haja szövését rímekbe fonom -
Hölgyem, e forró, meghasadt szonettben
Ön módot ad hogy újra elkövessem!
Hogy megkövessen, körbemártogassam
a verssorokba olvadt önmagamban!

Fekete Richárd: Meghasadt szonett
----------------------------------

A föld, amely otthont ad,
ápol, szeret, s majd egykor
befogad, nem lehet más,
csak otthonom és szülőhazám:
a csodás Felvidék.
(...)

...
Oly idegen így. Olyan ismeretlen.
Tündéri ábrándok menyasszonya.
Csak a szeme nevet rám ismerősen,
két mélabús, merengő viola.
Csak kék szemében ismerek magamra,
mely eljövendő álmoktól homályos
s rettegve a bús végtelenbe réved.

A lelkem már körötte szálldos.

Kosztolányi Dezső: Anyuska régi képe
---------------------------------


Ha szeretsz, - tudd, - másképp látod a világot!
Kevesebb ki bosszant, s több a jó barátod.
Másik szemmel nézel a változó világra.
Megbocsátóbb leszel. Viszonzást sem várva.
Jószívübbé válhatsz. Boldogan tudsz adni.
S ha más kezét nyújtja, el tudod fogadni.
Másban, mint tükörben, önmagadat látod.
Ami rossz volt vedd le, mint egy rossz kabátot.
(...)

.............
Lelked kifordítva, tisztán mutasd másnak.
Ne adj hely't szívedben, a szomorúságnak.
Ha eképpen teszel, egy nap úgy találod,
Szeretettel telik csodaszép világod.
Ez csak rajtad múlik, hogyan is megy végbe.
Teremts szebb világot, a megunt helyébe.

(Aranyosi Ervin :Teremts szebb világot!)

***********************

Az öreg úrnak van egy tamburája,
S mikor az ihlet s unalom megszállja,
Veszi a rozzant, kopogó eszközt
S múlatja magát vele négy fala közt.
...........

...
Nem figyel arra deli hallgatóság,
Nem olyan szerszám, divata is óság:
Az öreg úr (fél-süket és fél-vak),
Maga számára és lopva zenél csak.

Ami dalt elnyűtt ez az emberöltő,
S mit összelopott mai zene-költő,
Öreg úrnak egyről sincs tudomása;
Neki új nem kell: amit ő ver, más a'.

Mind régi dalok, csuda hangmenettel:
Váltva kemény, lágy, - s magyar a némettel; -
Hegyes-éles jajja úti betyárnak,
Ki hallja szavát törvényfa-madárnak.

Nyers, vad riadás... mire a leglágyabb
Hangnembe a húr lebukik, lebágyad',
Ott zokog, ott csúsz kígyó-testtel...
Hol végzi, ki tudná? nincs az a mester.

Majd egyszerü dal, édesdeden ömlő
- Tiszta remekké magába' szülemlő -
Pendűl, melyen a tánc tétova ringat,
Mint lombot a szél ha ütemre ingat.

Olykor egy-egy ének nyújt neki vígaszt;
A hitújítás kora szűlte még azt:
Benne a tört szív, bűnt-vallva, leverve,
Vagy erős hittel Istenhez emelve.

Mindezt öreg úr, nem mintha kihozná
Kopogójábul - csak képzeli hozzá;
S ha nem sikerül kivitelben a dal:
A két öreg szerszám egymásra utal.

De azért nem tűri rajta meg a port;
Emlékezetes neki minden akkord;
Egy hang: s feledett régi dalra émed -
Szövege cikornyás, dallama német.

Az öreg úr így, dalai közt élve,
Emlékszik időre, helyre, személyre:
Kitől, mikor és hol tanulta, dalolta
Ezt is, amazt is, gyermekkora olta.

Néha egy új dalt terem önkint húrja,
S felejti legott, már ő le nem írja;
Később, ha megint eszébe ütődik:
Álmodta-e, vagy hallotta? - tünődik.

Sokra bizony már alig viszi dolgát:
Ő is "minden nap feled egy-egy nótát";
Nem is a művész babérja hevíti,
Csak gémberedő ujját melegíti.

Gyakorold is, amit valaha tudtál;
Hasznát veheted, ha nyomorba jutnál;
Ha kiűlsz, öregem! vele útfélre,
Hull tán kalapodba egy-egy fillérke.

Arany János: Tamburás öreg úr
...............................................


Mit csinál a szél, ha nem fúj?
Alszik.
De ha felébred,
úgy szalad, de úgy szalad, hogy
soha utol nem éred!
Fut a földön, fut az égen,
folyók hátán, tengeren,
mindegy néki, ha fák csúcsán,
ha réten, ha fellegen.
Néha csak egy percig szalad,
néha átfut egy napot,
(...)

......
persze hogy elfárad végül,
s alszik megint egy nagyot...
Hogy hol alszik, mikor nem fúj?
Én már meg se kérdeztem -
Kicsi neki a világ is,
s elhál egy falevelen.
(Zelk Zoltán : Szél)

**************

Fölötted egy almafa ága,
szirmok hullanak a szádra,
s külön egy-egy késve pereg le,
ráhull a hajadra, szemedre.
Nézem egész nap a szádat,
szemedre hajolnak az ágak,
fényén futkos a fény,
csókra tünő tünemény.
........

...
Tűnik, lehunyod szemedet,
árny játszik a pilla felett,
játszik a gyenge szirommal,
s hull már a sötét valahonnan.

Hull a sötét, de ne félj,
megszólal a néma, ezüst éj;
kivirágzik az égi fa ága,
hold bámul a béna világra.

Radnóti Miklós: Virágének
......................*****..........................


Felhővé foszlott az erdő,
söprik nyers szelek.
Heggyé tornyosult a felhő.
Hol keresselek?
(...)

...
Rab Zsuzsa: Dúdoló
----------------------------


Korán ébredtem. Ablakom még
ki nem nyitotta a szemét,
s a Csönd nem hagyta abba a zenét,
örök zenéjét, melyet minden éjjel
elkezd és folytat, míg a durva ember
ki nem üti kezéből hegedűjét.
Egy vékony résből a falon
fény ömlik egy kis vonalon.
(...)

....
Alálebegnek a fogasról
ruháim mint kisértetek.
kisértetei nappali-magamnak,
a rabnak, rútnak, gondolattalannak,
amaz ügyetlen öklözőnek,
kit gyűlölök, ki majd föltámad,
s elfoglalja helyem e testben.
Ölelj, ölelj, ó ne eressz még,
ágyam, te különös vacok,
akit nem szőttelek magamnak,
mint fészkét a madár,
de enyém lettél szolgaságban,
te jó, te jó, te ölelő,
meleg és messze és magányos...
(Babits Mihály Korán ébredtem)

*************
Nagy és derűs kópéságom
Véletlen, napos mezében
Jobb szerettél volna látni?

Csupán egyszer látni engem:
Gondolod, hogy mindent láttál
S hitted-e, hogy szivig-láthatsz?
..........