AZ EMBER TEREMTÉSE…( nem a Bibliából...)
( Ez a mese, Skultéty bácsi meséje, - méghozzá, egy az egyben, - aki a meséivel, bearanyozta a gyerekkoromat, egészen addig, amíg meg nem halt.
A mese, nem annyira a bibliából való, és nem úgy, ahogy a hittankönyvben van, ...- hanem kb. úgy, ahogy azt valaha rég, a Skultéty bácsi elképzelte, kitalálta, meg elmesélte…) -
- Gyerekkoromban egyszer, emlékszem, - nagyon kicsi lehettem még, - közöltem a Papával, hogy rövidesen férjhez megyek a Skultéty bácsihoz, és megmondom neki, hogy örökre vele maradok, meg a Miska is, a jópajtásom, - mert annyira szeretjük hallgatni, ha mesél. És milyen jó lesz nekünk, ha mindig mesél, mert ő tudja a világon a legszebb meséket, és elmesélni is ő tudja a világon a legszebben.
- De azért ne féljél Papa, mert nem mindig leszek ott, és tihozzátok is hazajövök, ha kedvem lesz hozzá…-
Papa, komolyan vett engem, és közölte, hogy ez rendben is van, ha így akarom, de most arra kér, még ne szóljak a Skultéty bácsinak. Várjak egy kicsit, amíg megnövök, - mert kicsi korban tilos a férjhez menés.
És ő megígéri, - hogy okvetlenül szólni fog, ha már nem lesz tilos, mert már megnőttem.
Tudtam, hogy a Papa, mindig igazat mond, és mindig teljesíti, amit megígér. Nem aggódtam hát, hanem vártam nyugodtan. A Papámra számítani lehetett. Bíztam benne.
Addig pedig, - telt az idő, ugyanúgy, mint máskor.
Látogattuk Skultéty bácsit, - és hallgattuk a történeteit. Sohasem könyvből olvasta fel a meséket. Ő, mindig fejből mesélt. A saját meséit mondta el.
És, annyira kedves volt,...de annyira, hogy csak szólnom kellett, ha azt akartam, hogy változtassa meg az eseményeket. Akkor, azonnal elmesélte újra, -...másképpen. Sőt, ha nagyon sírtam, még szólni se kellett, azonnal megváltoztatta az eseményeket. Magátul.
A történetek így, majdnem mindig, a kedvem szerint alakultak. Márminthogy akkor,…- és márminthogy a mesében.
Szerettem Skultéty bácsit, - meg a Miska is, -...ezért gyakran látogattuk. És, igazából, alig vártuk, hogy férjhez mehessünk hozzá. Különösen Miska, mert ők olyan sokan voltak, hogy még egy saját
ágya sem volt Miskának. Azt gondoltuk, hogy Skultéty bácsinál, majd jobb helye lesz. Mert azontúl akkor, ő ott fog lakni, ott fog aludni. És akkor, lesz neki saját ágya, - fejtül.
Náluk ugyanis, otthon, Miska mindig lábtul aludt az egyik testvérével, és azt mondta, annyira szeretne már egyszer fejtül aludni, mert nem is tudja, hogy milyen lehet az. Mivel ők szegények voltak, - igen, - és nem sok ágyuk volt. Igen.
Háború volt. Az volt a baj.
Nekem volt saját szobám, saját ágyam, és jó helyem volt benne, meg otthon is, - ezért, nem akartam mindig a Skultéty bácsinál maradni estére, még a férjhez menésünk után sem. Nekem elég volt az, ha mesélt, meg persze, a grillázs. Az is elég volt. Majdnem mindig.
Amikor látogatóba mentünk Skultéty bácsihoz, mindig megvendégelt minket, egy különleges csemegével, a grillázzsal. Finom volt.
A mandulából és a pörköltcukorból készült grillázs, ugyan, olyan kemény volt, hogy a fogunk csaknem beletörött, mégis szerettük. Rengeteget ettünk belőle, amennyit csak bírtunk, és amennyit csak akartunk. Skultéty bácsi, soha nem kóstolta meg, neki már régen nem volt foga. A grillázst kizárólag a vendégeknek csinálta. A vendégek pedig, leggyakrabban mi voltunk, sőt, csakis, és kizárólag, a Miska meg én.
Skultéty bácsi olyan idős volt, hogy már az összes rokonai réges-régen meghaltak, senkije sem maradt. Egyedül élt. Sajnáltuk ezért. Látogattuk, amikor csak tudtuk, addig is, amíg megnövünk, és megmondhatjuk neki, hogy itt az idő, - férjhez megyünk hozzá.
Nyár végén, mindig sok dolga volt, és a fájós derekával nehezen tudott hajladozni, - ilyenkor kellett leverni és összeszedni a mandulát. A nagyját, azt mindig leverték és felszedték a napszámosok, Skultéty bácsi pedig eladta. Ami azonban véletlenül fennmaradt a fán, az, direkt azért maradt fenn, hogy egyszer majd grillázs legyen belőle. Amikor a szél leverte, - azt, mi szedtük fel Miskával, nehogy a Skultéty bácsinak kelljen hajladozni érte.
Skultéty bácsi háza, a faluszélen állt, - egy aranyos, vöröskőből épült, egyszemélyes, icipici házikó, nagy terasszal, - a hatalmas, csodás mandulás közepén.
Tavasszal, mikor virágoztak a mandulafák, és bódultan kóvályogtunk a virágzó fák alatt, olyan volt, mintha nem is a valóságban lettünk volna, -...hanem egy mesében. A ház pedig pontosan olyan volt, mint a ,,JÓ TÜNDÉR HÁZA...."- szintén, a mesében.
Felnőttként, azt gondoltam, hogy itt, ebben a ,,Jó tündér házában" született meg a mesélőkedvem, - ami elkísért, és továbbra is elkísér, - egész életemben.
Különben, Skultéty bácsi, - maga is olyan volt, mintha nem is igazi lett volna, hanem meséből szőtték volna, és onnan, - a meséből lépett volna ki.
Mindig azt gondoltam róla, hogy rokona lehet a Mikulásnak, akit ugyan egyszer se láttam még eddig a saját szememmel, - de sokat hallottam róla, sok ajándékot kaptam tőle, és pont ilyennek képzeltem el.
Fehér haj, hosszú fehér szakáll, kedves, mindig mosolygós piros arc, és jó nagy, erős termet, hogy elbírja a hatalmas, teli-puttonyt. Mert a teliputtony, az, fontos. Nagyon fontos.
Később aztán megtudtam, hogy a Mikulás nem mesealak, hanem élő, igazi jóságos ember volt. És, pontosan ilyen.
Mégis, mindig úgy gondoltunk rá, mintha csak mese lett volna, mert a jóságos ember ma már nem divat és talán nincs is, csak a mesében, - pl. Skultéty bácsi meséjében:
-,,Élt egyszer egy ember, szakálla volt kender. Talán nem is ember volt, szakálla se kender volt…” -
Egy szent volt igen, emberként is, később pedig Mikulás lett belőle, és azóta is él. Így él, -...Mikulásként. Örökkön-örökké él, -... amíg csak gyermek lesz a földön.
- „Amikor igazibul élt még, akkor Myra püspöke volt, Miklósnak hívták, és jóságos volt. Amikor pedig nem élt már, akkor Szent Miklósnak hívták, odafent az Égben, és idelent a földön,...- és onnantól kezdve Mikulásként él tovább örökké. Örökkön örökké, igen. Örökkön, örökké. Igen." - mondta Skultéty bácsi.
- Igen, igen,...- ismételte, és akkor hirtelen rádöbbentem:
- Ez az. Ez hát a titok…-
Papám, sokszor beszélt az örök életről, arról, hogy egyszer csak fel fogják találni, -...remélhetőleg, hamarosan - mert fontos, nagyon fontos az örök élet.
- Hát, ez az. Ez a titok. – gondoltam, - Szent Miklós örökké él, mert jóságos volt. Ez a titok. Mindenkinek jóságosnak kellene lennie, hogy örökké élhessen. És akkor, nem is kell semmi mást feltalálni. Ez a titok. Jóságosnak kell lenni.
- Én, jóságos akarok lenni, az, biztos. Akkor határoztam el. Azon
nyomban. Legfőképpen az örökélet miatt.
Csak hát, nem tudom, hogy hogyan kell jónak lenni, meg jóságosnak. Most még. Hogy később, mi lesz, azt nem lehet tudni. Meglátjuk. Lehet, hogy majd meg fogom tanulni. Lehet, hogy éppen Skultéty bácsitól.
Szerettünk Miskával idejárni, a mese-házikóba. És egyáltalán nem csak a grillázs miatt. Bár az, nagyon fontos volt, - ráadásul, finom.
Sok mindenről mesélt nekünk Skultéty bácsi, - esős napokon, és téli délutánokon. Egyszer például, az első emberpárról mesélt. Ádámról, meg Éváról, és a Paradicsomkertről.
Hallottam róluk már máskor is, de Skultéty bácsi, szebben mesélte el a történetüket, és másképpen. Ez, nem olyan volt, mintha a hittankönyvből olvasták volna föl, hangosan. Ez, igazi volt.
Skultéty bácsi azt mondta, hogy:
- „…Amikor Isten megteremtette a világot, ott nem volt senki csak Ő, meg a világ.
Ő pedig annyira szerette volna megmutatni valakinek azt, amit csinált. Mivelhogy sokat dolgozott meg vesződött vele, annyira szerette volna, ha megdicséri érte valaki.
De nem dicsérte meg senki. Mivelhogy nem volt senki, akinek megmutathatta volna és pláne nem, aki megdicsérhette érte. Annyira szerette volna, ha azt mondja neki valaki, hogy:
- Lám, lám, milyen ügyes vagy, milyen ügyes, ki gondolta volna?…-
Vagy legalább szól hozzá valaki egy jó szót, egy jó szót! Annyira vágyódott rá!
De nem volt ott senki, és valójában sehol sem volt senki, mert Isten csak egyedül volt az egész világon. Nem volt neki senkije.
Pedig, mindenkinek volt valakije, - a madárnak volt kismadara, a bogárnak volt kisbogara, a virágnak is volt virága, csak neki nem volt senkije. Isten egyedül volt. Istennek, nem volt kicsinke istenkéje. Senkije sem volt.
És, nem volt a világon senki, aki teremthetett volna neki valakit, hogy ne legyen annyira egyedül. Rokonai sem voltak, meg családja sem. Lehet, hogy már rég meghaltak mind, mert nem volt még akkor örökélet, Isten elfelejtette azt megteremteni. Így aztán csak egymaga volt, szegény, egyedül. Nem volt ez jó. Nem.
Senki sem dicsérte meg, senki sem volt, aki szeresse. Nem volt ez jó, nem.
Mert a szeretet is fontos, a nélkül nem lehet élni, meg nem is érdemes. Őt meg nem szerette senki. Egyáltalán.
Szomorú volt. Folyton csak szomorkodott szegény éjjel-nappal, még akkor is, amikor a gyönyörű Paradicsomkertben sétált, amit Ő teremtett, - és elég jól sikerült.
Legfőképpen azért volt szomorú, mert olyan jó lett volna, ha örül valaki a Paradicsomkertnek. Ha örül, mert így aztán, hiába vesződött vele. Ő sem örült. Mert egyedül még örülni sem lehet, egyedül még az öröm is szomorúsággá változik.
Így aztán csak tengett-lengett szomorúan, a gyönyörű Paradicsomkertben, - ami elég jól sikerült. Nem volt boldog, nem.
Egyedül volt, senki sem volt, aki beszélgessen vele, vagy aki csak egy szót is szólt volna hozzá. Egy jó szót. Pedig fontos lett volna. A jó szó is fontos.
Amikor reggelenként felébredt, senki sem köszöntötte őt, és senki sem mondta neki, hogy:
- „Szép jó reggelt álomszuszék,…hát hogy aludtál? Mit álmodtál?…”-
Nem. Senki sem volt kíváncsi rá, senkit sem érdekelt, hogy ő mit álmodott. Senki sem szólt hozzá egy árva szót sem, mintha a világon se lenne. Nem.
Nem volt ez jó.
Nappal meg, amikor a Paradicsomkertben császkált, és ott volt az a sok gyönyörűség, amit mindet ő csinált, - és elég jól sikerült - akkor, különösképpen árvának érezte magát, mert nem volt senkije.
Pedig mindenkinek volt valakije, - a madárnak volt kismadara, a bogárnak volt kisbogara, a virágnak is volt virága, csak neki nem volt senkije. Isten egyedül volt. Istennek, nem volt kicsinke istenkéje. Istennek, senkije sem volt.
Szülei sem voltak, - mert azok rég meghaltak, és ő tulajdonképpen régóta árvagyerek volt. Szomorú volt hát. Szomorú.
Hiába dolgozott olyan sokat, éjt-nappallá téve, a nappalt meg éjjellé, minden hiába volt, mert annak, amit ő nagy keservesen összehozott, annak nem örült senki. Az volt a baj. Az.
Még ő se örült. Mert kinek kellett ez? Ez a rengeteg munka, meg minden. Neki nem, az, biztos. Ő eddig is megvolt nélküle, ezután is meg lett volna.
Paradicsomkert? Kinek hiányzott? Neki nem, az, biztos.
Szép, szép, igen, lehet mondani, - elég jól sikerült, - és sokkal jobb volt, meg még szebb is, mint a Nagy Semmi, ami előtte volt. Sokkal jobb. De hiába, nem tudott örülni neki. Nagy baj volt ez.
Mert, hogy lehet így élni? Hogyan? Meg minek? Öröm nélkül, dicséret nélkül, jó szó nélkül, kedvesség nélkül, - legfőképpen pedig szeretet nélkül? Miféle élet ez, minden nélkül, csak így árván és egyedül?
Kellene valaki. Kellene.
Aki vele örül, meg vele szomorkodik, legfőképpen azonban olyan valaki, aki szól hozzá és megdicséri. Aki kedves, aki szereti őt. Igen. Mert az, fontos. Sőt, az a legfontosabb.
Aki szereti Őt, és kedves hozzá, annak akármikor csinál bármit, akár egy másik világot is, - amilyent csak akar, hogy válogathasson köztük, amikor csak akar. Sőt, még akár a csillagokat, meg a holdat is a kezébe teszi és megajándékozza vele, - hadd örüljön. Hadd.
És ettől, - még ő is boldog lenne, azonnal.
Kellene valaki, aki nincs. Kellene valaki, akinek a kedvéért érdemes volt megcsinálni a Paradicsomkertet, meg az egész világot. Akiért érdemes volt vesződni vele. Akiért úgy érezhetné, nem bánja ezt a nagy fáradtságot. Kellene valaki, aki megérdemli, - mert szereti őt, és szereti ezt a gyönyörű világot.
Kellene, akivel sétálgathatna benne, kart-karba öltve, szép téli délutánonként a nyakig érő hóban, vagy éppen a hajnali harmatos fűben, ha úgy tartja kedvük. Kellene, de nincs. Senkije sincs.
Pedig, mindenkinek van valakije, - a madárnak van kismadara, a bogárnak van kisbogara, a virágnak is van virága, csak neki nincsen senkije. Isten egyedül van. Nincsen neki, kicsinke istenkéje. Senkije sincs.
Hát ezért volt szomorú.
A nagy szomorúságában leült a borzasztó nagy fekete szederfa alá a Paradicsomkertben, - ami pont a legfinomabb bécsi szeder volt, - és csak szomorúan kitartotta a kezét, hogy abba potyogjon a szeder, amit jóízűen elszopogatott, mert az, jó szeder volt. Igen. Nem olyan, mint a mostani. Meg még jó szaftos is, - csak arra kellett vigyázni, hogy valahogy le ne egye a szép ruháját, mert a szederfolt nem megy ki belőle, akárhogyan is dörgölik. Neki meg még az se volt, aki dörgölje, mert neki egyáltalán nem volt senkije.
Miközben szedrezett és szomorkodott, nagy hirtelen kigyúlt a fejében a fény. Később ezt úgy hívták, hogy isteni szikra. Csak úgy kipattant a fejéből. A szederfa tövében. Egyszerűen.
Gyorsan akart hát cselekedni. Gyorsan, - addig, amíg el nem felejti.
Kell valaki, kell. Aki majd szépen ellakik itt, és jól érzi magát a Paradicsomkertben.
Kell valaki, kell. Aki majd megdicséri Őt, meg Ő is őt, - ha okot ad rá, de az nem lesz könnyű.
Sőt, még szeretni is fogja Őt, meg Ő is őt, - ha méltó lesz rá. Kedves lesz hozzá, megszólítja Őt, beszélgetni fog vele, amikor csak akarja, vagy amikor mondjuk, Neki is kedve lesz hozzá. Amikor meg nem, akkor nem.
Akár még nevet is ad neki, és akár a nevén fogja szólítani. Mert az, fontos, nagyon fontos, hogy mindenkit a nevén szólítsanak.
Ő pedig gyönyörködni fog benne, mármint hogy akkor, ha jól sikerül. Ezt, ugye pontosan nem lehet tudni, mert még el se készült, - most még csak tervezgeti. Hát, majd meglátjuk. Meglátjuk.
Aztán elindult sétálni egy kicsit, hátha támad még valami jó gondolata. Egyszer csak, séta közben arra lett figyelmes, hogy valami folyton-folyvást követi őt, és állandóan kihallatszik a pisszegése a bozótból, - de Isten nem tudta mi az. Már, a frászt hozta rá a pisszegés.
Nézett jobbra, nézett balra, nem látta.
A lába előtt az úton, nem volt semmi, ami pisszeghetett volna. Így hát, sétált tovább, de állandóan az utat vizslatta . Aztán, eszébe jutott, hogy nem csinált ő semmit, ami pisszegni tudna. Ballagott hát tovább, de azért, folyton-folyvást a lába elé nézett.
Amint így ballagott, ballagott, egyszer csak mit látott? Majdnem bele botlott. Hát egy jó nagy agyagos gödröt, pont olyan volt benne az agyag színe, mint a városlődi pipaföld. És ez majdnem olyan szép volt, meg majdnem olyan jó, mint a Terra Sigillata, a pecsételt föld. Csakhogy, az akkor, sajnos nem volt még, - ...nem volt főtalálva, - mert azt, csak később találta föl, később teremtette meg. De nem baj, mert nagyon jó volt a városlődihez hasonló pipaföld is.
- Nna ez az, tiszta szerencse, pont ezt kerestem, pont ezt, - gondolta. Legugult hát, és jól beletapicskált a gödörbe. Jó volt tapicskálni. Lehet mondani. Tett hozzá egy kis vizet, meg ezt, azt, amit talált a keze ügyében, aztán elkezdte gyúrni, gyúrogatni, formálgatni, mert olyan jól esett a gyúrogatás, meg a tapicskálás. Majd meglátjuk mi lesz belőle, - gondolta - és tapicskált tovább.
Hát meglátta, meglátta, - mert végül lett is belőle valami, meg nem is. Elég ronda volt, - de sajnálta visszadobni az egészet az agyagos gödörbe, ezért inkább először ráfújt, utána meg rászólt:
- Na, eredj innen te szerencsétlen, de sietve, hogy ne is lássalak. Nem tudok gyönyörködni benned, mert igaz, ami igaz, nagyon ronda vagy. Nem ilyet akartam én, de nem bántalak. Ennivaló van a kertben, fa is van elég, elférsz rajtuk, megélsz. Menjél innen. Menjél. Becsüld meg magad, akkor nem lesz semmi baj, megleszünk valahogy. Hanem azt megmondom, a szederfám közelébe ne menj, mert az, tilos…-
Aztán, csinált még egy másikat is hamarjában, hátha az jobban sikerül, de az se lett jobb, így csak ráfújt és azt is elengedte. Makogott az is.
- Ajjaj, az agyaggal lesz itt valami gond…- jutott eszébe hirtelen, - ez így tisztára vörös meg barna, és nem beszél, hanem makog. Azt se értem, hogy mit. Nem ilyet akartam, nem,…-
Hát aztán, ebből lett később a majom. Olyan, amilyen, de majom. Embernek készült, - de még idejében meggondolta magát. Látszik is rajta. Istennek azonban nem tetszett. Nem ilyet akart, nem.
Nem kedvelte a majmokat.
A frászt hozták rá, naponta többször is. Visongtak rettenetesen, egy perc nyugta sem volt tőlük egész nap. Nem fogadtak szót, felmentek a szederfájára, ami ugye, tilos.
Látni se akarta őket. A makogásukat pedig pont úgy nem bírta hallgatni, ahogy a visongásukat sem.
Ráadásul teljesen elszemtelenedtek. Dobálták őt, meg egymást, a finom fényes, szaftos fekete szederrel, amiért nagy kár volt, - mert micsoda szeder volt az, micsoda szeder!...Közben, fel-le ugráltak az ő saját szederfáján, aztán meg le-fel, - ami alatt Ő ejtőzni szokott hajdanában, - szép csendben. Most meg, nem, mert nem volt csend, a majmoknak be nem állt a szájuk. Nem volt ez jó, - nem.
Szeretett volna pihenni, pihengetni és gondolkodni, de ezektől, nem lehetett.
- Hess, - mondta olyankor mérgében - hess innen,…hess! Tűnés, mert visszacsinállak!!...Meglátjátok, mérgemben egyszer visszacsinállak benneteket...-
Pár napig aztán csak törte a fejét, hogy most mi legyen?
Aztán, megint éppen a szederfa alatt, ejtőzés közben jutott eszébe valami. Meg kellene próbálni, másféle agyagból, mert az alapanyag, fontos. Az, nagyon fontos. Másféléből, talán jobb lenne.
Keverve az egyik agyag a másikkal. De azt is jól meg kell gondolni, és nagyon oda kell figyelni a gyúrásra, nehogy pepita legyen az, amit csinál, vagy az, akit csinál.
Bócorgott hát Paradicsomkertben,…csak keresgélt,…csak keresgélt türelmesen, és egyszercsak megtalálta azt, amit akart. Majdnem felkiáltott örömében, hogy ez, ez az! Pont ez!
Talált kétféle agyagot, és azonnal elcipelte olyan helyre, ahol víz is van a közelben. Merthogy víz nélkül nem lehet, csakúgy a porból megcsinálni valamit. Az nem igaz, hogy porból is lehet, - akárki mondja, - mert az, nem áll össze. Végülis, rengeteg vesződséggel megcsinálta. Igen.
Sajnos, nem lett jó.
Be kellett látnia, - nem lett jó. Be kellett látnia, - neki sem sikerül mindig, minden. Mérges volt.
Számtalan próbálkozás után, mielőtt makogni kezdenének, vagy visongani, - gyorsan összegyúrta és visszadobta őket az agyagos gödörbe.
- A francba! Ez, nem sikerült. Ez, nem…-
Közben, a kedve is elment az egésztől.
Pár napi ejtőzés után azonban újra nekiállt, mert annyira szeretett volna már valakit maga körül. Valakit. Akárkit.
Mert mindenkinek volt valakije, - a madárnak volt kismadara, a bogárnak volt kisbogara, a virágnak is volt virága, csak neki nem volt senkije. Isten egyedül volt. Istennek, nem volt kicsinke istenkéje. Istennek, senkije sem volt.
És akkor, - váratlanul, - mégiscsak összejött a keze alatt valami. Amint azonban ránézett, azonnal megbánta, hogy megcsinálta.
Csúf volt, ormótlan, rossz volt a tartása, legfőképpen a majomra hasonlított, és hasonlóan makogott. Beszélni pedig nem tudott. Megijedt, amikor meglátta, - ijedtében, majdnem hátast dobott. Nna, ez volt az előember. Ez.
Végül nem gyúrta össze, mert már ahhoz sem volt kedve. Csak nézte, csak nézte.
- Mi a fene lehet ez?…- Kukucskálta minden oldalról -…Mi a fene? Én
nem ilyent akartam, az, biztos, az aztán biztos. Kockásnak, nem kockás, az igaz, de akkor is ronda. Nem ilyet akartam, nem. Majd jól ráfújt, és azt mondta:
- Nnna mindegy,…vannak rossz napok, amikor semmi se jön össze. Ez, egy ilyen. Nem én vagyok a hibás. Menj előlem te szerencsétlen, de ne félj, nem bántalak. Csinálj amit akarsz, de lehetőleg ne kerülj a szemem elé, ne is lássalak, - mert rosszul leszek ha rád nézek. A szederfámra fel ne menj, alája meg pláne, a szedremből pedig ne egyél, mert az tilos. Méghozzá, szigorúan. -
Az előember szót fogadott. Most még. Esetlen ugrabugrálásokkal tűnt el, és a majmokhoz csatlakozott. Majdnem teljesen egyformák voltak.
Isten, nem volt magával elégedett, sőt, - nagyot csalódott magában. Mert, igaz, hogy ez egy rossz nap volt, igaz, - de azért akkor is.
- Nna, basztikuli, ezt jól elcsesztem, - gondolta - mindaz, amit eddig csináltam, az rossz, az selejt. Az basztikuli fajta. Nem ilyent akartam. Nem.
Ezt követően teljesen elment a kedve az egésztől, és sokáig nem csinált semmit, csak ejtőzött. Legalábbis olyankor, amikor a majmokat, meg a majmokat hajkurászó előembert, sikerült a szederfa közeléből elzavarni.
A magány azonban gyötörte. Hiányzott a jó szó, a kedvesség, meg a szeretet az életéből. Kell valaki, kell.
Mert mindenkinek van valakije, - a madárnak van kismadara, a bogárnak van kisbogara, a virágnak is van virága, csak neki nincsen senkije. Isten egyedül van. Istennek, nincsen kicsinke istenkéje. Istennek, senkije sincs.
- Muszáj csinálnom valamit, - gondolta, - muszáj, akárhogyan is. Mi lenne, ha én lennék a minta? Mi lenne, ha magamat venném alapul? Magamat, nem mást. Mondjuk, ha egy kisebbfajta istent csinálnék, egy olyat amilyen én vagyok, csak apróban, és akkor azt elnevezném embernek, mondjuk. Mert kisisten mégse lehet, ugye? Az nem lenne helyénvaló, - na, meg az istenke sem, a kicsinke istenke sem.
Aludt rá egyet. Aztán mégegyet. Aztán rábólintott. Kétszer is egymás után.
- Lenne egy ember, - gondolta - olyanforma, mint én. Vagy kettő. Az elég. Több nem kell. Minek?…-
- Ha lenne egy-két ember körülöttem, akkor már rögtön jobban érezném magamat, és más lenne az életem azonnal. Más lenne, mert a magamra formált emberem szeretne engem, nem pedig egy majom, - aki ugye, lehet, hogy nem is szeret, - vagy az előember, aki a majmokat hajkurássza, és leginkább azokra hasonlít, nem rám. Igen. Mi lenne, ha az ember rám hasonlítana?... Mi lenne?
Sokáig elálmodozott rajta.
Elment egy kicsit sétálni, aztán visszaült a szederfa tövébe, elhajkurászta a majmokat, meg a basztikuli fajta előembert, és ejtőzött, meg szedrezett egy kicsit.
- Jó lenne, igen. - döntötte el végül, és rábólintott, méghozzá, kétszer is, egymás után. Ha meg tudnám csinálni, az, jó lenne. Kaolinból leginkább, abból lenne a legjobb, meg a legszebb…-
Aludt rá egypárat a szederfa tövében, - aztán egy reggel, amikor nagyon formában volt, jókedvében azonnal megcsinálta. Egyszerűen csak nekiesett, - se látott, se hallott - és elsőre megcsinálta.
És látá Isten, hogy az, jó. Sőt még szép is, nem csak jó!
Megcsinálta! Meg.
Nagyrészt kaolinból, mert az a legfinomabb agyag és a legszebb színe van. Ráadásul a legjobb minőségű, és ez meg is látszott az alkotásán.
Gondok azért voltak vele, mert nem tudott beszélni, sőt mozogni sem. Csak feküdt hanyatt, bámult a vakvilágba, és nem csinált semmit. A teremtmény, nem is tudta, hogy kellene, vagy lehetne valamit csinálni. Azt se tudta, hogy ő az ember, - méghozzá azért, mert kicsinke istenke nem lehet, hiszen az, nem lenne helyénvaló.
Az ember, - semmit nem tudott.
Isten, aztán körbejárta, nézegette közelről és távolról, meg félrehajtott fejjel is, és akkor kissé lelohadt a lelkesedése.
- A francba,… ez azért elég vacak,…- gondolta - de nem baj, csinálok másikat, ráérek, időm, mint a tenger, amit a minap teremtettem, - ezzel meg majd meglátjuk, mi lesz…- Meglátjuk.
Vigyázva félretette.
- Kicsit kuka is,…- gondolta, - de mindegy, nem baj….- Még nem kész egészen, lehet, hogy később majd nem lesz ennyire kuka. Lehet. Még az is lehet…-
Másnap aztán azonnal nekiveselkedett, - csinált egy másikat is, könnyen és gyorsan, de nagy-nagy műgonddal. Most már tudta, hogyan kell, és miből. Gyakorlata volt benne.
Sajnos azonban nem volt elég a kaolinja, visszamenni pedig nem akart a másik gödörhöz. Nem volt hozzá kedve. Fájt a lába éppen, veszettül.
Ezért, lecsípett a tegnapi teremtményéből egy darabot, kissé elvékonyította annak az oldalát, hogy be tudja fejezni az újat, - ami végre, lehet mondani! - nagyon jól sikerült. Sokkal jobban, mint az első. Szebb is lett, meg jobb is. Tetszett neki.
Ez, - nem is látszott annyira kukának. Szép, eleven tekintete volt. Pont ilyet szeretett volna, pont ilyet. Szeretettel nézett rá.
- Az első, az olyan amilyen, mindegy. Nem baj. Hanem a második, a második, az egy csúcs!...-
Nézte őket, és elgyönyörködött bennük egy darabig.
Egymás mellett feküdtek a földön és bámultak a nagy semmibe. Az egyik, kukán, a másik nem.
Odébb ment egy kicsit, hogy jobb legyen a rálátása, és ha hibát látott, visszalépett és kijavította. Aztán csak ezt csinálta, javítgatott, szépítgetett. Gyönyörködött. Javítgatott, szépítgetett, - és gyönyörködött..
Alakult az ember, szépen alakult mind a kettő, - még a vacak is. Formálgatta őket Isten, és egyre szebbek lettek, - bár igaz, ami igaz, nem voltak teljesen egyformák. Valójában csak az egyik volt szép, a másik nem volt az.
- Nem baj, - gondolta - nem fontos, nem kell két egyforma, minek?
Azt a kis hibát, ami volt, alig lehet észrevenni. Nem fontos, nem muszáj ezt kiegészíteni. Nem nagy hiba. Ha nem nézek oda, akkor, nem is látom! Ezért, nem nézett oda, - direkt.
Aztán, mert a pocsolya mellett nagyon meleg volt, fogta magát és elballagott a szederfához, szundikálni.
Nem lehet mondani, hogy békésen, nyugodtan szundikálhatott volna, mert az előembertől meg a majmoktól, akik egymást hajkurászták, nem lehetett. Hiába mondta nekik, hogy „hess innen, mert visszacsinállak”…- azok bizony nem fogadtak szót.
- Csak nehogy így járjon majd az emberrel is, - gondolta - csak nehogy,... nehogy ám! Most még kuka, igen, de mi lesz akkor, ha majd egyszer mégis kinyitja a száját?
Eltöprengett ezen egy darabig.
- Hát nem tudom,…nem is tudom….- gondolta - lehet, hogy itt hagyom a francba. Boldoguljon, ahogy tud. De az is lehet, hogy visszacsinálom. Meglátjuk, majd meglátjuk. Van idő. Van idő, nem kell kapkodni…-
Közben megint, pisszegett meg sziszegett valaki, vagy valami közvetlenül a közelében. Sokszor hallotta máskor is, és mindig ráhozta a frászt, - de kíváncsi volt, hogy ki a fene lehet az, vagy mi a fene? Végül, megkérdezte:
- Hát te meg ki vagy, és hogy kerültél ide?
De csak sziszegő nevetés volt a válasz.
- Gyere elő, mutasd magad, - mondta - gyere elő, megparancsolom neked…-
- Nekem te nem parancsolhatsssz, de megmutatom magamat, hogy lásssd, én isss létezem, nem csak te,…-
Aztán, Isten legnagyobb meglepetésére, a háta mögötti bokorból előóvakodott egy fertelmes csúszómászó. Feltartotta a fejét, és őrá öltögette a nyelvét. Pont rá.
Isten, sohasem látott még ilyet, és, - ha a szederfa nem tartotta volna meg, biztos, hogy hanyatt esik a meglepetéstől.
Az az akármi, a földön csúszott, pedig voltak lábai. Kicsike, korcs tappancsai voltak, és rondák, …- aligha ő csinálta ezeket. Aligha. A francba!
- Nézzz meg jól, - mondta az sziszegve -…nézzz meg, én iss Te vagyok, én iss…én iss. Én vagyok mindaz, ami benned nincs. Én vagyok a haragod, a mérged, a türelmetlenssséged, a lázongásssod, az utálatod, a gyűlöleted, ésss mindaz, ami nem akarsssz lenni. Mindaz ami benned nincs, az bennem van. Minden rosssz. Te vagy a jó. És én vagyok a Gonosssz. Nekem, is akkora hatalmam van, mint neked, hát jól vigyázz magadra, meg a francosss kertedre, mert ott török borsssot az orrod alá, ahol csak lehet. Így assztán nem unatkozunk, meglátod. Te majd teremtessz, és javítassz, én pedig rombolok, meg döntögetek. Mindent elrontok, amit csinálsssz, nehogy örömöt találj benne. Éss meglessszünk valahogy. Meglátod, megleszünk, ssszz…nem unatkozunk. Nem…-
Isten, elhűlve hallgatta. Aztán rápillantott, és akkor azonnal eszébe jutott, hogy hol látta már ezt a teremtményt. A vízben. Akkor, amikor teremtette.
Elmosolyodott, és azt mondta:
- Te nem a Gonosz vagy, Gonosz nincs is, egyáltalán nincs. A Gonosz, nem létezik. Én egy tökéletes világot teremtettem, nem lehet benne gonosz. Te pedig a hal vagy, amit a vízbe teremtettem, hogy ott éljen. Te meg, te engedetlen mihaszna, kimásztál, és lábakat növesztettél magadnak a tudtom nélkül,…-
- Sssz,….asszt te csak hiszed, asszt te csak hiszed…-
- Nem vagy te Gonosz,…nem, te csak egy hal vagy…-
- Assszt te csak hiszed, asszt te csak hiszed. Te kígyókat teremtettél apró lábakkal, én pedig megparancsoltam nekik, hogy azonnal vesszítsék el a lábaikat, ésss tűnjenek el a sszemem elől. Menjenek a vízbe, hogy többé ne is lásssam őket. Ésss lőn,….- abban a pillanatban elvessztették a lábaikat és bemenének a vízbe, ésss ott is maradának. Sssz,…sssz… sssz…Nekem nem kellenek, én nem unatkozom egyedül, sssz,… ssz. Nekem jó így. Nekem, ssenki sse kell. Én hatalmasss vagyok egyedül. Ésss elmegyek mosstan, ne is tartóztasssál, kavarok egy kicsit. Sssz…sssz sssz,…aztán, majd megnézheted magadat.
Isten, mire magához tért, - egyet se pillantott - a kígyó már ott se volt. Nem tudta, hogy hová megy, vagy mit akar csinálni, de nem is érdekelte.
Pedig, ha tudta volna! Ha tudta volna. Ha tudta volna!…- akkor, rohanvást megy az emberekhez, mielőtt a hatalmat átveszi felettük a Gonosz.
Isten, nem gyanakodott. Ült a szederfája alatt, szedrezett, és gondolkodott, …szedrezett, és gondolkodott. Meg, ejtőzött egy kicsit.
Nem volt jókedve, nem. A majmok meg az előember, sajnos, a kígyó hatása alá kerültek és kinevették őt, - ráadásul, állandóan dobálták a szederrel. Amiért ugye, - nagy kár volt. Finom, fényes, fekete, bécsi szeder ugye? Nem akármilyen.
Bánatában elindult az új teremtményeihez, akikkel nagyon elégedett volt. Gondolta, gyönyörködik bennük egy kicsit.
Sejtelme sem volt szegénynek arról, hogy mire ő odaért, azok már a Gonosz hatása alá kerültek. A Gonosz, elültette fejükben a rosszat és a bűnt, hogy megerősítse ezzel a saját hatalmát, Istennel szemben, örökre.
Így aztán szegény Isten, gyanútlanul megsimogatta a teremtményei fejét, mert nem tudta mi van benne. Ha tudta volna, - hozzá se ér.
Ezek pedig a simogatásától egyre szebbek lettek, és a szépségük teljesen eltakarta a gonoszságot, ami a fejükben volt. Gyönyörködött hát Isten bennük.
És örült is, - mert azt hitte róluk, hogy kedvesek lesznek majd hozzá, hogy megédesítik az életét, hogy bearanyozzák a napjait, és vele maradnak mindétig, még az öreg napjaiban is. Kedvesek lesznek hozzá, és szeretni fogják őt, - hiszen azért vannak - mint ahogy ők is kedvesek az ő szívének, és ahogy ő is szereti őket, örökkön - örökké.
Azt hitte, hogy sok öröme telik majd bennük. Azt hitte, hogy csupa öröm és boldogság lesz majd az élet a Paradicsomkertben ezentúl, - mert az emberrel, majd az örök boldogság is beköltözik a Paradicsomba.
Mert végre, - végre, neki is van valakije!
Mert mindenkinek van valakije, - a madárnak van kismadara, a bogárnak van kisbogara, a virágnak is van virága, - és végre, neki is van valakije. Van.
Nem kicsinke istenkéje, - mert az, ugye nem való, meg nem is sikerült, hiába próbálgatta. Nem kicsike istenkéje, nem, - csak emberkéje van. De ez is jó, nagyon jó. Meg még szép is. Soha többé nem lesz egyedül. Soha.
De nem így lett, - …csak még nem tudta, sőt nem is gondolta.
Isten kigyönyörködte magát az emberekben, és elégedett volt.
- Igen, ezek szépek és jók, - gondolta, - nem olyanok, mint a basztikuli fajta, amit elvétettem. Igen, ezek szépek és jók, ezek tökéletesek. Pont ilyet szerettem volna, pont ilyet. Megérdemlik, hogy a szívemet-lelkemet adjam nekik. Meg…-
Talpra állította hát a nagyobbikat, - talpra állította, és megölelte szeretettel. Már, nem is látta kukának, meg vacaknak. Hibátlan volt, - mert szerette őt. Azért.
Azt mondta neki:
- Az enyém vagy, szívemnek-lelkemnek öröme és gyönyörűsége vagy, boldog vagyok, ha rád nézek. Hozzám tartozol, én teremtettelek téged. Én vagyok a te Atyád, és te az én Fiam vagy. Szeretlek téged. Neked adom, a szívemet-lelkemet, mindenemet. Örülök neked és gyönyörködöm benned. Nevet adok neked, és neveden foglak szólítani. Megajándékozlak téged mindennel, amim csak van. Neked adom az egész Paradicsomkertet, élj benne boldogul, és szeress engem. Nem kívánok mást, csak azt, hogy szeress engem, ahogy én szeretlek téged…-
Az ember azonban, sajnos, nem volt képes felfogni az Isten hozzávaló jóságát és mérhetetlen szeretetét, hiszen a fejében, már benne lakott a Gonosz, - és az uralkodott.
Ezért, amikor Isten nagy-nagy szeretettel megölelte, és szívét lelkét beleadta az ölelésbe, majd lelket lehelt bele, elevenné tette, és életet adott neki, - az ember csak a szívébe tudta befogadni őt, a fejébe nem. Szívébe, ami még érintetlen és tiszta volt, és Isten szándéka szerint mindörökre az is marad, bármennyire is munkálkodik fejében a gonosz. Az ember szíve felett a Gonosznak nincs, és nem is lesz hatalma.
Isten, elégedetten gyönyörködött a szívből és boldogan mosolygó emberben, aki, már állva maradt mellette.
Aztán lehajolt a másikhoz, felemelte, magához ölelte azt is, és elmondta neki ugyanazt, amit az első embernek elmondott. Elmondta ugyanazt, csak neki azt mondta:
- Te vagy az én Lányom, az én gyönyörűségesen szép, egyetlen Leányom. Örömem telik benned, ha csak rád nézek, akkor is. Neked adom a Paradicsomkerten kívül, még az egész világot is, Te pedig uralkodni fogsz rajta, és örömöd telik majd benne…-
Sajnos, a gyönyörű lány se értette jobban Őt,…- csak pillázott, csak pillázott, mert azt már tudott. Mást még nem.
Isten megölelte ugyanúgy, mint a fiát, és szívét-lelkét adta neki, lelket lehelt bele, életet adott neki
Azt azonban nem tudhatta, hogy a Gonosz megelőzte, és elültette magát minden rosszal az emberek fejében. A Gonosz hatalma már bennük volt, mire Isten lelket lehelt beléjük.
Ez volt az Eredendő bűn, és ettől lett az ember olyan, amilyen. Kettős életű, aki hol a szívére hallgatott, - a tiszta szívére, amiben az Isten lelke lakott - hol pedig a fejére, amelyben a Gonosz vert tanyát örökre.
Az embernek Isten szabad akaratot adott, és hallgathatott akár a szívére, akár a fejére. Tőle függött hát minden, ő döntött, az ember.
Az emberek azonban, - akkor is, meg később is - azt csinálták, amit a fejük diktált, nem pedig azt, amit a tiszta szívük és a romlatlan lelkük súgott. Így van ez a mai napig.
Isten pedig, aki az Atyánk, mindig, újra és újra megbocsát. Mindennap újra és újra, - sőt naponta többször is.
Csak ül szomorúan, árván és egyedül a kedvenc szederfája alatt, kinyújtja a kezét, hogy abba potyogjon a szeder, és miközben szomorúan szedrezik,…- reménykedik. Reménykedik. Hiszen a remény hal meg utoljára, -…benne is.
Mivelhogy a saját fajtája volt, és a saját képére teremtette őket, fel-fellángolt benne irántuk a szeretet, hol jobban, hol meg kevésbé. Folyton örömet akart szerezni nekik, - hátha akkor, majd szeretik őt. De hiába. Nem sikerült, mert a gonosz mindig megakadályozta, hogy az emberek képesek legyenek örülni, és azt is, hogy az emberek képesek legyenek szeretni, az őket határtalanul szerető, - mindent megbocsátó Istent. Isten pedig, csak tovább erőlködött. Erőlködött.
Gondolta, - amikor egyszer, megint kigyúlt fejében a fény, amit isteni szikrának is hívnak, - csinál nekik egy jó nagy meglepetést. Csinál nekik egy paszitát, hadd örüljenek, - és meg is csinálta, nagy hirtelen.
Akkor adott nevet mindegyiknek, - merthogy nevükön akarta szólítani őket. Hadd örüljenek. Hadd.
Volt nevük, - a nagyobbik Ádám lett, a kisebbik meg Éva. De az emberek nem tudtak örülni ennek, meg annak sem, hogy Isten a nevükön szólította őket. Az Ádám csak állt, és hallgatott szemlesütve, pont úgy, mint egy kuka. Pont úgy. Az Éva meg csak pillázott, csak pillázott, mert azt már tudott. Örülni azonban, egyik sem tudott.
Nem. Az emberek semminek sem tudtak örülni, ez volt velük a legnagyobb baj. Az emberek sosem tudtak örülni annak, amit kaptak, annak, ami van. Mindig azt gondolták, hogy annak tudnának örülni, ha meglenne az, ami nincs. Aztán, amikor megkapták Istentől azt is, annak se örültek. Akkor, megint úgy gondolták, hogy valami másnak, - ami nincs - tudnának örülni, igen. Amikor azonban megkapták, annak se örültek. Hiába erőlködött hát Isten, az ember, - képtelen volt az örömre.
Ahogy aztán telt az idő, az emberek lassan, teljesen a gonosz hatalmába kerültek. Engedetlenek lettek, nem fogadtak szót, sőt elszakadtak tőle, és bujkálni kezdtek előle.
Isten most is egyedül volt, most is szomorú volt, - és az is maradt, örökkön örökké.
Mert mindenkinek volt valakije, - a madárnak volt kismadara, a bogárnak volt kisbogara, a virágnak is volt virága, csak neki nem volt senkije.
Minden hiába, - Isten egyedül volt most is. Istennek, nem volt kicsinke istenkéje, és nem volt emberkéje sem, - hiába vesződött vele, hiába szerette, hiába adta a szívét lelkét neki, az embernek Ő nem kellett. Az embernek valami más kellett, mindig valami más, sohasem Ő.
Istennek, senkije sem volt.
Csak ült a szederfa alatt magányosan. Szedrezett, és szomorkodott, szedrezett, és szomorkodott.
Isten persze pontosan tudta, hogy akármennyire szereti is őket, az nem
számít. Semmi sem fog változni. Mindig így lesz. Ezért volt szomorú.
Nem szeretik őt, nem kell nekik a szeretete, ahogy az sem, amit ő ad, - mert az, soha nem elég jó nekik.
Már nem hallgatnak rá, amióta lábra álltak, - és nem fogadnak szót neki. Nem akarnak együtt lenni vele, sétálni, meg pláne, - sőt, bujkálnak előle, hogy ne is lássák.
- Visszacsinálom őket,…a francba, - gondolta -… vissza. Az lesz a legjobb. Nem érdemes próbálgatni őket. Nem. Felesleges. Ezek el fogják csócsálni az almát, sőt, még a szedremet is,…-
Előre tudta. Már ki se akarta próbálni. Tudta, hogy nem állják ki a próbát úgyse. Előre tudta.
Pontosan azt teszik ezek is, amit majmok a szederfával. Előre tudta. Ezek se jobbak, mint az állatok, talán csak szebbek.
- Kígyó van, alma van, -…ezek, el fogják csócsálni…- Pontosan tudta.
Minden hiába. Minden hiába hát.
Ült a szederfa alatt szomorúan, árván, és egyedül. Szedrezett, és szomorkodott. Szedrezett, és szomorkodott. Azóta pedig sokszor megbánta már, hogy embert teremtett, - mert nem lett tőle boldogabb. Sőt.
Ha nem lenne a szederfája, élni se lenne kedve.
Mert mindenkinek van valakije, - de neki most sincs senkije. Így sincs senkije.
Sokszor eszébe jutott az is, hogy meg kellett volna maradnia, a basztikuli fajtánál. Kevesebb gondja lett volna akkor, - és legfőképpen, kevesebb szomorúsága…”-
Nem Skultéty bácsi, - hanem Simone Weil, francia filozófus mondja:
- „Amint Isten megteremtette a világot, azonnal el is hagyta…”-
Mert, elment a kedve tőle. Azért.
Én, - megértettem. Később pedig mégjobban megértettem. Sajnáltam őt.
Kissé, elcseszte, amit csinált, ugye. Van ilyen, van. Elcseszte. De mindegy. Semmit nem lehet tenni. Ez van, ugye.
Néha Isten is elfuserálja a dolgait.
Hogyan lehetne elvárni hát, hogy az „embercsinálta” emberek jobbak legyenek? Az ember igyekszik, igen. Csinálja, csak csinálja, gondolkodás nélkül, legfőképpen a technikája miatt…-
Másképpen ugyan, mint ahogy Isten, sokkal kevesebb fáradtsággal és gondossággal. Az ember, csinálja, csak csinálja, - nem unja meg, …főleg a technikája miatt, igen. Nagy örömmel, és fáradhatatlanul csinálja, - később pedig kiderül, hogy hogyan is sikerült.
Már, ha egyáltalán sikerült.
Egy biztos, nem tehetünk túl az Istenen, és lám, lám, ő is hiába igyekezett, -… neki se sikerült minden. Isten, továbbra is magányos maradt.
Mindenkinek volt valakije, csak neki nem volt senkije. De többet nem is csinál, az biztos, - se istent, se embert. Az már egészen biztos.
Elment a kedve tőle végleg.
Aztán, - később, már a paradicsomkerttől is elment a kedve. Teljesen. Voltak napok, amikor rá se bírt nézni, - mert pont arra emlékeztette, amit annyira elfuserált.
Az emberre.
- Ajjaj, ajjaj,…- sóhajtott mindig, valahányszor ránézett Ádámra, meg Évára, - ajjaj,….- majd kigondolom mi legyen velük. Majd kigondolom. Majd kigondolom. Egyszer majd kigondolom. Nem sürgős, nem, - most szedrezni megyek. A szederfámhoz méghozzá.