Először sírsz,
Azután átkozódsz,
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtáig maradék erőd.
Akarsz, eget ostromló akarattal -
S át a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Aztán elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal.
Szótlanul, gondolattalanul
mondod magadnak: mindegy, minden hiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor - magától megnyílik az ég.
Mely nem tárul ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
S akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe veled.
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy az hiszed, a tenyeredbe hull.
Akkor - magától - szűnik a vihar.
Akkor - magától - minden elcsitul.
Akkor - magától - éled a remény,
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától: - friss gyümölcs terem.
Ez a magától: ez a Kegyelem.
Remenyik Sándor:
Kegyelem