HATODIK BESZÉD
1934. június 23-án
Tegnap a félelem fogalmával foglalkoztam általánosságban, s azzal, hogy ez elkerülhetetlenné teszi a kényszert. Ma reggel röviden újra azzal foglalkozom, hogy a tökéletlenség mi módon hoz létre kényszert. A tökéletlenséggel együtt jár a vágy a tekintély és vezettetés, valamint az alakító befolyásolás után, ami azután hagyománnyá lesz. Ebből a hagyományból már hiányzik a gondolkodás, ez csupán irányító. Pedig a hagyománynak fel kellene ébreszteni a gondolkodást, nem pedig megölni, lefékezni. Ahol valami elégtelenség van, ott meg kell lenni a kényszernek. Ebből a kényszerből fakad egy különleges életmód, vagy cselekvési módszer, s ezért további összeütközés, fájdalom és küzdelem. Ha az ember tudatosan, vagy öntudatlanul érzi, hogy bántja valaminek az elégtelensége, akkor összeütközésnek kell támadnia, akkor ürességet, sekélyességet érzünk, és az életet szánalmasan hiábavalónak látjuk. Ez az elégtelenség lehet tudatos vagy öntudatlan.
Hogyan működik ilyenkor az ész? Mi történik, ha ez a belső felületesség és üresség tudatossá lesz? Mit cselekszünk, ha megérezzük ezt az ürességet, ezt a hiányt önmagunkban? Vágyunk betölteni az űrt s ezért mintát, más által alkotott formát keresünk, azután utánozzuk, követjük ezt a mintát. Azokhoz a keretekhez tartjuk magunkat, amit más valaki teremtett meg, s reméljük, hogy ezáltal kitöltjük az űrt, laposságot, ami többé-kevésbé tudatossá vált.
Ez a minta, ez a forma életünket befolyásolni kezdi, s arra kényszerít, hogy eszünkkel, szívünkkel, cselekedeteinkkel, egész valónkkal ehhez a különleges mintához igazodjunk. Olyan élet kezdődik hát, amit nem a magunk megértése és tapasztalása, hanem a másé, másnak eszméi, korlátozásai kereteznek. Ha valóban elgondolkodunk rajta egy kicsit, látni fogják, hogy a magunk tapasztalatait és a belőlük fakadó megértést kezdjük háttérbe szorítani, mert érezzük az elégtelenséget. Ezért az utánzáshoz, másoláshoz folyamodunk, és más tapasztalásának segítségével szeretnénk élni. S ha életünket nem a magunk megértése, hanem másnak tapasztalása irányítja, akkor az elégtelenség mindig nagyobb, s az összeütközés mindig több lesz. De még ha azt mondjuk is magunknak, hogy saját tapasztalásunk és megértésünk alapján kell élnünk, ezt is csak egy eszménykép, egy másik minta szerint tesszük.
Tegyük fel, hogy így szólnak: "Nem akarok a más tapasztalásától függeni, hanem a magamé szerint fogok élni", akkor már biztosan megteremtették a formát, amihez igazodnak, gondolkodásukat máris korlátozzák, mert az a gondolat, hogy saját tapasztalásuk szerint kell élniük, önelégültséget teremt. Ez pedig nem más, mint haszontalan alkalmazkodás, és tespedést eredményez. A legtöbb ember azt mondja, hogy visszautasítja a külső formát, amit állandóan utánoz, és megkísérli, hogy saját megértése szerint éljen. Azt mondják: "csak azt cselekedjük, amit megértünk", de ezáltal egy más mintát teremtenek, amit azután beleszőnek életükbe. És mi történik? Mindinkább elégedettebbek lesznek, s ezért lassú hanyatlás a sorsuk.
Hogy a hiányérzetet megszüntessük, többet akarunk cselekedni, mert egyetlen vágyunk, hogy betöltsük az ürességet és elégtelenséget, s a cselekvést csakis azért vágyjuk, hogy ezt megtehessük. És mit teszünk akkor, ha cselekvésre vágyunk, hogy teljessé tegyük azt, ami nem az? Csupán megkíséreljük, hogy valaminek felhalmozásával betöltsük a hiányt, s nem arra törekszünk, hogy megtaláljuk az elégtelenség okát.
Mi történik, ha ez a hiányérzés föllép? Megpróbálják kitölteni, megpróbálnak gazdagok lenni, s azt mondják, hogy a gazdagságért másokhoz kell folyamodni. Gondolataikat és érzelmeiket tehát mások eszméihez és tapasztalataihoz kezdik hozzáidomítani. Ebből azonban nem származik gazdagság, nem lesz tökéletesség, vagy beteljesülés. Akkor azután így szólnak: "a magam megértése szerint akarok élni", de amint hangsúlyoztam, ennek az a veszedelme, hogy önelégültséget eredményez. Ha pedig csak cselekvésre vágynak, s azt mondják: "kimegyek a világba, hogy cselekedjek s ezáltal gazdaggá és teljessé legyek", akkor újra csak a hiányt akarják betölteni, helyettesítéssel. De ha a cselekvés által tudatossá válnak, akkor meg fogják találni a hiányérzés okát. Vagyis ahelyett, hogy a tökéletességre vágynának, intelligenciával fognak cselekedni.
Mi a cselekvés? Az, amit gondolunk és érezünk. S amíg gondolkodásuk és érzelmeik nem tudatosak, meg kell lenni a hiányérzetnek és mégannyi külső cselekvés sem töltheti be azt. Csakis intelligencia és nem felhalmozás az, ami az ürességet elűzhet, az intelligencia pedig, mint hangsúlyoztam, az észnek és szívnek tökéletes harmóniája. Ha tehát megértik, hogyan működik gondolkodásuk és érzésük, s ezáltal tudatosak lesznek cselekedeteik, akkor megszületik az intelligencia, ami elűzi a hiányérzést, de nem azáltal, hogy elég érzést, teljességet tesz helyébe, mert az intelligencia maga a teljesség.
A teljesség nem férhet össze a kényszerrel. De a diszharmónia és tökéletlenség elválasztja a szívet az észtől. Mi a diszharmónia? Az érzés és gondolkodás kettéosztásának tudata s a kettéosztás által teremtett összeütközés. Nekem azonban érezni és gondolkodni ugyanaz. Miután tehát megvan az összeütközés és diszharmónia, s miután az észt különválasztották az érzelmektől, még tovább mennek és elkülönítik az észt és szívet az intelligenciától - ami számomra igazság, szépség és szeretet. Tehát az összeütközés, ami mint kifejtettem nem más, mint küzdelem a környezet és a környezet eredménye, vagyis az "Én"- tudat között, ez hozza létre a harcot, ez pedig a diszharmóniát. Elválasztottuk az észt az érzelemtől, s azután még tovább menve, elválasztjuk az intelligenciát az észtől és szívtől, holott mindez egy. Az intelligencia nem más, mint a tökéletes harmóniában lévő ész és szív, s ezért az intelligencia maga a bennrejlő szépség, nem pedig olyasmi, ami után vágyakozni kell.
Ha az összeütközés erős, a diszharmónia nagy, ha az üresség egészen tudatos, akkor feltámad a szépség, igazság és szeretet utáni vágy, hogy ezek befolyásolják és irányítsák életünket. Az ürességre ráébredve, a szépséget a természetbe, művészetbe, zenébe vetítik ki, s ezekkel kezdik életüket mesterségesen körülvenni, hogy mindez életüket a kifinomultság, kultúra és harmóniára befolyásolja. Nem ez-e az a folyamat, amin a lélek keresztül megy? Mint mondtam, az összeütközés elválasztotta bennünk az intelligenciát az észtől és érzelmektől, s akkor ébredünk tudatára az elégtelenségnek, a hiánynak. Akkor a boldogságot és teljességet a művészetben, zenében, természetben és vallásos ideálokban kezdjük keresni, ezek befolyásolják életünket, uralkodnak rajtunk, kormányoznak és vezetnek, s mi azt gondoljuk, hogy ezen az úton el kell jutnunk a tökéletességhez, azt reméljük, hogyha pozitív befolyásokat és élményeket halmozunk fel, akkor legyőzzük a diszharmóniát és összeütközést. Ezáltal csak egyre messzebb jutunk az intelligenciától, s ezért az igazságtól, szépségtől és szeretettől is.
Az elégtelenség és tökéletlenség érzésében tehát gyűjteni kezdünk azt remélve, hogy más emberek eszméiből és mintaképeiből származó élményeknek és örömöknek fölhalmozása által tökéletesek leszünk. Ezzel szemben én úgy látom, hogy a tökéletlenség akkor tűnik el, ha megvan az intelligencia, az intelligencia pedig szépség és igazság. Mindaddig nem láthatjuk meg ezt, amíg eszünk és szívünk el van egymástól választva, az elválasztást pedig az összeütközés okozza. Mi az intelligenciát magát is elválasztjuk az észtől és szívtől, s az elválasztás folyamata és a beteljesülés keresése állandóan tart. De a beteljesülés magában az intelligenciában van, s ezt felébreszteni annyi, mint megtalálni azt, ami a diszharmóniát, tehát a szétosztást létrehozza.
Életünkben mi hoz diszharmóniát? Az, ha nem értjük meg a környezetet, a külvilágot. Ha kezdenek kérdéseket föltenni a környezetnek és megértik teljes értékét és jelentőségét, s nem akarják utánozni, követni, nem akarnak hozzá alkalmazkodni, vagy tőle elmenekülni, akkor megszületik az intelligencia, ami szépség, igazság és szeretet.
KÉRDÉS: Véleménye szerint helyesebb volna-e, ha a protestáns püspöki egyház diakónusa lennék, vagy jobban szolgálhatnék a világnak akkor, ha megmaradok annak, ami vagyok?
KRISHNAMURTI: Fölteszem, hogy a kérdező azt szeretné tudni, hogyan segítsen a világnak, nem pedig azt, vajon ehhez vagy ahhoz a valláshoz csatlakozzék-e, ami kevéssé fontos.
Hogyan segítsünk a világnak? Bizonyára nem úgy, hogy még több felekezeti megoszlást, még több nemzeti különállást teremtünk. A nemzeti különállás végül is csak a gazdasági kihasználás beteljesülése, a vallások pedig bizonyos hittételeknek és hitvallásoknak kikristályosodott eredményei. Ha valaki igazán segíteni akar a világnak, az az én szempontom szerint nem teheti meg egy szervezett vallás segítségével sem, legyen az a sokfelekezetű kereszténység, vagy bármely más vallás. Mindezek a valóságban az észnek és az emberiségnek ártalmas megoszlásai. Mégis azt hisszük, hogyha az egész világ keresztény lenne, akkor meglenne a vallások testvérisége és az élet egysége. Számomra a vallás nem más, mint hamis oknak hamis eredménye. Az ok az összeütközés, a vallás pedig ettől az összeütközéstől való menekülésnek eszköze csupán. Minél inkább kifejlesztik és megerősítik tehát a vallásoknak felekezeti megoszlását, annál kevésbé lesz meg az igazi testvériség, és minél jobban megerősítik a nemzeti különállást, annál kevésbé lesz meg az emberiség egysége.
KÉRDÉS: A kapzsiság a környezetnek, vagy az emberi természetnek eredménye?
KRISHNAMURTI: Mi az emberi természet? Nem maga is a környezetnek terméke? Miért elválasztani a kettőt? Van a környezettől különvált emberi természet? Némelyek azt hiszik, hogy a környezet és emberi természet elválasztása mesterkélt, mert a környezet megváltoztatásával, mondják, az emberi természetet is alakítani és változtatni lehet. Tehát a kapzsiság csupán a hamis környezetnek, ennélfogva magának az emberi természetnek eredménye.
Ha az egyén környezetét, életének feltételeit megérteni törekszik, akkor az intelligens és ezért nem lehet kapzsi. Ekkor a kapzsiság nem hiba, vagy bűn, amit le kell győzni. A kapzsiságot létrehozó környezetet nem értik meg és nem változtatják meg, hanem félnek az eredménytől s ezért bűnnek nevezik. Ha csak keressük a tökéletes környezetet, vagyis tökéletes emberi természetet, ez nem hozhat létre intelligenciát. Az intelligenciával azonban megértjük a környezetet, s ezért megszabadulunk visszahatásaitól. A környezet, a társadalom arra kényszerít, arra ösztönöz, hogy védelmezzük érdekeinket. Ha azonban kezdik megérteni a kapzsiságot létrehozó környezetet, akkor meglátva annak jelentőségét, a kapzsiság végérvényesen eltűnik, és nem is teszik helyébe annak az ellentétét.
KÉRDÉS: Megértem, ha azt mondja, hogy az összeütközés megszűnik, ha a menekülés vágya nélkül nézünk a szemébe. Én szeretek valakit, aki engem nem szeret, s ezért magányosnak és nyomorultnak érzem magam. Őszintén azt hiszem, hogy szemébe néztem konfliktusomnak, s nem kerestem a menekülést, de mégis magányos és nyomorult vagyok. Amit mondott, nem vált be tehát. Meg tudná mondani, hogy miért?
KRISHNAMURTI: Talán azért, mert szavaimat csak a menekülés eszközének próbálta használni. Talán szavaimmal és gondolataimmal csak önmaga ürességét akarta kitölteni.
Azt mondja, hogy szemébe nézett a konfliktusnak. Kíváncsi vagyok, hogy valóban megtette-e? Azt mondja, hogy szeret valakit, a valóságban azonban birtokolni szeretné ezt a személyt, s ezért van a konfliktus. És miért szeretné birtokolni őt? Mert úgy gondolja, hogy a birtoklás segítségével megtalálja a boldogságot és teljességet.
A kérdező tehát nem nézett valóban szemébe a dolognak. Arra vágyik, hogy birtokolja a másikat, s ezért a saját érzelmét szorítja korlátok közé. Ha ugyanis valakit igazán szeretek, akkor ez a szeretet mentesít a birtoklástól. Mi igen ritkán érezzük az erős vonzalomnak azt az érzését, amiből hiányzik a birtoklás és szerzésvágy. S ezzel újból visszatérünk oda, amiről éppen most beszéltem, hogy birtoklásvágy addig van, amíg a belső elégtelenség megvan, s a belső gazdagság hiányzik. A belső gazdagságot pedig nem a felhalmozásban, hanem az intelligenciában találjuk meg, abban, hogy tudatos-e a cselekvés az összeütközésben, amit a környezetnek meg nem értése okoz.
KÉRDÉS: Vajon az a puszta tény, hogy az emberek idejönnek Önt meghallgatni, nem teszi-e Önt tanítóvá? S mégis azt mondja, hogy ne legyenek tanítóink. Menjünk hát el innen?
KRISHNAMURTI: Ha tanítóvá vagy vezetővé tesznek meg engem, akkor menjenek el. Ha életüket befolyásolom, ha szavaim vagy cselekedeteimmel bizonyos cselekedetekre kényszerítem Önöket, akkor menjenek el, akkor értéktelen és mit sem jelentő az, amit mondok, akkor belőlem is tanítót csinálnak, aki kihasznál. Ebből pedig nem fakad sem megértés, sem gazdagság, sem elragadtatás, csak szenvedés és üresség. Ha azonban úgy jöttek meghallgatni, hogy megtalálják az intelligencia felébresztésének nyitját, akkor nem leszek kizsákmányoló, akkor egy esemény, egy élmény leszek csupán, ami arra képesít, hogy kivágják magukat a környezet rabságából.
A legtöbb ember azonban tanítókat, mestereket, vezetőket kíván akár a fizikai, akár egy más világban. Azt kívánják, hogy vezessék, kényszerítsék, befolyásolják a jóra, a helyes cselekvésre, mert hiányzik belőlük a megértés. Nem értik meg a környezetet, nem értik meg saját gondolataiknak és érzelmeiknek különféle finomságait, s ezért úgy érzik, hogyha követnek valakit, akkor elérkezik a beteljesülés. De ez, mint mondtam, csak egy más formája a kényszernek. Mint ahogy a kényszer egy bizonyos kerékvágásba erőltet, mert hiányzik az intelligencia, ugyanúgy vágynak a tanítóra, hogy az befolyásoljon, vezessen, alakítson, és ebből megint csak hiányzik az intelligencia. Az intelligencia maga az igazság, tökéletesség, szépség és szeretet. Ezt tanító, fegyelem nem tárhatja fel, mert ezek a kényszernek, a környezet módosulatainak formái. Az intelligencia akkor lesz meg, ha a környezetnek jelentőségét teljesen megértik, és értékét meglátják.
KÉRDÉS: Hogyan lehet meghatározni azt, aminek ki kell tölteni az ön-tudatosság eltávolításából eredő légüres teret?
KRISHNAMURTI: Mondja, miért akarja eltávolítani az öntudatosságot? Miért tartja fontosnak az énnek, az öntudatosságnak, az önző korlátoknak eltüntetését? Miért gondolja ezt szükségesnek? Ha azért, mert boldogságra vágyik, akkor az öntudatosság, az "Én"-nek korlátolt részlegessége továbbra is megmarad. Ha azonban így szólnak: "Összeütközést látok, eszemet és szívemet diszharmónia ejtette rabul, de látom a diszharmónia okát és ez az, hogy nem értem meg a környezetet, ami az öntudatosságot létrehozta", akkor nincsen hiány, ami betöltésre vár. Attól tartok, hogy a kérdező ezt egyáltalában nem értette meg.
Engedjék meg kérem, hogy ezt még egyszer megmagyarázzam. Amit mi öntudatosságnak hívunk, az nem más, mint a környezetnek eredménye. Vagyis ha az ész és szív nem értik meg a környezetet, a külvilágot, a létfeltételeket, ami között az egyén van, akkor a megértés hiánya összeütközést hoz létre. Az összeütközés elhomályosítja az észt, megteremti az emlékezetet, azonosítja magát az ésszel, s ilyen módon az "Én" fogalma, az én-tudatosság megkeményedik. Ebből további összeütközés, szenvedés és kín származik. De a környezetnek, külvilágnak, az összeütközést létrehozó életfeltételeknek megértését csak az intelligenciától várhatjuk, ami ész és szeretet, és nem a helyettesítéstől. Ez az intelligencia mindig mozgó és önmagát mindig újrateremtő valami. És számomra ez az örökkévalóság, az időtlen valóság.
Ezzel szemben Önök annak a tudatnak folytatódására vágynak, ami a környezet eredménye, s amit "Én"-nek neveznek. Ez az "Én" csak akkor tűnhet el, ha megértik a környezetet. Az intelligencia ekkor normálisan, kényszer és elfojtás nélkül működik. Akkor nincs meg az a rettegő küzdelem, szépség és igazságkeresés, nincs meg a birtokló szeretetnek állandó harca, mert az intelligencia önmagában teljes.
1934. június 23-án
Tegnap a félelem fogalmával foglalkoztam általánosságban, s azzal, hogy ez elkerülhetetlenné teszi a kényszert. Ma reggel röviden újra azzal foglalkozom, hogy a tökéletlenség mi módon hoz létre kényszert. A tökéletlenséggel együtt jár a vágy a tekintély és vezettetés, valamint az alakító befolyásolás után, ami azután hagyománnyá lesz. Ebből a hagyományból már hiányzik a gondolkodás, ez csupán irányító. Pedig a hagyománynak fel kellene ébreszteni a gondolkodást, nem pedig megölni, lefékezni. Ahol valami elégtelenség van, ott meg kell lenni a kényszernek. Ebből a kényszerből fakad egy különleges életmód, vagy cselekvési módszer, s ezért további összeütközés, fájdalom és küzdelem. Ha az ember tudatosan, vagy öntudatlanul érzi, hogy bántja valaminek az elégtelensége, akkor összeütközésnek kell támadnia, akkor ürességet, sekélyességet érzünk, és az életet szánalmasan hiábavalónak látjuk. Ez az elégtelenség lehet tudatos vagy öntudatlan.
Hogyan működik ilyenkor az ész? Mi történik, ha ez a belső felületesség és üresség tudatossá lesz? Mit cselekszünk, ha megérezzük ezt az ürességet, ezt a hiányt önmagunkban? Vágyunk betölteni az űrt s ezért mintát, más által alkotott formát keresünk, azután utánozzuk, követjük ezt a mintát. Azokhoz a keretekhez tartjuk magunkat, amit más valaki teremtett meg, s reméljük, hogy ezáltal kitöltjük az űrt, laposságot, ami többé-kevésbé tudatossá vált.
Ez a minta, ez a forma életünket befolyásolni kezdi, s arra kényszerít, hogy eszünkkel, szívünkkel, cselekedeteinkkel, egész valónkkal ehhez a különleges mintához igazodjunk. Olyan élet kezdődik hát, amit nem a magunk megértése és tapasztalása, hanem a másé, másnak eszméi, korlátozásai kereteznek. Ha valóban elgondolkodunk rajta egy kicsit, látni fogják, hogy a magunk tapasztalatait és a belőlük fakadó megértést kezdjük háttérbe szorítani, mert érezzük az elégtelenséget. Ezért az utánzáshoz, másoláshoz folyamodunk, és más tapasztalásának segítségével szeretnénk élni. S ha életünket nem a magunk megértése, hanem másnak tapasztalása irányítja, akkor az elégtelenség mindig nagyobb, s az összeütközés mindig több lesz. De még ha azt mondjuk is magunknak, hogy saját tapasztalásunk és megértésünk alapján kell élnünk, ezt is csak egy eszménykép, egy másik minta szerint tesszük.
Tegyük fel, hogy így szólnak: "Nem akarok a más tapasztalásától függeni, hanem a magamé szerint fogok élni", akkor már biztosan megteremtették a formát, amihez igazodnak, gondolkodásukat máris korlátozzák, mert az a gondolat, hogy saját tapasztalásuk szerint kell élniük, önelégültséget teremt. Ez pedig nem más, mint haszontalan alkalmazkodás, és tespedést eredményez. A legtöbb ember azt mondja, hogy visszautasítja a külső formát, amit állandóan utánoz, és megkísérli, hogy saját megértése szerint éljen. Azt mondják: "csak azt cselekedjük, amit megértünk", de ezáltal egy más mintát teremtenek, amit azután beleszőnek életükbe. És mi történik? Mindinkább elégedettebbek lesznek, s ezért lassú hanyatlás a sorsuk.
Hogy a hiányérzetet megszüntessük, többet akarunk cselekedni, mert egyetlen vágyunk, hogy betöltsük az ürességet és elégtelenséget, s a cselekvést csakis azért vágyjuk, hogy ezt megtehessük. És mit teszünk akkor, ha cselekvésre vágyunk, hogy teljessé tegyük azt, ami nem az? Csupán megkíséreljük, hogy valaminek felhalmozásával betöltsük a hiányt, s nem arra törekszünk, hogy megtaláljuk az elégtelenség okát.
Mi történik, ha ez a hiányérzés föllép? Megpróbálják kitölteni, megpróbálnak gazdagok lenni, s azt mondják, hogy a gazdagságért másokhoz kell folyamodni. Gondolataikat és érzelmeiket tehát mások eszméihez és tapasztalataihoz kezdik hozzáidomítani. Ebből azonban nem származik gazdagság, nem lesz tökéletesség, vagy beteljesülés. Akkor azután így szólnak: "a magam megértése szerint akarok élni", de amint hangsúlyoztam, ennek az a veszedelme, hogy önelégültséget eredményez. Ha pedig csak cselekvésre vágynak, s azt mondják: "kimegyek a világba, hogy cselekedjek s ezáltal gazdaggá és teljessé legyek", akkor újra csak a hiányt akarják betölteni, helyettesítéssel. De ha a cselekvés által tudatossá válnak, akkor meg fogják találni a hiányérzés okát. Vagyis ahelyett, hogy a tökéletességre vágynának, intelligenciával fognak cselekedni.
Mi a cselekvés? Az, amit gondolunk és érezünk. S amíg gondolkodásuk és érzelmeik nem tudatosak, meg kell lenni a hiányérzetnek és mégannyi külső cselekvés sem töltheti be azt. Csakis intelligencia és nem felhalmozás az, ami az ürességet elűzhet, az intelligencia pedig, mint hangsúlyoztam, az észnek és szívnek tökéletes harmóniája. Ha tehát megértik, hogyan működik gondolkodásuk és érzésük, s ezáltal tudatosak lesznek cselekedeteik, akkor megszületik az intelligencia, ami elűzi a hiányérzést, de nem azáltal, hogy elég érzést, teljességet tesz helyébe, mert az intelligencia maga a teljesség.
A teljesség nem férhet össze a kényszerrel. De a diszharmónia és tökéletlenség elválasztja a szívet az észtől. Mi a diszharmónia? Az érzés és gondolkodás kettéosztásának tudata s a kettéosztás által teremtett összeütközés. Nekem azonban érezni és gondolkodni ugyanaz. Miután tehát megvan az összeütközés és diszharmónia, s miután az észt különválasztották az érzelmektől, még tovább mennek és elkülönítik az észt és szívet az intelligenciától - ami számomra igazság, szépség és szeretet. Tehát az összeütközés, ami mint kifejtettem nem más, mint küzdelem a környezet és a környezet eredménye, vagyis az "Én"- tudat között, ez hozza létre a harcot, ez pedig a diszharmóniát. Elválasztottuk az észt az érzelemtől, s azután még tovább menve, elválasztjuk az intelligenciát az észtől és szívtől, holott mindez egy. Az intelligencia nem más, mint a tökéletes harmóniában lévő ész és szív, s ezért az intelligencia maga a bennrejlő szépség, nem pedig olyasmi, ami után vágyakozni kell.
Ha az összeütközés erős, a diszharmónia nagy, ha az üresség egészen tudatos, akkor feltámad a szépség, igazság és szeretet utáni vágy, hogy ezek befolyásolják és irányítsák életünket. Az ürességre ráébredve, a szépséget a természetbe, művészetbe, zenébe vetítik ki, s ezekkel kezdik életüket mesterségesen körülvenni, hogy mindez életüket a kifinomultság, kultúra és harmóniára befolyásolja. Nem ez-e az a folyamat, amin a lélek keresztül megy? Mint mondtam, az összeütközés elválasztotta bennünk az intelligenciát az észtől és érzelmektől, s akkor ébredünk tudatára az elégtelenségnek, a hiánynak. Akkor a boldogságot és teljességet a művészetben, zenében, természetben és vallásos ideálokban kezdjük keresni, ezek befolyásolják életünket, uralkodnak rajtunk, kormányoznak és vezetnek, s mi azt gondoljuk, hogy ezen az úton el kell jutnunk a tökéletességhez, azt reméljük, hogyha pozitív befolyásokat és élményeket halmozunk fel, akkor legyőzzük a diszharmóniát és összeütközést. Ezáltal csak egyre messzebb jutunk az intelligenciától, s ezért az igazságtól, szépségtől és szeretettől is.
Az elégtelenség és tökéletlenség érzésében tehát gyűjteni kezdünk azt remélve, hogy más emberek eszméiből és mintaképeiből származó élményeknek és örömöknek fölhalmozása által tökéletesek leszünk. Ezzel szemben én úgy látom, hogy a tökéletlenség akkor tűnik el, ha megvan az intelligencia, az intelligencia pedig szépség és igazság. Mindaddig nem láthatjuk meg ezt, amíg eszünk és szívünk el van egymástól választva, az elválasztást pedig az összeütközés okozza. Mi az intelligenciát magát is elválasztjuk az észtől és szívtől, s az elválasztás folyamata és a beteljesülés keresése állandóan tart. De a beteljesülés magában az intelligenciában van, s ezt felébreszteni annyi, mint megtalálni azt, ami a diszharmóniát, tehát a szétosztást létrehozza.
Életünkben mi hoz diszharmóniát? Az, ha nem értjük meg a környezetet, a külvilágot. Ha kezdenek kérdéseket föltenni a környezetnek és megértik teljes értékét és jelentőségét, s nem akarják utánozni, követni, nem akarnak hozzá alkalmazkodni, vagy tőle elmenekülni, akkor megszületik az intelligencia, ami szépség, igazság és szeretet.
KÉRDÉS: Véleménye szerint helyesebb volna-e, ha a protestáns püspöki egyház diakónusa lennék, vagy jobban szolgálhatnék a világnak akkor, ha megmaradok annak, ami vagyok?
KRISHNAMURTI: Fölteszem, hogy a kérdező azt szeretné tudni, hogyan segítsen a világnak, nem pedig azt, vajon ehhez vagy ahhoz a valláshoz csatlakozzék-e, ami kevéssé fontos.
Hogyan segítsünk a világnak? Bizonyára nem úgy, hogy még több felekezeti megoszlást, még több nemzeti különállást teremtünk. A nemzeti különállás végül is csak a gazdasági kihasználás beteljesülése, a vallások pedig bizonyos hittételeknek és hitvallásoknak kikristályosodott eredményei. Ha valaki igazán segíteni akar a világnak, az az én szempontom szerint nem teheti meg egy szervezett vallás segítségével sem, legyen az a sokfelekezetű kereszténység, vagy bármely más vallás. Mindezek a valóságban az észnek és az emberiségnek ártalmas megoszlásai. Mégis azt hisszük, hogyha az egész világ keresztény lenne, akkor meglenne a vallások testvérisége és az élet egysége. Számomra a vallás nem más, mint hamis oknak hamis eredménye. Az ok az összeütközés, a vallás pedig ettől az összeütközéstől való menekülésnek eszköze csupán. Minél inkább kifejlesztik és megerősítik tehát a vallásoknak felekezeti megoszlását, annál kevésbé lesz meg az igazi testvériség, és minél jobban megerősítik a nemzeti különállást, annál kevésbé lesz meg az emberiség egysége.
KÉRDÉS: A kapzsiság a környezetnek, vagy az emberi természetnek eredménye?
KRISHNAMURTI: Mi az emberi természet? Nem maga is a környezetnek terméke? Miért elválasztani a kettőt? Van a környezettől különvált emberi természet? Némelyek azt hiszik, hogy a környezet és emberi természet elválasztása mesterkélt, mert a környezet megváltoztatásával, mondják, az emberi természetet is alakítani és változtatni lehet. Tehát a kapzsiság csupán a hamis környezetnek, ennélfogva magának az emberi természetnek eredménye.
Ha az egyén környezetét, életének feltételeit megérteni törekszik, akkor az intelligens és ezért nem lehet kapzsi. Ekkor a kapzsiság nem hiba, vagy bűn, amit le kell győzni. A kapzsiságot létrehozó környezetet nem értik meg és nem változtatják meg, hanem félnek az eredménytől s ezért bűnnek nevezik. Ha csak keressük a tökéletes környezetet, vagyis tökéletes emberi természetet, ez nem hozhat létre intelligenciát. Az intelligenciával azonban megértjük a környezetet, s ezért megszabadulunk visszahatásaitól. A környezet, a társadalom arra kényszerít, arra ösztönöz, hogy védelmezzük érdekeinket. Ha azonban kezdik megérteni a kapzsiságot létrehozó környezetet, akkor meglátva annak jelentőségét, a kapzsiság végérvényesen eltűnik, és nem is teszik helyébe annak az ellentétét.
KÉRDÉS: Megértem, ha azt mondja, hogy az összeütközés megszűnik, ha a menekülés vágya nélkül nézünk a szemébe. Én szeretek valakit, aki engem nem szeret, s ezért magányosnak és nyomorultnak érzem magam. Őszintén azt hiszem, hogy szemébe néztem konfliktusomnak, s nem kerestem a menekülést, de mégis magányos és nyomorult vagyok. Amit mondott, nem vált be tehát. Meg tudná mondani, hogy miért?
KRISHNAMURTI: Talán azért, mert szavaimat csak a menekülés eszközének próbálta használni. Talán szavaimmal és gondolataimmal csak önmaga ürességét akarta kitölteni.
Azt mondja, hogy szemébe nézett a konfliktusnak. Kíváncsi vagyok, hogy valóban megtette-e? Azt mondja, hogy szeret valakit, a valóságban azonban birtokolni szeretné ezt a személyt, s ezért van a konfliktus. És miért szeretné birtokolni őt? Mert úgy gondolja, hogy a birtoklás segítségével megtalálja a boldogságot és teljességet.
A kérdező tehát nem nézett valóban szemébe a dolognak. Arra vágyik, hogy birtokolja a másikat, s ezért a saját érzelmét szorítja korlátok közé. Ha ugyanis valakit igazán szeretek, akkor ez a szeretet mentesít a birtoklástól. Mi igen ritkán érezzük az erős vonzalomnak azt az érzését, amiből hiányzik a birtoklás és szerzésvágy. S ezzel újból visszatérünk oda, amiről éppen most beszéltem, hogy birtoklásvágy addig van, amíg a belső elégtelenség megvan, s a belső gazdagság hiányzik. A belső gazdagságot pedig nem a felhalmozásban, hanem az intelligenciában találjuk meg, abban, hogy tudatos-e a cselekvés az összeütközésben, amit a környezetnek meg nem értése okoz.
KÉRDÉS: Vajon az a puszta tény, hogy az emberek idejönnek Önt meghallgatni, nem teszi-e Önt tanítóvá? S mégis azt mondja, hogy ne legyenek tanítóink. Menjünk hát el innen?
KRISHNAMURTI: Ha tanítóvá vagy vezetővé tesznek meg engem, akkor menjenek el. Ha életüket befolyásolom, ha szavaim vagy cselekedeteimmel bizonyos cselekedetekre kényszerítem Önöket, akkor menjenek el, akkor értéktelen és mit sem jelentő az, amit mondok, akkor belőlem is tanítót csinálnak, aki kihasznál. Ebből pedig nem fakad sem megértés, sem gazdagság, sem elragadtatás, csak szenvedés és üresség. Ha azonban úgy jöttek meghallgatni, hogy megtalálják az intelligencia felébresztésének nyitját, akkor nem leszek kizsákmányoló, akkor egy esemény, egy élmény leszek csupán, ami arra képesít, hogy kivágják magukat a környezet rabságából.
A legtöbb ember azonban tanítókat, mestereket, vezetőket kíván akár a fizikai, akár egy más világban. Azt kívánják, hogy vezessék, kényszerítsék, befolyásolják a jóra, a helyes cselekvésre, mert hiányzik belőlük a megértés. Nem értik meg a környezetet, nem értik meg saját gondolataiknak és érzelmeiknek különféle finomságait, s ezért úgy érzik, hogyha követnek valakit, akkor elérkezik a beteljesülés. De ez, mint mondtam, csak egy más formája a kényszernek. Mint ahogy a kényszer egy bizonyos kerékvágásba erőltet, mert hiányzik az intelligencia, ugyanúgy vágynak a tanítóra, hogy az befolyásoljon, vezessen, alakítson, és ebből megint csak hiányzik az intelligencia. Az intelligencia maga az igazság, tökéletesség, szépség és szeretet. Ezt tanító, fegyelem nem tárhatja fel, mert ezek a kényszernek, a környezet módosulatainak formái. Az intelligencia akkor lesz meg, ha a környezetnek jelentőségét teljesen megértik, és értékét meglátják.
KÉRDÉS: Hogyan lehet meghatározni azt, aminek ki kell tölteni az ön-tudatosság eltávolításából eredő légüres teret?
KRISHNAMURTI: Mondja, miért akarja eltávolítani az öntudatosságot? Miért tartja fontosnak az énnek, az öntudatosságnak, az önző korlátoknak eltüntetését? Miért gondolja ezt szükségesnek? Ha azért, mert boldogságra vágyik, akkor az öntudatosság, az "Én"-nek korlátolt részlegessége továbbra is megmarad. Ha azonban így szólnak: "Összeütközést látok, eszemet és szívemet diszharmónia ejtette rabul, de látom a diszharmónia okát és ez az, hogy nem értem meg a környezetet, ami az öntudatosságot létrehozta", akkor nincsen hiány, ami betöltésre vár. Attól tartok, hogy a kérdező ezt egyáltalában nem értette meg.
Engedjék meg kérem, hogy ezt még egyszer megmagyarázzam. Amit mi öntudatosságnak hívunk, az nem más, mint a környezetnek eredménye. Vagyis ha az ész és szív nem értik meg a környezetet, a külvilágot, a létfeltételeket, ami között az egyén van, akkor a megértés hiánya összeütközést hoz létre. Az összeütközés elhomályosítja az észt, megteremti az emlékezetet, azonosítja magát az ésszel, s ilyen módon az "Én" fogalma, az én-tudatosság megkeményedik. Ebből további összeütközés, szenvedés és kín származik. De a környezetnek, külvilágnak, az összeütközést létrehozó életfeltételeknek megértését csak az intelligenciától várhatjuk, ami ész és szeretet, és nem a helyettesítéstől. Ez az intelligencia mindig mozgó és önmagát mindig újrateremtő valami. És számomra ez az örökkévalóság, az időtlen valóság.
Ezzel szemben Önök annak a tudatnak folytatódására vágynak, ami a környezet eredménye, s amit "Én"-nek neveznek. Ez az "Én" csak akkor tűnhet el, ha megértik a környezetet. Az intelligencia ekkor normálisan, kényszer és elfojtás nélkül működik. Akkor nincs meg az a rettegő küzdelem, szépség és igazságkeresés, nincs meg a birtokló szeretetnek állandó harca, mert az intelligencia önmagában teljes.