Írta: Kuczogi György
Ennyit ér az emberi élet. Sztálin kivégeztetett jópár millió [1] embert. De ha nincs abszolút értelemben rossz, akkor ez miért baj? Sztálinnak mindössze más volt a véleménye, mint nekünk, ez miért rossz? Nyolc Hollandiában töltött évvel a hátam mögött már nem csak az ugrik be errõla gyönyörû országról, hogy itt kolbászból van a kerítés.
Hollandia élen jár a humanizmus terjesztésében, és ennek megvannak a messzemenõ társadalmi,
illetve saját bõrünkön is megtapasztalható következményei. A humanizmus azonban nem kizárólagosan a virágzó, és szabad Hollandiát tönkretevõ társadalmi betegség, hanem áltánosan tarolja végig Európát ,nyugatról kicsi országunk felé haladva.
De mi is a humanizmus pontosan? A humanista társadalom az ókori görögökig vezethetõ vissza. Ez a nyugati típusú országok legelterjedtebb filozófiai irányzata, gondolkodásmódja, és ezen országok többségének a törvényei, bírósági döntései is ezt az irányzatot, szellemiséget képviselik. A humanizmus visszautasít minden Istentõl jövõ iránymutatást, visszautasítja az abszolút igazságokat, azt állítja, hogy mindenek mértéke az ember maga. Az ember csak egy jelentés nélküli gép ,amelyet az idõ, és a véletetlen rakott össze. A „jó” és a „rossz” relatív fogalmakká alacsonyodnak, aminek a jelentését az ember, illetve a többség dönti el. A Biblia így fogalmazza meg az abszolútumok hiányát: „Ebben az idõben nem volt király Izráelben; azért mindenki azt cselekedte, a mi jónak látszott az õ szemei elõtt.” (Bírák könyve: 21:25). A humanista beállítottságú emberek többnyire jószándékúak, de morális abszolútumok hiányában nem azt cselekszik ami jó, hanem azt ,ami jónak látszik a szemükben, kataszrófába taszítva ezzel mind magukat ,mind környezetüket.
A tény, hogy az ember ostoba gõgjében félrelökte saját Teremtõjét ,nem maradt következmények nélkül, ugyanis Isten van annyira úriember , hogy alázattal félreállt, tiszteletben tartva az általa ránkruházott döntési szabadságunkat. Végigtekintve a XX. század társadalmi változásait, a legszembetûnõbb folyamat egyértelmûen a reformáció során felépített erkölcsi értékek apró lépésekben haladó ,de folyamatos eróziója, azoké az értékeké, amelyek Hollandiát szabaddá, gazdaggá, virágzóvá tették. Íme néhány kiragadott példa:
• 100 évvel ezelõtt elképzelhetetlen volt a házasság elõtti szex
• 50 évvel ezelõtt a házasság még egy életre szólt, mitöbb az emberek megházasodtak
• 30 évvel ezelõtt a szülõknek volt tekintélye a gyermekek elõtt
• 20 évvel ezelõtt valóság show-kat nem vetíthettek volna a köztévékben.
Hogy hol állunk most? A média mai álláspontját a budapesti fogorvosom nagyon találóan fogalmazta meg: „Hogyha nem vagy buzi ,akkor nem vagy ember”. És vajon hol lesz majd Magyarország 20 év múlva? A válaszhoz nem kell más, csak egy kicsit nyugatra tekinteni. Ha nem is láthatunk 20 évnyi elõrejelzést, de ahogy a következõ hollandiai példákból is egyértelmûen kiderül, az erkölcsi eróziós folyamat nem állt meg.
A törvénysértõknek is vannak jogaik. Ez az elv mára annyira kifacsarodott, hogy a törvény tulajdonképpen a törvénysértõk pártját fogja. Ismerõsöm kislányának ellopták a telefonját az iskolában. A tolvajt a körülmények miatt igen egyszerû lett volna fülöncsípni, a tanárnak csak át kellet volna vizsgálnia az osztálytársak táskáit. De ez tilos, mert az sérti a becsületes gyermekek személyiségi jogait. Persze ez a jog reptereken bizonyára nem érvényes.
Egy másik ismerõsöm mesélte a magánnyomozását. Betörtek hozzá, és elvitték a bankkártyáját is. Valószínûleg a pinkód ott volt a kártya mellett egy kis papírfecnin ,mert a mamlasz betörõ hamarosan használni is kezdte, meghozzá ugyanabban a kisvárosban, ahol a betörés történt. A vásárlások helye/ideje a banki jelentésekbõl hamar kiderült. Rövid kérdezõsködés után, a boltosoktól kapott személyleírásokból egyértelmûen azonosíták a tolvajt. Ismerõsöm szerette volna informálni a rendõrséget, de onnan eltanácsolták azzal az indokkal, hogy mások utáni magánnyomozás a holland törvények értelmében büntetendõ Az ügyet „tettes ismeretlen” eredménnyel lezárták.
Az sajnos már magyarországi szemmel is közhelynek számít, hogy Hollandiában (is) hivatalosan engedélyezett a homoszexuálisok házassága. Viszont a 2006 nyarán három ember által létrehozott pedofil párt hallatára már ökölbe szorul a kisgyermekes szülõk keze. Pedofil emberek mindenhol vannak/voltak, ezért a dolog kuriózuma nem is ez, hanem az, ahogy a holland illetékes bíróság a párt betiltására vonatkozó beadványra reagált [2]: a véleménynyilvánítási szabadságra hivatkozva kijelentik, hogy a pártot jogszerûen alapították és a pártnak jogában áll küzdeni a pedofília törvényesítéséért. A bíróság leszögezi, hogy a párt céljainak megítélése a választók dolga. Szó szerint elõjött, hogy a „jó” és a „rossz” értelmezését a többség döntse el, nincsen morális abszolútum. A pedofília a bíróság szerint csak azért rossz, mert korábban kellõen sokan állították a dologról, hogy ez rossz. Isten és a lelkiismeretünk szava, emberi mivoltunk pedig nem jelent semmit.
Ezen cikk megírása elõtt egy hónappal, 2007. január 1.-én érvénybe lépett az új „beilleszkedési törvény”. Ez a törvény kötelezi a holladiai ,nem EU-s bevándorlókat egy nyelvi és kultúrális teszt sikeres megírására ,ezzel elõsegítve a bevándorlók társadalmi beilleszkedését ,és a gettósodás elkerülését. A felkészüléshez kínált internetes próbateszt [3] egyik kérdése a holland törvények egy nagyon érdekes aspektusát is felfedi:
6. kérdés:
Ön egy kollégájával egy
vendéglõ teraszán ül és egy
asztallal arrébb két ölelkezõ,
csókolózó férfit lát. Önt
feszélyezi a dolog. Mit tesz?
A) Ülve marad mintha semmi
sem történne.
B) Hangosan kifejti
kollégájának, hogy mi a
véleménye a
homoszexualitásról.
C) Megkéri a férfiakat, hogy
üljenek valahova máshová.
A tesztet követõ kiértékelés:
Hollandiában a nyilvános homoszexualitás nem tiltott. Ennél fogva a két férfi nyilvánosan csókolózhat. Önnek jogában áll egyet nem érteni, de nem beszélhet diszkriminálóan, és nem reagálhat negatívan. (erdetiben hollandul: „In Nederland is openlijke homoseksualiteit niet verboden. De twee mannen mogen elkaar dus openlijk zoenen. U kunt het hier niet mee eens zijn, maar u mag u daar niet discriminerend overuiten. Negatief reageren is dus niet de manier.”)
De akkor hogy is van ez a dolog a véleménynyilvánítási szabadsággal? Pedofilok pártot alapíthatnak,, és a médián keresztül fröcskölhetik szét gyermekeket megnyomorító törvénymódosítási javaslataikat, a lelkileg egészséges emberek viszont még szûk körben sem adhatnak hangot az eltorzult értékrenddel szembeni véleményüknek? Ha mégis ezt az utat választják, akkor bevándorlók esetében a tartózkodási ,és munkavállalási engedélyüket, azaz családjuk megélhetését ,kockáztatják.
A leírt esetek jól illusztrálják, hogyan is tûnik el fokozatosan a reformáció egyik nagy eredménye, a szólásszabadság, a humanizmus vasmarkában. A tendencia alapján néhány éven, vagy esetleg egy évtizeden belül Magyarország is el fogja érni a „civilizáció” e magaslatát. De mi lesz 20-30 év múlva? Sokan sok mindent mondanak, most magam is beállok a jósolgatók népes táborába. Ugyanolyan hétköznapivá válik-e a pedofília mint a homoszexualitás? A hágai kerületi bíróság döntése értelmében a holland szavazók határozhatják meg szavazataikkal, hogy a pedofília társadalmilag elfogadtható-e. 2006 nyarán országszerte óriási felháborodást váltott ki a pedofil párt megalakulása, tehát egyenlõre úgy tûnik nincs mitõl tartani. De ez kevés. 30 évvel ezelõtt az emberek ugyanígy reagáltak a homoszexualitással kapcsolatos kérdésekre.
A homoszexualitást pártoló érv az, hogy a homoszexualitás két ember belügye, és a dolog a saját beleegyezésükkel történik. Amennyiben nem tudjuk abszolút módon kijelenteni, hogy a pedofília egy gonosz dolog (márpedig a humanista filozófiában ilyen lehetõség nincs), akkor a homoszexualitásnál alkalmazott érvelés a pedofília esetén is mûködni fog, mindössze a gyermek „szexualitáshoz való jogát” kell hangsúlyozni. Kis lépésekben haladva a pedofíliát is le tudják majd nyomni a társadalom torkán. Az eutanázia – amelynek megszületésért szintén a humanista életfelfogás a felelõs – néhány évtizeden belül valószínûleg komoly szereplõvé fog válni. Az eutanázia, vagy magyarul a "halálba segítés", azon a hamis feltételezésen alapul, hogy a szenvedõ nember jobban jár a halállal, mintha küszködne tovább. Az ötlet nem új, kb. 6000 évvel ezelõtt már Jób is eljátszott kínjai közt a gondolattal, de Isten az orrára koppintott: „Megnyíltak-é néked a halálnak kapui; a halál árnyékának kapuit láttad-é? Áttekintetted-é a föld szélességét, mondd meg, ha mindezt jól tudod?” (Jób 38,17-18). Senki nem látta még, hogy mi van a halál után, a humanista felfogásúak sem. Nem tudják mi lesz, azt csak feltételezik, hogy semmi, se számonkérés, se büntetés, se semmi más. Az élet tiszteletének hiánya az ami arra a kijelentésre ragadtatja õket, hogy a szenvedõ jobban jár a halállal. De ne legyünk naívak ,ez csak a felszín! A gyakorlati valóság az, hogy nem a szenvedõ jár jobban, hanem a környezete. Ezt egy kollégám tette teljesen világossá számomra, amikor elmesélte, hogyan segítették a kórházi ágyon szenvedõ, rokonok által körülvett nagyapját a halálba. Az orvosok szerint a betegnek már csak napjai ,esetleg órái voltak hátra. A történet legfigyelemreméltóbb része az utolsó mondat volt: „Mindenkinek jobb volt ez így.” - azaz konszenzus született, az egyébként beszédképtelen, szenvedõ nagyapa sorsáról. A többség döntést hozott, és a döntés során a döntéshozók a saját szempontjaikat is figyelembe vették. Ilyen irányba vezetnek a humanista elvek, de biztos, hogy mi erre akarunk menni? A meghozott döntés ugyanis teljesen logikus ,amennyiben kihagyjuk a számításból Istent, az élet teremtõjét, és az élet tiszteletét. Ha viszont nem hagyjuk ki (és miért is kéne kihagyni?), akkor a történet egy magatehetetlen ember meggyilkolásáról szól.
Az eutanázia Hollandiában törvény által engedélyezett, de gyakorlati alkalmazása a társadalomra terhes embereknél néha nem teljesen probléma mentes. Társadalomra nézve terhesek azok az emberek (továbbiakban csak „egyedek”), akiknek az életbentartása drágább, mint az általa a jövõben feltehetõen kitermelt bevétel. Elkerülhetetlen, hogy egy-két ilyen egyed a körülmények ellenére sem akar halálba segítõdni, hanem inkább életben szeretne maradni. Ezen esetek megoldására két különbözõ irányvonal van. A legjobb megoldás mindig a megelõzés. A megelõzéshez a kondicionálás eszközét lehet felhasználni, azaz az emberek tudatába gyerekkoruktól fogva bele kell vésni, hogy a halál után nincs semmi. Amikor pedig az ember eljut arra a pontra, amikor a haláláról mások akarnak döntést hozni, nem fog tiltakozni, ugyanis maga is arra a következtetésre jut, hogy a szükségesnél korábbi halál elõnyös. Kritikusan fontos elem a kondicionálás során a „halál utáni nagy semmi” tényként való tudatosítása, ugyanis ha ezt a valóságnak megfelelõen ,csak mint egy feltételezést adjuk közre, az egyed komoly eséllyel kezd el kételkedni a kritikus pillanatban, és önkéntes alávetettség helyett tiltakozni fog. Azonban a legtökéletesebb kondicionáló munka esetén is vannak lázadó egyedek, akik nem hajlandóak alávetni magukat a többség rájuk vonatkozó akaratának ,és mindenáron életben akarnak maradni. Ilyen esetben nagyszerû megoldás a második irányvonal, amely a megelõzés helyett, a tünetet kezeli. Magas árakra, elérhetetlenségre, vagy bármi egyébre hivatkozva meg kell tagadni a lázadó egyedtõl a fájdalomcsillapítókat, és máris könyörögni fog a végsõ megoldásért.
Ezzel el is értünk arra a pontra, hogy miért is lesz az eutanázia kritikus jelentõségû néhány évtized múlva. A 70-es évek demográfiai hulláma 20-30 év múlva éri el a nyugdíjkorhatárt ami katasztrófális következményekkel sújtja majd a nyugati országok gazdaságát. A jelenlegi 1-1.5 dolgozó/eltartott arány felborul és a fellépõ „nyugdíjas-túltengés” miatt 1 dolgozóra akár 3 eltartott is juthat. Ennyi eltartottat a gazdaság egyszerûen nem fog elbírni, de amint azt EU tagállamok között körbenézve láthatjuk, a jelenlegi kormányok nem merik felvállalni a komoly nyugdíjreformokat, mert az egy politikai öngyilkosság lenne. A széleskörû „önként vállalt” korai halál viszont megspórolhatja majd a nyugdíjat az államnak, illetve a biztosítóknak. A feladat elég egyszerû: a médiának be kell tanítani az embereket a „helyes” döntésre. Hogy a média ezügyben mennyire hatékony munkát végez/végzett, egy nyugdíjközeli kedves ismerõsöm példája kiválóanszemlélteti. Minap beszélgettünk telefonon, amikor elõjött a téma és említette, hogy az egyik közelben lakó idõs ember egészsége miatt már több éve teljesen kiszolgáltatott, ágytálazni kell. Ha az ismerõsöm ilyen helyzetbe kerülne, akkor saját szavai szerint inkább a halált választaná. Sajnos õ is elfogadta, és magáévá tette a média által sulykolt humanista elképzelést.
Nem vonom kétségbe, hogy elég meredeken hangzik a nyugdíjasok kollektív halálba segítése, de véresen logikus. Ez az elképzelés azért hangzik annyira hihetetlenül, mert az embertelen módszer mûködéséhez elengedhetetlen feltétel a széleskörû társadalmi elfogadottság ,ami ma még nincsen meg. Mielõtt valaki azt mondaná, hogy ezt lehetelen elérni, és ide soha nem fogunk eljutni, mutatok egy másik példát a társadalmilag elfogadott embertelenségre.
Az egyik õsi ,embertelen gyakorlat a gyermekáldozat volt. Ezt Isten nagyon szigorúan tiltja “A te magzatodból ne adj, hogy odaáldozzák a Moloknak, és meg ne szentségtelenítsd a te Istenednek nevét. Én vagyok az Úr.” (3Mózes18,21).
A föníciaikak és a környékbeli népek tipikusan az elsõszülött kisbabákat áldozták fel Moloknak, az aratás istenének (a római kultúrában Szaturnusznak, a görög kultúrában Krónosznak hívták). Molokot egy bikafejû emberként egy belülrõl üreges bronzszoborral ábrázolták. A gyermekáldozat bemutatásakor a szobrot belülrõl addig hevítették, amíg a bronz izzani nem kezdett, majd az izzó szobor karjába tették amagatehetlen kisbabát, és hagyták elevenen elégni. A babák sikoltását dobokkal nyomták el, nehogy a szülõk meggondolják magukat. A gyermekáldozat nem volt céltalan, és nem véletlenül áldoztak pont az aratás istenének. Azt gondolták, hogy a gyermekük feláldozásával elnyerhetik Molok, az aratás istene kegyeit, azaz gyermeküket a pénz reményére cserélték. Mielõtt gõgösen azt gondolnánk, hogy a mai humanista civilizáció különb az õsi föníciaiaknál, hasonlítsuk csak össze a Moloknak vitt áldozatot a ma telljesen elfogadott terhességmegszakítási gyakorlattal. A terhességmegszakítás leggyakoribb indoka döbbenetesen hasonló: egy kisbaba kerékbe törné a továbbtanulási- ,vagy karrierterveket, tehát akárcsak néhány ezer évvel ezelõtt, a kisbabát ma is a pénz reményére cserélik fel. 2003-ban Hollandiában 28.812 baba halt meg abortuszban. Ha egy 15 milliós országban ennyi babát ölnek meg évente a társadalom egyetértésével, akkor miért ne lehetne az idõs/beteg embereket is kivégeztetni?
Lehet ezt még fokozni? Lehet, ugyanis a legabszurdabb dolog még hátra van. 2007 január 15.-i hírek [4]: „Élesen bírálta hétfõn José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke és Romano Prodi olasz kormányfõ a Szaddám Huszein volt iraki elnökkel együtt halálra ítélt két volt iraki vezetõ kivégzését. "Együtt kell mûködnünk a halálbüntetés beszüntetése érdekében" - jelentette ki Barroso Rómában, Prodival lezajlott találkozója után. "Senkinek sincs joga más ember életét kioltani"” Tehát a tömeggyilkosokat nem szabad kivégezni, mert az nem fér össze az EU humánus elveivel. Az idõseket, és a meg nem született kisbabákat viszont igen, ott nincs elvi összeférhetetlenség.
A fenti példák világosan mutatják, hogy a humanizmus erkölcsi káoszba, embertelenségbe taszítja a társadalmakat, de nem ez az egyetlen hely ahol a humanista gondolkodásmód kudarcot vall. A humanizmus nem tud válaszolni sem az ember személyes és/vagy gyakorlatias kérdéseire, pl. mi az értelme a szomorúságnak, a szeretetnek, a mûvészetnek, sem pedig az élet nagy kérdéseire pl. mi az értelme az életnek, ki vagyok én és honnan jöttem, mi a különbség egy gép és egy élõlény között. Ezek a kudarcok nem azért vannak, mert humanista gondolkodásnak logikailag helytelenek a következtetései, hanem azért mert a kiindulási pontja egyszerûen nem felel meg a valóságnak. Ellenben ha az a kiindulási pontunk, hogy Isten a saját képmására teremtette az embert, akkor hirtelen az összes nagy kérdésre lesz elérhetõ, logikus válasz. Az ember emberré válik és már nem csak egy véletlenek által összerakott gép.Ami az egészet alátámasztja, hogy ez nem csak álomvilág, és nem a bilibe lóg a kezünk: a bibliai világnézetünkbõl levont következtetéseink összhangba vannak az érzékszerveink és a bensõnk megtapasztalásaival. Ezen felül pedig megoldást találunk a kínzó lelkiismertetfurdalásunkra, a belsõ ürességre, az értéktelenség érzésére, életünk értelmére. Jézus Krisztus azt mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.” (János 14,6). Igazat mondott.
[1] - http://en.wikipedia.org/wiki/Joseph_Stalin#Number_of_victims
[2] - http://index.hu/politika/bulvar/pedogzrh489/
[3] - http://www.teleac.nl/nationaleinburgeringtest/
[4] - http://index.hu/politika/kulhirek/?main:2007.01.15&295994
Írta: Kuczogi György
Ennyit ér az emberi élet. Sztálin kivégeztetett jópár millió [1] embert. De ha nincs abszolút értelemben rossz, akkor ez miért baj? Sztálinnak mindössze más volt a véleménye, mint nekünk, ez miért rossz? Nyolc Hollandiában töltött évvel a hátam mögött már nem csak az ugrik be errõla gyönyörû országról, hogy itt kolbászból van a kerítés.
Hollandia élen jár a humanizmus terjesztésében, és ennek megvannak a messzemenõ társadalmi,
illetve saját bõrünkön is megtapasztalható következményei. A humanizmus azonban nem kizárólagosan a virágzó, és szabad Hollandiát tönkretevõ társadalmi betegség, hanem áltánosan tarolja végig Európát ,nyugatról kicsi országunk felé haladva.
De mi is a humanizmus pontosan? A humanista társadalom az ókori görögökig vezethetõ vissza. Ez a nyugati típusú országok legelterjedtebb filozófiai irányzata, gondolkodásmódja, és ezen országok többségének a törvényei, bírósági döntései is ezt az irányzatot, szellemiséget képviselik. A humanizmus visszautasít minden Istentõl jövõ iránymutatást, visszautasítja az abszolút igazságokat, azt állítja, hogy mindenek mértéke az ember maga. Az ember csak egy jelentés nélküli gép ,amelyet az idõ, és a véletetlen rakott össze. A „jó” és a „rossz” relatív fogalmakká alacsonyodnak, aminek a jelentését az ember, illetve a többség dönti el. A Biblia így fogalmazza meg az abszolútumok hiányát: „Ebben az idõben nem volt király Izráelben; azért mindenki azt cselekedte, a mi jónak látszott az õ szemei elõtt.” (Bírák könyve: 21:25). A humanista beállítottságú emberek többnyire jószándékúak, de morális abszolútumok hiányában nem azt cselekszik ami jó, hanem azt ,ami jónak látszik a szemükben, kataszrófába taszítva ezzel mind magukat ,mind környezetüket.
A tény, hogy az ember ostoba gõgjében félrelökte saját Teremtõjét ,nem maradt következmények nélkül, ugyanis Isten van annyira úriember , hogy alázattal félreállt, tiszteletben tartva az általa ránkruházott döntési szabadságunkat. Végigtekintve a XX. század társadalmi változásait, a legszembetûnõbb folyamat egyértelmûen a reformáció során felépített erkölcsi értékek apró lépésekben haladó ,de folyamatos eróziója, azoké az értékeké, amelyek Hollandiát szabaddá, gazdaggá, virágzóvá tették. Íme néhány kiragadott példa:
• 100 évvel ezelõtt elképzelhetetlen volt a házasság elõtti szex
• 50 évvel ezelõtt a házasság még egy életre szólt, mitöbb az emberek megházasodtak
• 30 évvel ezelõtt a szülõknek volt tekintélye a gyermekek elõtt
• 20 évvel ezelõtt valóság show-kat nem vetíthettek volna a köztévékben.
Hogy hol állunk most? A média mai álláspontját a budapesti fogorvosom nagyon találóan fogalmazta meg: „Hogyha nem vagy buzi ,akkor nem vagy ember”. És vajon hol lesz majd Magyarország 20 év múlva? A válaszhoz nem kell más, csak egy kicsit nyugatra tekinteni. Ha nem is láthatunk 20 évnyi elõrejelzést, de ahogy a következõ hollandiai példákból is egyértelmûen kiderül, az erkölcsi eróziós folyamat nem állt meg.
A törvénysértõknek is vannak jogaik. Ez az elv mára annyira kifacsarodott, hogy a törvény tulajdonképpen a törvénysértõk pártját fogja. Ismerõsöm kislányának ellopták a telefonját az iskolában. A tolvajt a körülmények miatt igen egyszerû lett volna fülöncsípni, a tanárnak csak át kellet volna vizsgálnia az osztálytársak táskáit. De ez tilos, mert az sérti a becsületes gyermekek személyiségi jogait. Persze ez a jog reptereken bizonyára nem érvényes.
Egy másik ismerõsöm mesélte a magánnyomozását. Betörtek hozzá, és elvitték a bankkártyáját is. Valószínûleg a pinkód ott volt a kártya mellett egy kis papírfecnin ,mert a mamlasz betörõ hamarosan használni is kezdte, meghozzá ugyanabban a kisvárosban, ahol a betörés történt. A vásárlások helye/ideje a banki jelentésekbõl hamar kiderült. Rövid kérdezõsködés után, a boltosoktól kapott személyleírásokból egyértelmûen azonosíták a tolvajt. Ismerõsöm szerette volna informálni a rendõrséget, de onnan eltanácsolták azzal az indokkal, hogy mások utáni magánnyomozás a holland törvények értelmében büntetendõ Az ügyet „tettes ismeretlen” eredménnyel lezárták.
Az sajnos már magyarországi szemmel is közhelynek számít, hogy Hollandiában (is) hivatalosan engedélyezett a homoszexuálisok házassága. Viszont a 2006 nyarán három ember által létrehozott pedofil párt hallatára már ökölbe szorul a kisgyermekes szülõk keze. Pedofil emberek mindenhol vannak/voltak, ezért a dolog kuriózuma nem is ez, hanem az, ahogy a holland illetékes bíróság a párt betiltására vonatkozó beadványra reagált [2]: a véleménynyilvánítási szabadságra hivatkozva kijelentik, hogy a pártot jogszerûen alapították és a pártnak jogában áll küzdeni a pedofília törvényesítéséért. A bíróság leszögezi, hogy a párt céljainak megítélése a választók dolga. Szó szerint elõjött, hogy a „jó” és a „rossz” értelmezését a többség döntse el, nincsen morális abszolútum. A pedofília a bíróság szerint csak azért rossz, mert korábban kellõen sokan állították a dologról, hogy ez rossz. Isten és a lelkiismeretünk szava, emberi mivoltunk pedig nem jelent semmit.
Ezen cikk megírása elõtt egy hónappal, 2007. január 1.-én érvénybe lépett az új „beilleszkedési törvény”. Ez a törvény kötelezi a holladiai ,nem EU-s bevándorlókat egy nyelvi és kultúrális teszt sikeres megírására ,ezzel elõsegítve a bevándorlók társadalmi beilleszkedését ,és a gettósodás elkerülését. A felkészüléshez kínált internetes próbateszt [3] egyik kérdése a holland törvények egy nagyon érdekes aspektusát is felfedi:
6. kérdés:
Ön egy kollégájával egy
vendéglõ teraszán ül és egy
asztallal arrébb két ölelkezõ,
csókolózó férfit lát. Önt
feszélyezi a dolog. Mit tesz?
A) Ülve marad mintha semmi
sem történne.
B) Hangosan kifejti
kollégájának, hogy mi a
véleménye a
homoszexualitásról.
C) Megkéri a férfiakat, hogy
üljenek valahova máshová.
A tesztet követõ kiértékelés:
Hollandiában a nyilvános homoszexualitás nem tiltott. Ennél fogva a két férfi nyilvánosan csókolózhat. Önnek jogában áll egyet nem érteni, de nem beszélhet diszkriminálóan, és nem reagálhat negatívan. (erdetiben hollandul: „In Nederland is openlijke homoseksualiteit niet verboden. De twee mannen mogen elkaar dus openlijk zoenen. U kunt het hier niet mee eens zijn, maar u mag u daar niet discriminerend overuiten. Negatief reageren is dus niet de manier.”)
De akkor hogy is van ez a dolog a véleménynyilvánítási szabadsággal? Pedofilok pártot alapíthatnak,, és a médián keresztül fröcskölhetik szét gyermekeket megnyomorító törvénymódosítási javaslataikat, a lelkileg egészséges emberek viszont még szûk körben sem adhatnak hangot az eltorzult értékrenddel szembeni véleményüknek? Ha mégis ezt az utat választják, akkor bevándorlók esetében a tartózkodási ,és munkavállalási engedélyüket, azaz családjuk megélhetését ,kockáztatják.
A leírt esetek jól illusztrálják, hogyan is tûnik el fokozatosan a reformáció egyik nagy eredménye, a szólásszabadság, a humanizmus vasmarkában. A tendencia alapján néhány éven, vagy esetleg egy évtizeden belül Magyarország is el fogja érni a „civilizáció” e magaslatát. De mi lesz 20-30 év múlva? Sokan sok mindent mondanak, most magam is beállok a jósolgatók népes táborába. Ugyanolyan hétköznapivá válik-e a pedofília mint a homoszexualitás? A hágai kerületi bíróság döntése értelmében a holland szavazók határozhatják meg szavazataikkal, hogy a pedofília társadalmilag elfogadtható-e. 2006 nyarán országszerte óriási felháborodást váltott ki a pedofil párt megalakulása, tehát egyenlõre úgy tûnik nincs mitõl tartani. De ez kevés. 30 évvel ezelõtt az emberek ugyanígy reagáltak a homoszexualitással kapcsolatos kérdésekre.
A homoszexualitást pártoló érv az, hogy a homoszexualitás két ember belügye, és a dolog a saját beleegyezésükkel történik. Amennyiben nem tudjuk abszolút módon kijelenteni, hogy a pedofília egy gonosz dolog (márpedig a humanista filozófiában ilyen lehetõség nincs), akkor a homoszexualitásnál alkalmazott érvelés a pedofília esetén is mûködni fog, mindössze a gyermek „szexualitáshoz való jogát” kell hangsúlyozni. Kis lépésekben haladva a pedofíliát is le tudják majd nyomni a társadalom torkán. Az eutanázia – amelynek megszületésért szintén a humanista életfelfogás a felelõs – néhány évtizeden belül valószínûleg komoly szereplõvé fog válni. Az eutanázia, vagy magyarul a "halálba segítés", azon a hamis feltételezésen alapul, hogy a szenvedõ nember jobban jár a halállal, mintha küszködne tovább. Az ötlet nem új, kb. 6000 évvel ezelõtt már Jób is eljátszott kínjai közt a gondolattal, de Isten az orrára koppintott: „Megnyíltak-é néked a halálnak kapui; a halál árnyékának kapuit láttad-é? Áttekintetted-é a föld szélességét, mondd meg, ha mindezt jól tudod?” (Jób 38,17-18). Senki nem látta még, hogy mi van a halál után, a humanista felfogásúak sem. Nem tudják mi lesz, azt csak feltételezik, hogy semmi, se számonkérés, se büntetés, se semmi más. Az élet tiszteletének hiánya az ami arra a kijelentésre ragadtatja õket, hogy a szenvedõ jobban jár a halállal. De ne legyünk naívak ,ez csak a felszín! A gyakorlati valóság az, hogy nem a szenvedõ jár jobban, hanem a környezete. Ezt egy kollégám tette teljesen világossá számomra, amikor elmesélte, hogyan segítették a kórházi ágyon szenvedõ, rokonok által körülvett nagyapját a halálba. Az orvosok szerint a betegnek már csak napjai ,esetleg órái voltak hátra. A történet legfigyelemreméltóbb része az utolsó mondat volt: „Mindenkinek jobb volt ez így.” - azaz konszenzus született, az egyébként beszédképtelen, szenvedõ nagyapa sorsáról. A többség döntést hozott, és a döntés során a döntéshozók a saját szempontjaikat is figyelembe vették. Ilyen irányba vezetnek a humanista elvek, de biztos, hogy mi erre akarunk menni? A meghozott döntés ugyanis teljesen logikus ,amennyiben kihagyjuk a számításból Istent, az élet teremtõjét, és az élet tiszteletét. Ha viszont nem hagyjuk ki (és miért is kéne kihagyni?), akkor a történet egy magatehetetlen ember meggyilkolásáról szól.
Az eutanázia Hollandiában törvény által engedélyezett, de gyakorlati alkalmazása a társadalomra terhes embereknél néha nem teljesen probléma mentes. Társadalomra nézve terhesek azok az emberek (továbbiakban csak „egyedek”), akiknek az életbentartása drágább, mint az általa a jövõben feltehetõen kitermelt bevétel. Elkerülhetetlen, hogy egy-két ilyen egyed a körülmények ellenére sem akar halálba segítõdni, hanem inkább életben szeretne maradni. Ezen esetek megoldására két különbözõ irányvonal van. A legjobb megoldás mindig a megelõzés. A megelõzéshez a kondicionálás eszközét lehet felhasználni, azaz az emberek tudatába gyerekkoruktól fogva bele kell vésni, hogy a halál után nincs semmi. Amikor pedig az ember eljut arra a pontra, amikor a haláláról mások akarnak döntést hozni, nem fog tiltakozni, ugyanis maga is arra a következtetésre jut, hogy a szükségesnél korábbi halál elõnyös. Kritikusan fontos elem a kondicionálás során a „halál utáni nagy semmi” tényként való tudatosítása, ugyanis ha ezt a valóságnak megfelelõen ,csak mint egy feltételezést adjuk közre, az egyed komoly eséllyel kezd el kételkedni a kritikus pillanatban, és önkéntes alávetettség helyett tiltakozni fog. Azonban a legtökéletesebb kondicionáló munka esetén is vannak lázadó egyedek, akik nem hajlandóak alávetni magukat a többség rájuk vonatkozó akaratának ,és mindenáron életben akarnak maradni. Ilyen esetben nagyszerû megoldás a második irányvonal, amely a megelõzés helyett, a tünetet kezeli. Magas árakra, elérhetetlenségre, vagy bármi egyébre hivatkozva meg kell tagadni a lázadó egyedtõl a fájdalomcsillapítókat, és máris könyörögni fog a végsõ megoldásért.
Ezzel el is értünk arra a pontra, hogy miért is lesz az eutanázia kritikus jelentõségû néhány évtized múlva. A 70-es évek demográfiai hulláma 20-30 év múlva éri el a nyugdíjkorhatárt ami katasztrófális következményekkel sújtja majd a nyugati országok gazdaságát. A jelenlegi 1-1.5 dolgozó/eltartott arány felborul és a fellépõ „nyugdíjas-túltengés” miatt 1 dolgozóra akár 3 eltartott is juthat. Ennyi eltartottat a gazdaság egyszerûen nem fog elbírni, de amint azt EU tagállamok között körbenézve láthatjuk, a jelenlegi kormányok nem merik felvállalni a komoly nyugdíjreformokat, mert az egy politikai öngyilkosság lenne. A széleskörû „önként vállalt” korai halál viszont megspórolhatja majd a nyugdíjat az államnak, illetve a biztosítóknak. A feladat elég egyszerû: a médiának be kell tanítani az embereket a „helyes” döntésre. Hogy a média ezügyben mennyire hatékony munkát végez/végzett, egy nyugdíjközeli kedves ismerõsöm példája kiválóanszemlélteti. Minap beszélgettünk telefonon, amikor elõjött a téma és említette, hogy az egyik közelben lakó idõs ember egészsége miatt már több éve teljesen kiszolgáltatott, ágytálazni kell. Ha az ismerõsöm ilyen helyzetbe kerülne, akkor saját szavai szerint inkább a halált választaná. Sajnos õ is elfogadta, és magáévá tette a média által sulykolt humanista elképzelést.
Nem vonom kétségbe, hogy elég meredeken hangzik a nyugdíjasok kollektív halálba segítése, de véresen logikus. Ez az elképzelés azért hangzik annyira hihetetlenül, mert az embertelen módszer mûködéséhez elengedhetetlen feltétel a széleskörû társadalmi elfogadottság ,ami ma még nincsen meg. Mielõtt valaki azt mondaná, hogy ezt lehetelen elérni, és ide soha nem fogunk eljutni, mutatok egy másik példát a társadalmilag elfogadott embertelenségre.
Az egyik õsi ,embertelen gyakorlat a gyermekáldozat volt. Ezt Isten nagyon szigorúan tiltja “A te magzatodból ne adj, hogy odaáldozzák a Moloknak, és meg ne szentségtelenítsd a te Istenednek nevét. Én vagyok az Úr.” (3Mózes18,21).
Lehet ezt még fokozni? Lehet, ugyanis a legabszurdabb dolog még hátra van. 2007 január 15.-i hírek [4]: „Élesen bírálta hétfõn José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke és Romano Prodi olasz kormányfõ a Szaddám Huszein volt iraki elnökkel együtt halálra ítélt két volt iraki vezetõ kivégzését. "Együtt kell mûködnünk a halálbüntetés beszüntetése érdekében" - jelentette ki Barroso Rómában, Prodival lezajlott találkozója után. "Senkinek sincs joga más ember életét kioltani"” Tehát a tömeggyilkosokat nem szabad kivégezni, mert az nem fér össze az EU humánus elveivel. Az idõseket, és a meg nem született kisbabákat viszont igen, ott nincs elvi összeférhetetlenség.
A fenti példák világosan mutatják, hogy a humanizmus erkölcsi káoszba, embertelenségbe taszítja a társadalmakat, de nem ez az egyetlen hely ahol a humanista gondolkodásmód kudarcot vall. A humanizmus nem tud válaszolni sem az ember személyes és/vagy gyakorlatias kérdéseire, pl. mi az értelme a szomorúságnak, a szeretetnek, a mûvészetnek, sem pedig az élet nagy kérdéseire pl. mi az értelme az életnek, ki vagyok én és honnan jöttem, mi a különbség egy gép és egy élõlény között. Ezek a kudarcok nem azért vannak, mert humanista gondolkodásnak logikailag helytelenek a következtetései, hanem azért mert a kiindulási pontja egyszerûen nem felel meg a valóságnak. Ellenben ha az a kiindulási pontunk, hogy Isten a saját képmására teremtette az embert, akkor hirtelen az összes nagy kérdésre lesz elérhetõ, logikus válasz. Az ember emberré válik és már nem csak egy véletlenek által összerakott gép.Ami az egészet alátámasztja, hogy ez nem csak álomvilág, és nem a bilibe lóg a kezünk: a bibliai világnézetünkbõl levont következtetéseink összhangba vannak az érzékszerveink és a bensõnk megtapasztalásaival. Ezen felül pedig megoldást találunk a kínzó lelkiismertetfurdalásunkra, a belsõ ürességre, az értéktelenség érzésére, életünk értelmére. Jézus Krisztus azt mondta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.” (János 14,6). Igazat mondott.
[1] - http://en.wikipedia.org/wiki/Joseph_Stalin#Number_of_victims
[2] - http://index.hu/politika/bulvar/pedogzrh489/
[3] - http://www.teleac.nl/nationaleinburgeringtest/
[4] - http://index.hu/politika/kulhirek/?main:2007.01.15&295994
Írta: Kuczogi György