Hozzád
Kint fujt a szél s cinkosan,
az ablakon dobolt egy dallamot,
bent néma csendben ült az osztály,
s a múltról regéket hallgatott.
Csak én jártam túl ezen,
földön, vízen és egen,
messzebb, mint vannak a csillagok,
elhagytam földet, holdat és napot.
Előttem volt a messzeség,
álmok hevertek szerteszét,
vágyak, szépek, elérhetetlenek.
De minek beszélek, értheted.
Vagy soha nem történt ilyen veled ?
Más világban voltam én,
nem-e sáros,göröngyös földtekén.
Egyszer csak hirtelen, nem tudom mi történt velem,
két fénylő pontra esett tekintetem.
Nem tudtam mi az, de jól esett,
nem láttam még oly fényeset.
Perc alatt eltűnt megannyi látomás,
megszűnt a szédült álmodás.
Csak néztem, néztem, és Téged láttalak,
csodásan csillogó két szemed,
s mosolygó kedves arcodat.
S álom kezdődött akkor el,
vagy ez volt az ébredés,
mindegy ez így csodás,
csak ne jöjjön soha tévedés.
Nem tudom igaz-e ?
vagy csak kék ködökbe burkolt álmodás,
hogy jól van így, az nem vitás,
jól esik e bódító, szédítő kábulás.
De félek, mióta boldog vagyok,
meddig tarthat e mámorító varázs,
meddig él szívedben, irántam,
e lángoló parányi kis parázs ?
Szerelmed szikra,hirtelen lobbanó,
enyém mély, igaz és való,
gyorsan száguldó, örvénylő, folyó,
magához ránt vigyázz! Ettől félek én,
kihuny szerelmed szikrája e vad
hullámok féktelen ölén.
Félek, ha ránézel, visszarettensz,
hisz a felület oly sötét,
s az örvénylő, suhanó vízen,
piszkos kalandok úsznak szerte szét.
Te más világban élsz,
messze attól mely engem felnevelt,
s hirtelen oly sokat remélsz,
hogy át tudsz formálni, gyúrni engemet.
Hát lehet !
Nincs az a vad folyó, melyet,
gát mögé zárni nem lehet.
D e vigyázz, egyszer a gát majd átszakad,
s akkor ne sírj, ne korhold magad!
Inkább várj, hisz…
Csak a felszín sötét, a mélye tiszta kék,
kristályos és igaz,a sok szenny alatt.
Ne félj e víztől, hunyd be a szemed,
s vesd belé magad.
Kell idő, míg a felszín,
alászáll, elül,
ne várd ezt türelmetlenül,
eljön majd, rájössz Te magad
s akkor a tiszta kék, áttetsző víz marad.
Akkor lesz igazán benne örömed,
átkulcsol, karol, átfogja öled,
karolja törékeny testedet,
csókokkal borítja, hófehér bőrödet
Nem baj, ha akkor kihuny
benned a parázs,
marad a szeretet, s a
soha nem múló lángolás
S én is maradok veled,
s nekem is megmarad
a gyönyörű élő látomás.
Kint fujt a szél s cinkosan,
az ablakon dobolt egy dallamot,
bent néma csendben ült az osztály,
s a múltról regéket hallgatott.
Csak én jártam túl ezen,
földön, vízen és egen,
messzebb, mint vannak a csillagok,
elhagytam földet, holdat és napot.
Előttem volt a messzeség,
álmok hevertek szerteszét,
vágyak, szépek, elérhetetlenek.
De minek beszélek, értheted.
Vagy soha nem történt ilyen veled ?
Más világban voltam én,
nem-e sáros,göröngyös földtekén.
Egyszer csak hirtelen, nem tudom mi történt velem,
két fénylő pontra esett tekintetem.
Nem tudtam mi az, de jól esett,
nem láttam még oly fényeset.
Perc alatt eltűnt megannyi látomás,
megszűnt a szédült álmodás.
Csak néztem, néztem, és Téged láttalak,
csodásan csillogó két szemed,
s mosolygó kedves arcodat.
S álom kezdődött akkor el,
vagy ez volt az ébredés,
mindegy ez így csodás,
csak ne jöjjön soha tévedés.
Nem tudom igaz-e ?
vagy csak kék ködökbe burkolt álmodás,
hogy jól van így, az nem vitás,
jól esik e bódító, szédítő kábulás.
De félek, mióta boldog vagyok,
meddig tarthat e mámorító varázs,
meddig él szívedben, irántam,
e lángoló parányi kis parázs ?
Szerelmed szikra,hirtelen lobbanó,
enyém mély, igaz és való,
gyorsan száguldó, örvénylő, folyó,
magához ránt vigyázz! Ettől félek én,
kihuny szerelmed szikrája e vad
hullámok féktelen ölén.
Félek, ha ránézel, visszarettensz,
hisz a felület oly sötét,
s az örvénylő, suhanó vízen,
piszkos kalandok úsznak szerte szét.
Te más világban élsz,
messze attól mely engem felnevelt,
s hirtelen oly sokat remélsz,
hogy át tudsz formálni, gyúrni engemet.
Hát lehet !
Nincs az a vad folyó, melyet,
gát mögé zárni nem lehet.
D e vigyázz, egyszer a gát majd átszakad,
s akkor ne sírj, ne korhold magad!
Inkább várj, hisz…
Csak a felszín sötét, a mélye tiszta kék,
kristályos és igaz,a sok szenny alatt.
Ne félj e víztől, hunyd be a szemed,
s vesd belé magad.
Kell idő, míg a felszín,
alászáll, elül,
ne várd ezt türelmetlenül,
eljön majd, rájössz Te magad
s akkor a tiszta kék, áttetsző víz marad.
Akkor lesz igazán benne örömed,
átkulcsol, karol, átfogja öled,
karolja törékeny testedet,
csókokkal borítja, hófehér bőrödet
Nem baj, ha akkor kihuny
benned a parázs,
marad a szeretet, s a
soha nem múló lángolás
S én is maradok veled,
s nekem is megmarad
a gyönyörű élő látomás.