<table class="contentpaneopen"><tbody><tr><td class="contentheading" align="center" width="100%">
Gyüre Lajos: Ábécé </td> <td class="buttonheading" align="right" width="100%">
</td> <td class="buttonheading" align="right" width="100%"> </td> <td class="buttonheading" align="right" width="100%"> </td> </tr> </tbody></table>
.
.
Alkonyodik,
Álmosan pillog,
Bóbiskol a délutáni nap,
Cinkék hordják
Csőrükben az estét,
Dagad a homály,
Ellepi az ösvényt,
Épp hogy látni lehet.
Fehér foltokban
Gubbasztanak a hókupacok,
Gyerekek vívnak kemény
Hócsatát. Hahó! – kiáltják.
Itt a tél! Hízik a felhő, sok havat
Ígér, méteres buckát,
Jeget, tükröset.
Korcsolyapálya az út is,
Lám, hogy ütne tenyérnyi
Lyukat a hóban az iskolatáska!
Messzire csúszik a fénylő úton,
Nem számít most a kor, huppan a néni,
Nyomban utána a bácsi is,
Ott tapogatja fájós csontjait,
Ó, ahol ülni szokott, míg
Ölebe – hálátlan jószág –
Őrült vágtába kezd, viszi a félelem.
Pöttöm emberke, tán elsős a szentem,
Rakja óvatosan a topánját,
Sírni is kéne talán, de
Szégyell, inkább aprókat lépve
Toporog a hóban
Tyúkanyó módján, pedig
Ugrani lenne ma kedve,
Úgy siklani a csillogó
Üvegfolyón, s
Űzni a telet messzire el,
Vérpiros arccal repülni, győzni
Zimankót, pengeél−szelet, hadd
Zsugorodjék a távoli part a lába alá
.