N
Naska
Vendég
Mit ér az ember, ha színész?
Vajon, mit ér az ember, ha színész? Áruvédjegy egy mosóporon, álhír egy bulvárlap főoldalán, vagy tiszteletet parancsoló művész, akihez a fiatalabb kollegái alig mernek szólni, vagy csak egy ember, aki bemegy a színházba, és este hét és tíz között a színpadon valaki mássá válik? Hogy a világ merre halad, azt mindannyian jól tudjuk. Vannak-e mégis etalonjaink?
Etalonok, akiknek az emlékét olykor frissíteni kell.
Ha nem lett volna Petőfi, aki megírja a tintásüveg és a sárga kabátos Megyeri -"van-e, ki e nevet nem ismeri?"- történetét, ma alig tudná valaki, hogy ki is volt Ő valójában. És így tudja?
Déryné nevére, ha ráütünk, az interneten először a Déryné Kávéház elérhetőségei jelennek meg, pedig csak 128 éve nincs köztünk. Az én édesanyám, ha élne, 101 éves lenne!
Blaha Lujza mindössze 74 éve énekel az égi színpadon. Nevéről leginkább a Róla elnevezett tér jut eszünkbe, talán azért, mert a metró jóvoltából azt naponta halljuk bemondani.
Mensáros László 17 éve nincs köztünk, és milyen ritkán emlékezünk rá! Leginkább akkor, amikor a Róla elnevezett plakettet odaítélik valakinek.
Ma a köztévé műsorát néztem. Talán nevetséges az egyik legkisebb nézettséggel rendelkező Tv-állomást így nevezni, de én kitartok mellette, mert legalább töredékeiben ott vannak azok az értékek, amire érdemes odafigyelnem. A Sugár Ágnes vezette műsorban Ungvári Tamás és Bálint András Mensáros László valódi arcát igyekeztek bemutatni.
Mensáros magánéletéről keveset tudni. Távoltartott attól minden illetéktelent. Lakása ajtaján tábla jelezte, hogy nem veszélytelen hozzá csak úgy becsöngetni sem.
Mensáros maga volt a tipikus polgár. Zenei műveltségét a családjából hozta, ha zongorázni, énekelni kellett, számára nem okozott gondot.
Magyarországon iskolát teremtett az első önálló estjével, a XX. századdal. Hogy a komoly gondolatok hogyan hatottak a közönségre, a magam bőrén érzékeltem az Egyetemi Színpad zsúfolt nézőterén. Ahogy a versek, dalok a saját gondolataivá váltak, ahogy átadta azokat, nem egy egyszeri élmény volt, hanem életre szóló, teremtő gondolat.
Nem őt ismerte meg a világ, mint egy népszerű focistát vagy operaénekest, hanem Ő teremtett egy valóságos világot a művészet erejével. Mert volt mersze a mélyre hatolni, olyan mélyre, ahol már fájt.
Nagy színész volt akkor is, amikor pincér szerepét játszotta a Margitszigeten -ugyanis politikai okokból kiszabott börtönbűntetése miatt évekig nem léphetett színpadra-. Ismerte az udvariasság szabályait, és azt is, hogy hova és hogyan kell a poharat, a damasztot, a kést és a villát elhelyezni.
Testvére könyvet írt Róla, hogy mennyire volt valóságos vagy regényes, ki tudja. Magánéletéről legfeljebb a Kacsa Magazin pletykált, de a legborzalmasabb, hogy erre sem emlékezik már senki.
A színész az összes kincsével -mondhatnám temérdek kincsével- érdektelenné vált. Pedig csak 17 éve nincs velünk. S mi meg sem néztük az örökséget. Talán, mert nem írt szakácskönyvet, amiből elkészíthető lenne a Vacsoracsata húsleves-különlegessége.
Mindig megdöbbenek, hogy mennyire elfelejtünk beszélgetni. Keveset tudunk a szüleink életéről, mert nincs alkalom, nincs rá mód, nincs fogadókészség, érdeklődés iránta a lelkünkben. Megszüntek a családi bibliák kézzel beírt adatai, és legfeljebb a sznobok kivácsiak a családfájukra.
Nem divatosak ma már a memoárok, a nagy kortársakra való visszaemlékezések, a tisztelet hangja. Talán azért, mert megszünt maga a tisztelet is. Nem a mímelt, a nyálas, hanem a valódi értékeken, a gesztusokban megnyílvánuló csodálat. Olyan gyorsan változnak az értékek, hogy olykor elfelejtjük, hogy vannak állandóak is köztük. De csak az az érték érték, amit nemcsak használni tudunk, hanem, amit használunk is.
" Járt utat a járatlanért..." mondja a népi bölcsesség. A XXI. század útján csak járatlan utak vannak, szüleink, nagyszüleink nem ezen és gyakran nem errefelé jártak. De -könyörgöm!- lépni ugyanúgy kell!
Még mindig gazdagok és hányavetik vagyunk. Én mindenesetre most előveszem a fiókból a lemezt , Mensáros XX. századát. Vagyok már annyira tapasztalt, hogy tudjam, hogy miközben az ember halad, arra a lábára támaszkodik, ami hátrébb van.
Vajon, mit ér az ember, ha színész? Áruvédjegy egy mosóporon, álhír egy bulvárlap főoldalán, vagy tiszteletet parancsoló művész, akihez a fiatalabb kollegái alig mernek szólni, vagy csak egy ember, aki bemegy a színházba, és este hét és tíz között a színpadon valaki mássá válik? Hogy a világ merre halad, azt mindannyian jól tudjuk. Vannak-e mégis etalonjaink?
Etalonok, akiknek az emlékét olykor frissíteni kell.
Ha nem lett volna Petőfi, aki megírja a tintásüveg és a sárga kabátos Megyeri -"van-e, ki e nevet nem ismeri?"- történetét, ma alig tudná valaki, hogy ki is volt Ő valójában. És így tudja?
Déryné nevére, ha ráütünk, az interneten először a Déryné Kávéház elérhetőségei jelennek meg, pedig csak 128 éve nincs köztünk. Az én édesanyám, ha élne, 101 éves lenne!
Blaha Lujza mindössze 74 éve énekel az égi színpadon. Nevéről leginkább a Róla elnevezett tér jut eszünkbe, talán azért, mert a metró jóvoltából azt naponta halljuk bemondani.
Mensáros László 17 éve nincs köztünk, és milyen ritkán emlékezünk rá! Leginkább akkor, amikor a Róla elnevezett plakettet odaítélik valakinek.
Ma a köztévé műsorát néztem. Talán nevetséges az egyik legkisebb nézettséggel rendelkező Tv-állomást így nevezni, de én kitartok mellette, mert legalább töredékeiben ott vannak azok az értékek, amire érdemes odafigyelnem. A Sugár Ágnes vezette műsorban Ungvári Tamás és Bálint András Mensáros László valódi arcát igyekeztek bemutatni.
Mensáros magánéletéről keveset tudni. Távoltartott attól minden illetéktelent. Lakása ajtaján tábla jelezte, hogy nem veszélytelen hozzá csak úgy becsöngetni sem.
Mensáros maga volt a tipikus polgár. Zenei műveltségét a családjából hozta, ha zongorázni, énekelni kellett, számára nem okozott gondot.
Magyarországon iskolát teremtett az első önálló estjével, a XX. századdal. Hogy a komoly gondolatok hogyan hatottak a közönségre, a magam bőrén érzékeltem az Egyetemi Színpad zsúfolt nézőterén. Ahogy a versek, dalok a saját gondolataivá váltak, ahogy átadta azokat, nem egy egyszeri élmény volt, hanem életre szóló, teremtő gondolat.
Nem őt ismerte meg a világ, mint egy népszerű focistát vagy operaénekest, hanem Ő teremtett egy valóságos világot a művészet erejével. Mert volt mersze a mélyre hatolni, olyan mélyre, ahol már fájt.
Nagy színész volt akkor is, amikor pincér szerepét játszotta a Margitszigeten -ugyanis politikai okokból kiszabott börtönbűntetése miatt évekig nem léphetett színpadra-. Ismerte az udvariasság szabályait, és azt is, hogy hova és hogyan kell a poharat, a damasztot, a kést és a villát elhelyezni.
Testvére könyvet írt Róla, hogy mennyire volt valóságos vagy regényes, ki tudja. Magánéletéről legfeljebb a Kacsa Magazin pletykált, de a legborzalmasabb, hogy erre sem emlékezik már senki.
A színész az összes kincsével -mondhatnám temérdek kincsével- érdektelenné vált. Pedig csak 17 éve nincs velünk. S mi meg sem néztük az örökséget. Talán, mert nem írt szakácskönyvet, amiből elkészíthető lenne a Vacsoracsata húsleves-különlegessége.
Mindig megdöbbenek, hogy mennyire elfelejtünk beszélgetni. Keveset tudunk a szüleink életéről, mert nincs alkalom, nincs rá mód, nincs fogadókészség, érdeklődés iránta a lelkünkben. Megszüntek a családi bibliák kézzel beírt adatai, és legfeljebb a sznobok kivácsiak a családfájukra.
Nem divatosak ma már a memoárok, a nagy kortársakra való visszaemlékezések, a tisztelet hangja. Talán azért, mert megszünt maga a tisztelet is. Nem a mímelt, a nyálas, hanem a valódi értékeken, a gesztusokban megnyílvánuló csodálat. Olyan gyorsan változnak az értékek, hogy olykor elfelejtjük, hogy vannak állandóak is köztük. De csak az az érték érték, amit nemcsak használni tudunk, hanem, amit használunk is.
" Járt utat a járatlanért..." mondja a népi bölcsesség. A XXI. század útján csak járatlan utak vannak, szüleink, nagyszüleink nem ezen és gyakran nem errefelé jártak. De -könyörgöm!- lépni ugyanúgy kell!
Még mindig gazdagok és hányavetik vagyunk. Én mindenesetre most előveszem a fiókból a lemezt , Mensáros XX. századát. Vagyok már annyira tapasztalt, hogy tudjam, hogy miközben az ember halad, arra a lábára támaszkodik, ami hátrébb van.