Törököknek hitt rácok írtottak ki sok millió magyart?
xSzerbek vagy rácok? Melyik a helyes? Délvidéki S. Atilla évtizedes kutatómunkájának eredményeképpen, nemrégiben megjelent bemutató kötete.
A műből az is kiderül, hogy akiket törököknek hittünk, azok valójában, időnként turbánban járó rácok voltak.
A megdöbbentő tényeket tartalmazó könyvről beszélgettünk a szülőföldjére visszaköltözött szerzővel.
Szinte naponta hallunk a holokausztról, a csapból is a hatmillió zsidó kiirtása folyik. Olyan történelmi esemény vagy mítosz ez, amelyet megkérdőjelezni sem lehet, sőt még az áldozatok számadatait sem lehet vizsgálni, mert börtön jár érte.
Dogmaként kell ismételnünk naponta a leckét, miszerint az emberiség legnagyobb népirtása a holokauszt volt, amely során hat millió zsidót öltek meg. Bár, a számok az elmúlt évtizedekben folyamatosan változtak, nem kételkedhetünk benne.
A lemészárolt 3-10 millió amerikai indiánt sújtó genocídium vagy a kommunizmus 100 millió áldozata ezek szerint nem lehet egyenértékű a zsidó meggyilkoltakkal.
Ahogy a Magyarország teljes népességének felét, mintegy másfél millió főt kiirtó tatárjárás sem.
Még ezeknél a genocídiumoknál is rettenetesebb pusztítást volt kénytelen elszenvedni a magyarság az elmúlt 800 esztendőben a ma tévesen szerbeknek nevezett rácoktól, akik összesen mintegy 4 millió magyart mészároltak le, Nándorfehérvártól Egerig.
Erről a népirtásról azonban még ma sem tudunk gyakorlatilag semmit, pedig főként emiatt néptelenedett el Magyarország jelentős része, majd az újra benépesítéskor emiatt vált soknemzetiségűvé a hazánk.
Ebből az eddig eltiltkolt történelmi tényből fakad Trianon és még számos máig vérző sebünk.
A nemrég általa csak Mostohaországnak nevezett megcsonkított Magyarországról a szülőföldjére, Délvidékre családostól visszaköltözött – írói nevén - Délvidéki S. Atilla évtizedek óta kutatja ezt a történelmi titkot, s nemrégiben megjelent kutatómunkájának bemutató kötete.
A műből az is kiderül, hogy akiket törököknek hittünk, azok valójában, időnként turbánban járó rácok voltak.
xA megdöbbentő tényeket tartalmazó könyvről beszélgettünk Délvidéki S. Atillával.
- A Fejezetek a rácjárások történetéből című kötetét elolvasva az ember első reakciója mindenképpen a döbbeneté. A második gondolat, hogy tulajdonképpen egy teljesen más magyar történelmet kapunk, mint amiben eddig hittünk. A mai helyzetünket (ideértve a 2004-es gyászos népszavazást és Trianont is) a déli végeken az elmúlt 800 évben lezajlott eseményekből eredezteti. Ez annál is érdekesebb, mivel a mai magyarság figyelme inkább Erdélyre összpontosít. Délvidék ennyire fontos szerepet töltött be a történelemben?
Még kisebbségi magyarként határoztam el 1985-ben a dél-bácssági Szenttamáson, hogy megírom a történelmi igazságot szülőföldem szerb uralom alá vetésének elhallgatott titkait és borzalmait illetően; hogy fölvilágosítom a magyar közvéleményt és fölrázom a végzetes közönyéből.
Ezt aztán, egy többségi délvidéki magyar közegbe költözvén, illetve 1993 óta már a mostohaországunkba kerülvén igyekeztem megvalósítani, jóllehet időközben a számomra kiderült: nincs is már magyar közvélemény, szinte nincs is magyarság.
Kivéve talán, a lakosságnak azt az egynegyedét, amely december 5-én még igennel szavazott a történelem céltáblájára szögezett, idegen uralom alá vetett magyarság kettős állampolgársága ügyében. Így hát, nem csak egy történelmileg kevésbé fajsúlyosnak hitt országrész múltját írom, de ezt hova-tovább, csak egy 4-5 millió főt számláló magyar népnek vagyok kénytelen megírni. Beleértve e számba természetesen a trianoni határokon túl élő magyar érzelmű embereket is!
A többi, magát csak megszokásból magyarnak valló embert ugyanis egyszerűen nem érdekli az igazság sem Erdélyt, sem Délvidéket, sem egyéb tájakat illetően, mert nem magyar érzelmű. Ők azok a magyar származású honfitársaink, akik végtelen megtévesztettségükben Pesten például még ma is rácsodálkoznak a székely „románokra” és a zentai vagy magyarkanizsai „júgókra” – hogy milyen szépen beszélnek magyarul s, hogy honnan is tanulták meg ezt a nyelvet. Mostohaországunk figyelme egyedül a zsebére összpontosít, a zsebmagyarság számára pedig nincsen Erdély vagy Délvidék, csak Románia és Szerbia. Ezt a helyzetet a most megjelent kötetem nem egyszerűen a déli és középső országrészeken az eltelt évszázadok folyamán kiirtott magyarság szomorú tényéből eredezteti. Igaz, Trianon és minden, ami belőle következik, elsősorban annak a hatalmas vérontásnak köszönhető, ami a 16-17. század folyamán a magyar nép háromnegyedének a kiirtásával járt. Miután azonban a török kori kétszáz éves háborúban (1521-1711) e népirtások nagy részét az oszmán vagy német császári zászlók alatt dühöngő rácjárásoknak tudhatjuk be, némiképpen azt az értékelést is helytállónak fogadhatjuk el, hogy tágabb értelemben is a folyamatosan betelepedő rácság (szerbség) országbomlasztó szerepvállalásának köszönhetjük ezt az egész mai helyzetünket. Hiszen népünket és történelmünket délről törték derékba, s ha így nézzük vissza az eseményeket, akkor be kell látnunk: a Délvidék elrablásának titkai és borzalmai mindennél fontosabb szerepet töltenek be a történelmünkben.
- A magyar főnemességet is ostorozza a kötetében és a parasztfölkelő Dózsa Györgyéket sem hősként mutatja be.
Ezzel az 1945 előtti és a kommunista történelemszemléletet egyszerre cáfolja. Nem túl merész ez így?
- Sohasem érdekelt, hogy mi merész vagy nem, sohasem azt mérlegeltem, hogy mi a megléphető és mit nem szabad megírni. Egyedül és kizárólag a történelmi igazság érdekelt, legyen az bármennyire is fájó vagy dühítő bizonyos körök számára. Erre mondom én azt, hogy történetíró ma már nem politizálhat. Régen vége van már a nyílt hatósági elnyomás korszakának, tegye tehát bátran a dolgát anélkül, hogy közben fél szemmel Belgrádot, Bukarestet vagy akár Budapestet méregetné. Megalázó és szégyenteljes lenne ez, azon túl mélyen tudományellenes és népámító is egyben.
A történész kutasson, ne politizáljon, a politikus pedig a közügyekkel foglalkozzon, ne mással.
A magyarság jelen helyzete is nagyrészt éppen abból adódik, hogy történésztársadalmunk egyszerűen nem teszi a dolgát.
Ahelyett, hogy föltárná az igaz múltat, úgynevezett „külpolitikai vonatkozásokra” hivatkozik.
Ostobaság.
Külpolitikai és belpolitikai – nemzetpolitikai – vonatkozásai ma már egyedül az igaz múlt elhallgatásának vannak.
Hivatalosságaink nagy része még ma is a történelmi „titkok őrzőiként” viselkedik, amivel végső soron lassú elhalásra kárhoztatja nemcsak az idegen uralom alatt elnyomott maradék magyarságot, de a trianoni Magyarország végtelen megtévesztettségben tartott magyarságának a nemzettudatát is.
- A könyvből úgy tűnik, hogy Ön gyakorlatilag a törökkel való kiegyezést tartotta volna jónak, a háborúskodás helyett. Csakhogy akkor talán a mai, heroikus magyar nemzeti büszkeség nem lehetne olyan, amilyen, mi pedig itt muzulmánként élnénk, nem gondolja? Említhetném a bosnyákok vagy az albánok példáját.
- Kezdeném azzal, hogy ugye, a „mi lett volna ha” kérdése történelmileg nézve hiábavaló és megmosolyogtató. Az ilyesfajta elmélkedésnek csak akkor van értelme, ha az esetleges hibák föltérképezése és a tanulságok levonása a cél. A részemről ez történik itt is. Annakidején ugyanis, a hódító oszmán hatalomnak szövetségesre volt szüksége Európában. Mert ha a szultán ütőképes hadsereggel indult Magyarország ellen, annak déli határát leghamarabb július végén tudta elérni.
Harcra így jó esetben is mindössze két hónap maradt, mert az őszi esőzések egyszerűen elvágták a visszavonulási útvonalakat. A hidegre érzékeny mozlem hadakat így is gyakran két vállra fektette már az északias időjárás is. Magyarország tehát, figyelembe véve a kor hadtápszolgálati viszonyait, gyakorlatilag Sztambul hatósugarán kívül helyezkedett el! Nos, ezért próbálkoztak a mindenkori szultánok a különben is nagyrészt török eredetű – ezt az egyes szavaink, személyneveink és helyneveink kapcsán lépten-nyomon tapasztalhatták –, a velük eleve vérrokon magyarság minden áron való megnyerésével. Miután azonban a török szövetségkötési ajánlata a gőgös Mátyásnál és utódainál is süket fülekre talált, Sztambul a magyarok helyett az időközben jócskán el is törökösödött rácokhoz fordult, hiszen az óriási távolságok miatt égető szüksége volt egy itteni csatlósnépre a mégoly hatalmas és dicsőséges török birodalomnak is.
Szolimán török császár (1520–1566) is csak az erejét kívánta megvillogtatni és még mindig hajlandó lett volna elfogadni egy olyan magyar uralkodót, aki az ő természetes szövetségesévé teszi hatalmas országát; s miközben Magyarországot meghagyja régi állapotában, ez a magyar király a törökkel vállvetve vezetne hadjáratokat Európa ellen. Amint a Krími Kánság vagy utóbb az Erdélyi Fejedelemség is tette. Több nagy történetírónk, például Horváth Mihály vagy a közelmúltban Perjés Géza is ezt a nézetet képviselte. Erre az „árulásra” azonban szinte senki nem volt kapható az akkori Magyarországon. Történetírásunknak is népszerűtlen tárgya a sztambuli ajánlat és annak magyar elutasítása. Pedig elfogadása esetén tulajdonképpen nem következik be sem Mohács, sem a 200 évig húzódó magyarirtások sorozata, sem Magyarország népesedési (demográfiai) gyarmatosítása, sem pedig Trianon. Noha Mátyás halála után a magyarság eme történelmi öngyilkosságát azért már látni és körvonalazni lehetett. Mégis, a magyar nyelv helyett a rác lett a török birodalom egyik hivatalos nyelve (az oszmán, az arab és a perzsa mellett) és a magyar birodalom romjain rövidesen egy rác birodalom emelkedik magasba előttünk.
Mindezen előnyök ellenére, nekem személy szerint elfogadhatatlan lenne a hódítás és népirtás ilyesfajta támogatása. Örülök, hogy a magyar nép nem vállalkozott ilyen sötét történelmi szerepre. Még akkor is, ha ma nem az Enns folyón és a Cseh-Morva dombságon húzódik Magyarország határa, hanem Hegyeshalomnál s még akkor is, ha ma nem 50-60 millióra rúg a magyar nemzet létszáma, hanem csak 4-5 millióra. Sokkal többre becsülöm a tisztességet és az igazságot, mint az ártatlanok vérével szerzett dicsőséget. Az erkölcsi nagyságot nem egy nemzet összehódított négyzetkilométereiben mérik. Sokkal inkább vagyok elnyomott magyar Szenttamáson, mint ünneplő francia a párizsi diadalív alatt.
- Szerbek vagy rácok? Melyik a helyes?
- Az attól függ, melyik korról beszélünk. A történetírás alapelve, hogy tilos a kortényezők visszavetítése a jelenből. Ez áll a szakirodalomban mindmáig rácnak nevezett bevándorlók tekintetében is. Az ókori perzsák nem lehetnek irániak, a 13. századi kunokat sem emlegethetjük a mai nevükön oguzoknak vagy gagauzoknak, a jászokat sem oszétoknak. Így a rác, oláh, tót sem nevezhető a 18–19. században vagy korábban szerbnek, románnak, szlováknak, mert nem ez volt a nevük. A délszláv történetírásban is a kornak megfelelően nevezik Magyarországot, igen helytállóan egészen a 19. századig Ugarszká-nak s csak ezt követően Magyarszkának. Az tény, hogy a tatár, rác, oláh, tót, magyar stb. bizonyos történelmi korszakokban több-kevesebb becsmérlő (pejoratív) mellékzöngét kapott, de vajon melyik népmegnevezés kivétel ez alól? Ennek sem a magyarság söpredéke volt ráadásul az igazi oka, hanem az adott népek szélsőségesei. Nem a magyar nép önbecsülését kell tehát bontogatni nyelvének „megrendszabályozásával”, mint azt a mai napig is többen erőltetik, hisz – e mellékzöngék okán – ma már a románt és a szerbet is le kellene cserélnünk valami harmadikra. Legyen most már ez a dák, meg a szrbin? A korsértő szerbezés hívei csak alátámasztják a magyarellenes rágalmat, miszerint az ezeréves rác nevezet gúnynév lenne. Nem a nevek csereberélésében van a megoldás. Talán mindenki egyetért abban, hogy sokkal inkább a mellékzöngék valódi okának, a magyargyűlöletnek kellene eltűnnie.
Ehhez hozzátehetjük még a nyugaton dívó „politikai tisztesség” (political correctness) dicséretes gyakorlatát is, amely mindenben igazodik a nemzeti – és minden egyéb – kisebbség érzékenységéhez. E világ keleti szélén azonban az őshonos magyarságot nemcsak körös-körül sértő jelzőkkel illetik az elnyomóik ma is, de még tulajdon nyelvét is megrendszabályozzák, kiiktatva a szókincsének egy részét. Ennek célja természetesen e kisebbségbe szorított nép megalázása és öntudatának a megtörése. Olyan ez, mintha az amerikai őslakókat nemcsak továbbra is „indiaiaknak” csúfolnák, hanem még azt is előírnák, hogy ne „sápadtarcúaknak” vagy csak „angoloknak” nevezzék az őket leigázókat – hanem „amerikaiaknak”! A „politikai tisztesség” megköveteli a nyelvezet, a lélek és az erkölcsök megtisztítását minden kirekesztőnek vélt gyűlölködő megnyilvánulástól – minek megtörténte tekintetében kizárólag a föltételezett áldozatok véleménye számít. Azt pedig senki nem vonja kétségbe, hogy itt az idegen uralom alá vetett magyarság a „fölételezett áldozat”.
Történetíróink közül sokan súlyosan tévednek, mert korokat is hamisítanak, amikor ok nélkül szerbeznek, azaz a mai – a 19. század végéig gúnyosnak számító – szerb népnevet vetítik vissza a múltba. Tökéletes melléfogás ez, mert annakidején nem a rác volt a gúnynév – sőt: ez valójában soha nem is volt az! –, hanem éppen a szerb számított annak. A történelmi tények iránti szakmai felelősséget fölvállaló – elvhű – magyar történetírónak mindenesetre a 19–20. századra nézve használnia kell a szerb mellett a rác elnevezést is; itt is inkább a rácot s csak 1945 után inkább a szerbet. Lásd ezt a gyakorlatot például a Magyar Művelődéstörténet, vagy Hóman Bálint és Szekfű Gyula Magyar történetének a lapjain.
- A Magyarországon megismert törökök valójában rácok voltak? A magyarság elleni népirtásokat nem is szerecsenképű törökök, hanem rácok hajtották végre?
- Magyarországon a „török” valójában rácul beszélt s ez a „török” volt az is, aki a magyar népesség több mint háromnegyedét kiirtotta a Kétszázéves Háború folyamán. A török korban ugyanis, Európa szívében rácok képviselték a szultánt: rác volt itt a „török” helyőrség, rác volt a lakosság irtására szakosodott hullavadászok (a martalócok szó magyar jelentése – a szerk.) tömege, de rác volt még a „török” hivatalnokság óriási többsége is. A Sztambul által is pártolt betelepülő lakosságról nem is beszélve, amely a távol maradó törökség helyett szabadon és örömmel foglalta el a kiirtott őslakosság üszkös falvait és földjeit! Sőt, mi több, igen gyakran rác volt itt maga a budai pasa, az egész magyarországi török-rác hódoltság helytartója is. A rácság hódításpárti része valójában szoros érdekszövetségben állt a világhódító törökkel, a Magyarországra jó előre betelepült-betelepített rác tömegek pedig egyenesen ujjongtak a lófarkas és turbános „török” seregek mind északabbra való nyomulása fölött. Sztambul hálája 1557-ben aztán egészen odáig ment, hogy másodlagosan rác nemzeti területté tette még államjogilag is, az összes Magyarországon megszállt török területet. Ekkor alapította ugyanis újjá a török hatalom az Ipeki Rác Pátriárkátust, amely azonban emellett ugyanolyan világi állam is volt, mint a pápai egyházi állam – csak itt éppen a vérgőzösen nagynemzeti álmokat kergető görögkeleti rác egyház képviselte az Úristent. Ez a rác alfejedelemség Budától Macedóniáig, Zágrábtól Szófiáig egyesítette a mindenfelé szétterülő rácságot, amelyet a papjaik és szerzeteseik általában egyenesen a vérengző hordák élére állván igyekeztek a még ott élő őslakosság maradványainak a kiirtására bírni.
- Dehát Nándorfehérvárnál még együtt harcoltak a magyarok és a rácok a török ellen. Nem túlságosan általánosítás a rácokat egyöntetűen török zsoldosnak nevezni? Magyar, oláh, bolgár, görög származásúak nem voltak a janicsárok között?
- Az az általánosítás, hogy a rácok vagy a magyarok vagy a tatárok ezt vagy azt tették. Mert nem tették egyetlen közösség tagjai sem egy és ugyanazt a dolgot sohasem! A kötetemben éppen ezért senki sem fog ilyen megfogalmazásokkal találkozni. Ha csak egyetlen emberre igaztalanul ragasszuk rá az általánosító jelzőt, az már elfogadhatatlan. Kerülhet ilyen helyzetbe még az is, aki efelől most másképpen gondolkodik! Az az igazság, hogy a rácok egy része mindig a török oldalán harcolt, a másik része pedig ellene. Változtak az arányok és változtak az okok, de egy ugyanazon az oldalon nem álltak sohasem. A janicsárok is a legkülönfélébb származásúak voltak, de a legtöbben mégis rácoknak születtek; ezért a janicsárok javarészt mind rácul is beszéltek.
- A szerbek és a mi liberálisaink, kommunistáink is szeretik mindig hozzátenni a rác szélsőségesek népirtásaihoz, hogy ugyanezt csinálták a magyarok is.
Ez nem történelemhamisítás?
- Dehogynem. Ez nem csupán általánosítás, de a tudományosság elvének a nyílt föladása is. A történelmet ugyanis nem bizonyos elnyomó hatalmak és államok iránti szolgalelkűség elvtelen szempontjai alapján kell színezni, hanem a történeti források oknyomozó és tárgyilagos föltárása alapján. Ha tehát, egy vérgőzös történelmi kapcsolatot két nép között a tényekre való tekintet nélkül akként intézünk el, hogy „egyik kutya másik eb” – az egy sajátos megalkuvás, a történelmi igazság elkenyésének a bűnös útján. Olcsó megoldás és önmagát minősítő népszerűségkeresés annak ürügyén elfordulni hivatása teljesítésétől egy történésznek, hogy legyint a valóságra és kiegyenlíti a hóhérok tetteit az áldozataik sorsával. Jól ismerem ezt a nemzetietlenkedő hozzáállást és még neveket is tudnék mondani, meghatározó hivatalosságaink közül. Itt fognak kezet a hivatásuk végzése helyett, kedélyesen egyenlősdiző kismagyar történészek a honrabló és népirtó nagyszerb történetírókkal.
- A MTA segítette a kutatómunkáját?
Nem ütközött falakba?
Az MTA is emberek sokaságából áll, akik különféle nézeteket képviselnek. Néhányan segítik a munkámat, mások ellenzik. Mint intézmény azonban, az MTA egyáltalán nem érintett a kutatásaimban. Sem támogatást, sem akadályoztatást nem tapasztaltam e részről. Szerintem nem is az MTA-n múlik elsősorban a történetírásunk sora, hanem a meghatározó történészek hozzáállásán. Ezen a téren pedig még úgy sem dicsekedhetünk. Jelen tárgyunkban sajnos, fényesen beigazolódik az évezredes szólás, miszerint „a győztesek írják a történelmet!” Magyar oldalon tehát hallgatunk, szerb oldalon pedig tömjénezünk. A történelemmel való sáfárkodás odáig ment, hogy a nagytekintélyű Popovics (Дyшaн Пoпoвић, 1894–1965) minden további nélkül is nemlétező rácirtásokat tulajdoníthat a magyaroknak, Gavrilovics (Cлaвкo Гaвpилoвић 1924–2008) pedig még a középkori Magyarországot is szétoszthatja a 20. századi trianoni határok mentén. Nemhogy a tankönyveink, de a szakirodalmunk sem tárja azonban a folyamatosan félretájékoztatott és egyszerűen megtévesztett közvélemény színe elé, miszerint Bácsszenttamáson 1848-ban magyarok és zsidók ezreit kínozták halálra a magukat „rácvédőnek” címző gonosztevők, hogy az általuk kiirtott tiszaföldvári hazafias lakosság máig temetetlenül hever egy elborzasztóan hatalmas Csonthalomban, hogy nem is a nincstelen szolgaságra kényszerített magyarok nyomták el a közibük telepített és mindennel elhalmozott rác földbirtokosokat, hanem éppen fordítva; hogy Sztratimirovicsék 1848-ban a legközönségesebb uszításra és embertelenségekre vetemedtek a Belgrád által követölt magyar területen több mint 75 százalékot kitevő nem-rác hazafias lakosság ellen, hogy a kuruc korban micsoda rácjárások tizedelték az ide visszatelepülő magyar őslakosságot Szegedtől Veszprémig és Kecskeméttől egészen Kenderesig, hogy magyarok millióit irtották ki vagy hurcolták el a török kori rác hullavadászok és rác janicsárok, hogy már a 14. században is egész megyék magyarságát irtották ki, a föld színéről többek közt Nagyenget is mindörökre eltörlő rác hódítók, hogy már a legősibb időktől kezdve is nagynemzeti terjeszkedésre ösztönözte sőt, papjai által személyesen vezette is híveit a görögkeleti rác egyház, és így tovább…
- A szerbek nagyon büszkék arra, hogy a keresztény Európát ők védték meg a töröktől.
A jelek szerint azonban ezek éppen mi voltunk.
A mai napig él a tévhit a külföldi barátaimban, miszerint Európa védőpajzsai a szerbek voltak.
Nem kellene esetleg más nyelvekre is lefordítani a könyvét?
Ismeretterjesztő jellegű, de tudományos igényű, rendhagyó olvasmányról van szó, ami a tervek szerint szerb, német és angol nyelven is megjelenik majd. Jeszenszky Géza történész, egykori magyar külügyminiszter, Arday Lajos és Barta János MTA doktorok, Domonkos László sokkötetes szerző és még sokan mások ajánlják őt az Olvasók figyelmébe. Hatszáz évet (1268-1868) átölelő időutazás vár itt ránk, melynek során leplezetlen betekintést nyerhetünk a két nép közti háborúk és területi viszályok kezdeteibe, a nándorok (bolgárok) nándorfehérvári rónákról való eltűnésének rejtélyébe, az úgynevezett rácjárások idegpróbáló jeleneteibe – történjenek azok akár a Mohács előtti, akár pedig a későbbi Magyarország történelmi területein. A rácok hódításpárti többségének köszönhetően e nép egyetlen hatalom védőpajzsának sőt, támadó tőrének nevezhető – de ez nem Európában keresendő. A rácság zöme a török birodalmat tolta ki Európa szívébe, majd védte azt a keresztény hadaktól mindaddig, amíg ezek erősebbek nem lettek. Akkor e rácok hirtelen a német császár leghűségesebb alattvalóivá lettek, csak hogy továbbra is a magyar nép nyakán ülhessenek.
- Ön hangsúlyozza, hogy folyik szerb vér is az ereiben, sőt szerbnek is vallja magát és magyarnak is.
Ezt miért tartja ilyen fontosnak?
Egyrészt mert ez az igazság, másrészt pedig azért, mert így szeretnék példát mutatni a megbékélésre. Hiszen apai ősöm, Maletin Gyura tősgyökeres szenttamási rác ember volt. Az ő apja is valószínűleg ott volt az 1848-ban magyarokat nyúzó és vagdaló, szöges korbáccsal szaggató tömegyilkosok között. Anyai dédapámat, Brasnyó Ignácot viszont már a csurogi (csörögi) szerb ellenfasiszták kínozták halálra.
Üldözött magyar is vagyok tehát valahol, meg tömeggyilkos szerb is? „Tüzes” hun is, meg „vad” rác is? Egyesült bennem a magyar-irtó és az irtott-magyar? Szó sincs róla, természetesen. Igen, azt lehet mondani: egyesült a hóhérnak és áldozatának a vére – és ez megkapó. Azonban csak a vére, de nem a szelleme! Noha már akadt engem nemzeti túlfűtöttséggel – hozzáteszem: merő tájékozatlanságból – vádoló ember, bárkinek a szemébe mondom, hogy igazságkereső, tisztességes embernek érzem magam. A szívemben pedig békében és testvériségben él egymással egy igazi szerb (rác) ember egy másik, maradéktalanul magyar (hun) emberrel. Sőt, mást is mondok: keservesen megsirattam a szerb Rigómező (Koszovo) elvesztését (és ugyanakkor örvendtem is a fölszabadult albánokkal együtt). Mert megvallom, bármily meglepő is ez talán, hogy nemcsak származás szerint, de érzelmileg is kötődöm a szerbséghez – bármekkora szörnyűségeket is kell föltárnom a múltjából. Vagy inkább éppen azért? Hiszen az eredeti – bálvánnyá még nem lealacsonyított – Buddha, Jézus és Mohamed is éppen a bűnösöknek akart utat mutatni. Az igaz ember tehát a vétkeseket karolja föl. Akárhogyan is, de tény, ami tény: a rácság is az én nemzetem. Az igaz, hogy csak másodjára, de rác nemzetiségűnek is érzem magam.
Hogy ehhez képest ellenségesen viszonyulok a „nemzeti szerb” történetíráshoz? Meg hogy szerb (rác) létemre úgymond magyarpárti lennék…? Kérem szépen: ki mondta, hogy a nemzetieskedést és a gyűlölködést csak a magyaroknak szabad – sőt kell – irtaniuk magukból…? Ezt a magatartást nem csak a „kiirtandó” legyőzötteken kell ám számon kérni! Ami pedig a magyar érzelmeim szerbségemet túlszárnyaló „burjánzását” illeti, arról nem tehetek. Úgy érzem, erkölcsi parancsnak teszek eleget. Mint Damjanits, amikor 1848. április 4-én Haynau színe előtt is kiállt a magyarok mellett. Vagy mint a tót anyától és tót származású, de már magyar nemzetiségű apától születő Petőfi, amikor világgá kiáltotta: „Ha nem születtem volna is magyarnak, e néphez állanék én. Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb minden népek közt a föld kerekén.” Minden igazi rác is így kiáltott volna föl Petrovics-Petőfi helyében. Mert a rác fölöttébb gerinces és kemény – igazságérzetben is és sajnos a gyilkolásban is. S nem tehetsz egyebet: ha igaz ember vagy, az igaz ügy mellé állsz, bárminek is születtél. Hiszen nem csak népekre oszlik a világ. Hanem mindenekelőtt igazakra és gazokra. S minden népnek van alja is, és föle is. Minden magyar és minden rác (szerb) is eldöntheti, hová akar tartozni.
Éppen azért is írom most hát én, az ilyen-olyan történelemcsináló ősök ilyen-olyan történetíró utóda – világos, egyértelmű szavakkal – e könyvet, hogy ha lehet, letöröljem némileg a szerb (rác) nemzeti becsületen esett vérmocskot.
Meg hogy az utánunk jövő nemzedékeknek esetleg már ne kelljen farkasszemet nézniük hasonlóan véres múltú ősökkel.
Oldjátok meg, emberek, a viszályaitokat másképp – emelt fővel!
- A Fejezetek a rácjárások történetéből című könyv csak bemutató kötetként lett definiálva.
Lesz folytatása?
Közel két évtizede van már, hogy kutatom és írom szülőföldem titkos történetét. Ennek eredménye egy roppant méretű összefoglaló munka, sokkötetes könyv lesz. A tervezett könyvsorozat címe: Lángoló temetők – Az úgynevezett Vajdaság kihasításának elhallgatott titkai és borzalmai (1268–1868). Ezt mutatja be, illetve szemelvényezi a most megjelent Fejeztek a rácjárások történetéből, ami még a címoldala szerint is egy „Bemutató kötet” (lásd: www.delvidekia.hu). A címoldalon a földvári Csonthalom, az 1848-as magyarmészárlások tömegsírja látható. Tiszaföldvárat (ma Bácsföldvár) akkor Bechtold átengedte az ellenségnek és a környék hazafias népe épphogy össze tudta hordani e 10 méter magas, 40–50 méter széles dombba az áldozatok zömének maradványait. A temetetlen holtak szörnyű hegyét tovább növelték a titóisták 1944-es magyarirtásai is. Nemzetiségük miatt legyilkolt emberek teste lángol itt soha el nem égő tűzzel, fehér csontokból porladó fekete földdé, a szó szoros értelmében magyar földdé…
A szakértő olvasónak igen fontosak lehetnek a bácsszenttamási magyarirtásról olvasható, mindmáig napvilágot nem látott történeti források is a Függelékben, ahol maguktól a ’48-as „rácvédő” hóhéroktól is olvashatunk valóságos dicsekvéseket a háborús bűntetteikről. E büszke visszaemlékezések elolvasása után pedig – az egyik könyvismertető szerzője szerint – leszögezhetjük, hogy a rágalmazó múlthamisítás és nyelvi álcázás hatalmi igényeket szolgáló népámító fegyver, aminek mentén szenttamási méretű tömeggyilkosságot is el lehet hallgatni az új erkölcs és az új világ ígéretének a fényében, és apokaliptikus rémuralmat is meg lehet valósítani a szabadság és a fölszabadítás fogalmának feje tetejére való állításával. Az úttörő jellegű kötetben fölépített számos új történeti tény és gondolatfölvetés azonban ma még távolról sem nyert teret a szakirodalomban. Ezért jó szívvel ajánlható a Vajdaság kihasításának elhallgatott titkai és borzalmai iránt érdeklődők figyelmébe, hiszen ez a kötet olyan forrásértékű munka, amelynek elolvasása után nemcsak a kevésbé hozzáértő, de a legszakavatottabb Olvasó is meg fogja kockáztatni történelemképének az újravázolását.
A kötetet, mely a magyar-szerb történelem tanulmányozóinak fontos kézikönyve lehet, részletes irodalom- és forrásjegyzék, lapalji jegyzetek, név-, hely- és tárgymutató teszi teljessé. Sőt, a több mint négyszáz oldalas kötet elején és végén, helyneveket is hozó színes nemzetiségi térképeket találunk: az egyik Délvidék néptalajának soha meg nem rajzolt középkori viszonyait tárja elénk, a másik pedig egyben az 1848/49-es vérengzések történetének melléklete is, a rác szakadárok által kikiáltott „Szerbiai Hercegség”-gel. Kiegészíti őket egy helynévtár, ahol megtaláljuk a délvidéki helyneveink ma már jobbára ismeretlen, eredeti változatait.
vedvonal.info
Írta: Tarcali Dezső 2010. január 09.
