“Behunyt szemmel hallgattam Danijart, és csodálatosan ismert, gyerekkorom óta kedves képek elevenedtek meg előttem: láttam a jurták felett, olyan magasan, mint a darvak szállnak, a finom, füstszerű kék felhők tavaszi nomád táborát; láttam, ahogy a dübörgő mezőn dobogva és nyerítve ménesek rohannak a nyári legelőre, és a fiatal, vágatlan sörényű csődörök, amelyeknek a szeme vadul, feketén izzik, büszkén és bolondosan körülfutják menet közben a kancákat; láttam a juhnyájat, amint lassan lefelé hömpölyög a domboldalon, mint a láva: a dal felidézte a szikláról lezúgó vízesést, amelynek felborzolt fehér tajtéka vakítja a szemet; láttam, ahogy a sztyeppén, a folyó mögött lágyan ereszkedik le a nap az árvalányhajjal teli bozótba, és a látóhatár tüzes szélén mintha mögötte vágtatna a magányos, távoli lovas – csak kartávolságra van tőle a nap – aztán ő is belevész a bozótba és az, alkonyatba.” Ajtmatov: Dzsamilla szerelme