Jajistenem! Érthető, hogy mindenkinek a saját magzatja a világ közepe, de legalább próbálkozni kellene objektivitással... Még ha nem is sikerül elsőre tökéletesen.
Ötletek, módszerek tanuláshoz, tanításhoz, neveléshez, alap,- közép-és felsőfokon
- Téma inditó lapappilon
- Kezdés dátuma
- Státusza
Jajistenem! Érthető, hogy mindenkinek a saját magzatja a világ közepe, de legalább próbálkozni kellene objektivitással... Még ha nem is sikerül elsőre tökéletesen.
Zsarnok gyerekek, kicsit ijesztő ahogy ezek a kis törpék parancsolgatnak a szüleiknek azok meg kuncognak, hogy ahj milyen kis édes. Azt hiszem az elvált szülők gyerekeinek a leghúzósabb... bocsáss meg vtbea, lehet nem értesz velem egyet, de a szülők egymás ellen fordulását mindig a gyermek sínyli meg méghozzá (megeshet kicsit elnagyolt megállapítás) ez általában két formában történik meg: a gyerek depressziós lesz és összeomlik (mert szegény teremtés, nem bolond, hogy ne érezze: használják), a másik meg.... nos megtanulja kihasználni a helyzetét. Véleményem szerint mindkettő egyformán súlyos. Én balga megpróbáltam erre figyelmeztetniegy barátomat, aki nemrég vált el a feleségétől, akivel nos fogalmazzunk enyhén nem bírják egymást. Annál a résznél hogy próbálja meg egy kicsit legalább tisztelni, ha másért nem hát azért mert a gyermekének az anyja úgy nézett rám mint aki megőrült. Nemtudom nálatok hogy van, de az én szüleim ha rólam volt szó mindig egymás mellett álltak pláne a szidáskor. Ez valahol a hitelesség alapja... szerintem
*****
Persze, hogy a gyerek sínyli meg a legjobban a válást. Az említett eset idején azonban a húgomék még nem váltak el. (A válásuk négy évvel a lányom születése után volt)
Sokszor nem is látszik a gyereken, hogy megviseli, vagy megviselte a szülei válása, de nem tudhatjuk, hogy mélyen a tudatalattijában nem raktározódnak-e a sérelmek, fájdalmak, amelyek teljesen váratlanul előtörnek.
Másrészről pedig egy gyereket ugyanúgy megviselhet a szülei rossz házassága, az állandó veszekedések. Tehát dönteni nehéz, de biztos, hogy nem érdemes egy házasságot csak a gyerek vagy a látszat kedvéért fenntartani. Azt kell mérlegelni, hogy a válás vagy a rossz házasság okozza-e a nagyobb kárt. Mert mindkettő megteszi a maga hatását, sőt talán eldönti az illető egész további sorsát.
Egyébként én azt veszem észre az iskolában, hogy sok gyerek sajnálatra méltó a családja miatt. És nem csupán az elvált szülők gyerekéről van szó. Tudjátok hány olyan elviselhetetlen természetű és magatartású gyerek van, aki kezes báránnyá változik, ha valaki szereti? Van egy osztályom, akiket szinte senki nem bír elviselni, és hogy őszinte legyek, én is halálra rémültem, mikor először megláttam őket. Nem tudom, mivel fogtam meg ezt a szörnyű társaságot (egy nagyon egyszerű, sőt közönséges fiúosztályról van szó), de azt hiszem azzal, hogy megpróbáltam szeretni őket. Hihetetlenül hálásak azért, mert valaki az életben szereti őket. Nem telik el nap, hogy meg ne kérdeznék: "Ugye Tanárnő nem utál minket?", "Igaz, Tanárnő szeret?" És miközben más órákon épp csak szét nem verik a termet, az enyémen néma csendben ülnek, teszik a dolgukat, és egymás után jelentkeznek, hogy felelni akarnak. Sorra kapják a jó jegyeket, igaz néha inkább csak biztatásból, hogy egyáltalán vállalkoztak, de egyelőre úgy látom, megéri. Ma majd kiestek a padból, úgy jelentkeztek, hogy mehessenek a táblához helyesírásból felelni. Pedig némelyik írni is alig tud.
Ez a sikerélmény. Ilyenkor mindig meggondolom magam a pályaelhagyást illetően. Azt hiszem, szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy erre születni kell! Olyan pedagógiai képzés, ami megtanít bánni civilizáció alatti elemekkel, nincs.
Hmm... nekem ezzel egy csipetnyi gondom van - s azt is megmondom, miert.
Egy felnott viselkedeset - a gyerekevel kapcsolatban is - tobbek kozott az hatarozza meg, hogy ot hogyan neveltek.
A mai gyerekek neveleset legalabb annyira a szulok hatarozzak meg, amennyire a mai szulok neveleset a sajat szuleik meghataroztak amikor ok voltak gyerekek. Vtbea tortenete peldaul tisztan tukrozi, hogy nem a gyerek hanem annak a szulei - beleertve Vtbea sajat szuleit is - allnak a problemak mogott.
Ha tehat mutogatni akarunk valakire, ne a mai gyerekekre vagy a szuleikre mutogassunk, hanem sajat magunkra, akik neveltuk oket.
Akit rendesen neveltek a szulei, az (csak nagyaltalanossagban szolva persze) a sajat gyereket is rendesen fogja nevelni - mar azon tul hogy minden szulo elcseszik valamit (akarhogy is probalja nem azt tenni) hisz a nevelest sajnos nem lehet tanulni maskent mint tapasztalat utjan, marpedig mint tudjuk, habar a tapasztalat, az elet iskolaja a legjobb iskola - sajnos qurwamagas a tandij...
Az en gyerekkoromban is volt eroszak, es szex, es kabitoszer, es TV, es rossz jatekok, es rossz kornyezet stb. stb. stb. Az en gyerekkoromban a kulcsosgyerekek fogalma mar nem szamitott vadiuj fogalomnak; a valasok es csonkacsaladok es korlatlan-zsebpenz-semmi-neveles-porontyok a '70-es evekben is az ujsagok cimlapjain szerepeltek, csakugy mint a Technocolrapid szipozas, az antiszocialis tini, stb. stb. stb.
Az ido mulasaval minden megszepul, es hajlunk arra hogy elfelejtsuk: a problemak minden generacioval ugyanazok maradnak, csakugy mint a megoldasok is. Van aki helyesen neveli a gyereket ma is, es van aki nem nevelte 50 evvel ezelott sem...
Nem tudok 100%-ban egyetérteni veled, Hahalman. Mindent azért nem lehet a szülőre fogni. Kétségtelenül nagy, sőt a legnagyobb szerepe van a gyerek nevelésében, de pszichológiai kutatások igazolják, hogy a szülői nevelésre kétféleképpen reagálunk: vagy ugyanolyanok leszünk, vagy - mivel nem értettünk egyet vele - épp az ellenkezőjét fogjuk tenni szülőként (ami persze nem szükségszerűen jó). A húgom és én annyira különbözünk, hogy csak így 60 km távolságból viseljük el egymást. Ha találkozunk egy órán belül nézeteltérésünk támad. Pedig ugyanazok a szüleink, ugyanabban a családban nőttünk fel. A környezet hatása jelentős a személyiségfejlődésben, de a genetikát sem lehet mellőzni. Ráadásul a családon kívül számtalan más környezetben is megfordulunk vagy időzünk huzamosabb ideig az életünk során, amelyek másképp, más irányba formálnak bennünket.
Az is igaz, hogy egy szülő sem tökéletes, de azért hiszem, hogy a legtöbb törekszik rá.
A generációs különbségek is mindig meglesznek, de nem igaz, hogy minden kornak ugyanaz a problémája. Én 11 éve kezdtem tanítani, és állíthatom, hogy más gondokkal küzdöttem tanárként akkor, mint most. Egy apróság csak, de akkor pl. még nekünk tanároknak sem volt mobil telefonunk, nemhogy minden gyereknek, következésképpen nem kellett harcolni az órai telefonálás, sőt a technika fejlődésével a zenehallgatás ellen.
Ami tipikus, és mindig ugyanaz: a kamaszok kamaszkori sajátosságai, de ezeket csak kezelni kell, nem küzdeni ellene. A serdülők nem gonosztevők, mi is elviselhetetlen serdülők voltunk, de nem lettünk bűnözők.
Igaz, hogy volt, aki ötven évvel ezelőtt is rosszul nevelte a gyerekét, és aki jól neveli, az ma is jól neveli. Az arányok azonban nem mellékesek.
Akkor is voltak válások, de ma a házasságok több, mint fele végződik válással.
A világ mindenben egyszerre állandó és változó. Ez a fejlődés alapja. Ha változás nem lenne, akkor már rég megoldhattuk volna a problémát.
Az is igaz, hogy egy szülő sem tökéletes, de azért hiszem, hogy a legtöbb törekszik rá.
A generációs különbségek is mindig meglesznek, de nem igaz, hogy minden kornak ugyanaz a problémája. Én 11 éve kezdtem tanítani, és állíthatom, hogy más gondokkal küzdöttem tanárként akkor, mint most. Egy apróság csak, de akkor pl. még nekünk tanároknak sem volt mobil telefonunk, nemhogy minden gyereknek, következésképpen nem kellett harcolni az órai telefonálás, sőt a technika fejlődésével a zenehallgatás ellen.
Ami tipikus, és mindig ugyanaz: a kamaszok kamaszkori sajátosságai, de ezeket csak kezelni kell, nem küzdeni ellene. A serdülők nem gonosztevők, mi is elviselhetetlen serdülők voltunk, de nem lettünk bűnözők.
Igaz, hogy volt, aki ötven évvel ezelőtt is rosszul nevelte a gyerekét, és aki jól neveli, az ma is jól neveli. Az arányok azonban nem mellékesek.
Akkor is voltak válások, de ma a házasságok több, mint fele végződik válással.
A világ mindenben egyszerre állandó és változó. Ez a fejlődés alapja. Ha változás nem lenne, akkor már rég megoldhattuk volna a problémát.
Hmm... nekem ezzel egy csipetnyi gondom van - s azt is megmondom, miert.
Egy felnott viselkedeset - a gyerekevel kapcsolatban is - tobbek kozott az hatarozza meg, hogy ot hogyan neveltek.
A mai gyerekek neveleset legalabb annyira a szulok hatarozzak meg, amennyire a mai szulok neveleset a sajat szuleik meghataroztak amikor ok voltak gyerekek. Vtbea tortenete peldaul tisztan tukrozi, hogy nem a gyerek hanem annak a szulei - beleertve Vtbea sajat szuleit is - allnak a problemak mogott.
Ha tehat mutogatni akarunk valakire, ne a mai gyerekekre vagy a szuleikre mutogassunk, hanem sajat magunkra, akik neveltuk oket.
Akit rendesen neveltek a szulei, az (csak nagyaltalanossagban szolva persze) a sajat gyereket is rendesen fogja nevelni - mar azon tul hogy minden szulo elcseszik valamit (akarhogy is probalja nem azt tenni) hisz a nevelest sajnos nem lehet tanulni maskent mint tapasztalat utjan, marpedig mint tudjuk, habar a tapasztalat, az elet iskolaja a legjobb iskola - sajnos qurwamagas a tandij...
Az en gyerekkoromban is volt eroszak, es szex, es kabitoszer, es TV, es rossz jatekok, es rossz kornyezet stb. stb. stb. Az en gyerekkoromban a kulcsosgyerekek fogalma mar nem szamitott vadiuj fogalomnak; a valasok es csonkacsaladok es korlatlan-zsebpenz-semmi-neveles-porontyok a '70-es evekben is az ujsagok cimlapjain szerepeltek, csakugy mint a Technocolrapid szipozas, az antiszocialis tini, stb. stb. stb.
Az ido mulasaval minden megszepul, es hajlunk arra hogy elfelejtsuk: a problemak minden generacioval ugyanazok maradnak, csakugy mint a megoldasok is. Van aki helyesen neveli a gyereket ma is, es van aki nem nevelte 50 evvel ezelott sem...
Amellett szerettem volna érvelni, hogy a régi típusú korlátozó nevelésnek is megvoltak a maga előnyei. Bár a gyerek nem feltétlenül alkalmazta, de legalább ismeretekkel bírt bizonyos társadalmi korlátokról, amelyek a viselkedést szabályozták. Ezzel szemben a ma dívó megengedő típusú nevelés során a gyermeknek fogalma sem alakul ki arról, hogy nem ő a világ közepe, hogy vannak dolgok, amiket nem tehet meg, nem mondhat ki anélkül, hogy ezzel kárt ne okozna másnak és önmagának. A társadalmi konvencióval nem 2,3,4,5 évesen szembesül, hanem tizenévesen, amikor amúgy is rengeteg ütközése, problémája lenne a felnőttéválás során.
Nem a gyereket hibáztatom elsősorban a neveltetésének minősége miatt, bár egy bizonyos koron túl már senki nem fogja figyelembevenni, hogy őt jól, vagy rosszul nevelték, egyszerűen kellemes vagy kellemetlen embernek fogják nevezni, szerethető lesz, vagy nehezen viselhető egomán.
Nem a dresszírozás, emberlelket romboló idomítás mellett török lándzsát. Valahogy a régiből meg kellene tartani legalább annyit, hogy a gyerek a követelményeket ismerje. Annyit, hogy a tanárnak az iskolában azt ne kelljen megmagyarázni, hogy a telefonját miért nem illik bekapcsolva hagyni órán, vagy azt, hogy miért nem fekszünk le a padra aludni, ha álmosak vagyunk. Legalább annyit tudjon, hogy miért neheztel a tanár a viselkedése miatt.
Az érdekes lesz, ha a jövő társadalmában ezek a korlátok nélkül felnövekedett emberek lesznek többségben, és mindenki akkor és ott teszi meg amire kedve szottyan, ahol és amikor eszébe jut. És csak azt lesz hajlandó megtenni, amit kedve tart.
Tegnap beszélgettem egy tanárral. Témábavágó történetet hallottam tőle a szülő szocializáltsága és annak továbbadása témában.
Általános iskola, felső tagozat. Egy gyerek, aki gyalog olyan 10 percre lakott az iskolától, rendszeresen elkésett. Az osztályfőnöke szólt neki, hogy próbáljon meg pontosan érkezni. A gyerek azt válaszolta, hogy tehetetlen, mert az édesanyjával jár iskolába (1km-re persze autóval) és ő akkor tud indulni, amikor anyuja indul.
Pedagógus beszélt anyuval. Az egy oktávval a normális beszédszint felett kifakadt, hogy neki 9-re kell a munkahelyére érnie, és úgy indul el, hogy ő beérjen, nem tehet arról, hogy ez az iskolakezdéshez képest későn van.
A hab a tortán, hogy a kedves szülő ezután berohant az igazgatóhoz és bepanaszolta az osztályfőnököt.
Azt hiszem, ez tényleg a megáll az ész és úgy marad kategória. Hol kezdődhetetett ebben a családban a társadalmi normák felrúgása, a másik ember semmibevevése? Hanyadik generáció lehet az az anyuka, aki nem tudja elképzelni, hogy akkor is lehetnek vele szemben követelmények, ha nem pénzről van szó?
A történet egy elit budai kerület elit iskolájában esett meg, nem az ország keleti szegényebb végén.
Általános iskola, felső tagozat. Egy gyerek, aki gyalog olyan 10 percre lakott az iskolától, rendszeresen elkésett. Az osztályfőnöke szólt neki, hogy próbáljon meg pontosan érkezni. A gyerek azt válaszolta, hogy tehetetlen, mert az édesanyjával jár iskolába (1km-re persze autóval) és ő akkor tud indulni, amikor anyuja indul.
Pedagógus beszélt anyuval. Az egy oktávval a normális beszédszint felett kifakadt, hogy neki 9-re kell a munkahelyére érnie, és úgy indul el, hogy ő beérjen, nem tehet arról, hogy ez az iskolakezdéshez képest későn van.
A hab a tortán, hogy a kedves szülő ezután berohant az igazgatóhoz és bepanaszolta az osztályfőnököt.
Azt hiszem, ez tényleg a megáll az ész és úgy marad kategória. Hol kezdődhetetett ebben a családban a társadalmi normák felrúgása, a másik ember semmibevevése? Hanyadik generáció lehet az az anyuka, aki nem tudja elképzelni, hogy akkor is lehetnek vele szemben követelmények, ha nem pénzről van szó?
A történet egy elit budai kerület elit iskolájában esett meg, nem az ország keleti szegényebb végén.
Félelmetes, hogy mit enged meg magának néhány ember! Sajnos az ilyen családban felnövő gyerek soha nem lesz képes megérteni azt, hogy vannak bizonyos szabályok, normák, elvárások, amelyeknek meg kell felelnünk. A munka- vagy iskolakezdés nem hozzánk igazodik. Amint már korábban is említettem: az ilyen szülő a gyerekével tol ki a leginkább, hiszen nem tanítja meg arra, hogy vannak kötelességeink, nem minden úgy történik, ahogy mi szeretnénk, és bizony időnként azt is mondhatja valaki, hogy nem.
A mi iskolánkban 7.30-kor kezdődik az első óra, vagyis 7.15-kor már bent kell lennem, ezért a gyerekeim 6.30-6.45 körül már az oviban, bölcsiben vannak. Szép is lenne, ha rendszeresen elkésnék, mert az oviba elég 8.30-ra bevinni a gyereket!
A gyermekagresszió hátteréről a pszichológus szemével
Az elmúlt hetekben - néhány nagyobb feltűnést keltő eset kapcsán - a televízió, az internet és a napilapok is sokat foglalkoztak a gyerekek, fiatalok körében dúló erőszakkal. De vajon rendkívüli dolog-e, hogy a gyerekek agresszíven viselkednek, hogy bántalmazzák egymást, vagy szembeszegülnek a felnőttekkel? Szó sincs róla: szépirodalmi művek, filmek egész sora idézi fel, milyen kegyetlenek, egyszersmind milyen kiszolgáltatottak is tudnak lenni a gyerekek, a gyermeklélektani szaksajtóban pedig gyakran olvasni az utcákon garázdálkodó otthontalan fiatalkorúak sokkoló eseteiről. Pszichológus szerzőnk összefoglalója a gyermekagresszióról.
Milyenek voltaképpen a gyerekek?
A gyerekekkel kapcsolatos közfelfogás hagyományosan kétpólusú: egyszerre van jelen a gyerekek ártatlanságát, romlatlanságát, esendő voltát, illetve a gyerekek természetét alapjaiban megváltoztatni, megtörni kívánó, a gyerekek társadalomellenességét képviselő nézőpont. Az, hogy éppen melyik kerül előtérbe, nem a gyerekekről, hanem a felnevelkedésük feltételeit alakító felnőtt társadalomról szól. Amikor különböző okokból nehézségek mutatkoznak a gyermeknevelésben, általában előtérbe kerülnek a gyerekek rossz természetét, az öröklöttség hatását hangsúlyozó vélemények. Más korszakokban, amikor a nevelés terén sikerül előrelépni, például az olasz reneszánsz korában, vagy a huszadik század első felében inkább kedvesnek, jó természetűnek látják a gyerekeket.
<table style="width: 284px; height: 24px;" id="bannerestablazat" align="center"><tbody><tr><td>
</td></tr></tbody></table>
A gyermeknevelés megfelelő módszerei - amelyek sohasem egyetemesek, hiszen mindig más kultúrához kell a gyerekeket “illeszteni" -, e két nézőpont képviselőinek vitáiban formálódtak. A mai helyzet különlegessége, hogy a viták elültek. A “globális gyermekfelfogás", amely a nemzetközi jogszabályokban, az oktatáspolitikában, sőt a neveléstudományban is tükröződik, elvont, nem illik a sokféle valódi, élő gyerekre. E felfogás szerint a gyerek nemcsak ártatlan, de nem is feltételezhető róla, hogy bármi olyat tegyen, ami a felnőttek heves ellenállásába ütközik. Ezért immár egyre több országban törvény tiltja meg a szülőknek, hogy akár egy ujjal is illessék a gyereket, szakértők igyekeznek lebeszélni őket a szidás vagy a büntetés bármilyen formájáról. Ritkán esik szó ugyanakkor arról, hogy egyre gyakrabban állnak fenn a nevelés számára különlegesen kedvezőtlen feltételek, mint az egzisztenciális nehézségek, a perspektívátlanság és a szegénység, vagy a középosztályt is egyre gyakrabban sújtó bizonytalanság, a sokakat érintő migráció.
Öröklött-e az agresszív hajlam?
A közelmúlt erőszakos cselekményeivel kapcsolatban szakértők sokasága említette az öröklés hatását, az anya-magzat kapcsolat szerepét, van olyan szakember, aki már óvodás korban azonosítani véli a későbbi agresszív természet jegyeit. Csakhogy az agresszív viselkedés önmagában nem rendkívüli és nem is természetellenes. Alkalmanként minden élőlény agresszióra kényszerül a fennmaradása, szaporodása érdekében. Az az állat, amely nem tudja magát megvédeni a fajtatársaival szemben, aligha él sokáig. Az élőlények, így az ember is igyekeznek minél kedvezőbb pozíciót kivívni maguknak.
Az sem meglepő, hogy egy ilyen egyetemesen jellemző tulajdonság már egészen kicsi kortól jelen van. Nem a születéstől, mivel az agresszió minden meghatározása szerint szándékos és céltudatos cselekvés. A csecsemő hajráncigálása, hadonászása nem agresszió, hiszen még nincs célja, és egyáltalán nem tud a következményekről. A legkorábban másfél-kétéves kortól beszélhetünk valódi agresszióról, természetesen szem előtt tartva, hogy egy kisgyerek csak igen korlátozott mértékben tudja felmérni tette következményeit. Az agresszivitás hajlama ugyanakkor változó, van, akikben gyengébb, és van, akikben erősebb. Köztudott például, hogy a fiúk-férfiak a nőknél gyakrabban keresnek agresszív megoldást. Ám ahogyan éhségünket és szexuális vágyainkat is kénytelenek vagyunk a kulturális elvárásoknak megfelelően kiélni, ugyanúgy megtanuljuk, milyen helyzetekben és milyen formában engedhetünk agresszív indulatainknak: a kulturális elvárásokat még a legagresszívebb alkatú ember sem hagyhatja figyelmen kívül büntetlenül. A tanulás képes nagymértékben alakítani az öröklött hajlamot, ezt mutatja, hogy bár az öröklötten fokozott agresszív hajlam mindig ugyanolyan arányban van jelen, a különböző kultúrákban gyökeresen eltérő az agresszióval kapcsolatos felfogás és az agresszió gyakorlása is. Shakespeare korában például mindennaposak voltak az utcai verekedések, gyakran ártatlannak induló szóváltások is gyilkossággá fajultak. Nem volt megfelelő hatósági kontroll és nem voltak megfelelő nevelési módszerek sem.
Az elmúlt mintegy másfél évszázad, a modernizáció fejleménye, hogy az emberek tömegesen megtanulták “civilizáltan" kezelni az indulataikat. Ez nem könnyű, mivel a gátlások kialakítása vesződséges, és különösen nehéz az agresszió esetében, amelynek késztetése nehezebben küzdhető le, mint az éhség vagy a szexuális vágy. Az agresszív indulat ráadásul “ragadós": a partnerünk vagy az ellenfelünk oldalán tapasztalt ellenséges indulatot egyaránt nagyobb eséllyel “vesszük át", mint más lelkiállapotokat.
Alkalmazkodási zavarok és krízishelyzetek
Részletesen a személyiségzavarokról
Hogyan tanuljuk meg leküzdeni agresszív indulatainkat?
Az elmúlt hetekben - néhány nagyobb feltűnést keltő eset kapcsán - a televízió, az internet és a napilapok is sokat foglalkoztak a gyerekek, fiatalok körében dúló erőszakkal. De vajon rendkívüli dolog-e, hogy a gyerekek agresszíven viselkednek, hogy bántalmazzák egymást, vagy szembeszegülnek a felnőttekkel? Szó sincs róla: szépirodalmi művek, filmek egész sora idézi fel, milyen kegyetlenek, egyszersmind milyen kiszolgáltatottak is tudnak lenni a gyerekek, a gyermeklélektani szaksajtóban pedig gyakran olvasni az utcákon garázdálkodó otthontalan fiatalkorúak sokkoló eseteiről. Pszichológus szerzőnk összefoglalója a gyermekagresszióról.
Milyenek voltaképpen a gyerekek?
A gyerekekkel kapcsolatos közfelfogás hagyományosan kétpólusú: egyszerre van jelen a gyerekek ártatlanságát, romlatlanságát, esendő voltát, illetve a gyerekek természetét alapjaiban megváltoztatni, megtörni kívánó, a gyerekek társadalomellenességét képviselő nézőpont. Az, hogy éppen melyik kerül előtérbe, nem a gyerekekről, hanem a felnevelkedésük feltételeit alakító felnőtt társadalomról szól. Amikor különböző okokból nehézségek mutatkoznak a gyermeknevelésben, általában előtérbe kerülnek a gyerekek rossz természetét, az öröklöttség hatását hangsúlyozó vélemények. Más korszakokban, amikor a nevelés terén sikerül előrelépni, például az olasz reneszánsz korában, vagy a huszadik század első felében inkább kedvesnek, jó természetűnek látják a gyerekeket.
<table style="width: 284px; height: 24px;" id="bannerestablazat" align="center"><tbody><tr><td>
</td></tr></tbody></table>
A gyermeknevelés megfelelő módszerei - amelyek sohasem egyetemesek, hiszen mindig más kultúrához kell a gyerekeket “illeszteni" -, e két nézőpont képviselőinek vitáiban formálódtak. A mai helyzet különlegessége, hogy a viták elültek. A “globális gyermekfelfogás", amely a nemzetközi jogszabályokban, az oktatáspolitikában, sőt a neveléstudományban is tükröződik, elvont, nem illik a sokféle valódi, élő gyerekre. E felfogás szerint a gyerek nemcsak ártatlan, de nem is feltételezhető róla, hogy bármi olyat tegyen, ami a felnőttek heves ellenállásába ütközik. Ezért immár egyre több országban törvény tiltja meg a szülőknek, hogy akár egy ujjal is illessék a gyereket, szakértők igyekeznek lebeszélni őket a szidás vagy a büntetés bármilyen formájáról. Ritkán esik szó ugyanakkor arról, hogy egyre gyakrabban állnak fenn a nevelés számára különlegesen kedvezőtlen feltételek, mint az egzisztenciális nehézségek, a perspektívátlanság és a szegénység, vagy a középosztályt is egyre gyakrabban sújtó bizonytalanság, a sokakat érintő migráció.
Öröklött-e az agresszív hajlam?
A közelmúlt erőszakos cselekményeivel kapcsolatban szakértők sokasága említette az öröklés hatását, az anya-magzat kapcsolat szerepét, van olyan szakember, aki már óvodás korban azonosítani véli a későbbi agresszív természet jegyeit. Csakhogy az agresszív viselkedés önmagában nem rendkívüli és nem is természetellenes. Alkalmanként minden élőlény agresszióra kényszerül a fennmaradása, szaporodása érdekében. Az az állat, amely nem tudja magát megvédeni a fajtatársaival szemben, aligha él sokáig. Az élőlények, így az ember is igyekeznek minél kedvezőbb pozíciót kivívni maguknak.
Az sem meglepő, hogy egy ilyen egyetemesen jellemző tulajdonság már egészen kicsi kortól jelen van. Nem a születéstől, mivel az agresszió minden meghatározása szerint szándékos és céltudatos cselekvés. A csecsemő hajráncigálása, hadonászása nem agresszió, hiszen még nincs célja, és egyáltalán nem tud a következményekről. A legkorábban másfél-kétéves kortól beszélhetünk valódi agresszióról, természetesen szem előtt tartva, hogy egy kisgyerek csak igen korlátozott mértékben tudja felmérni tette következményeit. Az agresszivitás hajlama ugyanakkor változó, van, akikben gyengébb, és van, akikben erősebb. Köztudott például, hogy a fiúk-férfiak a nőknél gyakrabban keresnek agresszív megoldást. Ám ahogyan éhségünket és szexuális vágyainkat is kénytelenek vagyunk a kulturális elvárásoknak megfelelően kiélni, ugyanúgy megtanuljuk, milyen helyzetekben és milyen formában engedhetünk agresszív indulatainknak: a kulturális elvárásokat még a legagresszívebb alkatú ember sem hagyhatja figyelmen kívül büntetlenül. A tanulás képes nagymértékben alakítani az öröklött hajlamot, ezt mutatja, hogy bár az öröklötten fokozott agresszív hajlam mindig ugyanolyan arányban van jelen, a különböző kultúrákban gyökeresen eltérő az agresszióval kapcsolatos felfogás és az agresszió gyakorlása is. Shakespeare korában például mindennaposak voltak az utcai verekedések, gyakran ártatlannak induló szóváltások is gyilkossággá fajultak. Nem volt megfelelő hatósági kontroll és nem voltak megfelelő nevelési módszerek sem.
Az elmúlt mintegy másfél évszázad, a modernizáció fejleménye, hogy az emberek tömegesen megtanulták “civilizáltan" kezelni az indulataikat. Ez nem könnyű, mivel a gátlások kialakítása vesződséges, és különösen nehéz az agresszió esetében, amelynek késztetése nehezebben küzdhető le, mint az éhség vagy a szexuális vágy. Az agresszív indulat ráadásul “ragadós": a partnerünk vagy az ellenfelünk oldalán tapasztalt ellenséges indulatot egyaránt nagyobb eséllyel “vesszük át", mint más lelkiállapotokat.
Alkalmazkodási zavarok és krízishelyzetek
Részletesen a személyiségzavarokról
Hogyan tanuljuk meg leküzdeni agresszív indulatainkat?
<o>
</o>
</o>
</o>
MIHÁLY NAPI VÁSÁROS<o></o>
<o></o><o></o>
A vásárba hívogató <o></o>
Gyerekek műsora látható<o></o>
Elő a sok garassal <o></o>
Ne menjenek üres kassal.<o></o>
<o></o>
Ének:<o></o>
Debrecenbe kéne menni, pulyka kakast kéne venni.
Vigyázz kocsis üres a kas kiesik a pulyka kakas.
<o></o>
Vers:<o></o>
Gyere velem a vásárba, fussunk oda, hamarjába.
Vehetsz majd ott minden szépet, ha nincs pénzed, majd csak nézed.
<o></o>
Ének:<o></o>
Én elmentem a vásárba fél pénzzel tyúkot vettem a vásárba, fél pénzzel.
Tyúkom mondja kityrákotty, kári kittyom édes tyúkom mégis van egy fél pénzem.
<o></o>
Vers:<o></o>
Tessék, tessék jó portéka, egynek sincsen maradéka, ma még vehet, holnap mehet.
<o></o>
Ének:<o></o>
Én elmentem a vásárba fél pénzzel, pulykát vettem a vásárba fél pénzzel.
Pulykám mondja dan dalu.
Kári kittyom édes tyúkom édes tyúkom, mégis van egy fél pénzem.
<o></o>
Vers:<o></o>
Erre, erre ifiasszony, más boltosra ne hallgasson.
Ma még vehet, holnap mehet.
<o></o>
Mondóka:<o></o>
Gyerekek, gyerekek, szeretik a perecet, sósat, sósat jó ropogósat.
Aki vesz annak lesz, aki nem vesz éhes lesz.
<o></o>
Vers:<o></o>
Perecet vegyenek, frissek, még melegek,
Ropogósak sósak, szépen mosolygósak.
<o></o>
Ének:<o></o>
Hely a sályi piacon, piacon. Almát árul egy asszony, egy asszony. Jaj de áldott egy asszony egy asszony. Hatot ad egy garason, garason.
<o></o>
Vers:<o></o>
Olcsó az alma, itt van halomba.
Aki veszi meg is, eszi, olcsó az alma.
<o></o>
Ének:<o></o>
Tekeredik a kígyó rétes, akar lenni. Tekeredik a rétes kígyó, akar lenni.
<o></o>
Vers:<o></o>
Mézes bábot vegyenek, tükrös szívet, szépet.
Ide nézz, oda nézz, fele cukor, fele méz.
<o></o>
Ének<o></o>
Egy boszorka van, három fia van
Iskolába jár az egyik, másik bocskort varrni megy,a harmadik kinn a padon a dudáját fújja nagyon. De szép hangja van, dada, dana, dan.
<o></o>
Vers:<o></o>
Jákobnak volt hat fia. Mind a hat csizmadia Dini Dani Dániel, Simi Samu Sámuel.
<o></o>
Ének:<o></o>
Cirmos cica haj, hová lett a vaj?
Ott látom a bajúszodon, most lesz neked, jaj.
<o></o>
Vers:<o></o>
Túrót vettem, el is tettem, már nem tudom, hová tettem.
Nem eladó a túrócska?
Nem eladó, nem eladó, csak a vásárba való.
<o></o>
Ének:<o></o>
Hogy a csibe hogy, három forint húsz.
Három forint húsz a csibe ára.
Leteszem az asztalára.
<o></o>
Vers:<o></o>
Csere, bere fogadom, többet vissza nem adom,
Aki lovát eladja, többet vissza nem kapja.
<o></o>
Ének.<o></o>
Gyí paci paripa, nem messze van Kanizsa. Oda érünk délre, libapecsenyére.
<o></o>
Vers:<o></o>
Gyí te paci, gyí te ló, gyí te ráró hó-ha –hó.
<o></o>
Ének:<o></o>
Egy kis malac röf- röf- röf
Trombitája töf- töf- töf.
Trombitája víg ormánya földet túrja döf-döf, döf.
Jön az öreg, meglátja.
Örvendezve kiáltja.
Csináld fiam töf-töf-töf-töf apád is így csinálta.
Most már együtt zenélnek, kukoricán megélnek.
Töf-töf töf-töf-röf röf-röf-röf, ezek ám a legények.
<o></o>
Vers:<o></o>
Ez a malac piacra megy
Ez itthon marad
Ez kap finom pecsenyét
Ez semmit sem kap.
Ez a kicsi visít nagyot ujjí- ujjí éhes, vagyok.
<o></o>
Nagy vásár volt tücsökfalván
Ott aludtam éjjel szalmán.
Reggel a vásárba mentem
Három kismalacot vettem
Addig számolgattam őket,
Míg a háromból öt lett.
Hét malaccal hazamentem.
Mind a tízet felneveltem.
<o></o>
Ének:<o></o>
Én elmentem a vásárba fél pénzzel,
Disznót vettem a vásárba fél pénzzel,
Disznóm mondja, röf-röf-röf,
Kárikittyom édes tyúkom elfogyott a fél pénzem
<o></o>
Vásárunknak vége lett a sok gyerek hazament.<o></o><o></o><o></o><o></o>
<o></o><o></o>
A vásárba hívogató <o></o>
Gyerekek műsora látható<o></o>
Elő a sok garassal <o></o>
Ne menjenek üres kassal.<o></o>
<o></o>
Ének:<o></o>
Debrecenbe kéne menni, pulyka kakast kéne venni.
Vigyázz kocsis üres a kas kiesik a pulyka kakas.
<o></o>
Vers:<o></o>
Gyere velem a vásárba, fussunk oda, hamarjába.
Vehetsz majd ott minden szépet, ha nincs pénzed, majd csak nézed.
<o></o>
Ének:<o></o>
Én elmentem a vásárba fél pénzzel tyúkot vettem a vásárba, fél pénzzel.
Tyúkom mondja kityrákotty, kári kittyom édes tyúkom mégis van egy fél pénzem.
<o></o>
Vers:<o></o>
Tessék, tessék jó portéka, egynek sincsen maradéka, ma még vehet, holnap mehet.
<o></o>
Ének:<o></o>
Én elmentem a vásárba fél pénzzel, pulykát vettem a vásárba fél pénzzel.
Pulykám mondja dan dalu.
Kári kittyom édes tyúkom édes tyúkom, mégis van egy fél pénzem.
<o></o>
Vers:<o></o>
Erre, erre ifiasszony, más boltosra ne hallgasson.
Ma még vehet, holnap mehet.
<o></o>
Mondóka:<o></o>
Gyerekek, gyerekek, szeretik a perecet, sósat, sósat jó ropogósat.
Aki vesz annak lesz, aki nem vesz éhes lesz.
<o></o>
Vers:<o></o>
Perecet vegyenek, frissek, még melegek,
Ropogósak sósak, szépen mosolygósak.
<o></o>
Ének:<o></o>
Hely a sályi piacon, piacon. Almát árul egy asszony, egy asszony. Jaj de áldott egy asszony egy asszony. Hatot ad egy garason, garason.
<o></o>
Vers:<o></o>
Olcsó az alma, itt van halomba.
Aki veszi meg is, eszi, olcsó az alma.
<o></o>
Ének:<o></o>
Tekeredik a kígyó rétes, akar lenni. Tekeredik a rétes kígyó, akar lenni.
<o></o>
Vers:<o></o>
Mézes bábot vegyenek, tükrös szívet, szépet.
Ide nézz, oda nézz, fele cukor, fele méz.
<o></o>
Ének<o></o>
Egy boszorka van, három fia van
Iskolába jár az egyik, másik bocskort varrni megy,a harmadik kinn a padon a dudáját fújja nagyon. De szép hangja van, dada, dana, dan.
<o></o>
Vers:<o></o>
Jákobnak volt hat fia. Mind a hat csizmadia Dini Dani Dániel, Simi Samu Sámuel.
<o></o>
Ének:<o></o>
Cirmos cica haj, hová lett a vaj?
Ott látom a bajúszodon, most lesz neked, jaj.
<o></o>
Vers:<o></o>
Túrót vettem, el is tettem, már nem tudom, hová tettem.
Nem eladó a túrócska?
Nem eladó, nem eladó, csak a vásárba való.
<o></o>
Ének:<o></o>
Hogy a csibe hogy, három forint húsz.
Három forint húsz a csibe ára.
Leteszem az asztalára.
<o></o>
Vers:<o></o>
Csere, bere fogadom, többet vissza nem adom,
Aki lovát eladja, többet vissza nem kapja.
<o></o>
Ének.<o></o>
Gyí paci paripa, nem messze van Kanizsa. Oda érünk délre, libapecsenyére.
<o></o>
Vers:<o></o>
Gyí te paci, gyí te ló, gyí te ráró hó-ha –hó.
<o></o>
Ének:<o></o>
Egy kis malac röf- röf- röf
Trombitája töf- töf- töf.
Trombitája víg ormánya földet túrja döf-döf, döf.
Jön az öreg, meglátja.
Örvendezve kiáltja.
Csináld fiam töf-töf-töf-töf apád is így csinálta.
Most már együtt zenélnek, kukoricán megélnek.
Töf-töf töf-töf-röf röf-röf-röf, ezek ám a legények.
<o></o>
Vers:<o></o>
Ez a malac piacra megy
Ez itthon marad
Ez kap finom pecsenyét
Ez semmit sem kap.
Ez a kicsi visít nagyot ujjí- ujjí éhes, vagyok.
<o></o>
Nagy vásár volt tücsökfalván
Ott aludtam éjjel szalmán.
Reggel a vásárba mentem
Három kismalacot vettem
Addig számolgattam őket,
Míg a háromból öt lett.
Hét malaccal hazamentem.
Mind a tízet felneveltem.
<o></o>
Ének:<o></o>
Én elmentem a vásárba fél pénzzel,
Disznót vettem a vásárba fél pénzzel,
Disznóm mondja, röf-röf-röf,
Kárikittyom édes tyúkom elfogyott a fél pénzem
<o></o>
Vásárunknak vége lett a sok gyerek hazament.<o></o><o></o><o></o><o></o>
Forrásművek:<o></o>
Forrai Katalin: ÉNO<o></o>
Cini Cini Muzsika versek mondókák gyerekeknek.<o></o>
Szájról szájra, kézről kézre szerkesztette Papp Kornélia<o></o>
<o></o>
Kellékek:<o></o>
Asztalok, székek, amire a szereplők ülnek.<o></o>
Mézeskalácsokkal feldíszített napernyő, a vásári hangulatot utánozva<o></o>
Fiúknak kalap, lányoknak kendő.
<o></o>
Tervezett időtartam: 20- 25 perc
Forrai Katalin: ÉNO<o></o>
Cini Cini Muzsika versek mondókák gyerekeknek.<o></o>
Szájról szájra, kézről kézre szerkesztette Papp Kornélia<o></o>
<o></o>
Kellékek:<o></o>
Asztalok, székek, amire a szereplők ülnek.<o></o>
Mézeskalácsokkal feldíszített napernyő, a vásári hangulatot utánozva<o></o>
Fiúknak kalap, lányoknak kendő.
<o></o>
Tervezett időtartam: 20- 25 perc
Agresszió az iskolában
Bizonyára minden pedagógus olvasónk találkozott az iskolai agresszió valamely formájával, hisz a gyermekek egymás közötti verekedései, az iskolaudvaron zajló pofozkodások gyakori - jó esetben ártatlan - eseményei az iskolai életnek. Egy napilap cikke alapján készült írásunk az iskolai agressziót több szempontból: a gyermekek, szülők és padagógusok szemszögéből járja körül röviden.
Mit tehet a pedagógus, ha leköpi a diák? Mit tehet, ha az erősebb gyerek rendszeresen veri a gyengébbet? Tehet-e valamit, ha elveszi tőle az értékeit, például a mobiltelefonját? Beavatkozhat-e, ha egy agresszív csoport szabályosan védelmi pénzt szed a rászoruló gyengébbektől? Védi-e jogrendszerünk a tanárokat, vagy csak a tanulók jogai kapnak nyilvánosságot?
A nemrégen alakult Pedagógus Civil Fórum (PECIFO) tanácskozásának résztvevői szerint a tanárok rendkívüli módon ki vannak szolgáltatva. Egyre nő az iskolai agresszió, amely nem függetleníthető az iskolán kívüli társadalmi folyamatoktól. A média ontja a sokkoló háborús képeket, szembesít a terrorista merényletekkel. Az akciófilmekben tucatszám gyilkolják egymást a szereplők. A gyerekek lassan már nem is tudják elképzelni a természetes halált. "Ki lőtte le a nagymamát?" - kérdezte egy óvodás kislány a nagymama temetésén.
A mai kultúra erőszakközpontú. A családi konfliktusok jelentős része is valamiféle presszióval oldódik (vagy nem oldódik) meg, s nem hiányoznak az agresszió különféle formái a munkahelyeken sem.
- Bármennyire is meglepő, az agresszió tulajdonképpen az élet velejárója - szögezte le meglehetősen provokatív előadásában Vajda Zsuzsanna pszichológus, a Szegedi Tudományegyetem docense. Minden élőlény küzd a létfenntartásért, aki nem, súlyosan beteg. Valahol mindenkiben működik a pozíciószerzési vágy. A gyermekkor egyfajta dinamikai erőtér, kísérletezés a határokkal: meddig lehet elmenni? A korlátlan érdekérvényesítésnek jó esetben gátat szab a civilizáció, a társadalom szabályrendszerének kiépülése.
Az oktatás, a nevelés folyamán a kontroll belsővé válik, beépül az ember személyiségébe, megtanuljuk, hogy az érdekérvényesítés nem történhet gátlástalanul, mások rovására. Az iskola sokáig betöltötte a pozitív szocializációs minta funkcióját, ez volt a XIX-XX. század egyik legnagyobb vívmánya. Ma mindez megtörni látszik. A túlzott individualizmus, a gátlástalan önérvényesítés össztársadalmi jelenséggé vált, s ez az iskolát sem kíméli. A gyerekek között kialakul egy belső hierarchia, ami az erőn és a hozott előnyökön alapul.
A jog és a kulturális szokásjog ugyanakkor álszent módon erőszakellenes. A szülői pofont kriminalizálja a törvény, a pedagógus nem nézhet bele a diákok táskájába, ha lopás gyanúja forog fenn. Az iskola nem szólhat bele a diák iskolán kívüli életébe, mert ez sértené a személyiségi jogokat.
<table class="noborder" align="right" cellpadding="0" cellspacing="0"> <tbody><tr> <td>
</td> </tr> </tbody></table>A szülők ugyanakkor az iskolát teszik felelőssé mindenért. A saját mulasztásaikért is: a feszült, szorongó családi légkör miatt sem idő, sem türelem nem jut a szocializációs nevelésre, nem is szólva arról, hogy sok helyütt maga a család sem alkalmas bármiféle pozitív minta közvetítésére.
Az iskola nem képes átvállalni a felelősséget mindenért. A pedagógusok kezében ma sem eszköz, sem megfelelő módszertani tudás nincs ahhoz, hogy megoldják ezeket a problémákat. Érzik a felelősség súlyát, ezért segítséget kérnek. Nyugodtabb iskolát szeretnének, ahol van idő elbeszélgetni a gyerekekkel, s nincs állandó harc az idővel a tananyag "leadásáért". Jó lenne, ha maradna idő és energia a családokkal való együttműködésre is. Enélkül egyre nőhet és kezelhetetlenné válhat az iskolai agresszió.
Bizonyára minden pedagógus olvasónk találkozott az iskolai agresszió valamely formájával, hisz a gyermekek egymás közötti verekedései, az iskolaudvaron zajló pofozkodások gyakori - jó esetben ártatlan - eseményei az iskolai életnek. Egy napilap cikke alapján készült írásunk az iskolai agressziót több szempontból: a gyermekek, szülők és padagógusok szemszögéből járja körül röviden.
Mit tehet a pedagógus, ha leköpi a diák? Mit tehet, ha az erősebb gyerek rendszeresen veri a gyengébbet? Tehet-e valamit, ha elveszi tőle az értékeit, például a mobiltelefonját? Beavatkozhat-e, ha egy agresszív csoport szabályosan védelmi pénzt szed a rászoruló gyengébbektől? Védi-e jogrendszerünk a tanárokat, vagy csak a tanulók jogai kapnak nyilvánosságot?
A nemrégen alakult Pedagógus Civil Fórum (PECIFO) tanácskozásának résztvevői szerint a tanárok rendkívüli módon ki vannak szolgáltatva. Egyre nő az iskolai agresszió, amely nem függetleníthető az iskolán kívüli társadalmi folyamatoktól. A média ontja a sokkoló háborús képeket, szembesít a terrorista merényletekkel. Az akciófilmekben tucatszám gyilkolják egymást a szereplők. A gyerekek lassan már nem is tudják elképzelni a természetes halált. "Ki lőtte le a nagymamát?" - kérdezte egy óvodás kislány a nagymama temetésén.
A mai kultúra erőszakközpontú. A családi konfliktusok jelentős része is valamiféle presszióval oldódik (vagy nem oldódik) meg, s nem hiányoznak az agresszió különféle formái a munkahelyeken sem.
- Bármennyire is meglepő, az agresszió tulajdonképpen az élet velejárója - szögezte le meglehetősen provokatív előadásában Vajda Zsuzsanna pszichológus, a Szegedi Tudományegyetem docense. Minden élőlény küzd a létfenntartásért, aki nem, súlyosan beteg. Valahol mindenkiben működik a pozíciószerzési vágy. A gyermekkor egyfajta dinamikai erőtér, kísérletezés a határokkal: meddig lehet elmenni? A korlátlan érdekérvényesítésnek jó esetben gátat szab a civilizáció, a társadalom szabályrendszerének kiépülése.
Az oktatás, a nevelés folyamán a kontroll belsővé válik, beépül az ember személyiségébe, megtanuljuk, hogy az érdekérvényesítés nem történhet gátlástalanul, mások rovására. Az iskola sokáig betöltötte a pozitív szocializációs minta funkcióját, ez volt a XIX-XX. század egyik legnagyobb vívmánya. Ma mindez megtörni látszik. A túlzott individualizmus, a gátlástalan önérvényesítés össztársadalmi jelenséggé vált, s ez az iskolát sem kíméli. A gyerekek között kialakul egy belső hierarchia, ami az erőn és a hozott előnyökön alapul.
A jog és a kulturális szokásjog ugyanakkor álszent módon erőszakellenes. A szülői pofont kriminalizálja a törvény, a pedagógus nem nézhet bele a diákok táskájába, ha lopás gyanúja forog fenn. Az iskola nem szólhat bele a diák iskolán kívüli életébe, mert ez sértené a személyiségi jogokat.
<table class="noborder" align="right" cellpadding="0" cellspacing="0"> <tbody><tr> <td>
Az iskola nem képes átvállalni a felelősséget mindenért. A pedagógusok kezében ma sem eszköz, sem megfelelő módszertani tudás nincs ahhoz, hogy megoldják ezeket a problémákat. Érzik a felelősség súlyát, ezért segítséget kérnek. Nyugodtabb iskolát szeretnének, ahol van idő elbeszélgetni a gyerekekkel, s nincs állandó harc az idővel a tananyag "leadásáért". Jó lenne, ha maradna idő és energia a családokkal való együttműködésre is. Enélkül egyre nőhet és kezelhetetlenné válhat az iskolai agresszió.
Az iskolai erőszak és a szülő
A 11 éves Zs. gondjai néhány hete kezdődtek. A szülőknek először csak a sápadtsága, szótlansága tűnt fel, de hamarosan panaszkodni kezdett a fej- és gyomorfájásra is. A rosszullét estére általában enyhült, de mégis előfordult, hogy reggel a gyomorfájás, hányinger, hányás miatt mégsem tudott iskolába menni. A kivizsgálások nem hoztak eredményt. Végül egy tapasztalt és empatikus gyerekorvos derített fényt az esetre. Amikor rákérdezett, kiderült, hogy Zs.-re „rászállt” néhány osztálytársa, akik a többiek közönyös vagy éppen kárörvendő szemei előtt módszeresen gyötrik, zaklatják. A szülők számára nemcsak az jelentett megrázkódtatást, hogy gyermeküknek ilyen sok fájdalmat kellett kiállnia, hanem az is, hogy még nekik sem mert szólni a történtekről.
A fenti eset korántsem egyedi, bár a magyarországi helyzetről még keveset tudunk. Nyugaton közel 30 éve kutatják ezt a jelenséget, amelynek itthon még elfogadott neve sincs. Az első, alig néhány évvel ezelőtt megjelent magyar nyelvű cikkek, könyvek pszichoterrornak vagy mobbingnak nevezték (ez utóbbi kifejezés a mob-csőcselék angol szóból ered), de egyik megnevezés sem tudott gyökeret verni. Ma bántalmazásként vagy iskolai zaklatásként emlegetik a sajnos egyre gyakrabban előforduló jelenséget. Hogy jobban megértsük, miről is van szó, érdemes egy percre elidőzni magánál a fogalomnál: a „bántalmazás” kifejezés egyértelműen fizikai erőszakra utal, ám a gyerekek egymás közötti erőszakos akciói gyakran nem fizikai, „csupán” lelki fájdalmat okoznak. Ezért tartjuk kifejezőbbnek a „zaklatás” fogalmának használatát.
Miről is van szó?
Nem könnyű meghatározni az iskolai zaklatás fogalmát. A gyerekek sokféle durvaságot elkövetnek egymással, de nem mind minősül zaklatásnak. A zaklatás ugyanis egyfajta „bántás, a bántás kedvéért”, s ez megkülönbözteti a diákok közötti konfliktusok erőszakos rendezésétől, s a durvaságba hajló rangsorképző vetélkedésektől is. A téma első és máig leghíresebb kutatója, a norvég Dan Olweus nyomán mára széles körben elfogadottá vált, hogy akkor beszélünk iskolai zaklatásról (angolul: a bullying, vagyis erőszak, zsarnokság, terrorizálás), ha a helyzet az alábbi három ismérvnek megfelel: a zaklató szándékosan, tudatosan, legtöbbször konkrét ok nélkül akarja bántani az áldozatot; a zaklatás ismétlődően, huzamosabb ideig zajlik; a zaklató és az áldozat között erőbeli vagy hatalmi különbség van, ami miatt az áldozat nincs abban a helyzetben, hogy megvédje magát.
Vagyis, bár nyilván ez is problémát okoz a szülőknek, gyerekeknek és pedagógusoknak, nem számít zaklatásnak, ha két, nagyjából egyforma erős gyerek „oda-vissza” csúfolja, lökdösi vagy akár üti-veri egymást. Vannak viszont a zaklatásnak olyan rejtett formái, amelyek legalább akkora szenvedést okoznak az áldozatnak, mint a fizikai bántalmazás. Pszichikai terrornak minősül a megfélemlítés, a zsarolás, vagy amikor olyasmire kényszerítik az áldozatot, amit nem akar megtenni. De súlyos traumát okoz a társas élettel kapcsolatos bántalmazás is: ilyenkor az áldozatot kiközösítik, levegőnek nézik, a kapcsolatai szétrombolásával fenyegetik stb. Vannak a zaklatásnak sajátos, indirekt formái is, amikor a kipécézett gyereknek jelen sem kell lennie ahhoz, hogy áldozattá váljon: ilyen a rágalmazás, a pletykaterjesztés, a rosszindulatú szövegek vagy képek küldése vagy terjesztése mobiltelefonon vagy interneten.
Titokban marad
Nem tudjuk, az iskolai zaklatás a gyerekek mekkora hányadát érinti. A dolog természetéhez tartozik ugyanis, hogy az események a felnőttek előtt rejtve maradnak. A zaklatás gyakran olyan eldugott helyeken történik, ahol a felnőttek nem látják (mosdóban, öltözőben, az udvar távoli zugaiban). Ezért nem meglepő, ám annál súlyosabb probléma, hogy a felnőttek – szülők és pedagógusok – rendre alábecsülik a jelenséget. Pedig a téma kutatói vizsgálatokkal támasztják alá, hogy a rendszeresen zaklatott gyerekek aránya 10-15% lehet. Ez azt jelenti, hogy minden osztályban van 3-4 gyerek, akiknek a társak közösségében élmények és örömök helyett megpróbáltatásban és félelemben van részük!
A zaklatóknak nyilvánvalóan érdeke a titkolózás. Fájdalmasabb arra gondolni, vajon miért nem szólnak a szemtanúk, miért nem kér segítséget az áldozat? Sajnos azonban a jelenséget övező titok a dolog lényegéhez tartozik: a problémát ugyanis a félelem tartja fenn. A gyerekek nem bíznak abban, hogy a felnőttek megvédhetik őket, hiszen nem lehetnek mindig felügyelet alatt. Ráadásul az árulkodás, a spicliskedés a gyermekközösségekben szinte megbocsáthatatlan bűnnek számít.
A társak is félnek
A leghatékonyabban a többi gyerek léphetne közbe. Ha a szemlélők az áldozat mellé állnának, képesek lennének leállítani zaklatást. A zaklató elveszítené támogató közönségét, s így az egész akció értelmetlenné válna. De minél magabiztosabbak a zaklatók, a gyerekek annál jobban félnek, hogy ők is áldozattá válhatnak. Akár együtt éreznek az áldozattal, akár nem, a legbiztonságosabbnak az tűnik, ha csendben vannak – sőt, a csoporthatás folytán gyakran a zaklatót támogatják.
Nyilvánvaló, hogy a felelősség elsősorban a felnőtteké. Azokban az iskolákban lehet visszaszorítani az erőszakot, ahol a gyerekekre valóban egész nap, mindig és mindenhol, tudatosan figyelnek. Ahol törekednek arra, hogy a gyerekek ne unatkozzanak. Ahol világosak és egyértelműek a szabályok, ahol a szabályszegésnek következményei vannak, ahol nem tűrik el a zaklatás semmilyen formáját. Ahol törekednek az összetartó, szolidáris közösség kialakítására és fenntartására. Természetesen mindez nem lehet igazán hatékony a szülők támogatása nélkül. Gondoljunk erre akkor, amikor tiltakozunk valamilyen iskolai szabály – vagy a szabályszegés következménye – ellen!
Mit tehetek?
A legfontosabb, amit a szülő megtehet, hogy figyel gyermekére, és észreveszi, ha baj van. A kedvetlenség, az iskolába járás elleni tiltakozás, a tanulmányi eredmény romlása, az evési, alvási problémák, fejfájás, gyomorfájás azt jelzi, hogy a gyermeknek valamilyen komoly, az erejét meghaladó gondja van az iskolával. (Természetesen a probléma hátterében más is állhat, nem csak a zaklatás.) Beszéljünk a gyermekkel, derítsük fel a helyzetet! Ha zaklatásról van szó, mindenképpen mondjuk el az osztálytanítónak, az osztályfőnöknek, s beszéljük meg, milyen intézkedéseket tud és akar tenni! Ha úgy érezzük, a pedagógus nem veszi komolyan a problémát, beszéljünk az iskola igazgatójával is.
Számítanunk kell arra, hogy a súlyosabb esetekben a direkt beavatkozás nem hatásos; a változáshoz hosszabb távú, átgondolt, az egész közösséget érintő intézkedési terv szükséges. Ha az idő múlásával úgy érezzük, hogy nincs változás, ha az iskola láthatóan nem tudja vagy nem akarja megvédeni a gyereket, akkor vigyük át másik iskolába, ahol tiszta lappal indulhat. Biztassuk arra, hogy álljon ki magáért, szálljon szembe azokkal, akik bántani akarják, mert az esetek többségében éppen azok a gyerekek a legtöbbet szenvedő áldozatok, akik tehetetlennek bizonyulnak.
De a probléma nemcsak az áldozatok szüleit érinti: a jelenséggel mindnyájunknak dolga van. Ha arra neveljük gyermekeinket, hogy vállaljanak felelősséget, hogy álljanak ki egymásért, békésebb jövőt építhetünk.
A 11 éves Zs. gondjai néhány hete kezdődtek. A szülőknek először csak a sápadtsága, szótlansága tűnt fel, de hamarosan panaszkodni kezdett a fej- és gyomorfájásra is. A rosszullét estére általában enyhült, de mégis előfordult, hogy reggel a gyomorfájás, hányinger, hányás miatt mégsem tudott iskolába menni. A kivizsgálások nem hoztak eredményt. Végül egy tapasztalt és empatikus gyerekorvos derített fényt az esetre. Amikor rákérdezett, kiderült, hogy Zs.-re „rászállt” néhány osztálytársa, akik a többiek közönyös vagy éppen kárörvendő szemei előtt módszeresen gyötrik, zaklatják. A szülők számára nemcsak az jelentett megrázkódtatást, hogy gyermeküknek ilyen sok fájdalmat kellett kiállnia, hanem az is, hogy még nekik sem mert szólni a történtekről.
A fenti eset korántsem egyedi, bár a magyarországi helyzetről még keveset tudunk. Nyugaton közel 30 éve kutatják ezt a jelenséget, amelynek itthon még elfogadott neve sincs. Az első, alig néhány évvel ezelőtt megjelent magyar nyelvű cikkek, könyvek pszichoterrornak vagy mobbingnak nevezték (ez utóbbi kifejezés a mob-csőcselék angol szóból ered), de egyik megnevezés sem tudott gyökeret verni. Ma bántalmazásként vagy iskolai zaklatásként emlegetik a sajnos egyre gyakrabban előforduló jelenséget. Hogy jobban megértsük, miről is van szó, érdemes egy percre elidőzni magánál a fogalomnál: a „bántalmazás” kifejezés egyértelműen fizikai erőszakra utal, ám a gyerekek egymás közötti erőszakos akciói gyakran nem fizikai, „csupán” lelki fájdalmat okoznak. Ezért tartjuk kifejezőbbnek a „zaklatás” fogalmának használatát.
Miről is van szó?
Nem könnyű meghatározni az iskolai zaklatás fogalmát. A gyerekek sokféle durvaságot elkövetnek egymással, de nem mind minősül zaklatásnak. A zaklatás ugyanis egyfajta „bántás, a bántás kedvéért”, s ez megkülönbözteti a diákok közötti konfliktusok erőszakos rendezésétől, s a durvaságba hajló rangsorképző vetélkedésektől is. A téma első és máig leghíresebb kutatója, a norvég Dan Olweus nyomán mára széles körben elfogadottá vált, hogy akkor beszélünk iskolai zaklatásról (angolul: a bullying, vagyis erőszak, zsarnokság, terrorizálás), ha a helyzet az alábbi három ismérvnek megfelel: a zaklató szándékosan, tudatosan, legtöbbször konkrét ok nélkül akarja bántani az áldozatot; a zaklatás ismétlődően, huzamosabb ideig zajlik; a zaklató és az áldozat között erőbeli vagy hatalmi különbség van, ami miatt az áldozat nincs abban a helyzetben, hogy megvédje magát.
Vagyis, bár nyilván ez is problémát okoz a szülőknek, gyerekeknek és pedagógusoknak, nem számít zaklatásnak, ha két, nagyjából egyforma erős gyerek „oda-vissza” csúfolja, lökdösi vagy akár üti-veri egymást. Vannak viszont a zaklatásnak olyan rejtett formái, amelyek legalább akkora szenvedést okoznak az áldozatnak, mint a fizikai bántalmazás. Pszichikai terrornak minősül a megfélemlítés, a zsarolás, vagy amikor olyasmire kényszerítik az áldozatot, amit nem akar megtenni. De súlyos traumát okoz a társas élettel kapcsolatos bántalmazás is: ilyenkor az áldozatot kiközösítik, levegőnek nézik, a kapcsolatai szétrombolásával fenyegetik stb. Vannak a zaklatásnak sajátos, indirekt formái is, amikor a kipécézett gyereknek jelen sem kell lennie ahhoz, hogy áldozattá váljon: ilyen a rágalmazás, a pletykaterjesztés, a rosszindulatú szövegek vagy képek küldése vagy terjesztése mobiltelefonon vagy interneten.
Titokban marad
Nem tudjuk, az iskolai zaklatás a gyerekek mekkora hányadát érinti. A dolog természetéhez tartozik ugyanis, hogy az események a felnőttek előtt rejtve maradnak. A zaklatás gyakran olyan eldugott helyeken történik, ahol a felnőttek nem látják (mosdóban, öltözőben, az udvar távoli zugaiban). Ezért nem meglepő, ám annál súlyosabb probléma, hogy a felnőttek – szülők és pedagógusok – rendre alábecsülik a jelenséget. Pedig a téma kutatói vizsgálatokkal támasztják alá, hogy a rendszeresen zaklatott gyerekek aránya 10-15% lehet. Ez azt jelenti, hogy minden osztályban van 3-4 gyerek, akiknek a társak közösségében élmények és örömök helyett megpróbáltatásban és félelemben van részük!
A zaklatóknak nyilvánvalóan érdeke a titkolózás. Fájdalmasabb arra gondolni, vajon miért nem szólnak a szemtanúk, miért nem kér segítséget az áldozat? Sajnos azonban a jelenséget övező titok a dolog lényegéhez tartozik: a problémát ugyanis a félelem tartja fenn. A gyerekek nem bíznak abban, hogy a felnőttek megvédhetik őket, hiszen nem lehetnek mindig felügyelet alatt. Ráadásul az árulkodás, a spicliskedés a gyermekközösségekben szinte megbocsáthatatlan bűnnek számít.
A társak is félnek
A leghatékonyabban a többi gyerek léphetne közbe. Ha a szemlélők az áldozat mellé állnának, képesek lennének leállítani zaklatást. A zaklató elveszítené támogató közönségét, s így az egész akció értelmetlenné válna. De minél magabiztosabbak a zaklatók, a gyerekek annál jobban félnek, hogy ők is áldozattá válhatnak. Akár együtt éreznek az áldozattal, akár nem, a legbiztonságosabbnak az tűnik, ha csendben vannak – sőt, a csoporthatás folytán gyakran a zaklatót támogatják.
Nyilvánvaló, hogy a felelősség elsősorban a felnőtteké. Azokban az iskolákban lehet visszaszorítani az erőszakot, ahol a gyerekekre valóban egész nap, mindig és mindenhol, tudatosan figyelnek. Ahol törekednek arra, hogy a gyerekek ne unatkozzanak. Ahol világosak és egyértelműek a szabályok, ahol a szabályszegésnek következményei vannak, ahol nem tűrik el a zaklatás semmilyen formáját. Ahol törekednek az összetartó, szolidáris közösség kialakítására és fenntartására. Természetesen mindez nem lehet igazán hatékony a szülők támogatása nélkül. Gondoljunk erre akkor, amikor tiltakozunk valamilyen iskolai szabály – vagy a szabályszegés következménye – ellen!
Mit tehetek?
A legfontosabb, amit a szülő megtehet, hogy figyel gyermekére, és észreveszi, ha baj van. A kedvetlenség, az iskolába járás elleni tiltakozás, a tanulmányi eredmény romlása, az evési, alvási problémák, fejfájás, gyomorfájás azt jelzi, hogy a gyermeknek valamilyen komoly, az erejét meghaladó gondja van az iskolával. (Természetesen a probléma hátterében más is állhat, nem csak a zaklatás.) Beszéljünk a gyermekkel, derítsük fel a helyzetet! Ha zaklatásról van szó, mindenképpen mondjuk el az osztálytanítónak, az osztályfőnöknek, s beszéljük meg, milyen intézkedéseket tud és akar tenni! Ha úgy érezzük, a pedagógus nem veszi komolyan a problémát, beszéljünk az iskola igazgatójával is.
Számítanunk kell arra, hogy a súlyosabb esetekben a direkt beavatkozás nem hatásos; a változáshoz hosszabb távú, átgondolt, az egész közösséget érintő intézkedési terv szükséges. Ha az idő múlásával úgy érezzük, hogy nincs változás, ha az iskola láthatóan nem tudja vagy nem akarja megvédeni a gyereket, akkor vigyük át másik iskolába, ahol tiszta lappal indulhat. Biztassuk arra, hogy álljon ki magáért, szálljon szembe azokkal, akik bántani akarják, mert az esetek többségében éppen azok a gyerekek a legtöbbet szenvedő áldozatok, akik tehetetlennek bizonyulnak.
De a probléma nemcsak az áldozatok szüleit érinti: a jelenséggel mindnyájunknak dolga van. Ha arra neveljük gyermekeinket, hogy vállaljanak felelősséget, hogy álljanak ki egymásért, békésebb jövőt építhetünk.
A tanár személyisége
A társadalmi környezetben az elmúlt évtizedben végbemenő változások lassan az iskolában is megkövetelik a tanári funkciók alakulását. Az iskolák a külvilágtól nem szigetelhetők el, a társadalmi változások nyomai tükröződnek az iskolai életben, legfőképp a tanár-diák viszony alakulásában.
A 10–20 éve tanító kollégákban úgy, ahogy a fejezet szerzőjében is, felmerülnek kérdések a tanári személyiségükkel, értékrendjükkel kapcsolatban. Felmerül bennük a kérdés, milyen a hatékony tanár.
A tanár személyisége, kívánatos tulajdonságai
A 2001–2002-es tanévben egy több alternatív és állami iskolát felölelő vizsgálat részese voltam: A nevelői stílus vizsgálata a 2001–2002-es tanévben az alternatív iskolák – Alternatív Közgazdasági Gimnázium, Belvárosi Tanoda Alapítványi Gimnázium, Carl Rogers Személyközpontú Iskola, Közgazdasági Politechnikum – tíz csoportjában. A vizsgálatban önként jelentkező pedagógusok vettek részt. Összesen 180 diák és 10 pedagógus töltötte ki a kérdőíveket. A mintavétel talán esetleges és kicsi, de néhány tendencia vizsgálatára alkalmas. Ennek a vizsgálatnak a tapasztalatai, a tanár-diák kapcsolatról olvasott tanulmányok alapján megpróbálom megfogalmazni, hogy milyen módon változott a tanár szerepe az iskolánkban, s ez milyen személyiségjegyeket feltételez.
A nevelői stílus nehezen megfogható, mégis egyértelműen meghatározó fontosságú – a tanítás személyi összetevője. A vizsgálat néhány fontos kérdésre keresett választ, nem próbálta lefedni a nevelői stílus minden aspektusát, mivel az nagyon széleskörű.
A vizsgálatban résztvevők már egy fontos személyiségjeggyel rendelkeznek, szükségük van a folyamatos önvizsgálatra, mely alapfeltétele az önfejlődésnek, a különböző helyzetekhez való alkalmazkodásnak, változtató szándéknak.
A tanár szerepét a vizsgálatban résztvevő iskolák már nem az ismeretátadó tudós kategóriában látják csak. A tanár sokszor a háttérből irányítja a munkát, segítő, nevelő szerepet tölt be elsősorban. A munkaformák közül ezekben az iskolákban legtöbbször az egyéni- és a csoportmunka fordul elő, a frontális órák ritkábbak.
A tanár nem hiszi azt, hogy csak ő képes megtanítani a tananyagot a diákoknak, hisz az együttműködésben, a diákok felelősségérzetében és elfogadja a kortársak egymást oktató, tanító szerepét. A tanár az ismereteknek nem kizárólagos, hanem egyik lehetséges forrása. A tanár felkutatja a megfelelő forrásokat, tanítási-tanulási eszközöket, ezzel tovább is képezi magát. A tanár személyiségében a másikra való odafigyelés, a visszavonulás és a segítségadás képessége kerül előtérbe. Persze a háttérből történő irányítás megkívánja a belső erőkkel rendelkező, hatni tudó, szuggesztív személyiséget. Szerintem az egyik legfontosabb személyiségjegy a szeretet és odafigyelés, amely lehetővé teszi a másik személyiség kibontakozását.
Carl Rogers amerikai pszichológus szerint az empátia, a bizalom, a kongruencia és az elfogadás légkörében minden személyiség alkalmassá válik a fejlődésre. A tanárok képzése, képesítése alapvetően a szakmai oktató szerepére korlátozódik, s nagyon érintőlegesen a nevelésre. Annak a tanárnak, aki a nevelőmunkát helyezi előtérbe, képesnek kell lennie a személyiségfejlesztésre. A nevelői szerep is tanulható, ha megfelelő nyitottsággal párosul.
A nevelői stílus vizsgálatát vezető Czike Bernadett szerint a pedagógusok akkor nevelnek eredményesen, ha az egymástól sok tekintetben különböző nevelési helyzetekben, melyek a diákok személyiségében is különbözőek lehetnek, más és más nevelői megoldásokat alkalmaznak. A tanárok többségét nem lehet egyetlen kategóriába besorolni a nevelői stílusa alapján.
A jó pedagógus képzett és találékony abban, hogy az adott nevelői szituációban a gyerek állapotának, körülményének megfelelő eljárást alkalmazza.
A témáról bővebben:
http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=tanitas-04-Tanar
A társadalmi környezetben az elmúlt évtizedben végbemenő változások lassan az iskolában is megkövetelik a tanári funkciók alakulását. Az iskolák a külvilágtól nem szigetelhetők el, a társadalmi változások nyomai tükröződnek az iskolai életben, legfőképp a tanár-diák viszony alakulásában.
A 10–20 éve tanító kollégákban úgy, ahogy a fejezet szerzőjében is, felmerülnek kérdések a tanári személyiségükkel, értékrendjükkel kapcsolatban. Felmerül bennük a kérdés, milyen a hatékony tanár.
A tanár személyisége, kívánatos tulajdonságai
A 2001–2002-es tanévben egy több alternatív és állami iskolát felölelő vizsgálat részese voltam: A nevelői stílus vizsgálata a 2001–2002-es tanévben az alternatív iskolák – Alternatív Közgazdasági Gimnázium, Belvárosi Tanoda Alapítványi Gimnázium, Carl Rogers Személyközpontú Iskola, Közgazdasági Politechnikum – tíz csoportjában. A vizsgálatban önként jelentkező pedagógusok vettek részt. Összesen 180 diák és 10 pedagógus töltötte ki a kérdőíveket. A mintavétel talán esetleges és kicsi, de néhány tendencia vizsgálatára alkalmas. Ennek a vizsgálatnak a tapasztalatai, a tanár-diák kapcsolatról olvasott tanulmányok alapján megpróbálom megfogalmazni, hogy milyen módon változott a tanár szerepe az iskolánkban, s ez milyen személyiségjegyeket feltételez.
A nevelői stílus nehezen megfogható, mégis egyértelműen meghatározó fontosságú – a tanítás személyi összetevője. A vizsgálat néhány fontos kérdésre keresett választ, nem próbálta lefedni a nevelői stílus minden aspektusát, mivel az nagyon széleskörű.
A vizsgálatban résztvevők már egy fontos személyiségjeggyel rendelkeznek, szükségük van a folyamatos önvizsgálatra, mely alapfeltétele az önfejlődésnek, a különböző helyzetekhez való alkalmazkodásnak, változtató szándéknak.
A tanár szerepét a vizsgálatban résztvevő iskolák már nem az ismeretátadó tudós kategóriában látják csak. A tanár sokszor a háttérből irányítja a munkát, segítő, nevelő szerepet tölt be elsősorban. A munkaformák közül ezekben az iskolákban legtöbbször az egyéni- és a csoportmunka fordul elő, a frontális órák ritkábbak.
A tanár nem hiszi azt, hogy csak ő képes megtanítani a tananyagot a diákoknak, hisz az együttműködésben, a diákok felelősségérzetében és elfogadja a kortársak egymást oktató, tanító szerepét. A tanár az ismereteknek nem kizárólagos, hanem egyik lehetséges forrása. A tanár felkutatja a megfelelő forrásokat, tanítási-tanulási eszközöket, ezzel tovább is képezi magát. A tanár személyiségében a másikra való odafigyelés, a visszavonulás és a segítségadás képessége kerül előtérbe. Persze a háttérből történő irányítás megkívánja a belső erőkkel rendelkező, hatni tudó, szuggesztív személyiséget. Szerintem az egyik legfontosabb személyiségjegy a szeretet és odafigyelés, amely lehetővé teszi a másik személyiség kibontakozását.
Carl Rogers amerikai pszichológus szerint az empátia, a bizalom, a kongruencia és az elfogadás légkörében minden személyiség alkalmassá válik a fejlődésre. A tanárok képzése, képesítése alapvetően a szakmai oktató szerepére korlátozódik, s nagyon érintőlegesen a nevelésre. Annak a tanárnak, aki a nevelőmunkát helyezi előtérbe, képesnek kell lennie a személyiségfejlesztésre. A nevelői szerep is tanulható, ha megfelelő nyitottsággal párosul.
A nevelői stílus vizsgálatát vezető Czike Bernadett szerint a pedagógusok akkor nevelnek eredményesen, ha az egymástól sok tekintetben különböző nevelési helyzetekben, melyek a diákok személyiségében is különbözőek lehetnek, más és más nevelői megoldásokat alkalmaznak. A tanárok többségét nem lehet egyetlen kategóriába besorolni a nevelői stílusa alapján.
A jó pedagógus képzett és találékony abban, hogy az adott nevelői szituációban a gyerek állapotának, körülményének megfelelő eljárást alkalmazza.
A témáról bővebben:
http://www.oki.hu/oldal.php?tipus=cikk&kod=tanitas-04-Tanar
FEJLESZTŐ SZAKIRODALOM
A gyermekrajzok fejlődésének sajátosságai
AZ ÁBRÁZOLÁS FOLYAMATÁBAN RÉSZTVEVŐ APPARÁTUS SZEREPE
Filmsorozatok élményvilágának megjelenése a gyermekterápiákban
Gyermekrajzok elemzése
Iskoláskor előtti környezeti nevelés
Mit tud pszichológiai szempontból a mese Cikkek
Rajzold le a családodat
Kulcs a kincshez-gondolatok a motivációról
A gyermekrajzok fejlődésének sajátosságai
AZ ÁBRÁZOLÁS FOLYAMATÁBAN RÉSZTVEVŐ APPARÁTUS SZEREPE
Filmsorozatok élményvilágának megjelenése a gyermekterápiákban
Gyermekrajzok elemzése
Iskoláskor előtti környezeti nevelés
Mit tud pszichológiai szempontból a mese Cikkek
Rajzold le a családodat
Kulcs a kincshez-gondolatok a motivációról
Érdekes dolgot hallpttam ma délelőtt a Kossuth rádióban. A műsor címe: Vendég a háznál. Gyerekekről, felnőtteknek szóló műsor.
http://real1.radio.hu/kossuth/
Újabban rájöttek, hogy a megfázott, hurutos gyerek antibiotikummal, infralámpával és forró inhalálással való kezelése azt eredményezi, hogy a tünetek elmúlnak, de a fej üregeiben levő váladék besűrűsödik és tartósan ott is marad. A hallójáratokban maradt besűrűsödött váladék hallásromlást eredményez. A gyerek úgy hall, mint a romló hallású öregek. A hangot hallja, de egybemosódik, nem hallja tisztán, hogy a szavak milyen hangokból állnak. Ennek pedig komoly jelentősége van az olvasás és írás megtanulásánál...
Orvos, pedagógus, logopédus taglalta, hogy dislexiához hasonló tüneteket eredményez az így megromlott hallás. Van valamilyen diagnosztikai készülék, ami nem csak azt vizsgálja, hogy milyen intenzitású hangot hall meg a gyerek, hanem azt is, hogy mennyire képes különválasztani a hangokat. Egy orvos kidolgozott egy kezelési módot, amivel megszüntethető a lerakódás és a gyerek újra képes rendesen hallani.
Lehetséges, hogy az antibiotikumos kezelés megnövekedett aránya is szerepet játszik abban, hogy ennyi dislexiás gyerek lett?
http://real1.radio.hu/kossuth/
Újabban rájöttek, hogy a megfázott, hurutos gyerek antibiotikummal, infralámpával és forró inhalálással való kezelése azt eredményezi, hogy a tünetek elmúlnak, de a fej üregeiben levő váladék besűrűsödik és tartósan ott is marad. A hallójáratokban maradt besűrűsödött váladék hallásromlást eredményez. A gyerek úgy hall, mint a romló hallású öregek. A hangot hallja, de egybemosódik, nem hallja tisztán, hogy a szavak milyen hangokból állnak. Ennek pedig komoly jelentősége van az olvasás és írás megtanulásánál...
Orvos, pedagógus, logopédus taglalta, hogy dislexiához hasonló tüneteket eredményez az így megromlott hallás. Van valamilyen diagnosztikai készülék, ami nem csak azt vizsgálja, hogy milyen intenzitású hangot hall meg a gyerek, hanem azt is, hogy mennyire képes különválasztani a hangokat. Egy orvos kidolgozott egy kezelési módot, amivel megszüntethető a lerakódás és a gyerek újra képes rendesen hallani.
Lehetséges, hogy az antibiotikumos kezelés megnövekedett aránya is szerepet játszik abban, hogy ennyi dislexiás gyerek lett?
Nem figyelem ma már, hogy milyen módszerrel tanítják a gyerekeket olvasni, de a legnagyobb baklövés a szóképes olvasástanítás volt.
Iszonyat sok dislexiás gyerek "termelődött" ki hirtelen. A pedagógusok nem tudták kezelni, fogalmuk sem volt, mi ez? Nem is ismerték ezt az olvasási, írástanulási zavart, mert nem betegség!!!!!!!, csak valami olyasmi, mint a színtévesztés - a gyerek nem azt látja a szemével, ami leírva vagyon. Olvastam, hogy most már vannak segédeszközök is, pl. szemüveg.
Az aranyos, kedves gyerekek helyett még a leckét is megírták, csak hogy produkálni tudjanak, meg legyen a lecke másnapra. Sajnos szenvedő alanyai voltunk lánykámmal. Az öccse már szótagolva tanult olvasni - nagyon gyorsan ment -, még a mellékhelyiségbe is könyvvel járt, nem győztük kivárni, azóta is könyvmániás az elektronikusan megszerezhető olvasmányok ellenére is.
Hasoló képességű két gyerek, az egyik önbizalomhiányos, tele kudarcélménnyel.
Érdekes, bár nem tartom elképzelhetetlennek. A barátnőm lánya az enyémmel egyidős, folyton felsőlégúti betegségekkel kezelték, míg el nem érték, hogy a gyerek már szinte alig hallott. Most logopédushoz kell hordani, mert kirívóan, súlyosan beszédhibás, ugyanis szegény nem hallotta, hogyan beszél. Nem kizárt, hogy ennek később hatása lesz az írás-olvasás tanulására is.
Az én gyerekeimnek is gyakran van hörghurutja, de az első egy-két alkalom után rájöttem, hogy az a kezelés, amit az orvos javasolt, és amiről te is írtál, nem jó. Tudományosan nem tudtam megmagyarázni, hiszen nem orvos vagyok, de valamiért - talán anyai ösztön volt - úgy döntöttem, hogy másképp csinálom: hideg inhalálót vettem a gyerekeknek, és egy szem antibiotikumot nem adtam nekik. Nem részletezem ezt a betegséget, a lényeg, hogy nagyon is elképzelhetőnek tartom, amit ma hallottál, egyúttal pedig örülök, hogy az én kezelési módszerem talán jobb, és nem okoz később károkat.
az én lánykám is sokszor volt beteg, rengeteg mandulagyulladás, felsőléguti nyavalya.
A tizedik után - amikor már agyonantibiotikumoztuk, semmi eredménnyel -, egy normális doki azt mondta, "győzze le a szervezete, ha fáj a torka, mandulája, vegyen neki fagyit. "
Felakadt a szemem, mert addig azt gondoltam, a hideg levegő, vagy ital okozza a bajt. De megmagyarázta, ha gyulladásban van a torok, mandula, arra a hideg a jó.
Ennek ellenére is ki kellett venni a manduláját, mert már egy gennygóc volt az egész. Sima rutinműtét, de nagyon elszúrtak valamit, vissza kellett vinni. Még 1 hóanpig volt kórházban, közben minden létező kórházi fertőzést összeszedett, csontsoványra fogyott.
De azóta - millió kopp-kopp valami fán
- nagyon masszív, erős, betegségeknek ellenálló csajszika vált belőle.Arra nem godoltam, hogy valamilyen módon ez összefügghet a dislexiával. Ráadásul még balkezes is.
A rádióban nyilatkozó orvosok is egyértelműen a sós hideg inhalálás mellett voksoltak. Az egyik kifejezetten a Salvus vizet javasolta folyadéknak az inhalálóba.
az én lánykám is sokszor volt beteg, rengeteg mandulagyulladás, felsőléguti nyavalya.
A tizedik után - amikor már agyonantibiotikumoztuk, semmi eredménnyel -, egy normális doki azt mondta, "győzze le a szervezete, ha fáj a torka, mandulája, vegyen neki fagyit. "
Felakadt a szemem, mert addig azt gondoltam, a hideg levegő, vagy ital okozza a bajt. De megmagyarázta, ha gyulladásban van a torok, mandula, arra a hideg a jó.
Ennek ellenére is ki kellett venni a manduláját, mert már egy gennygóc volt az egész. Sima rutinműtét, de nagyon elszúrtak valamit, vissza kellett vinni. Még 1 hóanpig volt kórházban, közben minden létező kórházi fertőzést összeszedett, csontsoványra fogyott.
De azóta - millió kopp-kopp valami fán
Arra nem godoltam, hogy valamilyen módon ez összefügghet a dislexiával. Ráadásul még balkezes is.
Igen, ez úgy van, hogy a gyógyszeres kezelés az egyik betegségre jó, a másikra is, abban értelemben, hogy azt meg a gyógyszer váltja ki. A torok amúgyis olyan hely, ami a bevett gyógyszerek számára rosszul elérhető.
Az egyszerű eseteket gyerekkoromban külső borogatással, gargalizálással, kamilla tea kortyonként ivásával kezelték. Olyan is volt, hogy az orvos belemászott az ember torkába és ecsetelte valamivel.
Anyukám megfázás, lát esetén elsőre nem orvoshoz vitt, hanem megizzasztott. (brrrrr de utáltam)
Csak hát ezek az amúgyis rossz közérzetű gyerek számára kellemetlen macerák voltak. Lehet gondolkodni, hogy mi a jobb, a kellemetlen, de mellékhatás nélküli, vagy a "kellemes" de mellékhatásokkal járó gyógymód. Nem könnyű dönteni, hiszen a mellékhatások nem kötelezően lépnek fel.
Régen, az én gyerekkoromban, meg azelőtt, a mandulaműtét után is fagyit adtak a gyerekeknek. Azután rájöttek, hogy a fagyi a baktériumok táptalaja és szigorúan megtiltották.
Lengyelektől hallottam, hogy megelőzésnek és enyhe torokgyulladásra sokkterápiát alkalmaznak, egy kanál fagylalt, egy korty forró tea. Amikor hallottam, akkor már a fogaim nem tették lehetővé, hogy ezt így magamon kipróbáljam. :mrgreen:
- Státusza
Hasonló témák
