„Csakazértsem!” – dacoló gyermekek
A gyermeknevelés egyik legtöbb türelmet igénylő időszaka az ún. dackorszak, amit sok szülő arról vesz észre, hogy a gyereke „olyan rossz lett’: akaratos, önfejű, nem engedelmeskedik, mindent maga akar csinálni.
Amikor a baba megszületik, egy olyan világban találja magát – ideális esetben –, ahol édesanyja és az őt körülvevő gondozói környezet érzékenyen figyeli minden megnyilvánulását. A csecsemőnek erre szüksége is van, hogy a világgal kapcsolatban alapvető élményévé váljon a biztonság és a bizalom érzése.
Fejlődési folyamat része
Ahhoz azonban, hogy fejlődése során fokozatosan megtanulja cselekedeteit irányítani, és felelősséget tudjon értük vállalni, először meg kell tanulnia önmagát másoktól megkülönböztetni. Képessé kell válnia arra, hogy önmagára, mint testileg-lelkileg különálló „én”-re tudjon gondolni, aki önálló akarattal rendelkezik, akinek módjában áll döntéseket hozni, cselekedni, és cselekedetei következményeit felmérni. E fejlődési folyamat kiemelt korszaka a dackorszak, legjellegzetesebb „színterei” pedig azok a helyzetek, amikor a gyermek saját akaratát érvényesíti mások akaratával szemben (makacs, szófogadatlan, akaratos, például csak egy bizonyos színű zoknit hajlandó reggel felvenni, és azt is kizárólag egyedül, illetve amikor teszteli saját hatáskörét, például hány milliméterre közelítheti meg a konnektort).
Arany középúton haladva
Ha a szülő a gyermek akaratával szemben mindig erősebbnek mutatkozik, ha mindig a felnőtt nyer, az a gyermek visszahúzódásához, megszégyenüléséhez, akarati működésének zavarához és saját hatékonyságába vetett hitének megrendüléséhez, más esetben pedig dachoz, frusztrációhoz, agresszióhoz vezethet.
Ha viszont egy gyermek nem találkozik korlátokkal, nem szembesül saját határaival – egyúttal saját képességeivel és erejével – sem.
Ha azt éli át, hogy már pici gyermekként erősebb a felnőtteknél, alapvetően támasz nélkül marad. A harmadik, talán legrosszabb szélsőség az, amikor a szülők saját pillanatnyi hangulatuknak megfelelően az egyik végletből a másikba esnek, és soha nem lehet kiszámítani, hogy mikor mire hogyan fognak reagálni. Az a gyermek, aki ilyen szélsőségek között nő fel, pszichés fejlődése nagy eséllyel szenved olyan sérüléseket, aminek a következményei esetleg csak kamaszkorában, vagy még annál is később mutatkoznak meg, - akkor azonban már látványosan és nehezen orvosolhatóan.
A két szélsőség között az arany középutat a türelmes, indulatmentes következetesség képviseli: a határokat egy átgondolt, a gyermek érdekeit szem előtt tartó, ugyanakkor az anyagi és emberi realitásoknak is megfelelő értékrend határozza meg, amit a felnőttek komolyabb büntetés, megalázás és érzelmi hullámok nélkül, de nagyon következetesen képviselnek, s amit felül is lehet írni, ha a szeretet, az emberség, a humor és a játék úgy kívánja.
Viszonyulási praktikák
- Legyünk rugalmasak. Ha elvárásainkban alkalmazkodunk a gyermek képességeihez, pillanatnyi hangulatához, neki is könnyebb lesz alkalmazkodnia hozzánk.
- Inkább javasoljunk és kérjünk, mint utasítsunk vagy parancsoljunk. Hagyjunk döntési lehetőséget a gyermeknek, mert abban átélheti a másoknak való örömszerzés jóleső érzését, míg a parancsteljesítés megfosztja ettől.
- Ajánljunk alternatív lehetőséget a tiltás helyett. Könnyebb a gyermeknek arra reagálni, hogy „most üres a homokozó”, mint arra, hogy „ne vedd el mástól a hintát”.
- Várjunk egy kicsit, mielőtt megismételnénk egy kérést. Vegyük figyelembe, hogy neki is vannak érzései és esetleg valamit valóban nehéz most megtennie.
- Szuggesztív javaslatokkal kerüljük el az ellenállást. Ha például úgy tesszük fel a kérdést, hogy „fürdés előtt vagy után akarsz fogat mosni?”, és magunk is alkalmazkodunk a válaszhoz, könnyen elkerülhetjük a vitát.
- Ne szakítsuk meg a gyermek elfoglaltságát, ha nincs rá komoly okunk. A kisgyermek tevékenysége kívülről „csak” játéknak tűnik, de az ő számára az egy olyan valóság, amiben egész lényével részt vesz, és amibe egész lelkivilága belevetül. Ha valami oknál fogva ebből ki kell őt emelnünk, tegyük ezt fokozatosan és türelmesen.
- Legyünk következetesek. Ha valamit tiltunk a gyermeknek, akkor azt tegyük következetesen – pl. ne vigyen ételt a szobába –, és ezt felnőttként is tartsuk be. Ha felfüggesztünk egy szabályt, akkor tanítsuk meg a gyermeknek, hogy mi az, ami az adott szabálynál is fontosabb (a beteg nagymama, egy családi ünnep stb.). A tiltások erőssége adjon információt a tiltott dologban rejlő veszély természetéről is (pl. konnektor, vasaló stb.).
- Ne alkalmazzunk megtorlást és megszégyenítést. Rövidtávon hatékonynak tűnhetnek, de mély és fájó sebet ejtenek a gyermek érzelmi világában, hosszú távon pedig pusztító hatásúak.
- Legyünk tudatában a felnőttségünkből adódó előnyöknek. Felnőttként rengeteg eszközünk van arra, hogy rossz érzéseinkkel megküzdjünk, vágyainkat elérjük, és szükségleteinket kielégítsük. Egy kisgyermek lehetőségei még nagyon korlátozottak, ezért sokkal jobban ki van szolgáltatva részben saját érzéseinek, részben a felnőtteknek. Ha kicsit ráhangolódunk egy gyermek elutasított vágyakozására (pl: tényleg szeretné felfedezni a konnektort), könnyebb lesz türelemmel, humorral és játékkal viszonyulnunk hozzá.
Természetesen mindezt könnyebb mondani, mint csinálni, - ezért magunkkal se legyünk maximalisták. Ha már az esetek többségében sikerül, akkor nyugodtak lehetünk, hogy jól csináljuk!
Dr. Fekete Anna
pszichológus
Forrás: Baba Patika