Egy „intézetis gyerek” esélye a jobb életre Lejegyezte: Dr. Gyurkó Szilvia
Szabolcs egy vidéki konferencia szünetében jött oda hozzám. Gyerekotthonokban nőtt fel. Tavaly kezdte az egyetemet. Szociális munkásnak tanul. Elkezdtünk beszélgetni, aztán együtt jöttünk vissza Pestre. Az úton végig csak mesélt és mesélt, én meg azt éreztem, hogy a története reményt és hitet adhat mindenkinek, aki tudja, hogy ma Magyarországon több mint húszezer gyerek nevelkedik a családján kívül, állami gondoskodásban.
Akkor innentől jöjjön Szabolcs története, a saját szavaival:
„Nekem elég keményen kezdődött az élet. Az anyám otthagyott a kórházban. Nem akart felnevelni, mert ötödik gyerek voltam. A család nem is tudta, hogy anyám megint terhes. Az apám pár hétig lakott nála, aztán elment, sosem találkoztam vele személyesen. Az anyám egy fura ember. Nem akart felnevelni, sosem látogatott, sosem keresett, senkinek nem mondta, hogy én létezem, de nem is mondott le rólam. Ezért nőttem fel otthonban.
Először nevelőszülőnél voltam. Szerintem csak a pénz miatt voltak nála gyerekek, mert igazán nem szeretett minket. Mindig volt étel az asztalon, meg tiszta ruhába jártunk, de ennél többet nem kaptunk. A nevelőanyám mindig elmondta, hogy neki ez munka, neki nincs beleírva a szerződésébe, hogy szeretnie kell minket. A családunkat folyton szidta, az anyám neki csak »az a kurva« volt.
Én jól tanultam, meg amíg kicsi voltam, nem volt velem semmi baj, úgyhogy általában megúsztam azzal, hogy szidott. Csak ritkán vert meg.
Aztán amikor 13 éves voltam, kiderült, hogy van egy testvérem. Az átmeneti otthonból szóltak le a nevelőanyámhoz, hogy van egy gyerek náluk, aki a testvérem, és vigyen be. Na, erre teljesen kiakadt, hogy ő nem akar »még egy purdét attól a kurvától«. De azért bevitt, hogy találkozzunk. A kistestvérem akkor volt kábé kétéves. Nagyon cuki gyerek volt. Akkor tudtam meg, hogy még van négy másik testvérem is, akik anyámmal éltek. Évekkel később találkoztam is velük. De nem tartjuk a kapcsolatot.
Végül a nevelőanyámnak nem kellett befogadnia a kistestvéremet, mert őt örökbe fogadták. Ezek a gyámügyesek meg tudták győzni anyámat, hogy mondjon le róla.
Na, hát ezek után valami eltört bennem.
Elkezdtem szökdösni, meg kisebb dolgokat csinálni. Loptam a Tescóból, annyit drogoztam meg ittam, amennyit csak tudtam. Nagyon leromlott a sulis eredményem is. Úgy volt, hogy kivágnak, de aztán mégis meglett a nyolc általános. Igazából nem érdekelt. Akkor valahogy azt éreztem, hogy semmi nem érdekel. Minden le van szarva.
Végül a nevelőanyám nem bírta tovább, és visszavitt a TEGYESZ-be. Utána kerültem gyerekotthonba. Az egy újabb mélypont volt. Jártam egy suliba, pincérnek tanultam, de totál érdektelen volt az egész. Nekem alapból nincs érzékem a vendéglátózáshoz. Csak azért írattak be ide, mert ez helyben volt. Senki nem kérdezte, hogy akarok-e pincérnek tanulni. Tovább mentek a szökések, voltak hetek, amikor csak fürödni meg aludni jártam az otthonba, amúgy kint éltem az utcán a haverokkal. Toltuk, amit tudtunk, meg csináltuk az ügyeinket. Aztán egyszer megvertem egy másik gyereket az otthonban, úgyhogy elkerültem egy újabb helyre.
Ez az intézet kemény volt. Ott azonnal helyre tettek a többiek. Volt egy akkora srác, hogy csak élével fért be az ajtón, egy hatalmas állat. Na, ott igazából ő volt a főnök. Rögtön levettem, hogy vele jóba kell lenni, különben véged. Valami miatt az a srác alapból nem bírt engem. Durván kikészített.
Pár hónap után ezt a nevelők is észrevették, és áttettek egy újabb gyerekotthonba, ami már egy másik városban volt. Akkorra megvolt a pincér végzettségem, és dolgoztam is, de csak akkor, ha pénzre volt szükségem.
Amúgy nem igazán kezdtem magammal semmit. De elvoltam. Nem voltak már nagyobb kilengéseim. Folytam az árral.
Viszont ezt a lakásotthont meg bezárták, és mindannyiunkat áttettek egy másik helyre.
Először totál ki voltunk akadva emiatt, de aztán az új hely valahogy nagyon más volt. Ez már első látásra átjött. A falak tele voltak a fiatalok alkotásaival, volt egy külön tabló a bent élőkről meg a nevelőkről. Virág volt az asztalon. Apróságok, de rögtön látszódott, hogy ez más hely, mint ahol eddig voltam. Itt találkoztam Ági nénivel. Ő volt a lakásotthon vezetője. Rögtön a beköltözéskor leült velem beszélgetni. Ilyen soha korábban nem történt.
A korábbi helyeken csak faggattak, meg azt mondták el, miért jár kirúgás, de nem beszélgettem senkivel. Ági néninél viszont azt éreztem, hogy kíváncsi rám, és érdekli, mi van velem.
Az elején ez nem ment könnyen. Voltak még szökéseim, de aztán azt vettem észre, hogy nem szid le. Mindig örül, ha visszamegyek, tényleg aggódik. Bármikor felhívhattam őt telefonon. Akkor is, ha nem ő volt szolgálatban. Ő vett rá, hogy csináljam meg az érettségit. Neki köszönhetem, hogy elkezdtem pszichológushoz járni. Rengeteget beszélgettünk, és sokszor vitatkoztunk is. Olyan is volt, hogy haragudott azért, amit csináltam, de ő volt az első felnőtt az életemben, akinek elhittem, hogy fontos vagyok neki.
Aztán az érettségi előtt mondtam neki, hogy én is olyan akarok lenni, mint ő, és segíteni akarok a többi gyerekotthonosnak, mert én tudom, hogy milyen itt élni, én tudom, hogy milyen az, amikor nem kellesz. Amikor csak létezel, de nem élsz.
Együtt kinéztük, hogy hova adjam be a felvételit, és most itt vagyok. Szociális munkásnak tanulok.
Egy emberen múlott, hogy most nem bedrogozva, magamat összepisilve fekszem valamelyik utcasarkon. Szerintem minden gyereknek jár egy ilyen ember, aki hisz benne, és aki szereti őt. Egy gyerekotthonosnak is.
Ha összeszámolom, hogy hány nevelőm volt a gyerekotthonos évek alatt, akkor szerintem összejön kábé negyven vagy ötven ember. Minimum. Én is, mint minden gyerek, megtanultam alkalmazkodni, túlélni, megszokni, hogy a nevelőknek én csak egy munkadarab vagyok. Persze nem mindenki ilyen, de Ági néniből mégis csak egy volt.
Én neki vagyok hálás az életemért, nem az anyámnak.”
