Az alvó próféta
Edgár Cayce szerény körülmények között született 1877 márciusában. Véletlenül vált a 20. század egyik leghíresebb lát-nokává. A történet úgy kezdődőt, hogy 23 éves korában rekedt-séget vett észre a hangjában. Az orvosok, akikkel a család konzultált, nem tudtak segíteni, és ahogy a hetekből hónapok lettek, azt állapították meg róla, hogy gyógyíthatatlan. Úgy tűnt, sohasem fog rendesen beszélni többé, csak suttogni. Végül teljesen el volt keseredve, és a család egyik barátja azt javasolta neki, próbálja ki az önhipnózist. A jelenlévők csodálkozására kiderült, hogy mialatt mélyen aludt, normális hangon tudott beszélni. így tájékoztatta őket állapotának okairól és a hatásos gyógymódról. Hangja csaknem azonnal javulni kezdett, és normális életet tudott élni. Ami még ennél is fontosabb, felfedezte azt a technikát, hogyan tud bekapcsolódni a kollektív tudattalanba alvás közben, és hogyan tud segíteni ezáltal másoknak, hogy megtalálják a gyógymódot betegségükre. Csaknem negyven évig naponta kétszer álomba merült, és az embereknek különböző „olvasatokat" adott. Felébredt és fogalma sem volt arról, hogy mit mondott álmában. Ezért jegyzeteket kellett készíteni, amit visszaolvastak neki. Az orvosok, papok és jogászok meg voltak zavarodva, ilyesmit soha nem láttak még.
Egy egyszerű ember bizarr gyógymódokat ír elő pácienseinek - sokakat közülük nem is ismer -, és közben mélyen alszik. A sok szkeptikust mégis elhallgattatta az a tény, hogy a gyógymódok ismételten jónak bizonyultak. Azok a gyógynövények, népi gyógymódok és néha ismeretlen gyógyszerek, amiket javasolt, általában hatásosak voltak és meggyógyították pacieneseit.
Álomfejtései sokszor a fizikai gyógymódokon túlmutattak, bármiképpen is gyógyította meg a pácienseket. Alvó állapotában fiziológiai és lelki problémákat is tudott diagnosztizálni. Úgy tűnt, hogy nem a most és itt állapotából indult ki, mégcsak nem is az öröklött betegségekből, hanem kapcsolatot keresett az elmúlt életekkel. Alvó állapotában jelentette ki, hogy mindannyiunk lelke örökkévaló és mindig is a Föld bolygón éltünk, már több életen keresztül. A Föld szerinte egy iskolához hasonlít, és bár lehet, hogy az elmúlt órákat, leckéket elfelejtettük,lenyomatuk ott marad kitörölhetetlenül tudattalan lelkünk anyagában. Úgy tűnik, hogy ezeknek az elmúlt életeknek a maradványai befolyásolnak minket a jelenben is. Kapcsolatba lépve a kollektív tudatalattival, fel tudta fedni pácienseinek hibáit és erősségeit. így gyógyította meg őket, hogy betölthessék jelenlegi sorsukat.
Mindez igen fontos és érdekes volt az érintett személyeknek, de Cayce munkájának volt egy további dimenziója is. Azokat az álomfejtéseket, melyeket pácienseinek és másoknak készített, megtartották és gondosan összegyűjtötték. 2500 ilyen tanulmány van, és ezek egy szokatlan kutatókönyvtár alapjait képezik. Ugyanis sok olyan eseményre is történik utalás - ezek az egyének elmúlt életeiben estek meg, és gyakran igen képszerű részletességgel jelennek meg -, amelyek alapján fel lehet építeni a szemtanúk beszámolói alapján a világtörténelmet. Az érintett életekkel kapcsolatos olvasatok néha jól ismert időszakokba vezetnek bennünket, mint az ókori Róma és Görögország, de több utal Platón misztikus földjére, az Atlantiszra is. Úgy tűnik, hogy az alvó próféta tudata tudja betölteni azt az űrt, amit a régészek ásói hagytak és végül megtalálni a bizonyítékot az elveszett kontinensre. Az ő beszámolóit elemezve és megnézve az egybeeséseket, lehetségessé válik visszakövetkeztetni arra, hogy milyen lehetett ez a kontinens, valamint pusztulása okait is meg lehet találni.
Cayce leírása Atlantiszról vagy legalábbis az, amit álmában készült beszámolóiból össze lehet gyűjteni, egy igen fejlett civilizációról szólnak, amely a kísértésnek esett áldozatul. Olyan szavakkal, amelyek különösképpen alkalmasak jelenlegi helyzetünk leírására is, leírja azt az utat, amit egy technológiailag fejlett civilizáció bejárt, amikor hátat fordított Istennek, és a materializmus örömeiben merült el. Azután katasztrófák sorozata következett be az Atlantiszon, ami a természet erőinek rossz felhasználása miatt állt elő, paradicsomi szigetük felrobbant, és ahogy Platón is beszámol róla, az Atlanti-óceán fenekére süllyedt. A történet lényege az Atlantisz pusztulásáról egy kis könyvben jelent meg, aminek címe: Edgár Cayce on Atlantis. A könyvet kutatói állították össze és fiai adták ki.
Ebben a furcsa kis könyvecskében azt is leírják, hogy van egy másik oldala mindennek. Van egy Noé-történetszerű rész, amely leírja, hogy menekült el sok ember és hogyan élte túl a katasztrófát. Cayce álomszerű történetei szerint nem az összes atlantiszi pusztult el szülőföldjével és süllyedt hullámsírba. Sokan menekültek el hajón, míg mások, előre sejtvén mi fog történni, már korábban a tengeren túlra költöztek. Ahogy az várható, többnyire az Atlanti-óceán partján lévő helyeket választották: Észak-Afrikát (Líbia), Spanyolország, Portugália, Franciaország és Nagy-Britannia mai területét. Ez lehetett az eredete - legalábbis úgy tűnik - annak a nagy inváziónak, amiről Platón számol be a mediterrán terület történetével kapcsolatosan. Úgy tűnik, hogy az atlantiszi telepesek nem birodalmuk határait akarták annyira erőszakosan kiterjeszteni, mint inkább menekültek mindattól, ami kontinensüket fenyegette. És ez még nem volt minden! Cayce szerint az atlantiszi telepesek eljutottak Egyiptomba, és ami nagyon fontos, Közép-Amerikába.
Az elveszett kontinens és a Feljegyzések csarnoka
Mint már láttuk, az atlantiszi bevándorlók jelenlétének felvétele Egyiptomban nem új, de Cayce megállapításai új fordulatot jelentenek a kérdés történetében. Ha az ő, álmában készített beszámolóinak hihetünk, az az időszak, amikor az Atlantisz a hullámsírba süllyedt (számításai szerint Kr. e. 10 600 körül), az egész földön általánosan a katasztrófák időszaka volt. Úgy tűnik, hogy Egyiptom földrajzi fekvésének köszönhetően egyike volt a világ biztonságos helyeinek, és ezért nemcsak az atlantisziak érkeztek ide nyugatról, hanem más népek is jöttek kelet felől. Ezek az újonnan jöttek fehér bőrű indoeurópai emberek voltak, az Ararát hegyének tájáról, ami ma Kelet-Törökország. Mivel a Nílus-völgyének helyi lakosai ebben az időben négerek voltak, az atlantisziak többnyire vörös bőrűek, ezáltal Egyiptom egyfajta faji olvasztótégellyé vált. Ezek közül a fajok közül nyilvánvalóan az atlantisziak voltak kulturálisan a legfejlettebbek, magukkal hozták technológiájuk nagy részét, beleértve azt a tudásukat, hogy hatalmas szikladarabokat tudtak megmozgatni és piramisokat építeni. A keletről érkezettek Cayce szerint katonailag voltak dominánsak, és ők voltak azok, Ozirisz király vezetésével, akik átvették a hatalmat ezen a tájon. Úgy tűnik, ebből a furcsa keverékből új civilizáció emelkedett ki, új vallással. Ez a feketék, a bennszülött népesség régi animizmusára épült, az atlantisziak vallására, valamint Ozirisz és követőinek hitére.
Úgy látszik, valami hasonló eseményről számol be a Biblia is, bár eléggé eltorzított formában, amikor elmondja az özönvíz történetét. Ha Mózes, aki bizonyítottan a Teremtés könyvének (Genezis) szerzője Egyiptomban született, itt nevelkedett, itt járt iskolába, valószínűnek tűnik, hogy ő az univerzális vízözön legendának az egyiptomi változatát jegyezte le. A Teremtés könyve azt állítja, hogy Noé bárkája az Ararát hegyénél pihent meg, és hogy Noénak három fia volt: Kám, Sém és Jáfet, a három faj ősapái. Ha Noét Ozirisszal azonosítjuk (Cayce szerint ő az Ararát hegye körüli területről vándorolt be), akkor bibliai fiai Egyiptom három alapító faja: a vörös bőrű atlantisziak, a fehér ararátiak és a fekete egyiptomiak. Ez beszámolójával összhangban van, mert ő Oziriszt úgy mutatja be, mint aki egy egyesült, több nép lakta királyságon uralkodott.
Az alvó „próféta" nem csak ennyit mondott el az atlantisziakról. Több álomfejtésében beszámolt arról is, hogy az elveszett kontinens túlélői korábbi történelmükre vonatkozó feljegyzéseket is magukkal hoztak. Ezekről azt állítja, egy titkos kamrában rejtették el valahol a Nagy Szfinx közelében, amely őrszemként vigyázza a gízai piramisokat. A feljegyzések egy másik gyűjteményét állítása szerint más menekülők Mexikó területére vitték, és valahol a Yucatánon van elrejtve. Cayce azt állítja, hogy Atlantisz pusztulása előtt egy Iltár nevű pap, Atlan királyi környezetéből álló követőivel elhagyta Poszeidiát (a fő szigetet), és útját nyugatra, Yucatán felé vette:
„Azután Atlantisz civilizációjának maradványaival (elsősorban Poszeidiából) Iltár, Altan királyi házából származó követőinek egy csoportjával, akik az Egyet imádták, hozzávetőleg tíz emberrel elhagyta Poszeidiát, nyugatra jött és megérkezett a mai Yucatánra. Az ott talált népek segítségével kezdte azok civilizációját olyan módon fejleszteni, mint amilyen az atlantiszi volt. Az első templomokat, amelyeket Iltár és követői emeltek, elpusztította egy olyan időszak, ami a partvonal nagy részét lerombolta, és új partvonalat alakított ki. Ezek maradványaiból néhányat mostanában találnak meg, és az, amit már felfedeztek, az évszázadok óta feküdt ott feledésbe merülten és valaha Mu, Oz,23 valamint Atlantisz24: népének az egyesülése hozta őket létre."
Ez áll a legközelebb egy „Szent Patrik" forgatókönyvhöz, és nekem úgy tűnik, Iltár (hívjuk atlantiszi nevén) azonos a maják nagy prófétájával, akit később tanítójukként tiszteltek, Zamna néven. Cayce szerint az Egyiptomi Szfinx közelében elrejtett feljegyzéseken, valamint azokon kívül, akiket Iltár hozott magával Yucatánra, egy harmadik gyűjtemény is létezik Atlantisz szívében. Ha ezekre a feljegyzésekre rátalálnánk, az talán rávilágítana az igazságra, a maja civilizáció eredetéről és arról, hogy honnan tudtak olyan sokat a napfoltciklusokról
/részlet A.G.Gilbert- M.M.Cotterell, Maja próféciák könyvéből/