A Bibliáról tisztán

Csillag7

Állandó Tag
Állandó Tag
A Nagytalálkozás

Kérdezni szeretnék...
Lehet, hogy nem ez a megfelelő topik, lehet hogy már van valahol válasz rá... De én most találtam ide és Istenről szóló témákat, és még nem volt időm mindent végigolvasni, viszont a kérdés nagyon (egyre jobban foglalkoztat).
Itt viszont vannak sokan, akik erősek hitükben (legalábbis úgy tűnik) és remélem nekem is tudnak segíteni...
Ki valójában Isten? Az akit én elképzelek (olvastam a Bibliát és nekem mégis érthetetlenül van, nem szól hozzám, pedig akarom hogy higyjek Istenben)? Számomra leginkább egy szülőhöz hasonlít jelenleg, aki gondoskodik, fegyelmezi, neveli gyermekét (engem, az embert).



Kedves Zamat!

De jó olvasni a soraidat, ahogyan keresed Istent... és milyen boldogság fog eltölteni, amikor végre eljön az Üdvésség napja Számodra is - az én szívem is örül, pedig nem is ismerlek, de az Úr ismer...:)

Az én találkozásom Jézussal is csodálatos volt!! 2002 tavaszán...
Előtte az Isten hitem elég zavaros volt ... Hiszem, ha látom, hogy van Isten! Itt minden, ami van azt megtudom fogni és látom! Persze az embereket nem tartottam átverhetőknek, csak van Isten, ha elmennek a templomba. Úgy gondoltam annak van, aki hiszi. Azt nem mondták, hogy lehet érezni Isten szeretetét !!!
Még jó, hogy mennyei Atyánk tudta az én kis zavaros hitem mivoltát és adott fentről nekem teljes hitet, amikor is el tudtam hinni teljes szívemből, hogy Jézus Isten fia volt.
Erről másoknak is bizonyságot tettem, mit sem sejtve azt az Igét:

Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal teszünk pedig vallást az idvességre.Rm 10,10

Közben a szívemmel már régóta kerestem a boldogságot itt a földön.. Ebben az időben, amikor teljessé vált Jézus mivolta, a gyógyulásomat Candida gombából is kerestem, olvastam, hogy az egyházi énekek gyógyítanak... Gondoltam elmegyek a helyi evangélikus gyülekezetbe és ott elénekelgetek, meggyógyulok!
Na, de engem ott várt az Üdvözítő - A Boldogító - és az énekeken keresztül - Isten tényleg a dícséretek között lakozik - beleüzent a szívembe, amit közben könnyeimmel tisztára mosott : "Jézus hív, gyertek én utánam, Isten végnélkül szeret! Küzdőkre vár csak győzelem! " Egyből tudtam, hogy ezt a boldogságot kerestem, amit akkor ott elkezdtem megélni, mert azóta is tart : az Úr öröme az én erősségem!
Azóta megtanultam mindig Jézusra figyelni a szívemmel, mindent Tőle várni.
A Biblia elkezdett hozzám is szólni, értettem az Igét és megtartottam :
Szívembe rejtettem a te beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened.Zsolt 119,11
És gyönyörködöm a te parancsolataidban, a melyeket szeretek.Zsolt 119,47
Hát amikor szószerint meghallottam a parancsolatokat tudtam Isten országát nekem találták ki.... imádok szeretni!!! :)
Isteni szeretettel megtelve ezt könnyű is megtartani, Jézus tényleg betölti bennem a parancsolatokat!
Na,hátha én ezt tudtam volna előbbre, dörömböltem volna az ajtón, hogy engedjenek be !!!
Azóta a bizonyos üdvösségem napom óta már érthetővé vált Isten örökkévaló terve, a kereszten elvégzett munkája!

A hazafelé tartó utamon -a Biblia a térkép

A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre2Tim 3,16

a Vigasztaló az idegenvezető :

De én az igazat mondom néktek: Jobb néktek, hogy én elmenjek: mert ha el nem megyek, nem jő el hozzátok a Vígasztaló: ha pedig elmegyek, elküldöm azt ti hozzátok.Jn 16,7


És az a kenet, a melyet ti kaptatok tőle, bennetek marad, és így nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket; hanem a mint az a kenet megtanít titeket mindenre, úgy igaz is az és nem hazugság, és a miként megtanított titeket, úgy maradjatok ő benne.1Jn 2,27

Szeretnélek biztatni, hogy kezdd el figyelni a szívedet merre visz, hol van, melyik közösségben a Te Nagytalálkozásod, az üdvösség napod Jézussal. Mennyei Atyánk mindig küld már hitben erősebb keresztényeket körénk ! Az 1-2 oldalakra feltett kedvenc írásaimból is ez derül ki!

Áldjon az Úr és örizzen Tégedet ! :)
 

Chris58

Állandó Tag
Állandó Tag
Áldjon az Úr és örizzen Tégedet ! :smile:

Forditsa az O arcat tefeled, es adjon teneked bekesseget!!!! Amen
 

Asperrimus

Állandó Tag
Állandó Tag
"Dávid zsoltára. Az Úré a föld s annak teljessége; a föld kereksége s annak lakosai. Mert ő alapította azt a tengereken, és a folyókon megerősítette. Kicsoda megy fel az Úr hegyére? És kicsoda áll meg az ő szent helyén? Az ártatlan kezű és tiszta szívű, a ki nem adja lelkét hiábavalóságra, és nem esküszik meg csalárdságra. Áldást nyer az Úrtól, és igazságot az idvesség Istenétől. Ilyen az őt keresők nemzetsége, a Jákób nemzetsége, a kik a te orczádat keresik. Szela. Ti kapuk, emeljétek fel fejeiteket, és emelkedjetek fel ti örökkévaló ajtók; hadd menjen be a Dicsőség Királya. Kicsoda ez a Dicsőség Királya? Az erős és hatalmas Úr, az erős hadakozó Úr. Ti kapuk, emeljétek fel fejeiteket, és emelkedjetek fel örökkévaló ajtók, hadd menjen be a Dicsőség Királya! Kicsoda ez a Dicsőség Királya? A Seregek Ura, ő a Dicsőség Királya. Szela." ( 24. zsoltár )
 

darkd76

Állandó Tag
Állandó Tag
Kedves Jászladány!

Nagyon köszönöm a válaszodat!
Sokat segített, de persze új kérdéseket is felvet. :)
Jól gondolom, hogy a hívők többsége csak évente egyszer megy gyónni?
Nem tartanak-e attól, hogy méltatlanul mennek áldozni ilyenkor?
Tudom, hogy a kisebb bűnök megbánásához elég részt venni a szentmisén, de akkor is rossz lehet a bizonytalanság (ha van ilyen), hogy vajon méltó vagyok-e az áldozásra.

Köszönöm, hogy meghallgattok!
Üdv.
D
 

Kicsi Fecske

Állandó Tag
Állandó Tag
Hiába megy valaki akár a püspökhöz is gyónni, ha a szívében nem bánja meg igazán azt, amit bűnnek érez. Mi evangélikusoknál nincs minden alkalommal gyónás, csak kollektív. Úrvacsorát is csak havonta vehetünk, kivétel nagy ünnepek, pl. karácsony, újév, húsvét, stb. Lelkészhez csak akkor megyünk gyónni, ha komoly a bűn. Ha lélekben igazán megbánjuk a bűneineket, jó és igaz az Isten, megbocsájtja. Csak el is kellene hinni.
Sok szeretettel Erzsi.
 

Asperrimus

Állandó Tag
Állandó Tag
Kiegészíthetlek? Van ahol hetente van úrvacsora osztás. Tény, hogy csak kellően nagy, központi gyülekezetben fordul elő (úgy tudom). Pl. a budapesti Deák téri gyülekezetben minden istentiszteleten van. Kivéve talán nagypénteki, nagyszombati alkalmak. (hiszen akkor Jézus meghalt, és a föld gyomrában van, csak vasárnapra támad fel, tehát csak vasárnap nyílik reménység - ennek "ünnepei" a nagypéntek és nagyszombat)
Egy áltlagos kerületi vagy vidéki gyülekezetben havonta nyílik rá lehetőség.
Én is szeretnék egy kis adalékkal szolgálni. Az Újszövetség idején nincsenek olyan fajta törvények, mint az Ószövetségben. Ha nem tévedek, volt olyan Isten embere a huszadik században, aki minden napon úrvacsorát vett. Ehhez nem kell elmenni a gyülekezetbe sem. Nincs meghatározva az sem, hogy mikor, az sem, hogy hányszor, és az sem, hogy hol. Azt mondta Jézus, hogy ezt cselekedjétek az én emlékezetemre! Ha egy keresztény megáldja a kenyeret és megáldja a poharat, akkor ha hittel teszi ezt, akkor a kenyér és a bor fogyasztása létrehozza az Úr testével és vérével való közösséget. Ha ezt nem egyedül teszi, hanem más keresztényekkel való közösségben, akkor nagyobb áldás szabadulhat fel. Kicsit olyan, mint az ima. A közös ima nem helyettesítheti az egyéni imát, de a közös ima által nagyobb kenet tud felszabadulni.
 

Jaszladany

Állandó Tag
Állandó Tag
Az alábbi történet a megváltás lényegéről beszél:

„Jó néhány esztendővel ezelőtt játszódott le ez a különös történet, amely oly megdöbbentő és olyan megkapó, hogy el kell mondanom.
Élt egy keleti városban két testvér. A fiatalabbik féktelen, kicsapongó életet folytatott, csavargott és belemerült az éjszakai életbe.
Az idősebbik testvér szakasztott a fiatalabbik ellentéte, igazi istenfélő ember volt. Mindenkivel csak jót tett, és ügyelt arra, hogy törvénytisztelő legyen. Sokat bánkódott az öccse miatt. Nem egyszer könnyek között kérte, hogy változzék meg, de az nem hallgatott rá.

Egyik éjjel – már elmúlt éjfél – az idősebb testvér heves zörgetést halott. Gyorsan kinyitotta az ajtót. Öccse rontott be lélekszakadva, feldúlt arccal, sápadtan. Egész testében reszketett: ruhája csupa vér volt. „Ments meg! Rejts el” kiáltotta rimánkodva. „Nyomomban a rendőrség! Megöltem valakit… Az Ő vére van a ruhámon!… Rettenetes, ami történt!”
De hogyan lehetne őt elrejteni?
A szeretet leleményes. Az idősebb testvér – egyetlen szó nélkül – lehúzta öccséről a véres ruhát, majd levette a saját ruháját is. Gyorsan magára öltötte öccse ruháját, saját tiszta ruháját pedig öccsére adta, majd betuszkolta őt egy mellékszobába, és rázárta az ajtót.
Hamarosan léptek zaja hallatszott az udvarról, és kisvártatva betoppant egy rendőr. Kikiáltott a társának: „Úgy van ahogy gondoltuk, itt a gyilkos!”
A két rendőr odaállt a vélt gyilkos elé, végigmérték őt, és az egyik megkérdezte tőle: „Te vagy a gyilkos?” De az egy árva szót sem szólt.
„Ugyan minek kérdezed!” vágott közbe a másik. „Nem látod, hogy a ruhája csupa vér! Bilincset rá, és gyerünk!”
Megbilincselték az idősebb testvért, és hosszú, kivilágítatlan utcákon át a fogházba vitték.

Másnap reggel elővezették a foglyot a kihallgatásra, de az minden faggatásra csak ennyit mondott: „Tudom, hogy meg kell halnom ezért a nagy bűnért, és minél előbb, annál jobb.”
Pár nap múlva törvényszék elé állították. A bíró megvizsgálta a véres ruhát, és kijelentette: „Ez az eset annyira világos, hogy nincs szükség további bizonyítékokra.”
„Van ügyvéded?” kérdezte.
„Nincs.” felelte a vádlott.
„Kívánsz felhozni valamit a mentségedre?”
„Nem, nem kívánok.” hangzott a tisztán érthető, határozott válasz, és a nemeslelkű testvér félénken lehajtotta a fejét, hogy tekintetével el ne árulja az ártatlanságát.
Befejezték a tárgyalást, és kimondták rá a halálos ítéletet.
Kivégzése előtti estén az elítélt váratlanul megszólalt. Magához kérette a börtönigazgatót, és azt mondta neki:
„Igazgató úr, ha megkérem, teljesítené egy halálra ítélt utolsó kérését? Egy levelet szeretnék írni, papírra és tollra lenne szükségem és egy kis pecsétviaszra, hogy a levelemet lepecsételhessem. És megígéri nekem Isten előtt, hogy a pecsétet nem töri fel, hanem ezt a levelet a halálom után eljuttatja a címzetthez? Biztosíthatom róla, hogy semmi rossz szándék nem vezet, hiszen holnap úgyis megjelenik a lelkem Isten színe előtt.”

Az igazgató gondosan figyelte az elítélt arcát. Nem kételkedett szavai igazában, és nem volt szíve megtagadni a kérését. Elhozta a kért dolgokat, és megígérte, hogy a kérést teljesíteni fogja. Este átvette a lepecsételt levelet.
Elmúlt az éjszaka – kinek a békés nyugalom, kinek a szenvedés éjszakája – melyet az elítélt álmatlanul, de teljes békességben, térdein imádkozva töltött.
Hajnalban hajtották végre rajta az ítéletet.

Nem sokkal ezután egy hírvivő kopogtatott be a „két testvér” házába. Levél volt a kezében. Sápadt arcú, ijedt tekintetű férfi nyitott neki ajtót, és átvette a levelet. Jó darabig csak nézte a borítékot, mintha rosszul lett volna címezve. Végül feltörte a pecsétet. Olvasni kezdte a sorokat… és hangos jajveszékelésben tört ki.
Az ajtóhoz rohant… azután vissza, és fel-alá futkosott a szobában, mintha eszét vesztette volna. Csupán pár sor volt a levélben:
„Holnap a te ruháidban meghalok helyetted. Te pedig az én ruhámba öltözve ne feledkezz meg rólam. Élj szentül és igazán.!”

„Meghalok helyetted!” – ez a két szó teljesen megrendítette, összetörte a ifjabb fivér szívét, melyet a bűn és a rettegés kőkeménnyé tett. Mintha mély álomból riadt volna fel, egyszerre felkiáltott: „Hátha még nem halt meg!”
Elrohant, hogy megmentse a bátyját. A börtönnél megállították. Mindenáron az igazgatóval akart beszélni. Annyira rimánkodott, hogy végül az igazgató elé vezették.
„Meghalok helyetted” – ez a két szó a börtönigazgató szívébe is belemarkolt, ahogy a levelet elolvasta. Eszébe jutott a halálraítélt komoly kérése, és az előtte eddig érthetetlen nyugalom, újra maga előtt látta az elítélt ártatlan, esdő tekintetét, melynek nem tudott ellenállni…
A bíróra ugyancsak nagy hatással volt a levél. Kérdőre vonta az igazi bűnöst, aki őszintén bevallott neki mindent: elmondta, mennyi bűnt követett el, míg a legutolsó gaztettét elkövette, és azt is, hogy nagyon félt, ezért hallgatott eddig gyáván. Végül azt mondta: „Öljenek meg, mert megérdemlem, hogy meghaljak.”

De a kivégzett szava szent volt a bírónak, szentnek tekintette a maga teljes horderejében. Ilyen nagy önfeláldozás nem történhetett hiába, hiszen az igazságszolgáltatás teljes elégtételt kapott.
A bíró különös részvéttel tekintett arra, aki ilyen nagy szeretet-megnyilvánulás tárgya volt, és úgy érezte, hogy nincs joga a bebörtönzéséhez, még kevésbé arra, hogy halálra ítélje.
Élet és szabadság lett tehát az ifjabbik testvér elvitathatatlan osztályrésze.
Kezében bátyja levelével, mint kegyelmet kapott gonosztevő tért vissza az otthonába, ahol összetört szívét Isten elé vitte: elmondta nagy szomorúságát és bűnbocsánatért esedezett. Könnyek között kérte Istent: „Uram Isten, ne engedj meghalnom a bűneimben! Hiszen a testvérem már meghalt értük! Légy segítségemre, hogy legyőzhessem a bűnt! Tégy méltóvá annak ruhái hordozására, aki meghalt helyettem! Segíts, hogy megóvjam ezt a ruhát minden szennytől! Te végy védelmedbe, és őrizz meg a bűntől!...”

Ettől kezdve annyira megváltozott az élete, hogy alig ismertek rá az emberek. Úgy élt közöttük, mint valami idegen, de a szíve tele volt szeretettel és részvéttel irántuk.
Eleinte mindent elkövettek volt cimborái, hogy a régi életmódja folytatására bírják. Rá akarták beszélni, hogy menjen velük oda azután is, ahová azelőtt olyan szívesen járt, de minden hívásukra csak egy szelíd, de határozott válasza volt: „Ebben a ruhában nem mehetek olyan helyre, ahová a bátyám nem ment volna soha.”
Végül a cimborák elmaradtak. Ám az emberek egyre nagyobb tisztelettel tekintettek rá. Látták Istennek átadott életét, és sokakban felébredt a vágy, hogy kövessék a példáját. Az évek során bizonyságtevő élete nyomán sok szép gyümölcs fakadt.
Aztán eljött az ideje, hogy az örökkévalóságba költözzön. Utolsó kívánsága szerint bátyja ruhájában temették el. Ez barátai és ismerősei számára örökre emlékezetes maradt.”

Mi ennek a kis történetnek a jelentősége?

A Biblia azt tanítja, Jézus Krisztus annyira szeretetett minket, hogy az életét adta értünk. Nem csak azért, hogy megmentsen minket az eljövendő ítélettől, hanem hogy teljesen szabaddá tegyen a bűntől – annak minden következményétől és hatalmától – és erőt adjon arra, hogy az igazságnak élhessünk.

Gondol meg, hogy Jézus a Te ruhádba öltözve, a Te bűneiddel terhelve halt meg helyetted… hogy Te cserében az üdvösség ruhájába öltözve, az Ő dicsőségére élj szentségben és igazságban.
Mert az Úr Jézus nem szégyelli testvéreinek mondani azokat, akikhez mindenben hasonlatossá lett, kivéve a bűnt, hogy őket, és velük együtt Téged is kiemeljen a bűn nyomorúságából, és isteni természet részesévé, és királysága örökösévé tegyen.

Mert azt, a ki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ő benne.
(2 kor. 5,21.)

Úgy vélekedvén, hogy ha egy meghalt mindenkiért, tehát mindazok meghaltak; és azért halt meg mindenkiért, hogy a kik élnek, ezután ne magoknak éljenek, hanem annak, a ki érettök meghalt és feltámasztatott.
(2 Kor. 5.15)

A ki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk: a kinek sebeivel gyógyultatok meg.
(1 Pét. 2.24)

Arról ismertük meg a szeretetet, hogy Ő az ő életét adta érettünk: mi is kötelesek vagyunk odaadni életünket a mi atyánkfiaiért.
(1 Ján. 3.16)

Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.
(Ján. 15.13)

Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, mint igaz a nem igazakért, hogy minket Istenhez vezéreljen; megölettetvén ugyan test szerint, de megeleveníttetvén lélek szerint.
(1 Pét. 3.1 )

Mindaz, a ki az Úrnak nevét segítségül hívja, megtartatik.
[FONT=&quot](Csel. 2.21)[/FONT]
 

Asperrimus

Állandó Tag
Állandó Tag
Egy szürke folt a vásznon

A fiatal festő vizsgálódó szemmel nézi a festményt, amelyen hetek óta dolgozik. Még egyszer elő kell vennie a palettáját. Ide még egy vonást, oda még egy kis világosabb kéket. Képének nagyszerű témája: a tékozló fiú hazatérése.

Már csaknem készen van a kép. Csaknem? Igen, Tulajdonképpen majdnem készen van, mert már csak egy viszonylag kicsiny szürke folt van rajta, amely még a nyers szürke vásznat mutatja. Majdnem készen? Nem, tulajdonképpen nem, hiszen még hiányzik róla az, ami, vagy inkább aki a legfontosabb: ő, a tékozló fiú. Minden más készen van, és nagyon jól sikerült. Itt van az atyai ház, teljes pompájával és gazdagságával, az örvendező szolgák, jól gondozott állatok a pásztorokkal, a ringó gabonatáblák és az útszéli virágok.Amott a háttérben a csöndes táj, erdős hegyeivel, fölöttük az ég világoskékjével. De mindenekfölött az atya tiszteletet parancsoló, és mégis kimondhatatlan jóságot sugárzó alakja, amely uralja a képet.

Az atya a ház előtt áll. Arcáról leolvasható, hogy már régen vár valakire, régóta tekint naponta háza lapos tetejéről a messzi távolba. És most, hogy megpillantotta azt, akit várva várt, nagy örömében elébe szalad és nézi... kit néz? - tulajdonképpen még csak azt a szürke foltot. A tékozló fiú üres helyét. De őt még nem festette meg a művész. Ugyan, miért nem? Nos, azért, mert a mi festőnk már régóta keresi azt a fiatalembert, aki modell lehetne a tékozló fiúhoz. Mindeddig azonban még nem talált megfelelő személyt hozzá. Megvan vele kapcsolatban a maga határozott elképzelése.

És ahogy egyszer London nyomornegyedében barangol, hirtelen megpillantja őt. Ritkán lehet ilyen elzüllött emberi alakkal találkozni. Kuszán lelógó haj, borostás áll, teste csupa szenny, inkább rongyokba, mint ruhába öltözve, fiatal, és mégis elgyötört, úgy áll ott egy omladozó falnak támaszkodva. Egykor finom arcvonásain az élet terhei és szenvedélyei otthagyták kitörölhetetlen nyomukat. Félig ifjú még, és mégis aggastyán. Emberi ábrázat, szinte a felismerhetetlenségig eltorzulva.

Alig hallja, ahogy a festő megszólítja. Csak amikor az egy ezüstpénzt tart elébe, csillan fel némi fény eltompult szemében. Azután hamarosan létrejön az alku, az ember megértette, miről van szó. Holnap délután három órakor - úgy, amint van - jelentkeznie kell a festőnél. A címet megtalálja a névjegyen, gazdag lakoma és bőséges díjazás vár reá. Előlegként azonnal átad neki a festő tíz fontot.

Gyorsan eltelik a nap. Amikor másnap, pontosan a megbeszélt időben csöngetnek a festő ajtaján, gyorsan kinyitja az ajtót. Mindent elkészített: örömmel várja, hogy végre befejezhesse a képet. De ki ez? Egy idegen férfi áll ajtaja előtt. Az ismeretlen őt keresi. Jó, de nem most. Most dolgozni akar, be akarja fejezni a képét, most másvalakit vár. Éppen el akarja küldeni az idegent, amikor az előhúz valamit a zsebéből, és a festő elé tartja: egy névjegyet, rajta a festő írásával és címével. Most már minden világos előtte. A fiatalember az a szánalmas alak, akit tegnap a nyomornegyedben fölszedett - az áll előtte. De megfürödve, vadonatúj ruhában, borbélynál is volt, aki megborotválta és rendes frizurát készített neki. Micsoda csalódás! A züllött fiatalember, ostoba buzgóságával mindent elrontott. Így nem használhatja a festő, mérgesen csukja be az orra előtt az ajtót.

A befejezetlen kép továbbra is befejezetlen marad. A szürke folt a vásznon továbbra is szürke marad. Az üres folt a hűséges és jóságos atyával szemben továbbra is üres marad. S mindez azért történt így, mert akinek jönnie kellett volna, úgy, amint volt, nem úgy jött. Jött ugyan, de nem úgy, ahogy megállapodtak. Így nem volt elfogadható.

Tudod-e, hogy manapság milyen sok ember cselekszik ugyanilyen helytelenül? Meglehet, hogy te magad is ilyen elveszett, kielégítetlen állapotban vagy. Vágyakozol a tiszta, boldog élet után. De talán te is egészen tévesen képzeled el, hogyan kerülhetnél ki ebből a boldogtalan állapotból. Ahelyett, hogy úgy jönnél Uradhoz és Megváltódhoz, amint vagy, hogy Ő vegye el bűneidet, előzőleg te magad igyekszel megjobbítani magadat. Ahelyett, hogy mindent megmutatnál Neki, és úgy várnád a bocsánatát, talán valamilyen előnyös oldaladról szeretnéd meggyőzni Őt. Milyen kár! Mert ekkor be kell zárulnia az ajtónak, amely elválaszt a Szent Istentől, ahelyett, hogy kinyílna az. Mert Isten és az ember között másként szól az egyezség. Isten Fia azért jött, hogy az elveszetteket keresse és tartsa meg, és Ő a súlyosan megterhelteket hívja magához ( Lk 19,10; Mt 11,28 ). Nekik akar nyugalmat és békességet adni.

Olyan egyszerű dolog Isten boldog gyermekévé lenni. Talán még éppen a te számodra üres képünkön az a szürke hely. Töltsd ki!
Amint vagyok, csak úgy jövök,
Nem az erőm, de szent erőd,
A véred mos le minden bűnt,
Isten Báránya, ím jövök!

( Részlet Friedhelm König Rólad van szó című könyvéből. )
 

Asperrimus

Állandó Tag
Állandó Tag
A Szellem iskolája

Szellemmel való betöltekezésemnek ezekben a korai napjaiban olyan voltam, mint a szivacs, éhes a megismerés minden kis morzsájára, amit a Szellemről és működéséről megtudhattam, és áhítoztam arra, hogy mindig ott legyek, ahol Ő működik. Marsha nővér bemutatott néhány karizmatikus imacsoportban a lubbocki körzetben, melyekbe hűségesen el is jártam. A gyülekezetbe is elkezdtem újra járni.
A legfontosabb dolog, amire rájöttem, az volt, hogy mennyire keveset tudok a Szent Szellemről. Mindig egy kicsit bizonytalan volt személye számomra. Úgy éreztem, hogy Jézus szavai adják meg nekem a kulcsot a Szellem szerepének megértéséhez, amikor „székfoglaló beszédében" a názáreti zsinagógában Ézsaiás szavaival jelentette ki a következőket:
„Az Úrnak Lelke van énrajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyitását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat, hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét." Lukács 4:18-19.
Felismertem, hogy amikor az Úr Szelleme hozzánk jön, akkor felken minket, hogy menjünk és cselekedjük Istennek, az Atyának dolgait: hirdessük az evangéliumot, gyógyítsuk a betegeket, szabadon bocsássuk a foglyokat. De mit jelent ez a számomra? Mire akar az Úr engem felkenni? Hova akar engem küldeni?
A válasz, amit ima közben kaptam, meglepő volt. Szabályosan megkérdeztem az Urat: „Mit akarsz, hová menjek?" 1972-ben egy reggelen szó szerint álmomból ébresztett fel azzal a túláradó érzéssel, hogy menjek dolgozni a lubbocki Értelmi Fogyatékos Gyermekek Állami Iskolájába.

Az biztos, hogy nem ezt vártam, de minél többet kerestem Istent világosságért az elhívásomról, annál jobban nőtt ez az érzés bennem. Úgy tűnt, az Úr mondja: „Apja vagyok az árváknak, és megbízlak téged. Elküldelek az én szeretetem követeként ezekhez a kicsikhez, akikről a világ elfelejtkezett."

Egy általam látogatott imacsoport egyik nőtagja az iskola alkalmazottja volt. Amikor elmondtam neki az Úrtól vett kijelentésemet, egészen izgalomba jött, és azonnal megszervezett nekem egy ismerkedést az iskolával.

A lubbocki állami iskola néhány mérföldnyire volt a várostól. A környék az iskolához hasonlóan elég sivár: talán tizenöt alacsony, vaskos, betonból és salakból épített házat vett körül egy magas, tetején láncokból összerakott kerítés. Itt-ott látszott néhány bokor és egy-két facsemete. Első benyomásom az volt, hogy az egész úgy néz ki, mint egy rosszul biztosított börtön.
Az itt élő gyerekek tragikus esetek voltak. Néhányuk heroinfogyasztó anyától született. Mások szadista szülőktől származtak. Sokuknak borzalmas születési rendellenességei voltak. Mindegyikük súlyosan fogyatékos volt. Emlékszem azokra a fiúkra és lányokra, akik noha fizikailag huszonévesek voltak, értelmileg nem voltak egyévesnél idősebbek. Néhány közülük termete és kora ellenére túlméretezett bölcsőben feküdt élete végéig.

Az ide kerülő gyerekeket tényleg elfelejtette a világ. Az állam gondoskodott róluk. A legtöbb esetben szüleik vetették el őket. Sokukat soha senki nem látogatta, még születésnapjukon vagy karácsonykor sem. Az Úr az Ő igéjét juttata eszembe:
„Hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én te-rólad el nem feledkezem." Ézsaiás 49:15.
Azon a napon, amikor bemutattak az intézetben, körbejártunk mindent. Láttam egy kisfiút, akit családja évekig egy csirkeólban tartott bezárva. Minden bizonnyal ez volt az egyetlen mód, hogy megfékezzék. Ő azt hitte, hogy csirke, és úgy járt le-fel, hogy közben karjait szárnyként emelgette, és úgy kotkodácsolt, mint egy tyúk. Megmutatták a „maszatoló-fantom" tevékenységének nyomait is, aki úgy csúfította el az épületek falait, hogy amikor senki nem látta, bemázolta azokat ürülékkel.

Minden egyes épület körülbelül harminc gyereknek adott otthont, akik szellemi fejlődésük foka szerint voltak csoportosítva. Valamilyen bizarr ötlet folytán az épületeket virágokról nevezték el.
Számomra a legemlékezetesebb két épület, a „Rózsa" és a „Liliom" volt. Ezekben olyan gyerekek laktak, akiknek szellemi szintje másfél és három év között volt. Sokan testi funkcióikat is alig tudták irányítani, emiatt pelenkát kellett hordaniuk. Hihetetlen bűz volt ezekben az épületekben. Nagyon érzékeny vagyok a szagokra, úgyhogy alig vártam, hogy ismét a szabad levegőn lehessek.

Aznap éjjel szívből imádkoztam, ha nem is túl szellemi módon: „Uram, tudom, hogy Te engem az állami iskolába küldesz. Engedelmeskedni akarok Neked. De Uram, kérlek, ne küldj engem a Liliomba vagy a Rózsába. Nem bírom elviselni azt a szagot. Küldj bárhová Uram, de ne oda."
Szükséges ezek után elmondanom, mi történt? A következő reggelen az eligazításon a vezető így szólt hozzám:
- Mahesh, láttunk téged a gyerekekkel. Nagyszerűen bánsz velük. Úgy gondoljuk, be tudsz segíteni a Liliomban.
„Köszönöm, Uram" - gondoltam magamban.
Így vigyázóként kezdtem a munkát, miközben tanultam, hogy megszerezzem az angol nyelvi diplomát. Hamarosan bekerültem egy pszichológiai különítménybe, amit az úgynevezett „operatív kondicionálásra" hoztak létre. Egyszerű célokra akartuk rávezetni a gyerekeket úgy, hogy azokat lépésekre bontottuk, és nekik egyszerre csak egy lépést tanítottunk meg. Pozitív megerősítést kaptak, amikor jól csinálták, így megjutalmazva érezték magukat. Ilyen módon tanítottuk őket hónapokon keresztül arra, hogyan vegyék fel az ingüket, vagy hogyan menjenek ki a fürdőszobába.
Ennyi történt a természetes szinten. Szellemi szinten ez egészen más ügy volt. Rájöttem, hogy az állami iskola az én személyes „szellemi iskolám". Gyakorlóterep volt későbbi szolgálatom, bibliaismeretem és tanulmányaim számára.

A szeretet csodákra képes

Az Úr túláradó szeretet adott belém e gyerekek felé. Nehéz ezt megmagyarázni. Olyan volt, mintha az Úr a szívéből egy kis darabot letört és belémhelyezett volna. Úgy szerettem azokat a gyerekeket, mint a sajátjaimat. Nem sok idő telt bele, s már a bűz sem zavart.

Kilenc órás műszakban dolgoztam a Liliomban általában az ambuláns gyerekekkel, akik önállóbbak voltak. Amikor letelt a szolgálat, átmentem a nem ambuláns részbe, hogy együtt legyek az ott lévőkkel. Nagyon szerettem őket. Attól a gondolattól, hogy életük hátralévő részét ezekben a gyerekágyakban kell tölteniük, szinte megszakadt a szívem.

Tudtam, hogy Isten is szereti őket és azt akarja, hogy az Ő szeretetét én közvetítsem feléjük. Nem tudtam igazán, hogy mit kell velük tenni vagy hogyan kell imádkozni értük, egyszerűen csak magamhoz öleltem őket, és halkan imádkoztam szellemben. Gyakran órákat töltöttem velük egy hintaszékben, nyelveken imádkozva és énekelve.

Egy kislány különösen megérintette a szívemet. Laurának hívták. Édesanyja erős kábítószereket fogyasztott terhessége alatt, így a gyermek vakon és súlyosan fogyatékosan született. A szolgálatom utáni órákban felváltva a különböző nem ambuláns részlegekben töltöttem az időmet, de egyre többször mentem be Laurához. Nagyon fontossá vált a számomra.

Egyik nap munkaidő alatt mentem be hozzá. Ekkor már néhány hete imádkoztam érte úgy, hogy magamhoz szorítottam. Ahogy az ágyához közeledtem, felém fordult és karjait nyújtotta felém, hogy üdvözöljön! Több munkatársam ott volt. El voltak bűvölve: „Láttad ezt?" - mondogatták egymásnak. Laura korábban semmilyen reakciót nem mutatott környezete felé, még akkor sem, ha megérintették. Most észrevett engem szinte a terem túloldaláról. Lehetséges, hogy nyílófélben van a szeme? Lehetséges, hogy az Úr meggyógyítja őt ...az én imáim által?
Nem sokkal ezután hasonló élményem volt egy kisfiúval, aki egy szörnyű fejlődési rendellenességgel született. Gerince eldeformálódott, és nem tudott ülni. Miután több hétig imádkoztam vele, hirtelen képes volt felülni. A háta meggyógyult!

Amennyire vissza tudok emlékezni, soha nem imádkoztam kifejezetten azért, hogy ezek a gyerekek gyógyuljanak meg. Anyámért imádkoztam így, mert az Úr mondta nekem, hogy ezt tegyem. Egyébként sem voltam hozzászokva a gyógyulásért való imához. Amikor a gyerekekkel voltam, egyszerűen magamhoz öleltem őket és imádkoztam, hogy az Űr valahogy tegye őket képessé arra, hogy az Ő szeretetét rajtam keresztül megtapasztalják. Legalább annyira csodálkoztam, mint a többiek, amikor az állapotuk javulni kezdett.

Sok leckét tanultam meg a szellem iskolájában. Kezdeti találkozásom Marsha nővérrel már megtanított arra, hogy Isten bármely háttérből származó férfin vagy nőn keresztül képes működni. Itt voltam én, egy hindu fiú, akit baptisták térítettek meg, és a Szellem cselekedeteiről egy római katolikus apácától hallott először! Azóta nem néztem le egyetlen gyülekezetet sem, és nem jelentett problémát, hogy bármelyikükön keresztül átvegyem az Úr tanítását.

Most azt tanultam, hogy Isten ereje az ő szeretetében található meg. Amikor Isten elküldött az Állami Iskolába, nem mondta, hogy „az én erőm és csodáim követeként küldelek." Azt mondta: „Az én szeretetem követeként küldelek el téged." Így is láttam magam, és ennek megfelelően is imádkoztam a gyerekekért; azt kértem, hogy Isten tegye valóságossá szeretetét feléjük. A gyógyulások szinte melléktermékként jöttek. Megtanultam, hogy a szeretet egyedül is képes csodákra.

És megtanultam még egy leckét, ami az évek során nagyon fontossá vált számomra. Amikor emberi tragédiákkal és szenvedéssel találkozom, soha nem kérdezem az Urat: „Miért?"
Sokszor erős volt a kísértés, ahogy ott ültem hintaszékemben egy nyolc éves gyereket tartva, akinek súlyos fizikai torzulásai és különböző szellemi fogyatékosságai voltak, hogy megharagudjak Istenre. „Hogyan hagyhattad, hogy ez megtörténjen? Egyáltalán, milyen Isten vagy te?"

Megláttam, hogy ez a gondolkodásmód egy humanista elméből jön, nem Isten mindentudásából. Ki vagyok én, hogy a lábammal toporzékolok és öklömet rázom Isten felé, mintha ő nem érné fel ésszel az én mércémet? Én a követe voltam, nem az ellenzéke. Nem az én dolgom volt, hogy ítélkezzem fölötte.
Az imával töltött hosszú órák alatt az Úr szólt hozzám: „Te csak dicsérj engem." Ahogy ezt tettem, halkan énekelve vagy imádkozva nyelveken, Ő segített nekem, hogy megértsem: a körülöttem lévő sok szívtépő tragédia a gonosz munkája, a Sátáné és nem Istené. A Sátán az, aki azt keresi, hogyan ölje és semmisítse meg az emberi lényeket. Isten viszont a javunkat akarja. Nekünk Isten követeként az Ő szeretetét kell elvinnünk a gonosz viszonyok közé, hogy Ő győztes lehessen az ördög munkája fölött.

Egy kijózanító lecke

Továbbra is tanulnom kellett. Például még nem volt gyakorlatom abban, hogyan ismerjem fel percről percre a Szellem hangját és vezetését. Egy esetben ez majdnem tragédiával végződött.
Délután két óra volt. A Liliomba mentem, az egyik fiúterembe, hogy délután ott dolgozzam. Ahogy elkezdtem tevékenykedni, hallottam magamban egy hangot, amint mondja: „Menj vissza a Rózsába!"
Először nem is tudatosodott bennem, mi történik. Nem fogtam fel, hogy a Szent Szellem szól hozzám. Azt gondoltam, hogy egy futó gondolat, ami átröppen az elmémen. Aznap reggel már voltam a Rózsában, és semmi okát nem láttam annak, hogy visszamenjek, így félresöpörtem a gondolatot, és folytattam a munkámat.
Néhány pillanat múlva újra jött a hang: „Menj vissza a Rózsába!" Felismertem, hogy az Úr szól hozzám.
Ma már nem szokásom, hogy visszabeszéljek az Urnák, különösen nem lázadó módon. De akkor elfoglalt voltam és ideges, így kissé ingerült lettem. „Uram - mondtam. - Már voltam a Rózsában ma reggel. Néhány dolgot el kell végeznem itt, a Liliomban."
Kis szünet következett, majd újra hallottam, ezúttal nagyon hangsúlyosan. „Menj vissza a Rózsába - most!"
Amilyen gyorsan csak tudtam, letettem azt, amivel foglalatoskodtam, odaszóltam a többieknek, hogy mindjárt jövök, majd átrohantam a Rózsa nevű épületbe. Az elém táruló kép ijesztő volt.

Az állami iskolának volt egy „nevelő nagyszülők" nevű programja, melynek keretén belül a környéken lakó nyugdíjas házaspárok „adoptálhattak" egy gyereket és szárnyaik alá vehették - meglátogathatták, hozhattak neki ajándékokat születésnapján, és így tovább. Az egyik kislány a Rózsából a délutánt nevelő nagymamájával töltötte. Helennek hívták, és talán tizennégy éves lehetett.

Itt volt az ideje, hogy a nagymama távozzon, így Helent visszavitte az épületbe, és az egyik helyiségben magára hagyta. De sajnos rossz helyen tette le. Nem vette észre, hogy az elkülönítő szobába vitte, amit arra használtunk, hogy a veszélyes vagy zavart viselkedésű gyerekeket tartsuk ott átmenetileg.
Ebben az esetben egy húszas éveiben járó leányt kellett itt tartanunk, aki negatívan reagált a kezelésre, és agresszívvá vált. Helen hirtelen kettesben maradt vele, magára hagyatva. Amikor az idősebb lány meglátta, elkezdett őrjöngeni. Helen halálra rémült. Kiáltani akart, valakit riasztani, de nem tudott. Süketnéma volt. Képtelen volt beszélni vagy kiáltani.

Amikor az egyik ott dolgozó rutinellenőrzésre benézett az elkülönítőbe, észrevette, hogy az idősebb lány kegyetlenül veri Helent egy cipővel. Helen arca helyén hurkák, vágások és zúzódások voltak. Nagy könnyek folytak le rajta, ahogy némán sírt, miközben ütötték.

Amikor beléptem az ajtón, Helent körülvették a tanárok, dolgozók és gondozók, hogy megnyugtassák. Nagy, jéggel telt zacskókat tettek arcára, hogy a fájdalmat enyhítsék. Egy éles szúrást éreztem a szívemben. Most már tudtam, miért mondta az Úr: „Menj vissza a Rózsába" - és én nem hallgattam rá!
Leültem Helen ágya mellé, és belenéztem nagy, félelemmel teli szemeibe. Arca duzzadt és bíborszínű volt a kapott
ütésektől.

„Hello, Helen - szólaltam meg. - Szeretlek téged. Megérted ezt?" Akaratlanul is elgondolkodtam: Ha hamarabb engedek az Úr felszólításának, meg tudtam volna-e óvni őt ennek a szörnyűségnek a bekövetkeztétől? „Tényleg szeretlek téged - folytattam. - És ez még nem minden. Jézus is szeret
téged."
Amint kimondtam ezeket a szavakat, a helyiségben teljes békesség lett. Olyan volt, mintha egy láthatatlan valaki behozta volna oda a békességet. A jobb kezemben is egy furcsa érzés támadt. Egyfajta bizsergés volt, mintha valami - valamilyen erő vagy energia - folyna belőle.

Folytattam az imádkozást. Néhány másodpercen belül Helen arca elkezdett megváltozni. A feketére és kékre vert részek - szó szerint fekete és kék - mélyvörösbe váltottak, majd halványabb vörösbe, aztán rózsaszínbe, végül teljesen normális bőrszínbe. Az egész nem tartott tovább két percnél. Még egyszer sem láttam, hogy az Úr ilyen rövid idő alatt ennyire gyökeres változást vitt volna végbe. A brutális verés következményeit visszafordította, és meggyógyította ezt a kedves kislányt - a szemeink előtt!
A nővér és az ott dolgozók, akik ezt végignézték, elámultak. Egyfolytában mondogatták egymásnak: „Láttad ezt? Láttad ezt?" Osztoztam ámulatukban, de nem szóltam egy szót sem. Egy darabig csendesen álltam, majd megfordultam és elmentem. Érzelmeim túláradtak bennem. Isten létfontosságú leckét adott nekem, és én abban a pillanatban megfogadtam, hogy soha nem felejtem el. Soha többé nem fogok késlekedni, amikor hallom az Úr hangját.

Ima és böjt által

Amikor az Úr az Értelmi Fogyatékos Gyermekek Állami Iskolájába küldött, az egyik igeszakasz, amit adott nekem összefoglalta, hogy milyen módon akar ő ott cselekedni. A 27. zsoltárból volt. Mintha az iskolában lévő gyerekek imája lett volna, amire az Úr válaszolni akar:
„Halld meg Uram, hangomat - hívlak! Irgalmazz nékem, és hallgass meg engem! Helyetted mondja a szívem: Az én orcámat keressétek! A te orcádat keresem, oh Uram! Ne rejtsd el orcádat előlem; ne utasítsd el szolgádat haraggal; te voltál segítőm, ne taszíts el és ne hagyj el engem, üdvösségemnek Istene! Ha atyám és anyám elhagynának is, az Úr magához vesz engem." Zsoltárok 27:7-10.

Úgy tűnt nekem, hogy ezek a gyerekek - bár nem valószínű, hogy felfogták vagy kifejezték volna - valamilyen rejtélyes módon mind az Urat keresték. Elnyomottak és kitaszítottak voltak, talán jobban, mint bárki, akit addig megismertem.
Mégis, súlyos hátrányaik ellenére, úgy tűnt, hogy mélyen bennük valami ösztönösen reagál Isten szeretetére, gyengédségére és könyörületességére. Minél jobban engedtem, hogy a Szellem átfolyjon rajtam, annál többet kaptak az Úrtól. Gyakran a változások nagyon finomak voltak és hosszabb időt vettek igénybe. Más esetekben viszont az Úr gyorsan és drámaian cselekedett. Néha egyenesen ijesztő volt.

Stevie esete

Az egész iskola egyik legszívszorítóbb esete egy Stevie nevű fiú volt. A Down-kór (mongolizmus) szélsőséges esete volt. Tizenhat évesen szellemi életkora nem volt több, mint két év. Stevie úgynevezett „verekedő" volt. Szakszerűbben kifejezve „öncsonkító". Valami mindig arra késztette, hogy ökleit összetéve durván üsse-verj e saját fejét és arcát. Ezt szinte folyamatosan művelte, arca a sokévi ütlegeléstől már olyan volt, mint egy nagy bőrkeményedés. Bőre vastag és durva volt, mint az alligátor páncélja. Fülei groteszkül megnagyobbodtak, szemei duzzadt rések, ajkai feketék és deformáltak. Megkértek, hogy alakítsak ki egy fejlesztő programot abból a célból, hogy abbahagyja önmaga verését.

Mit tehettem? A munkatársak, amint megtudtam, már mindent megpróbáltak, amit csak lehetett Stevie bizarr viselkedésének megfékezésére. A feljegyzésekban az állt, hogy egy ideig elektrosokk-terápiával kezelték. Ez a negatív megerősítés szélsőséges eszköze volt. Stevie-re rákötöttek egy sor elektródát. Amikor elkezdte ütni magát, kapott egy áramütést. Az volt az elképzelés, hogy egy idő múlva kapcsolatba hozza a nemkívánt viselkedést (önmaga verése) és a fájdalmas következményt (áramütés), és abbahagyja azt.

De nála ez nem működött. Talán hat hónapig tartott a kezelés, de a feljegyzések azt mutatták, hogy állapota inkább rosszabbodott, mint javult, így az elektrosokk-kezelést abbahagyták.
Végső kétségbeesésükben gondozói egy durva, de hatékony módszert találtak ki arra, hogy Stevie-t megvédjék önmagától. Karjait hosszú, merev sínekbe kötötték, amelyek nyújtva tartották azokat. Úgy járkált az intézetben mereven pányvázva, mint valami repülőgép.

Ez egészen jól bevált, de nem volt tökéletes. Néhány gyerek viszonylag hamar észrevette, Stevie milyen könnyen
támadható, amikor így ki van merevítve. Kitaláltak egyfajta játékot: egy nagyobb fiú Stevie háta mögé lopakodott és meglökte, mire ő előretántorgott, majd mivel karjaival nem tudta az esést kivédeni, arcára esett a betonon. A gyerekek ezt különösen mulatságosnak találták.

Fogalmam sem volt róla, mit tegyek Stevie-vel. Annyi mindent megpróbáltak, én mit találhattam még ki? Ugyanakkor vele kapcsolatban is felfigyeltem arra a szokatlan jelenségre, amit annyi más gyereknél is észrevettem: Ő is mintha megérzett volna valamit Isten szeretetéből rajtam keresztül, és így különösképpen vonzódott hozzám. Amikor vele voltam, a szörnyű „verekedés" egy időre megszűnt. De nem tűnt el teljesen, és amikor nem voltam vele, rosszabb volt, mint bármikor.

Egyik nap Stevie hozzám futott a gyerekek kegyetlen „játéka" után. Valaki arcával előre a földre lökre. Orra eltört, és alsóajka felrepedt. Vér, könnyek és piszok csorgott az arcán. Karjaimba vetette magát megállíthatatlanul zokogva.
Annyira zavart és csalódott voltam, hogy nem tudtam, mit tegyek. „Uram - imádkoztam. - Te küldtél engem ezekhez a gyerekekhez szereteted követeként. Mi legyen Stevie-vel? Ez nem mehet így tovább. Hogyan mutathatom meg neki a Te szeretetedet úgy, hogy megváltozzon tőle?"
Ahogy ezt imádkoztam, hallottam a Szent Szellem hangját mélyen bennem. Egyszerűen ennyit mondott: „Ez a fajzat semmivel sem űzhető ki, csupán könyörgéssel és böjtöléssel."
Azonnal tudtam, hol hallottam ezeket a szavakat. Márk evangéliumának kilencedik fejezetében Jézus találkozik egy férfival, akinek a fiát egy gonosz szellem kínozza. A fiú apja elmondja, hogy a démon „ahol csak előfogja, szaggatja őt, ő pedig tajtékot túr, a fogát csikorgatja és elfonnyad... És gyakorta veté őt tűzbe is, vízbe is, hogy elveszítse őt..." Márk 9:18, 22.

Úgy tűnik, Jézus tanítványai megpróbálták a démont kiűzni, de eredménytelenül. Jézus megdorgálja a gonosz szellemet: „Te néma és siket lélek, én parancsolom neked, menj ki belőle, és többé belé ne menj! És kiáltás és erős szaggatás között kiméne;" Márk 9:25-26. Később, amikor a tanítványok megkérdezik, hogy az ő igyekezetük a démon kiűzésére miért volt annyira eredménytelen, Jézus megmagyarázza: „Ez a faj semmivel sem űzhető ki, csupán könyörgéssel és böjtö-
léssel" Márk 9:29.
Nem mondhatnám, hogy sok vigasztalást vettem mindebből. Az biztos, hogy az evangéliumi történet hasonlónak tűnt Stevie helyzetéhez több vonatkozásban is. Mint a történetben szereplő fiatalember, Stevie is hajlamos volt az önpusztításra. És amiként a tanítványok, munkatársaim is eredménytelenül próbáltak meg mindent a siker érdekében.
Az evangéliumban szereplő fiú azonban nem volt beteg vagy szellemileg visszamaradott. Nem volt Down-kóros sem, csupán egy gonosz szellem nyomorgatta. Lehetséges, hogy Stevie-t is...?

Mérkőzés a gonoszság urával

Beleborzongtam, ha eszembe jutott egy másik incidens, amikor szemtől szembe találkoztam a Gonosz működésével. Néhány hónappal korábban történt, amikor az egyetemi terület melletti vendéglő üzletvezető-helyetteseként dolgoztam. Akkor még nem töltekeztem be Szellemmel, és nagyon kevéssé voltam tudatában a szellemvilág valóságosságának.

Főszakácsunk, Ken, megkért, hogy Tony nevű tizenkilenc éves fiát vegyem fel részmunkaidőben dolgozni. Tudtam, hogy Tony nyugtalan fiatalember. Azt is tudtam, hogy családjuk nehéz időket él, és az így keresett pénz sokat jelent nekik, így hát Tonyt pincértanulónak felvettem az esti műszakba.
Szinte azonnal megsokasodtak a problémáink. Tony gyakran késett a munkából, és néha egyáltalán meg sem jelent. Viselkedése szintén furcsa volt. Többször előfordult, hogy edényekkel megrakott tálcát vitt keresztül az éttermen, majd hirtelen, minden látható ok nélkül megtántorodott, és mindent leejtett. Megmondtam Kennek, ha Tony viselkedése nem javul, nem lesz más választásom, mint hogy elbocsássam őt.
Egyik este bementem a konyhába, és Tonyt azon kaptam, hogy körbejár a helyiségben, és egy nagy konyhakéssel vagdalja a levegőt. Amikor megkérdeztem, hogy mi a csodát csinál, üveges szemekkel meredt rám, és azt válaszolta, hogy néhány legyet akar elűzni, amik az étel körül zümmögnek.

Ez már sok volt. Vállon ragadtam, elvettem tőle a kést és leültettem egy használaton kívüli teremben, amíg az irodámba mentem, hogy apját felhívjam.
Még be sem fejeztem a tárcsázást, amikor meghallottam az egyik pincérnő kiáltozását: „Tűz van, tűz van!" Visszarohantam a különterembe. Tony lekapcsolta az összes lámpát, összetolta a székeket és az asztalokat az egyik oldalra, aztán kivett egy csomó doboz gyufát az egyik tárolószekrényből, és a padló közepén többet egyszerre meggyújtott. Eközben folyamatosan énekelt: „Áldoznom kell, áldoznom kell, áldoznom kell."
A terem közepére rohantam, és elkezdtem eltaposni a tüzet. Tony hátborzongató fejhangon, amit még soha nem hallottam tőle, elkezdett vihogni. „Azt gondolod, van erőd - visította - Nincs erőd. Minden erő a miénk!"
Hirtelen kellemetlenül tudatosult bennem még valaminek a jelenléte a teremben. Körülnéztem a sötétben, félig csodálkozva, hogy ki lehet még itt, félig pedig félve attól, hogy meg is találom. Aztán észrevettem egy sötét alakot kuporogni a terem sarkában. Dermesztő borzongás futott végig egész testemen. Mi történik itt?
Ekkorra a szag, a füst és a pincérnő kiáltozása felkeltette az egyik éjszakás szakács és a másik pincértanuló figyelmét. A szakács - nagydarab férfi - előrelendült, hogy leszerelje őt, mint a futballban. De Tony egyszerűen félresöpörte, mintha tíz ember ereje lenne benne. A pincértanuló és én dermedten álltunk ott. Eközben Tony folytatta értelmetlen nevetését és kiáltozását az ő „uráról", akié „minden erő".

Hivatkozása az ő „urára" végül valamit megmozdított bennem. „Nekem is van Uram - jutott eszembe. - Ha ő az ő urához kiált, én is kiáltok, de az én Uramhoz." Soha nem voltam még hasonló helyzetben. Nem is tudtam igazán, hogy mit mondjak, és túlságosan ijedt voltam ahhoz, hogy hangosan megszólaljak, így magamban imádkoztam: „Úr Jézus, áldd meg Tonyt, áldd meg őt, Uram." Tony mintha kezdett volna megnyugodni. Lassan odaoldalaztam hozzá. Félelmemben reszkettem, mint a nyárfalevél. Minden lépés Tony felé közelebb vitt engem ahhoz a borzalmas ...dologhoz a sarokban. Nem mertem ránézni, de tudtam, hogy még ott van. Egyszerűen éreztem.
Végül annyira közel kerültem Tonyhoz, hogy kezemet a feje tetejére helyezhettem. „Úr Jézus, áldd meg Tonyt..."
Abban a pillanatban, hogy kezem megérintette a fejét, Tony áthatóan felsikoltott: „Állj, állj! - visította - Vedd el azt a keresztet a fejemről! Megéget! Megéget!"
„Nem okozok neked fájdalmat, Tony - mondtam. - Ez csak a kezem." Tovább imádkoztam. Tony beleroskadt egy székbe. Hosszú, mély sóhaj jött ki belőle, mintha egy gumit leeresztenének. Aztán elcsendesedett. A sarok felé pislantottam, ahol a titokzatos, rémisztő valamit láttam néhány pillanattal azelőtt. Eltűnt.

Tony apja rövidesen megérkezett és hazavitte őt. Később megtudtam, hogy Tony valamilyen sátánista csoportba keveredett. Akkor még nem tudtam ezzel mit kezdeni. Soha senki nem tanított engem a Sátánról és a gonosz szellemekről. Mégis tudtam, hogy valami nagyon gonosz és nagyon valóságos volt abban a teremben és működött Tonyban.

Jézus Krisztus győztes a gonosz fölött

Valami hasonló működhet most Stevie-ben is? Ránéztem a felhorzsolt, véres, kérges arcra, ahogy mellemre hajolt. Latolgattam a szavakat, amiket a Szent Szellem mondott nekem: „Ez a fajzat semmivel sem űzhető ki, csupán könyörgéssel és böjtöléssel." Az evangéliumban ez egy gonosz szellem leírása volt. Világosnak tűnt a kijelentés: Stevie baját is egy démon okozza. Ha segíteni akarok rajta, a démon működésével kell foglalkoznom.
De hogyan? Tony esetében egyszerűen azt imádkoztam, hogy az Úr áldja meg őt, és a démon eltávozott. Ehhez hasonlóan imádkoztam Stevie-ért már hetek óta, de semmit nem változtatott az állapotán. Éreztem, hogy a lényeg a „böjtölés" szóban rejlik.

Soha senki nem tanított engem a böjtölésről, de világosnak tűnt, hogy az Úr akarja ezt, bármilyen is. Azt gondoltam, világos, mi a böjt: nem eszem és nem iszom semmit, vagyis egy étel és ital nélküli időszak. El is határoztam magam. Azt mondtam: „Uram, ha azt akarod, hogy böjtöljek, böjtölök." Aznap elkezdtem.
Az első nap viszonylag jól telt. Annyira izgatott voltam, hogy mit fog tenni az Úr Stevie-ért, hogy észre sem vettem a szomjúságot és az éhséget. A második nap már sokkal nehezebb volt. A harmadik napon valósággal viaskodtam.

Azóta megtanultam, hogy nem jó dolog víz nélkül lenni hosszabb ideig. Akkor ezt nem tudtam, így a víztől is tartózkodtam. Böjtölésem másnapján éhes voltam, sültkrumpliról és sült húsokról vizionáltam. A harmadik napon olyan szomjas voltam, hogy arról is elfeledkeztem, mennyire éhes vagyok.Emlékszem, azon a napon megfigyeltem az egyik gondozót, ahogy kezet mosott a mosogatónál. A víz hangja, ahogy kifolyt a csapból és lefolyt a lefolyón és a gondolat, hogy az a sok víz veszendőbe megy, gyötrelmes volt. Dühös és féltékeny lettem. Még mindig emlékszem megdöbbent arckifejezésére, amikor ráförmedtem: „Mit csinálsz? Nem tudod, hogy azt megihatnád?" Szegény fiú. Fogalma sem volt róla, min megyek keresztül.

A negyedik napon éreztem, hogy az Úr beleegyezik a vízivásba, de az ételtől továbbra is tartózkodtam. Végül tizennégy nap múlva a Szellem szólt hozzám: „Most menj, és imádkozz Stevie-ért!"
Bevittem Stevie-t egy kis irodába, amit néha munkamegbeszélésekre szoktunk használni. Ott ült oldalra nyújtott karokkal, és üres tekintettel meredt rám.

- Stevie - kezdtem. - Tudom, hogy nem értesz engem. Az elméd nem fogja fel, de a szellemed igen. Azt akarom neked mondani, hogy én az Úr Jézus Krisztus szolgája vagyok. Itt vagyok azért, hogy a jó hírt prédikáljam neked, hogy elmondjam, Jézus azért jött, hogy a foglyokat megszabadítsa. Isten szeret téged, Stevie. Azért küldte el az Ő fiát, Jézust, hogy az egész világ bűneiért meghaljon, és az ördög minden köteléből kiszabadítson minket.
Hirtelen a hit hatalmas hullámát éreztem magamon, tekintélyt és magabiztosságot. Stevie szemeibe néztem, mintha egyenesen a szellemébe néztem volna, és megszólaltam: „Jézus nevében, te öncsonkító gonosz szellem, hagyd el őt most!"
Ahogy kimondtam ezeket a szavakat, Stevie teste hirtelen kirepült a székből, háttal neki a falnak. Olyan volt, mint amikor valaki felvesz egy rongybabát, és keresztülhajítja a szobán. Egy pillanatig ott ült a földön, háttal a falnak. Aztán kinyitotta a száját és egy hangos sóhajt bocsátott ki magából. Olyan volt, mintha valakit fojtogatnának, és megpróbálna kilélegezni. Legalább egy percig tartott ez a hosszú, sóhajszerű hang. A szoba egy pillanatra megtelt a rothadó tojáséhoz hasonló szaggal. Azután amilyen hirtelen elkezdődött, be is fejeződött a sóhajtás, és a szag is eltűnt. Stevie ott ült a földön, és nézett rám.

Valami körülötte megváltozott. Az egész szoba másnak tűnt. Kioldoztam a karjait. Kezeit lassan az arca elé emelte. Elkezdte finoman tapogatni az arcát, a szemeit, a száját. Hatalmas könnycseppek kezdtek arcán legördülni. Én is sírtam. Megértettem, hogy ez az első alkalom, hogy Stevie képes volt az arcát úgy megérinteni, hogy nem érez késztetést, az ütlegelésre.
A következő hetekben Stevie kinézete elkezdett változni. A hurkák és horzsolások gyógyulásnak indultak. Durva arcbőre meglágyult és megpuhult. Szemei és fülei körül a duzzadások elmúltak. Soha többé nem kellett a síneket viselnie -a karján. Attól a naptól fogva többé nem viselkedett azon az önpusztító módon, ami annyi ideig gyötörte őt. Isten megszabadította.

Élményem Stevie-vel egy nagy felismerésre vezetett. Megtanultam, hogy a gonosz szellemek mekkora erővel képesek az emberi lényeknek betegségeket és más szívszorító dolgokat okozni. Megtanultam, hogy Jézus neve milyen hatalmas módon meg tud minket szabadítani gonosz céljaiktól. És végül megtanultam a böjt fontosságát, ami életemben és szolgálatomban azóta is fontos szerepet játszik.


Részlet Mahesh Chavda A szeretet csodákra képes című könyvéből
 

Asperrimus

Állandó Tag
Állandó Tag
AZ EGYHÁZTAG, AKI A POKOLBA MENT

Déli baptistának születtem, és annak is neveltek. Azt gondoltam, az Úr Jézus Krisztus és összes tanítványa is déli baptista volt. Valósággal sokkolt, amikor ráébredtem, hogy mégsem voltak azok.

Egy nap a Biblia olvasása közben jutottam el a felismerésre, hogy Pál nem lehetett déli baptista, hiszen ezt mondta: „Hálát adok az én Istenemnek, hogy... tudok nyelveken szólni." (1Kor 14:18 ) Egy baptistától ilyet sohase hallottam!
Mivel déli baptistának születtem, és annak is neveltek, szánalommal néztem mindenkire, aki nem volt az. Csakhogy, tudjátok, barátaim — lehet valaki egyháztag úgy is, hogy közben nem is keresztény. Bár magam egyháztag vagyok, és úgy hiszem, helyes dolog gyülekezetbe járni, mindez önmagában még nem üdvözít, és nem tesz kereszténnyé. Legalábbis nem jobban, mintha tegyük fel ezt mondanám: attól, hogy kijársz az istállóba, tehénné változol. A gyülekezeti tagság nem tesz jobb kereszténnyé, mintha folklórklubba járnál. Újjá kell születned!

Sokan attól gondolják magukat kereszténynek, hogy gyülekezetbe járnak.
Én kilencéves koromban csatlakoztam a gyülekezethez. Ezt azért tettem, mert a bibliaiskolai tanítónk minden fiúnak ezt mondta egy vasárnap reggel: „Hányan akartok a mennybe kerülni?" Persze, hogy mind oda akartunk kerülni, így hát a bibliaoktató folytatta: „Amikor a pásztor, Dr. Ez-és-ez majd reggel invitál, menjetek ki előre!"

Mivel mindannyian a mennybe akartunk jutni, a hívás elhangzásakor kimasíroztunk, és kezet ráztunk a prédikátorral. Csatlakoztunk a közösséghez, és megkereszteltek vízzel. Tényleg úgy gondoltam: semmi kétség, én keresztény vagyok.

Később, egy evangelizációs jellegű szolgálat alkalmával, amely a mi gyülekezetünk támogatásával zajlott, Isten Szelleme ösztökélni kezdett a megtérés irányába. De én így okoskodtam: „Már van üdvösségem. A gyülekezethez tartozom, meg is kereszteltek. Én már keresztény vagyok."
Deformált szívvel, koraszülöttként láttam meg a napvilágot. Alig nyomtam egy kilót a születésemkor. Akkoriban, több mint hetvenöt évvel ezelőtt még nem voltak inkubátorok a koraszülött csecsemők elhelyezésére, és a túlélési esélyeim gyakorlatilag a nullával voltak egyenlőek. Mégis életben maradtam, bár sohasem szaladgáltam és játszottam, mint más kisgyerekek. Nem volt normális gyerekkorom.

Tizenöt évesen végleg ágyhoz kötött a betegség. Öt orvos is kijelentette: meg fogok halni, nincs lehetőség az életben maradásomra. Mégis ott, a betegágyon születtem újjá 1933. április 22-én, Texas állam McKinney nevű városában, a N. College utca 405. alatti épület déli fekvésű hálószobájában. Szombat este volt, húsz perccel nyolc előtt. A déli hálóban volt egy tűzhely, a kandallópárkányon nagypapa órájával. Anyám, nagyanyám és Pat öcsém ott ültek velem, mert rosszabbodott az állapotom. Orvost hívtak (1933-ban még házhoz hívták az orvosokat).

Amint nagypapa órája fél nyolcat ütött, a szívem megállt a mellkasomban.
Ereztem egész a lábam ujjáig, ahogy megszűnik a vérkeringés - gyorsabban, mint ahogy az ujjaddal csettintenél. A nagylábujjaim elzsibbadtak, és a zsibbadás fölkúszott a lábfejembe, a bokámba, a térdembe, a csípőmbe, majd a gyomromba. Amikor a szívemhez ért, kiugrottam a testemből.
Nem vesztettem el az öntudatom — ez a kiugrás a testemből olyan volt, mint mikor valaki a trambulinról az úszómedencébe veti magát. Tudtam, hogy testen kívüli állapotban vagyok. Láttam a családom a szobában, de nem érintkezhettem velük.

Épp az járt a fejemben, hogy elköszönjek Mamától, Nagyitól és a kisöcsémtől, de mielőtt megformálhattam volna a szavakat, kiléptem a testemből.
Zuhanni kezdtem lefelé, egyre lejjebb és lejjebb egy aknában, mintha kútba dobtak volna, vagy egy barlangüregbe esnél. Nem tudatosult bennem, hogy a fizikai hangom is olyan lett, mintha a sírból jönne. Később mindhárom jelenlevő családtagom állította: „Mikor elbúcsúztál, a hangod olyan volt, mintha egy üreg vagy kút mélyéről jönne."

Egyre lejjebb értem. Lábbal lefelé szálltam alá: csak le, le, le, egyre le. Ha fölnéztem, láthattam a föld fényeit, míg végül elenyésztek. Sötétség vett körül, feketébb sötétség, mint a legsötétebb éjszaka. Ha lett volna késed, leszelhettél volna belőle egy darabot, úgy tűnt. Az orrodtól egy centire se láttad volna a kezedet.

Minél lejjebb szálltam, annál sötétebb lett - és annál melegebb is! Végül, épp alattam, valami fénynyelvek játszottak a sötétség falán. A gödör aljára értem.Hatvan évnél is régebben történt ez velem, mégis most is olyan valóságos az élmény, mintha a múlt héten éltem volna át. A szellemi dolgok sohasem évülnek el.

Mikor a gödör aljára értem, már láttam, mi okozta a fényjátékot a sötétség falán. Odakint előttem, a pokol kapuin, vagyis bejáratán túl fehéres szegélyű, óriási narancssárga lángnyelvek lobogtak. Úgy vonzott valami a pokol felé, mint a mágnes a vasat. Tudtam, amint átlépek azokon a kapukon, többé nincs visszaút. Igyekeztem fékezni a zuhanást, mert a gödör aljáról egy lejtő vezetett még lejjebb.

Tudatában voltam a ténynek, hogy legalul már várnak rám. Nem néztem oda. A tekintetem a kapukra szegeződött, noha tudtam, tőlem jobbra valami lény van ott. Csak jó néhány évvel később fedeztem fel, amit Ézsaiás mondott a Bibliában: „Alant a sír [pokol] megindul temiattad megérkezésedkor, miattad felriasztja árnyait" (Ézs 14:9 ) Miközben mérsékelni próbáltam az esésem sebességét, az a lény a karomra tette a kezét, hogy bekísérjen. Ekkor az éjfekete sötétség fölött megszólalt egy hang. Férfihangnak tűnt, de nem értettem, mit mond. Fogalmam sincs, hogy Isten szólt-e, vagy Jézus, vagy egy angyal, vagy kicsoda. Annyi biztos, hogy nem angolul beszélt, hanem valami idegen nyelven. Akárhogy is, az a hely attól a pár szótól rázkódni kezdett! A teremtmény levette rólam a kezét. Mintha valami szívóerő irányult volna a hátamra, ami visszafelé húzott. Lebegve eltávolodtam a pokol bejáratától, míg újra az árnyékban álltam. Aztán, mintha felülről kiszivattyúztak volna, emelkedni kezdtem, fejjel felfelé, át a sötétségen. Mielőtt teljesen felértem volna, megláttam odafönn a fényt. Valami kútfélében voltam, olyan volt, mintha egy kút mélyéről látnád a fényt a kávája felett.

Nagypapa házának verandáján ért véget az utam. Olyan ódivatú házban éltünk akkor, amilyeneket Texasban szoktak építeni; szinte az egész épületet veranda vette körül. A ház déli részénél jutottam vissza a föld felszínére. Ott hintázott előttem nagypapa verandája. Viszontláttam az óriáscédrusokat az udvaron. Egy másodpercre megálltam a verandán. Azután átmentem a falon - nem az ajtón és nem is ablakon át jutottam be a szobába, hanem a falon keresztül, s mintha beleugrottam volna a testembe, ahogy reggel az ember a csizmába csusszantja a lábát.Mielőtt a testembe léptem, még láttam a nagymamám az ágy szélén üldögélve, amint a karjaiban tart engem. Mihelyt újra a bőrömben voltam, érintkezésbe léphettem vele.

- Nagyi, megint elmegyek, és többé nem jövök vissza - mondtam, és fogalmam sincs, honnan tudtam ezt.
- Fiam, én már most sem gondoltam, hogy visszajössz! - felelte.
-Nagyi, hol van Mama? - kérdeztem.- Szeretnék elköszönni tőle.
Körülnéztem a szobában, de anyám nem volt ott.
- Fiam, azt mondtam neki, hogy elmentél, mire imádkozva kiszaladt a szobából.
Akkor már hallottam is őt. A ház északi oldalán volt, és a verandán jött vissza körbe, teli torokból imádkozva.Később néhányan elmondták, hogy háztömbökkel távolabb is hallani lehetett kiáltó imáját.Amikor azt mondtam: „El akarok köszönni Mamától", a nagyanyám hívni kezdte: „Lillie!" - de a hangja nem jutott el hozzá, mert Mama olyan hangosan imádkozott.

Ha nem állsz készen a távozásra, azt akarod, hogy valaki melletted maradjon. A félelem miatt van ez így. „Nagyi, ne hagyj itt! Ne menj el, félek! Meghalok, ha elmész! Valaki maradjon itt mellettem! Ne hagyj itt!" - és ő újra körémfonta a karjait.
- Mondd meg a Mamának, hogy elbúcsúztam tőle - kértem. - Nagyon köszönök mindent, amit értem és mindannyiunkért tett. És mondd meg neki, bocsásson meg, ha miattam ráncosabb lett az arca és fehérebb a haja. Nagyon sajnálom.
Úgy éreztem, kicsúszom az öleléséből.
- Nagyi — mondtam. — Újra elmegyek.Amikor a Mama beteg volt, helyette is anyám voltál.
Amikor Mama megbetegedett, mi négyen gyerekek különböző rokonainkhoz kerültünk. Én az anyai nagyanyámnál laktam, aki mindig „fiam"-nak szólított, és azt szokta mondani: „Oda kérek puszit - oda kérek puszit".Így hát megcsókoltam az arcát, és elköszöntem tőle.

A szívem másodszor is megszűnt dobogni. Szinte ma, több mint fél évszázad múltán is ugyanolyan eleven az emlék, mint azon a napon.Éreztem, ahogy leáll a vérkeringés. A lábujjaim hegye elzsibbadt, majd a lábfejem is, a bokám, a térdeim, a csípőm, a gyomrom és a szívem. Kiugrottam a testemből, és zuhanni kezdtem lefelé, egyre lefelé. Ó, tudom, csak néhány másodperc volt az egész, mégis örökkévalóságnak tűnt. Egyre lejjebb jutottam, míg teljes sötétség vett körül. A fény szertefoszlott fölöttem. Minél lejjebb kerültem, annál forróbb és sötétebb lett, míg végül újra a gödör alján landoltam, ahol elém tárult a pokol bejárata vagy kapuja, ahogy én nevezném. Tudtam, az a lény ott vár.

Próbáltam lassítani a zuhanást, olyan volt, mintha lebegve sodródtam volna - mégis úgy tűnt, valami vonz lefelé. Az a teremtmény karon ragadott. Ám ugyanekkor újra megszólalt a hang, egy férfi hangja, valamilyen ismeretlen nyelven. Nem tudom, mit mondott, de míg beszélt, az az egész hely belerázkódott. A lény elengedett. A hátam mögül szivattyúzni kezdtek. Anélkül, hogy megfordultam volna, visszasodródtam a sötétség árnyába. Valami húzni kezdett, fejjel felfelé. Mielőtt kiértem volna a kútból, láttam a földi fényeket magam fölött. Ám ezúttal - ez volt az egyetlen különbség - az ágy lábánál értem a felszínre. Első ízben a verandán kötöttem ki, most viszont az ágy lábánál. Egy pillanatig ott álltam, és láttam a saját testemet az ágyon kiterülni. Láttam Nagyit is, ott ült, és a karjaiban tartott. Onnan, az ágy lábától a testembe ugrottam a szájamon keresztül. Amikor újra kitöltöttem a testem, már képes voltam Nagyival beszélni.

-Nagyi, megint el fogok menni, és most már nem jövök vissza.
Újra ezt mondta:
- Fiam, most se gondoltam, hogy visszajössz.
- Nagyi, hol van Nagypapa? El akarok köszönni tőle - mondtam.
- Fiam, tudod, hogy a nagyapád a város keleti részére ment, hogy beszedje a lakbért az albérlőitől.
- Ó, már emlékszem. Egy pillanatra elfelejtettem. Nagyi, köszönj el nagyapától a nevemben! Sohasem tudtam, milyen az, ha az embernek van apja. Leginkább ő volt az, akit apámnak mondhattam. Otthont nyújtott nekem, amikor nem volt otthonom.-Mondd meg neki, milyen hálás vagyok érte. Mondd meg neki, hogy szeretem. Add át neki a búcsúmat!
Üzentem még egyetlen nővéremnek (ő volt a legidősebb a gyerekek között) és a bátyámnak, aztán megkérdeztem: „Hol van Pat?" Ő volt a kilencéves kisöcsém.
-Átfutott a szomszédba a doktorért
- felelte Nagyi.

Mindegyiküknek hátrahagytam pár szót, azzal harmadszor is megállt a szívem. Éreztem, ahogy megszűnik a vérkeringés, és zsibbadni kezdenek a lábujjaim, majd - gyorsabban, ahogy az ujjaddal csettinthetnél - terjed fölfelé a lábfejen át a bokáimra, térdemre, csípőmre, gyomromra, majd elhalt a szívem is - és már ki is ugrottam a testemből, majd zuhanni kezdtem. Mindeddig azt gondoltam: „Ez nem is történik meg velem, hallucináció az egész. Nem lehet valóság!" De azután átfutott az agyamon: „Harmadszorra vagyok így. Most nem fogok visszajönni!" Köröskörül bebugyolált a sötétség. A Biblia beszél olyan férfiakról és nőkről, akik a „külső sötétségre vettetnek", ahol „sírás van és fogcsikorgatás" (Mt 8:12).
Kiáltozni kezdtem a sötétben: „Isten! Én az egyházhoz tartozom! Meg is kereszteltek! " (Lényegében azt mondtam ezzel: „Én nem mehetek ebbe az irányba, itt valami tévedés történt, rossz irányba megyek!")

Válaszra vártam, de nem volt felelet; csak a kiáltásom visszhangja tört át hozzám a sötétségen.Halálra rémíteném az embereket, ha egy gyülekezetben utánoznám, ahogy harmadszorra sikoltottam, bár ha ezzel elijeszteném őket a pokoltól, be a mennybe, akkor megtenném, meg bizony!
Szó szerint sikoltoztam: „ISTEN! ISTEN! AZ EGYHÁZHOZ TARTOZOM! MEGKERESZTELTEK VÍZBEN!" Csakhogy, érted: bár vízkeresztségben részesülni helyes, és az egyházhoz tartozni is helyes, egyháztagságnál többre van szükség, és a megkeresztelkedésnél is többre van szükség ahhoz, hogy elkerüld a poklot, és a mennybe menj.

Csupán a szavaim visszhangját hallottam viszont a sötétségen át. Újra leértem a gödör aljára. Újra éreztem arcomba verni a forróságot. Újra a bejárat, magának a pokolnak a kapui közelébe sodródtam. Az a lény karon ragadott. Harcolni akartam, hogy ha lehetséges, elkerüljem a belépést a kapun. De csak kicsit tudtam fékezni az esésemet, és az a szörnyűség megragadott.

Hála Istennek, újra felhangzott a hang. Nem tudom, ki volt - senkit sem láttam -, csak a hangot hallottam. Nem tudom, mit mondott, de akármi is volt, az a hely rázkódni kezdett, remegett az egész. Az a lény pedig eleresztett. Mintha valami kiszippantott volna onnan a hátamnál fogva. Visszahúzott a pokol bejáratától, míg újra az árnyékban nem álltam. Aztán pedig kezdett felhúzni, fejjel fölfelé.
Miközben fölfelé haladtam a sötétségen keresztül, imádkozni kezdtem.

Szellemem, aki ebben a fizikai testben él, örökkévaló lény; egy szellem-ember. Imádkozni kezdtem: „Ó, Isten! Az Úr Jézus Krisztus nevében jövök hozzád. Kérlek, bocsásd meg a bűneimet, és tisztíts meg minden bűntől!"
Ezúttal az ágy mellett találtam magam a földön. A három átélés közötti különbség az volt, hogy míg először a verandán kötöttem ki, másodszor az ágy lábánál, harmadszor viszont éppen az ágy mellett, és rögtön utána beugrottam a testembe.

Amikor a testembe kerültem, a fizikai hangom ott a mondat közepén átvette az imát. A szellemem már előtte is imádkozott, de most a fizikai hangom is bekapcsolódott és folytatta az imát. Mindez 1933-ban történt. Korántsem volt annyi autó akkor, mint ma, ráadásul dühöngött a nagy gazdasági válság. Mégis elmondták nekem: én és Mama olyan hangerővel imádkoztunk, hogy a házunk mindkét oldalán két utcasarokra feltorlódott a forgalom!
Szeretném, ha tudnátok: mintha két-tonnás teher gördült volna le a mellemről! Békesség áradt szét ott legbelül. Nagyapa régi órájára pillantottam a kandallópárkányon. Nyolc előtt húsz perccel volt, vagyis az egész tíz perc alatt történt!

Így hát este nyolc előtt húsz perccel újjászülettem, 1933. április 22-én, a déli hálószobában, és azóta is üdvösségem van. Még mindig ágyhoz kötött beteg voltam, a doktor szerint nem kerülhettem el a halált. Ami azt illeti, öt orvos állította ezt. Egyikük a híres Mayo Klinikán praktizált. Mint mondta, az esélyem egy a millióhoz, és úgy gondoltam, meg kell halnom.
Mégis, megmondom nektek, mit tettem: minden este álomba dicsértem magam Isten dicséretével. Mikor minden fény kialudt a házban, mindenki nyugovóra tért már, én, az egyszerű tizenöt éves fiú egyedül maradtam a gondolataimmal.
A doktor nem kertelt velem:
- Tudod, amilyen állapotban van a szíved, bármelyik pillanatban meghalhatsz. Lehet, hogy valaki itt ül veled a szobában, aztán egy pillantást vet az ablakon kívülre, s mire újra rád néz, te már elmentél egy hang nélkül. Vagy bármelyik reggel holtan találhatnak az ágyban.
- Lehet, hogy reggel holtan találnak - feleltem -, de ó, milyen boldog vagyok, hogy akkor nem a pokolba távozom!
„Köszönöm, Jézus - mondtam magamban éjjelente. - Dicsőség Istennek! Dicsőség az Úrnak! Mosoly lesz az arcomon. Ha a holttestem úgy találják, hogy mosoly van az arcomon, tudni fogják, hogy boldogan haltam meg."

Halál - És a dicsőség felhője

Tizenhat hónapig nyomtam az ágyat, mielőtt meggyógyultam. Az újjászületésem után négy hónappal, 1933. augusztus 16-án, egy szerdai napon történt valami, mindössze négy nappal a tizenhatodik születésnapom előtt. Haldokoltam. Egész nap tudtam, hogy haldoklom. Tapasztalataim a halállal túl régre nyúltak ahhoz, hogy ezt ne tudhattam volna biztosan.

Átköltöztettek az északi hálószobába.' Kilencéves kisöcsém ott volt velem, minthogy valakinek állandóan velem kellett lennie. Ott feküdtem, igen rossz bőrben. A hőség negyven fok fölött járt aznap, és 1933-ban még nem volt légkondicionálás. Legfeljebb egy ventilátor kavarta a levegőt, de nekünk az sem volt. A nyitott ajtó és ablakok ellenére a testem kihűlt. Délután egykor már közel 38 fokon állt a hőmérő - három órára emelkedett negyven fölé -, a testem mégis annyira kihűlt, hogy takarókba bugyoláltak. Összeszedtek minden forró vizes tömlőt, melegített téglát, beburkolták és körülvettek velük, hogy fölmelegedjem.
1933. augusztus 16-án délután fél kettőkor értem jött a halál, és belém csimpaszkodott. Odaszóltam a kisöcsémnek:
- Szaladj el Mamáért, gyorsan! El kell búcsúznom tőle!
Kirohant a szobából, és akkor az egész helyiséget beragyogta Isten dicsősége. (A Biblia az Apostolok cselekedetei 7. fejezetében azt állítja, hogy amikor Istvánt halálra kövezték, látta Isten dicsőségét és Jézust az Atya jobbja felől állni. Aki fellapozza az Ószövetséget, és tanulmányozni kezdi Isten dicsőségét, azt találja, hogy sokszor fehér, fényes és ragyogó felhő formájában jelent meg.) Az egész szobát betöltötte az a tündöklő fény, ragyogóbb a havon sziporkázó napsugárnál, pedig tudod, milyen szemkápráztató az is. És akkor felmentem a dicsőségbe. Elhagytam a testem, és emelkedni kezdtem. A háztető magasságából visszanéztem a szobába, láttam a testemet az ágyon, a semmibe meredő szemekkel és nyitott szájjal.

Láttam anyámat fölém hajolni, ahogy a kezem a kezébe veszi. Egy angolul beszélő hangot is hallottam, de magát a szólót nem láttam. Mindig úgy gondoltam, Jézus volt, mert férfihangon szólt. „Menj vissza! Menj vissza! - utasított. - Menj vissza a földre! A munkádat még nem végezted el!"
Ereszkedni kezdtem, és visszajutottam a szobába. Becsusszantam a testembe, és ezt mondtam anyámnak, aki még mindig a kezében tartotta az enyémet: „Mama, most nem halok még meg!"

Azt gondolta, úgy értem, hogy nem abban a pillanatban halok meg. De arról volt szó, hogy egyáltalán nem akkor halok meg, mert végigélem a teljes életem, Isten munkáját végezve. (A gyógyulásom egy évvel később történt, amikor hittel kiléptem Isten Igéje szerint.) Amikor átlépsz az örökkévalóságba, ott az időnek nincs realitása. Sok évig senkivel sem osztottam meg ezeket a tapasztalataimat. Számomra túl szentségesek voltak ahhoz, semhogy beszéljek róluk. Ám amikor már tizenöt éve szolgálatban álltam - baptista tinédzser-prédikátorként kezdtem -, az Úr utasított: „Mondd el másoknak is!" így hát tenni kezdtem, amit mondott.
Az anyám persze hallott már a pokoljárásomról, de a dicsőségben való
felmenetelemről még neki sem beszéltem. Kevéssel az előtt, hogy
nyolcvanévesen az Úrhoz költözött, egy nap a rádióban hallott engem tanítani. Épp a „Mit jelent szívből hinni" című témáról tanítottam - a belső és a külső emberről, arról, hogy szívből hinni szellem általi hitgyakorlást jelent, azt, amikor a belső ember gyakorol hitet. Üzenetem illusztrálásaként kitértem a dicsőségről kapott e megtapasztalásomra is.

Legközelebb, amikor meglátogattam anyámat, elővett:
- Fiam, eddig sosem hallottam ezt, csak most a rádióban. Ám van valami, amiről te sem tudsz. Hadd mondjam el azt is, hogy mi ketten Nagyival mit láttunk az egészből.
Te azt mondod - folytatta -, hogy talán pár másodpercig voltál a dicsőségben. Valójában tíz percnél is tovább voltál odafenn.
Pat futva jött a konyhába: „Mama, Mama, Nagyi! Ken a halálán van!" Én voltam a legközelebb a szobádhoz, hát kirontottam a konyhából, át az étkezőn és a nappalin, és már léptem volna be a szobába, de képtelen voltam rá!
Az ajtó nyitva volt, mégsem tudtam belépni. Úgy tűnt, a szoba tele van valamivel. Éreztem Isten jelenlétét - a dicsőségét -, ezért visszamentem az ebédlőasztalhoz, és imára hajtottam a fejem. (Mama nem látott be a szobába, mert kicsi korom óta vak volt.)

Nagyi beszámolója (ő hetven felé járt akkor) így hangzott: Mama mögött futott, és megpróbált áthatolni a dicsőségen, de visszapattant róla, mint egy gumilabda. Akkor visszahátrált az étkezőig, és újra nekifutott, de megint visszapattant. Erre egész az étkező túlsó faláig visszakozott, hogy onnan vegyen lendületet. Átszaladt a helyiségen, de a szobám nyitott ajtajánál nem jutott tovább!
Összeroppanva az ajtókeretre támaszkodott.

- Lillie, nem látok! - mondta. - A szoba tele van valami köddel vagy fehér felhővel! Nem látom az ágyat, nem látom Kenneth-t sem. Semmit sem tudok kivenni a szobában, és nem tudok bemenni se!
Mama így folytatta:
-Mondtam, neki: „Jobb, ha várunk!" Ott álltam tíz percig, lehajtott fejjel imádkozva a nyitott ajtónál, és Nagyi még mindig nem látott be a szobába. Végül ezt mondta: „Lillie, felemelkedik! A felhő felemelkedik! "
Olyan volt, mint amikor a köd szétoszlik. Kicsit jobban belátott a szobába, aztán egyre tisztábban. De amíg az utolsó ködgomoly is el nem oszlott, nem mertünk bemenni. Nagyi a fizikai szemével látta azt a ködöt. Ott állt az ajtónál. És amikor megszólalt: „Eloszlott az egész", Mama berontott a szobába.
- Föléd hajoltam, és a kezembe fogtam a kezed, de már elmentél. És egyszer csak megszólaltál: „Mama, nem fogok most meghalni!"
Attól a naptól fogva sohasem sajnáltam azokat a keresztényeket, akik meghalnak, akár fiatalok, akár középkorúak, akár idősek. Igen, tudom, miénk a gyógyulás - de valamikor mind hazamegyünk majd. Én nem sajnálom őket, mert tudom, hova mentek.
De ó jaj, egészen más azoknak a története, akik nem ismerik az Urat!

Akik isten nélkül halnak meg

Emlékszem, amikor ott feküdtem a betegágyon, a nagyanyámat meglátogatta egy távoli unokanővére. Az őseik mind Tenessee államból költöztek Texasba, még évekkel korábban. Közel negyven évvel később fedezték fel, hogy ők ketten, a két unokatestvér alig ötven kilométerre élnek egymástól. Ez a bizonyos unokanővér Sherman városában lakott, és úgy negyedévente eljött hozzánk látogatóba.

Hanem Istenről nem lehetett beszélni előtte. Ilyenkor a lányának kellett kivinni őt a szobámból. Valósággal dühöngött: „Már maga a gondolat is! Én mondom, ezek a prédikátorok csak halálra rémítik a népet azzal, hogy van pokol és van menny! Nahát, az ember csak megdöglik, mint a kutya! Minden templomot be kellene zárni és felrobbantani! Ki kéne nyírni az összes prédikátort, úgyis csak a pénzért csinálják!"

Már sok éve prédikáltam, mikor egyszer Shermanban jártunk a feleségemmel a szüleinél. Mr. Rooker a következőt mondta
- Kenneth, emlékszel még L.-re?
- Igen - mondtam.
- Nos, a férje megkeresett engem azzal, hogy ha Orethával erre jársz, szeretné, ha tiszteleteteket tennétek náluk. Az anyja a halálos ágyán van, az orvosok állítása szerint.

Így hát elmentünk hozzájuk a feleségemmel. Egy nő nyitott ajtót, és felismertem benne a lányát, bár vagy tizenkét éve nem láttam.
- Kenneth Hagin vagyok - mutatkoztam be.
- Ó, Lillie fia, aki prédikátor lett?
- Igen, így van.
Megragadta a kezemet, és sírva fakadt.
- Kenneth, emlékszel Mamára. Emlékszel, milyen volt. Nem lehetett neki Istenről beszélni.
- Emlékszem - mondtam.
- Nem beszélnél vele? A hálóban van egy kórházi ágyon. Az orvos csak pár perce távozott. Azt mondta, a halálán van. Beszélnél vele?
- Igen, L., ha lehetséges - mondtam.
Kézen fogott, és az egyik hátsó fekvésű hálószobába vezetett. Kinyitotta az ajtót; és beléptünk, egy kórházi ágy mellé. Itt volt az az asszony, olyan hetvenkét éves. Az ágy fejrészét kitámasztották, hogy félig ülő helyzetben fekhessen.

A szája nyitva volt, és a szeme is. Olyan volt a szeme, mint a márvány. A torkából halálhörgés tört fel.L. megfogta az anyja kezét, és így szólt:
- Mama! - A szemei nem mozdultak, csak üvegesen meredtek a semmibe, mint a márvány. A szája is mozdulatlanul nyitva maradt. Egyre csak hörgött. Csak egyszer-egyszer kapott levegőt.
- Mama! - Semmi válasz.
- Mama! - Semmi válasz.
A lánya a füléhez hajolva kicsit hangosabban hívta: „Mama!" Én jobb kéz felől álltam, fölé hajolva. Azok az ajkak és szemek nem moccantak, tágra nyitva maradtak. Aztán az ajkai megremegtek egy kicsit, és valahonnan belülről egy hang megszólalt: „Igen? Igen?"
- Mama, megismersz?
- Igen, babám, (így hívta, pedig a lánya már ötvenéves volt.)
- Mama, itt van valaki, látni akar.
- Valami erőtlen gurgulázás volt a válasz.
- Mama, emlékszel Sally nénire McKinney-ből? Emlékszel a lányára, Lillie-re? És az ő ágyban fekvő fiára, Kennethre, aki prédikátor lett?
Amikor a prédikátor szót kiejtette, az anyja hevesen megvonaglott, mintha lövés érte volna, de a szeme nem mozdult most sem. A kezével felnyúlt.
- Kenneth! Kenneth! Hol vagy? Hol vagy?
Megfogtam a kezét, mire ezt mondta:
- Ó, Kenneth, Kenneth! Te prédikátor vagy - mondd, hogy nincs pokol! Kérlek, mondd! Én azt mondtam, hogy nincs pokol, nincsen. Azt mondtam, meg kellene ölni az összes prédikátort. Félek, ó félek!Úgy félek!
- Olyan sötét van, olyan sötét! OLYAN SÖTÉT, OLYAN SÖTÉT! És... - Hátrahanyatlott a párnára. Nem tudtunk áttörni a tudatához.
Meghalt, és a pokolba ment sírva: „Olyan sötét van! Olyan sötét van!"
Férfiak és nők, fiúk és lányok, fiatalok, tudjátok meg: van menny, amit megnyerhettek, és van pokol, amelytől megmenekülhettek. Ha egyesek fülének ódivatú is, amit mondok, de ez az ódivatú evangélium ma is igaz!

( Kenneth E. Hagin - A Pokol kapujában )
 

Asperrimus

Állandó Tag
Állandó Tag
Az Isten Igéjének a tekintélye

Az 'ige' nyelvtanilag egy szófajt jelent napjainkban. Ez a szófaj cselekvést, történést és létezést fejez ki. De az a szó, hogy 'ige', régebben annyit jelentett, hogy szó, beszéd. Például a Toldiban az, hogy " Átok és hazugság minden ige szádban!", arra a beszédre vonatkozott, ami Toldi György száján kijött, legalábbis Arany János szerint, így értékelte Miklós bátyja beszédét. Ennek a kifejezésnek, hogy 'ige', nem volt semmilyen vallásos felhangja, egyszerűen azt jelentette, hogy szó, beszéd. Van egy szavunk, ahol az 'ige' kifejezés, mint 'szó' szerepel, ez pedig az igézés, vagy főnévvé képezve, igézet. Ez eredetileg azt jelenti, hogy beszéddel, varázsigékkel megrontani valakit, más szóval ráolvasás. Ma már ennek a szónak is tágabb jelentése van.

Ezeket azért fontos tisztázni, mert ha az ember manapság meghallja azt a kifejezést, hogy Isten Igéje, akkor azonnal átkapcsol az elméje, és egy vallási szakkifejezéssel azonosítja. De az, hogy Isten Igéje, szó szerint azt jelenti, hogy Isten Szava, Beszéde, Kijelentése, Nyilatkozata, Kiáltványa, Végzése, Ultimátuma.

Mekkora Isten Igéjének a tekintélye? Egy beszéd tekintélye, minden esetben a mögötte álló személy tekintélyétől függ. Ha egy ember rendszeresen kiszínezi az elbeszéléseit, viccelődik, szájal, csacsog, dumál, kamuzik, akkor ezt így szokták kommentálni: Bolond lyukból, bolond szél fúj. Hát Isten Beszéde nem ilyen. Ő nem kamuzik, nem viccel, nem színez, nem hazudik. Isten teljesen egyenes jellemű, és nem váltogatja a véleményét, nézeteit. Isten igaz, mert Ő maga az Igazság, ebből pedig az következik, hogy a Beszéde is igaz.

De a tekintély nem csupán attól függ, hogy valakinek mennyire lehet komolyan venni a beszédét, hanem attól is függ, hogy mekkora hatalma van. Magyarul, nem csak attól, hogy mennyire őszinte, hanem attól is, hogy a szándékát jogában áll-e végrehajtani, és van-e hozzá ereje.

Amennyiben Isten őszinte, amennyiben jogosult és amennyiben cselekvőképes, annyiban tekintélyes személy. És amennyiben tekintélyes személy Isten, annyiban tekintélyes az Ő Beszéde is. Azért, mert a beszédet nem lehet elválasztani attól, aki azt kimondta. Tehát a kérdés az, hogy Isten őszinte-e, jogosult-e és erős-e? A válasz mindhárom kérdésre az, hogy igen.

Miért őszinte Isten? Azért, mert Isten igaz, és teljesen idegen a természetétől a hazugság. Pál apostol azt mondja, hogy ha minden ember hazudik is, Isten akkor is igaz. Sőt, nem csupán igaz, de Ő lett a mi igazságunk is. Nincsen nekünk igazságunk önmagunkban, hanem csakis Jézus Krisztusban. Őrajta kívül csakis hazugságunk lehet a Biblia szerint.

Azok a próféciák, ígéretek, amelyeket Isten mondott ki és amelyeknek már be kellett teljesedniük, mind maradéktalanul beteljesedtek. Jogosan várható el, hogy azok a próféciák és ígéretek, amelyek a jövőre vonatkoznak, szintén maradéktalanul be fognak teljesedni. Ez azonban a hit kérdéskörébe tartozik. Annyi azonban elmondható erről, hogy sokkal biztosabb extrapolációt jelent ez, mint amikor száz, százötven év távlatából próbálnak több milliárd évre visszamenőleg messzemenő következtetéseket levonni, bármiféle referencia nélkül.

De vajon, jogosult-e Isten? Isten teremtett mindent a Krisztusban, a Krisztus által. Ő tervezett el bennünket, Ő határozta meg a feladatainkat, Ő ruházott fel bennünket képességekkel, Ő ajándékozott meg bennünket jó dolgokkal. Nincs semmi és senki, amit vagy akit ne Isten teremtett volna. Még pontosabban, ami vagy aki nem Istentől származott volna. Isten nem teremtett Sátánt. Ő egy szeretett személyt teremtett, akit felkent oltalmazó kerubbá, és csodálatos képességeket, ajándékokat adott neki. Ő volt Lucifer. Ő Istennel járt. De felfuvalkodott szépsége miatt, és megkívánta Isten hatalmát, Isten pozícióját, megtelt a belseje erőszakossággal és vétkezett, így lett Lucifer Sátánná, vagyis Ellenséggé. Luciferben nem volt semmi gonosz. Ő romlott meg és vált gonosszá.

De Isten legyőzte a Sátánt, mégpedig egy jogi per által, ahol is leleplezte a Sátán gonoszságát, és minden kétséget kizáróan bebizonyította jóindulatát és hatalmát Jézus Krisztusban, mikor feltámasztotta Őt a halálból, felültette a Maga jobbjára, és dicsőséggel és tisztességgel koronázta meg Őt. És az Atya, egy olyan nevet adott Jézusnak, ami minden név fölött való. Jézus Nevében pedig minden térdnek meg kell hajolnia az egész Univerzumban: a Mennyben, a Földön és a Pokolban is, és minden egyes nyelvnek - kivétel nélkül - meg kell vallania, hogy Jézus Krisztus Úr - Küriosz, azaz Teljhatalmú Gazda, Tulajdonos, Birtokos, Diktátor - az Atyaisten dicsőségére. Aki bölcs, önként veti magát alá Jézusnak, aki nem, az megvárja azt, amikor már nem lesz más választása.

Jézus azt mondta, hogy "minden hatalom nékem adatott Mennyen és Földön." Ez pedig azt jelenti, hogy nincs olyan hatalom a Mennyben és a Földön, amit Jézus ne kapott volna meg az Atyától. Ha pedig Ő a felhatalmazott személy, akkor Ő a jogosult is. Tehát Isten nem csupán igaz, de Ő a felhatalmazott is. De vajon érvényt tud-e szerezni az elhatározásának? A Krisztusról azt mondja a Biblia, hogy Ő az, Aki a hatalma szavával fenntartja a Mindenséget. Ha pedig ez így van,ehhez képest csekélység, ha Ő szól és megrendülnek a mindenséget összetartó erők. De ez a kérdés a legkönnyebb a három közül. Ez a kérdés az, amit még Lucifer sem mert firtatni. Lucifer, mint felkent, oltalmazó kerub, nagyon nagy hatalmat kapott. Valaki ezt így fejezte ki, hogy ő könnyedén zsebre vághatná az egész Tejútrendszert. Amikor ő fellázadt Isten ellen, éppen erre a hatalomra alapozta a tervét. Nem az volt a kérdés, hogy Isten vajon erővel vissza tudja-e venni Sátántól, a Lázadótól azt, amit Lucifernek, mint oltalmazó kerubnak adott. A kérdés az volt, hogy igazsággal és jogossággal vissza tudja-e venni. Sátán azt gondolta, hogy Isten a saját beszéde által megkötözhető. Mivel megbánhatatlanok az Ő ajándékai és az Ő elhívása, ezért azt gondolta Sátán, hogy Isten csak akkor vehetné vissza, amit adott neki, ha lemondana az igazságról, ami Isten lényege. Ergo, Isten nem veheti vissza azt a hatalmat, amit Lucifernek adott, hacsak nem egy törvényes eljárás, egy jogi per keretében. Sátán azt gondolta, hogy van ő olyan jogi zseni, hogy Isten ne találjon fogást rajta. De hála legyen Istennek, Ő teljes és végérvényes győzelmet aratott a Sátán felett Jézus Krisztus által.

Tehát leszögezhető, hogy Isten igaz, és minden hatalom és erő az Övé. De mivel a szív bőségéből szól a száj, ezért Isten is a Szívéből, Szívének teljességéből, a Szíve tartalmának túlcsordulásából szól, ezért amikor szól, akkor kimondja az igazságot, a hatalmat és az erőt. Az eredeti kérdésre az a válasz, hogy Isten Beszéde tekintélyes, mert Magának Istennek a tekintélye van a szó mögött, Aki igaz, hatalmas és erős. Tehát Isten Igéje ugyanolyan igaz, hatalmas és erős.

Ha bízom valakiben, akkor a beszédében is bízom. Ha nem bízom valakinek a beszédében, az azért van, mert őbenne magában nem bízom meg. Nincs ez máshogy Istennel kapcsolatban sem. Ha nem bízom az Ő Szavában, akkor mondhatom ugyan, hogy Istenben bízom, de ha magamat és a környezetemet be is tudom csapni, Istent soha.
 

Asperrimus

Állandó Tag
Állandó Tag
Az Ige származása

Mondhatná valaki, hogy rendben van, hogy Isten és az Ő Beszéde igaz, hatalmas és erős, de vajon a Biblia valóban Isten Igéje? Ez hit kérdése. Csak azt lehet ezzel kapcsolatban vizsgálni, hogy maga a Biblia mit mond ezzel kapcsolatban.

Pál apostol azt állítja, hogy a " teljes Írás Istentől ihletett". Ez azt jelenti, hogy a teljes Írás, vagyis az egész Biblia Istentől ihletett. Vagyis Istentől származik. Isten kiválasztott bizonyos embereket, akiket alkalmassá tett arra, hogy meghallják a Szavát és leírják, vagy lediktálják az Ő gondolatait. Ezen felül arról is gondoskodott Isten, hogy a történelmi hányattatások ellenére megmaradjon az eredeti mondanivaló. Mind a héber, mind a görög szöveg elérhető a mai napig is. Persze, amikor Pál az idézett mondatot írta, akkor még nem volt meg az Újszövetség a mai formájában. De Péter apostol arról írt, hogy feltett szándéka előmozdítani azt, hogy mi mindenkor megemlékezhessünk a szent prófétáknak, és az Úr Jézus apostolainak beszédeiről. Meggyőződésem, hogy a mai Újszövetség ennek a szándéknak a következtében lett összegyűjtve még az apostolok idejében, és nem több száz évvel később, mint ahogy egyes szkeptikusok állítják. Azt mondja Péter, hogy igen biztos nálunk - azaz az apostoloknál - a prófétai beszéd, mert a szent emberek soha nem a maguk akaratából, hanem a Szent Szellem által szóltak. Mert akit Isten küld, az az Ő Beszédeit szólja. Péter az, aki a Pál apostol által írt, avagy diktált nehezen megérthető leveleket is az Írások közé sorolja. Ez hit kérdése.A Biblia azt állítja önmagáról, hogy Istentől ihletett, tehát Isten Szava, Kijelentése, Nyilatkozata, Kiáltványa Önmagáról nekünk, hívőknek. Ez felvet mégegy kérdést: ha valaki úgy hisz Istenben, hogy nem hisz a Bibliában, mi a hitének az alapja?

Mindenesetre a Biblia állítása, hogy a teljes Írás Istentől ihletett. Ez vagy igaz, vagy nem. De ha ez az állítás nem igaz, akkor ez az egész Bibliát a mítoszok és legendák körébe alacsonyítja, az Odüsszeia, a Kalevala és a Csodaszarvas közé. Ha ez az egy állítás nem igaz a Bibliában, ha nem Istentől ihletett, akkor az egész úgy, ahogy van megbízhatatlan, ingoványos terület, nem pedig kőszikla, s így nem lehet alapja semmiféle hitnek. Ha nekem kell kiszürnöm belőle, hogy mi igaz és mi nem, akkor jobb, ha meg sem próbálom, mert semmi mással nem rendelkezem, mint érzések, benyomások, szándékok és gondolatok. De ezek még megbízhatatlanabbak: ma süt a Nap, jól érzem magam, pozitívan gondolkodom és szeretem az embereket, de holnap talán beborul.

A magam részéről - ahogy eddig is, úgy a jövőben is - Isten ihletett üzenetének tekintem a Bibliát a magam és mindazok számára, akik elfogadják. Nem vagyok hajlandó erről vitatkozni, hanem a Bibliára, mint végső tekintélyre hivatkozom. A Biblia hívőknek szól, nem pedig hitetleneknek, kritikusoknak, szkeptikusoknak,sztoikus bölcselőknek.

A Biblia beszámol egy városról, Thessalonikáról, ahol Pál hirdette az evangéliumot a zsinagógában. Pontosabban szólva, vetekedett, vitatkozott az Írásokból az ottani zsidókkal. Némelyek hittek, és csatlakoztak Pálhoz, de a többiek irígységből felindították a csőcseléket, nagy csődületet támasztottak és felháborították az egész várost. Innen Pál elment Béreába, szintén a zsinagógába. Ez itteni zsidókról azt mondja a Biblia, hogy nemesebb lelkűek voltak, mint a thessalonikaiak. Miért? Itt nem mondja az Ige azt, hogy Pál szokása szerint vitatkozott, vetekedett a zsidókkal az Írásokból. Ellenkezőleg! Azt olvassuk, hogy bevették, befogadták az Igét teljes készséggel, és minden nap tudakozták az Írásokat, hogy tényleg úgy van-e megírva, ahogyan Pál prédikálta. Ezért sokan hittek. Thessalonikában némelyek, Béreában sokan hittek. Ugyanaz a Pál, ugyanazt a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztust prédikálta. Az egyik helyen némelyek, azaz néhányan, a másik helyen pedig sokan hittek. Mi volt az alapvető különbség? A hallgatók hozzáállása. Képzeld el! Mit tennél egy olyan szöggel, ami mindig félrehajolna a kalapács elől, és mindig a saját ujjadra ütnél? Hány ütés után hajítanád a szemétbe? Meddig utaznál egy olyan autóban, amelyik fékez, ha a gázra lépsz, gyorsít, ha a fékre lépsz, jobbra megy, ha a kormányt balra tekered, és fordítva? Bekapcsolnád a fényszórót és elkezdene ablakot törölni, bekapcsolnád a fűtést, és megszólalna a rádió. Biztos, hogy arra gondolnál, hogy valami komoly baja van. Pedig némelyekről ezt mondja a Biblia: keménynyakú, körülmetéletlen szívű és fülű emberek, ti mindenkor a Szent Szellem ellen igyekeztek! Isten azt mondta, menjetek be az ígéret földjére és nem mentetek. Akkor azt mondta, jó, akkor maradjatok. Erre azt mondtátok, inkább mégis megyünk.

De ha Jézus szolgálatát nézzük, akkor is szembetűnő érdekességre bukkanhatunk. Rendszeresen arról ír az Evangélium, hogy Jézus városonként és falvanként hirdette az Isten országának örömhírét, amit azzal demonstrált, hogy utána betegeket gyógyított és démonokat üzött az emberekből. Az van megírva több helyen is, hogy mindenki meggyógyult, aki Hozzá fordult. Minden egyes ember. A vakok szemei , a süketek fülei megnyíltak, a némák megszólaltak, a sánták - ma mozgássérülteknek mondanánk őket - szökdécseltek és táncoltak, a csonkák keze, lába, orra, foga, füle vagy bármije a helyszínen kinőtt, és meglehetősen eufórikus hangulatban zajlottak Jézusnak ezek a gyógyító és szabadító összejövetelei. Ezek után elment Názáretbe, ahol felnőtt, ahol mindenki ismerte. Ezek az emberek mind hallották ezeknek az eseményeknek a híreit. De mindnyájan ismerték Jézust, mint az ácsot. Azt kérdezgették, hogy is lehetne Ő próféta? Hiszen ismerjük őt. Ismerjük az anyját. Itt vannak a testvérei is közöttünk. Ő József fia. És nem hittek Őbenne. Kívánták látni azokat a csodákat, amikről hallottak. Jézus, mutass nekünk is valamit! De az van megírva a Bibliában, hogy semmi csodát nem tudott tenni Jézus Názáretben az ottani emberek hitetlensége miatt. Csak egy-két kisebb dolog történt, mondjuk az öreg Izsák bácsinak elmúlt a fejfájása, a kis Ráhelnek pedig kibújt a tejfoga. Maga Jézus is elcsodálkozott azoknak az embereknek a hitetlenségén. De nem azért nem tett ott csodákat, mert nem akart, hanem azért mert abban a hitetlen légkörben nem tudott. Mi volt itt is a különbség? Az emberek hozzáállása.

Azt mondja a Biblia, hogy ezek a mi tanulságunkra irattak meg. Tanuljunk hát belőle! Higgyünk Jézus krisztusban! Ne vetekedjünk Pállal! Ne vitatkozzunk a Bibliával! Legyünk nemesebb lelkűek a szkeptikusoknál és a kritikusoknál! Isten bolondsággá tette e világ bölcsességét. Legyünk készek meghallani az Ő Szavát! A béreai zsidók azért voltak nemesebb lelküek, mert teljes készséggel befogadták, bevették az Igét. Nem azzal a szándékkal tudakozták minden nap az Írásokat, hogy bárcsak találnának valamit, ami Pál beszédét megkérdőjelezi, hanem azzal, hogy bárcsak megerősítenék az Írások Pál beszédét! Ennek volt az eredménye az, hogy sokan hittek közülük. Mi az, hogy sokan? Nem részletezi a biblia. De ha van ezer ember, és abból száz hisz, az sok ugyan a tízhez képest, de kevés az ezerhez képest. Én magam nem gondolnám, hogy soknak nevezné a biblia a tíz százalékot. Én nem nevezném soknak. Azt mondanám, hogy eredményes volt Pál evangelizáció sorozata. Ha ötszáz ember jutna hitre, azt mondanám. Ez igen! A résztvevők fele hitt az Úrban! De a Biblia azt mondja, hogy sokan közülük hittek. Én úgy gondolom, hogy azok maradtak kisebbségben, akik nem hittek. Persze, ez csupán csak egy logikus következtetés az Ige alapján, és semmiképpen sem tény a thessalonikai zsidók számára. De Béreában biztos azt kívánnák, bárcsak úgy lenne!

De mi is történt Thessalonikában? Azt mondja a biblia, hogy Pál vetekedett az ottani zsidókkal. Nem tudom azonban elképzelni, hogy Pál úgy vetekedett velük, hogy azok ne vetekedtek volna Pállal. A kardcsörgéshez legalább két kardra van szükség. Úgy értelmezhető a leírás alapján, hogy az ottaniak ellenálltak Pál üzenetének. Az pedig, hogy az Írásokat használta a vetekedéshez, arra utal, hogy azok is az Írások tekintélyét használták ellene. Ennek az lett a következménye, hogy a hallgatóság megoszlott. Némelyek Pál beszédére hajlottak, de a többség a vezetők mögé állt. Ezért csak némelyek hittek. Ez úgy értelmezhető, hogy a többség nem hitt, de azért akadt mutatóba olyan is, aki igen.

Ezt a magatartást itt nem minősíti a Biblia, de ha a Bérea beliek nemeslelkűek voltak, akkor a thessalonikaiak ellenkezőleg. Mi a nemes ellentéte? A közönséges, a vad. Jézus példabeszéde a magvetőről, elárulja azt is, hogy mi történt Thessalonikában és Béreában. Tény, hogy a hallgatoság mind Thessalonikában, mind Béreában, mind pedig bárhol máshol emberekből, szuverén egyénekből áll. Azt mondta Jézus, hogy a szántóföld a világ. De nem maga a föld, hanem az emberek. A jó mag az Isten országának fiai, a rossz mag, a konkoly pedig a gonosznak fiai. A jó magot az Ember Fia, azaz Jézus veti, a rossz magot pedig a Sátán. Isten szemszögéből nézve, vannak az Isten országának fiai, és vannak a Sátánnak a fiai. De Jézus azt is mondja, hogy a jó és a rossz magot egyaránt elvetik a földben, azaz az emberek szívében. Hogyan válik valaki Isten országának, vagy a Gonosznak a gyermekévé? Mag által. A mag belekerül az ember szívébe és ez teszi őt búzává, vagy konkollyá. Mi a mag? A magvető az Igét hinti, vagyis az Ige a mag . De mi a másik mag, amit a Gonosz hint? A hazugság. A jó mag az igazság, a rossz mag pedig a hazugság.

Amikor kiment a magvető vetni, akkor voltak szemek, amelyek az útfélre estek. Ezeket a madarak hamar felcsipegették. Jézus így magyarázza: ha valaki hallja az Igét a Mennyek országáról, és nem érti, eljön a Gonosz és elkapja azt, ami a szívébe vettetett. Az útfél az út szélét jelenti. Ez nem beton, vagy aszfaltút, vagy kövekkel kirakott út, hanem egy kitaposott földút, egy ösvény. De mivel nem egy élesen elhatárolt területről van szó, ezért itt a föld tömörebb az út mellett is, mert van, hogy odalépnek és letapossák. Vagyis a föld felszínén van egy tömör kéregszerű földréteg, amibe nem tud a mag belefúródni, ezért a madarak hamar rátalálnak és felcsipegetik. Van azonban olyan szem is, amelyik köves helyre esett. Ez nem apró kavicsokat jelent, hanem sziklás helyet, ahol a sziklán vékony földréteg van.Ide bele tudott fúródni a mag, de a sziklába nem tudta beleereszteni a gyökereit, hanem hamar kihajtott, de a nap kiégette. Ez pedig az az ember, aki örömmel fogadja az Igét, de nem hatol mélyre benne. Nem tud benne mélyrehatolni, mert a szíve olyan kemény, mint a kőszikla. Ezért, ha az Ige miatt bármiféle üldözés éri, amit Jézus teljes bizonyossággal állít, hogy ez be fog következni, akkor azonnal megbotránkozik. Ez azt jelenti, hogy csapdába esik, elbukik. Más szem pedig a tövisek közé esett, amelyek mikor felnőttek, megfojtották azt. Mik ezek a tövisek? A világ gondjai, a gazdagság csalárdsága és az egyéb dolgok kívánsága. A világ gondjai olyan dolgok, vagy olyan dolgok hiánya, amelyek gyötrelmet okoznak. Ez a mit együnk, mit igyunk, mivel ruházkodjunk kérdésköre. A gazdagság csalárdsága egyrészt a gazdagság csábítását jelenti, másrészt pedig a már megszerzett gazdagság hamis biztonságérzetét: meggazdagodtam, semmire nincs szükségem. Az élet gyönyörűsége a vágyak kielégítését jelenti, ami a hedonizmus fogalmával írható le. Az egyéb dolgok kívánsága pedig mindenre vonatkozik, amelyek azt az életérzést keltik bennünk, hogy egész életünkben bodogtalanok leszünk, ha meg nem szerezzük. Azt lehet mondani, hogy a tövisek olyan dolgokat jelképeznek, amelyek hamis célok felé akarnak fordítani: akár gyötrelemmel, akár csalogatással, akár megelégedettséggel. De senki sem szolgálhat két úrnak egyszerre. Ezek az emberek azonban kétszívűek. A szívükben van az Úr Igéje, de szívükben van a hazugság is. De Jézus realista volt. Azt mondja, hogy ha a hazugság és az igazság egyszerre növekszik az ember szívében, akkor a hazugság megfojtja az igazságot.

Az első esetben a föld felszínén volt kéreg, amin a mag fennakadt. A második esetben a vékony termőréteg alatt kőszikla volt. A harmadik esetben nem a termőfölddel volt probléma, hanem azzal, hogy már másik vetés növekedett benne. Az első ember nem értette az Igét, amit hallott. Mivel pedig nem értette, azonnal eljött a Gonosz és ellopta tőle. Hallotta ugyan az Igét, de nem hallotta meg és nem értette meg. A második ember meghallotta, sőt, örömmel fogadta, de az Ige nem hatolt mélyre, nem hatolt a szívébe, hanem csupán az értelmében volt benne.De a hit székhelye nem az értelem, hanem a szív. Mivel pedig az Ige nem volt a szívében, ezért bár elfogadta az Igét, mégsem tudott hinni, csak egyetérteni. Ezért csak addig volt fontos az Ige, amíg egyéb érdekek ki nem szorították. A harmadik ember szívében már idegen vetés kezdett növekedni, amikor jött az Ige magja. Belekerült a mag a szívébe, vagyis emberünk hitt. De a hitet elnyomták a hitetlenség tövisei és nem tudott gyümölcsöt teremni. Végül a negyedik ember szíve jó termőföldnek bizonyult, a mag kikelt és gyümölcsöt is termett, némelyik százszorosat, némelyik hatvanszorosat, némelyik harmincszorosat.

Úgy gondolom, hogyebben a példázatban fokozatokról is szó van.Könnyen el tudom képzelni, hogy az útfél, a sziklás talaj, a tövises talaj, és a jó termőtalaj négy különböző ember állapotára utal. De azt is könnű elképzelni, hogy a négy hasonlat ugyanannak az embernek a négy állapotát jelzi, ahogy fokozatosan eljut a gyümölcstermésig. A megrekedés azonban bármelyik szinten kizárja a gyümölcstermést. Amikor az ember hallja az Igét, először olyan, mint a letaposott útfél. Különösen a mai világban a tévé, a számítógép, a mobiltelefon és az internet korszakában, olyan információözön árasztja el az elménket, amiben az Ige, csak egy a sok közül. Ez az információözön teszi az elménket a letaposott útfélhez hasonlóvá. Az ember nehezen figyel fel az Igére, de még nehezebben szakít időt arra, hogy gondolkodjon rajta. Ennek ellenére a gondolkodás, az elmélkedés az a tevékenység, ami képes elvégezni a talajlazítást, a magágy előkészítést és végre bele tud jutni a mag a talajba. Itt azonban újabb probléma merül föl. A felszín alatt pár centivel óriási sziklatömb van, amibe a gyökerek nem tudnak behatolni, de megkerülni sem. Ez a kőszikla nem más, mint a bűn által megkeményedett, megkérgesedett, a halál uralma alatt levő szív. Ehhez azonban már Istencsodája kell, mert Ő mondta, hogy elveszi a kőszivet, és új hússzivet ad nekünk. Ebbe a szívbe már be tud hatolni a mag. Ha azonban nem dobáljuk ki a régi életünk romlott és rossz elemeit, akkor azok ebben az új szívben is meggyökereznek és megfojtják az Ige magját, és az gyümölcstelen lesz. "Elvetvén azért minden undokságot és a gonoszságnak sokaságát, szelídséggel fogadjátok a beoltott ígét, a mely megtarthatja a ti lelkeiteket. Az ígének pedig megtartói legyetek és ne csak hallgatói, megcsalván magatokat." ( Jk 1,21-22 ) Ha nem vetünk el minden undokságot, akkor nem tudjuk szelídséggel, nemeslelkűséggel fogadni a beoltott Igét. Ha ezt nem tesszük meg, akkor az idegen vetés és az Úr Igéjének a kettőssége miatt kétszívűek leszünk, ennek következtében pedig kétlelkűek is, kétféle beszéd fog kijönni a szánkon áldás és átok, édes és keserű. Ez pedig gyümölcstelenné teszi az életünket.
 

Jaszladany

Állandó Tag
Állandó Tag
Értem. Azért különös dolog ez a Bibliával. Egyik igehelynél azt mondjátok, hogy szóról szóra úgy kell elfogadni, ahogy le van írva. Kicsit később pedig azt, hogy egészen másképp kell érteni, mint ahogy le van írva.

Kedves Sirius!

A Biblia értelmezésnek megvannak a maga alapelvei. Ez most kicsit hosszú lesz, de érdemes elolvasnod:

Az értelmezés biblikus alapelvei

1. A Biblia igéit a maguk természetes jelentésében kell vennünk
2. A Szentírásnak sincs más "logikája", mint az emberi szellem egyéb alkotásainak
3. Tisztázni kell az adott bibliai részlet "műfaját"
4. Minden kis mozzanat, minden kifejezés és részlet gondos megfigyelése
5. A kifejezések jelentését a bibliai szóhasználatuk alapján kell tisztázni
6. Bármely kijelentést vagy szakaszt a maga szövegösszefüggésében kell megérteni
7. Fel kell kutatnunk a összes párhuzamos igét
8. A Szentírás témája: a megváltás műve, középpontja: a megváltó Jézus Krisztus
9. Ne tegyünk az Igéhez
10. Ne vegyünk el belőle
11. A titkok az Úréi
12. Meghajlás az Ige nagysága előtt, kitartó fáradozás a megértésért

1. A Biblia igéit a maguk természetes jelentésében kell vennünk

Isten valóságos emberi beszéd által szól hozzánk a Szentírásban. Üzenetének kiválasztott emberi közvetítői a tulajdon gondolkodásuk használatával "tették át" az emberi fogalmak és kifejezések jelrendszerére azt, amit ők közvetlen kinyilatkoztatásként láttak és hallottak. Ezért a Biblia igéit a maguk természetes jelentésében kell vennünk. Nincsen semmi további feladatunk abban a tekintetben, hogy valahova a szöveg mögé kellene hatolnunk és kihámoznunk a közönséges beszédből az istenit, vagy a szöveg egyszerű mondanivalóját mellőzve át kellene tennünk azt valamiféle lelki értelmezésbe. Nekünk, közönséges embereknek, akik nem kaptuk a "prófétaság lelki ajándékát", egyszerűen csak vennünk kell a kinyilatkoztatást úgy, amint az a mi nyelvünkön szól.

Erre vonatkozik Jézusnak ez a nevezetes megállapítása: "Az Írás fel nem bontható" (Jn. 10:35). Azaz vedd úgy, ahogy olvasod. Jézus kijelentése a mi bibliafordításunkban zárójelben szerepel, ez azonban nyilvánvalóan kiadói értelmezés, hiszen az eredeti görög szövegben nincsen zárójel. Jézus arra utalt, hogy halandó ember ne legyen olyan vakmerő, hogy ebbe a zárt, kerek egésszé formálódott isteni kinyilatkoztatásba a saját elméleteit és vágyait vetítse.

Úgy tűnik továbbá, hogy Jézusnak ezek a gyakori felhívásai: "Hogy van az Írásban, mint olvasod?" (Lk. 10:26 stb.) szintén nemcsak arra utaltak, hogy az Írás tekintélyéhez, mint az igazság forrásához és mértékéhez kell fordulnunk minden dologban. Benne foglaltatott ez is: Nézd meg, hogy van írva, figyeld meg jól a kijelentést, és vedd az Isten szavát úgy, ahogy adatott.
<table width="90%"><tbody><tr><td>
</td></tr></tbody></table>​
2. A Szentírásnak sincs más "logikája", mint az emberi szellem egyéb alkotásainak

Ebből következik az is, hogy ugyanazok a természetes eszközök, amelyeket az emberi beszéd megértésénél alkalmazunk, használhatóak és szükségesek az Írások megértéséhez is:

<table width="90%"><tbody><tr><td>"A bibliai hermeneutika a Szentírás magyarázatára alkalmazza azokat az elveket, szabályokat és szempontokat, amelyeket a hermeneutika írásművek értelmezésére vonatkozólag megállapít. Ilyen értelemben a bibliai hermeneutika a hermeneutikai szabályoknak a Szentírás értelmezésére való alkalmazása. Ebből a nézőpontból tekintve az írásmagyarázat eljárását, azt mondhatjuk, hogy a bibliai hermeneutika csak annyiban különbözik más írásművek hermeneutikájától, amennyiben tárgya a Szentírás… A kinyilatkoztatásnak, illetve a róla szóló bizonyságtételnek, a Szentírásnak sincs más »logikája«, mint az emberi szellem egyéb alkotásainak. Ha nem így volna, akkor nem is tudnánk megérteni Isten hozzánk szóló igéjét és minden megértési és értelmezési kísérlet hiábavaló volna. Éppen a Szentírásnak egyéb írásművekkel megegyező »logikája« teszi lehetővé, hogy a Szentírásra is alkalmazzuk az egyéb írásműveknél is alkalmazható hermeneutikai szabályokat.

Melanchton Fülöp állította fel az alábbi szabályt: »Omnis bonus theologus et fidelis interpres doctrinae coelestis necessario esse debet primum grammaticus, deinde dialecticus, denique testis«. Vagyis az írásmagyarázónak kell értenie: 1. a szentírási nyelvekhez, 2. a Szentírás gondolkodásmódjához és logikájához, végül 3. tanúbizonyságot kell tennie arról, amit a Szentírás mond és azt az életében kell megvalósítania." (Karner Károly: i. m., 123-124. és 106-107. l.)
</td></tr></tbody></table>​

A Melancton által említett harmadik kívánalom már arra mutat, hogy másrészt - mivel a Biblia nemcsak emberi beszéd - más és több is szükséges a helyes értelmezéshez annál, mint ami a közönséges emberi beszéd megértéséhez kell. A továbbiakban ezt fogjuk látni.

3. Tisztázni kell az adott bibliai részlet "műfaját"

Az emberi beszédértés általános szabályainak alkalmazásához tartozik azonban még a következő kívánalom is: Tisztázni kell az adott bibliai részlet "műfaját": egyszerű elbeszélésről, tényközlésről van-e szó, vagy költői szemléltetésről, átvitt értelmű beszédről, jelképes beszédről, előképről, vagy példázatról. Ezt ugyanolyan természetes módon lehet észrevenni és megállapítani, mint a közönséges beszédnél vagy az irodalmi műveknél. Pascal írja:

<table width="90%"><tbody><tr><td>"Két tévedés: 1. Ha mindent betű szerint értelmezünk. 2. Ha mindent a rejtett értelme szerint értelmezünk." (Gondolatok, 648. töredék) Ezt írja továbbá, utalva arra, hogy a Szentírásban "bizonyító erejű jelképek" vannak, míg az önkényesen gyártott, belemagyarázott vagy ráhúzott jelképek nem ilyen természetűek: "Vannak világos és bizonyító erejű jelképek, de vannak mások, olyanok is, amelyeket mintha hajuknál fogva ráncigáltak volna elő… Nem szabad egyformának tekinteni és egymással összekeverni e kétféle dolgot, csak azért, mert hasonlónak látszanak az egyik oldalról, holott a másikról nézve nagyon is különbözők… Olyan ez, mint mikor az emberek bizonyos homályos nyelvet használnak egymás között; aki nem értené ezt a nyelvet, csak valami ostobaságot hámozna ki belőle."
(650. töredék)
</td></tr></tbody></table>​

4. Minden kis mozzanat, minden kifejezés és részlet gondos megfigyelése

Szükséges minden kis mozzanat, minden kifejezés és részlet gondos, lelkiismeretes megfigyelése, sokkal inkább, mint az emberi beszédnél, mert a Biblia beszéde tiszta, tömör, pontos beszéd, és az ihletés segítette az emberi szerzőket a sokszor jellegzetes és igen jelentőségteljes kifejezések megválasztásában is. (Lásd I. Kor. 2:13 kijelentését.) Gyakran egy-egy különleges szó, vagy egy-egy hivatkozás messzemenő jelentőséget hordoz. Jézus és az apostolok írásértelmezései - amelyekre sok példa van az evangéliumokban és az apostoli levelekben - különösen szemléletes példát nyújtanak ennek az elvnek az alkalmazására és a fontosságára nézve. (Lásd pl. Jn. 10:34-36; Mt. 22:41-46; Zsid. 4:7-11; A kiemelt jellegzetes és jelentőségteljes kifejezések itt: "Istenek vagytok ti", "az én Uramnak", "nyugodalom".)

<table width="90%"><tbody><tr><td>Egy példát részletesebben is ismertetünk: Jelenések könyve 22. fejezetének 16. versében maga Jézus szólal meg és önmagát "Dávid gyökerének és ágának" mondja. Ezzel kapcsolatban mindenekelőtt emlékezni kell arra, hogy Jelenések könyve legelső, az egész könyv tartalmára vonatkozó szavai így hangzanak: "Ez Jézus Krisztus kijelentése". Gondoljuk meg azt is, hogy a látomássorozat legelején maga Jézus jelent meg isteni dicsőségében János apostolnak Pátmosz szigetén, az apostol fogsága helyén, és úgy mutatkozott be neki, mint aki az összes további üzenetet és kijelentéseket adja. (Lásd Jel. 1:10-20-ban) Jelenések könyvében tehát végig maga Jézus Krisztus szól, ad magyarázatokat és új kinyilatkoztatásokat. Ez a könyv rendkívül gyakran idéz az Ószövetségből. Ezek és a hozzájuk fűzött megjegyzések mind úgy tekinthetőek, mint Jézus írásmagyarázatai, és igen sokat lehet tanulni belőlük. Az említett helyen például az Ésaiás próféta könyve 11. fejezetében található messiási próféciára hivatkozik Jézus. Megtanít észrevenni és összekapcsolni az itt található két fontos kifejezést: azt, hogy a Messiás, azaz Ő maga Dávid gyökere, és ága egyszersmind. Ez a megjelölés így együtt Jézus, a testté lett Isten Fia személyének titkára mutat. Ő, aki Dávidnak is teremtője, testtélételének csodálatos eseménye által Isai (Dávid apja), illetve Dávid fiává, leszármazottjává lett. Jézus a messiási prófécia elején és végén lévő két sajátos megjelölést összekapcsolta és a sorrendjüket is megfordította: Előbb volt Ő Dávid gyökere, és azután lett annak ágává.

Ugyanakkor az ószövetségi messiási prófécia eredeti sorrendjének is megvan az értelme. Izráel népe úgy találkozik a Messiással, mint az Isai vagy Dávid törzsökéből kinövő ággal, mert a Megváltó először testté lett emberfiaként, Dávid leszármazottjaként jelenik meg. Másodszor viszont úgy találkozik vele a világ, mint "Dávid gyökerével", mert Jézus teremtői, isteni dicsőségében fog megjelenni második eljövetelekor, az idők végén. Így tanítanak tehát Jézus kijelentései igazán megfigyelni és érteni az Írásokat.
</td></tr></tbody></table>​

5. A kifejezések jelentését a bibliai szóhasználatuk alapján kell tisztázni

Az egyes kifejezések és szavak jelentését a bibliai szóhasználatuk megfigyelése alapján kell tisztázni. Ez szükséges sokszor egyazon szerző írásain belül, hogy az ő jellegzetes egyéni szóhasználatáról van-e szó, vagy pedig az egész Íráson belül kell megfigyelni a szó előfordulásait. Hasznos lehet megismerni egy-egy szó jelentéstartalmát a Biblián kívüli irodalom alapján is, főleg ha olyan szóról van szó, amely a Bibliában csak egyszer fordul elő.

Ez az elv, hogy az egyes kifejezések és szavak jelentését főként a bibliai használatuk megfigyelése alapján kell megállapítani, különösen nagy jelentőségű az úgynevezett nagy távlatú történelmi vázlatpróféciák jelképeinek az értelmezésénél. Itt valóságos szabályként kell ügyelni arra, hogy egy-egy jelkép a Biblia összes ilyen jellegű próféciájában ugyanazt a jelentést hordozza. Történelmi vázlatprófécia volt Jézus nagy prófétikus beszéde (lásd Mt. 24; Mk. 13. és Lk. 21. fejezetében), Pál apostol magyarázata arról, hogy mikor nem várható és mikor várható Jézus második eljövetele (II. Thessz. 2. fejezetében), továbbá Dániel könyve és Jelenések könyve tartalmaznak ilyen próféciákat.

<table width="90%"><tbody><tr><td>Néhány példa:
- "vadállat" = földi hatalom (lásd Dn. 7:17; 8:20-21)
- "a sok víz vagy tenger" = népek, nemzetek (lásd Jel. 17:15)
- "csillagok" = Isten angyalai, avagy isteni kijelentést hordozó földi, emberi követei (Jel. 1:20)
</td></tr></tbody></table>​

Sohasem szabad egy jelképnek saját elképzelésünk szerinti jelentést adni, olyan jelentést, amire nincs példa a Szentírásban:

<table width="90%"><tbody><tr><td>"Nem szabad a Szentírásnak olyan értelmeket tulajdonítanunk, amilyeneket nem említett előttünk. Így például azt állítani, hogy Ésaiás zárt memje* hatszázat jelent, mert ezt az Írás nem mondja… Nincs tehát jogunkban ezt állítanunk, s még ennél is kevésbé azt, hogy megtaláltuk vele a bölcsek kövét."
(Pascal: Gondolatok, 687. töredék)

*A héber "m" hang, illetve betű neve: mem. Ennek a betűnek más az alakja, ha a szó végén szerepel, mint ha a szó belsejében van. A szóvégi mem a "zárt mem", mivel egy bezárt négyszöghöz hasonlít.
</td></tr></tbody></table>​

6. Bármely kijelentést vagy szakaszt a maga szövegösszefüggésében kell megérteni

Az előző pont lényegében már utalt erre a következő szabályra, ami szintén alapvető: Bármely kijelentést vagy szakaszt a maga szövegösszefüggésében kell megérteni.

- első szinten az adott bibliai könyv összefüggésében
- azután az Ó- és Újszövetség összefüggésében
- végezetül pedig a teljes Biblia összefüggésében.

Az adott bibliai könyvön belüli szövegösszefüggés feltárása magában foglalja annak a mai teológiában gyakran hangsúlyozott írásmagyarázati elvnek az érvényesítését is, hogy mindig meg kell vizsgálni, mit mondott az adott igeszakasz az első hallgatóknak vagy olvasóknak. Ez az elv jogosult. Ha megvizsgáljuk, hogy az adott rész milyen üzenet része volt, és az üzenet milyen történelmi helyzetben hangzott el, akkor bizonyos, hogy pontosabban értjük meg a mának, illetve személyesen nekünk szóló mondanivalóját is.

<table width="90%"><tbody><tr><td>"Aki Ésaiás prófétát meg akarja érteni, ne vesse meg az én következő tanácsomat… A könyv címét és kezdetét ne ugorja át… Címen azonban nemcsak annyit értek, hogy ezeket a szavakat: Uzziás, Jóthám, Akház és Ezékiás, olvassa és megértse, hanem azt, hogy vegye elő és olvassa a Királyok és a Krónikák utolsó [ti. második] könyvét, azokat jól tanulja meg, különösen pedig azokat a történeteket, beszédeket, eseményeket, amelyek a címben foglalt királyok alatt történtek."
(Luther Mártont idézi Tőkés István: i. m., 90. l.)
</td></tr></tbody></table>​

Az Ó- és Újtestamentum összefüggésében való megértés kívánalma a következőt jelenti: Ha ószövetségi igehelyről van szó, akkor mindenekelőtt azt kell megnézni, hogy nem idézi-e valahol az Újszövetség - esetleg az újszövetségi beteljesedésre hivatkozva -, mert akkor ez biztos támpontot, "ihletett útmutatást" nyújt az értelmezéshez. Ha újszövetségi igéről van szó, akkor pedig mindenekelőtt azt kell megállapítani, hogy nem foglal-e magában valamely ószövetségi igére való hivatkozást, annak teljes vagy részbeni idézését, vagy arra való utalást. Az újszövetségi iratok sokszor néven nevezve hivatkoznak valamely ószövetségi igére, esetleg a könyv, illetve szerzője nevét is belefoglalják az idézésbe, máskor viszont úgy kell azt fel ismerni, mint ami ismerős már a Szentírás más részéből. Az ilyen összefüggések meglátásában segíthetnek a Bibliában esetenként az igevers alatti, apró betűs vonatkozó vagy párhuzamos igehely-megjelölések. Ezek azonban egyrészt nem mindig pontosak, teljesek, másrészt pedig nem minden Bibliában vannak benne. A legelőnyösebb helyzetben azok vannak, akik rendszeresen olvassák a Bibliát, és így szemük-fülük kiélesedik az összefüggések észrevételére. Minél értelmesebben és rendszeresebben folytat valaki állandó, személyes bibliatanulmányozást (pl. mindig egy-egy könyvet olvas elejétől a végéig, és nem csak ötletszerűen, hol itt, hol ott olvas bele a Bibliába), annál jobban érzékeli az egybecsengéseket.

Az Újszövetségben igen sok visszahivatkozás van az Ószövetségre. A Nestle-kiadású görög Újszövetségnek vannak olyan kiadásai, amelyekben minden ószövetségi idézetet vastagon szedtek. Sokszor szinte feketéllenek az egyes oldalak az ilyen kiadású Bibliákban, szemléltetve az idézetek gyakoriságát. Nem egy esetben kulcsfontosságú az ószövetségi idézet felismerése, és annak a maga szövegösszefüggésében való visszakeresése és átgondolása. Számos újszövetségi kijelentést egyszerűen nem lehet megérteni ennek a műveletnek az elvégzése nélkül.

<table width="90%"><tbody><tr><td>Két példa erre: Nem tudnánk igazán megérteni, hogy miért háborodtak fel a zsidók Jézus Jn. 8:58-ban foglalt kijelentésén annyira, hogy meg akarták őt kövezni (59. vers), ha nem ismerjük fel, hogy Jézus a II. Móz. 3:14-ben foglaltakra utalt ünnepélyes nyilatkozatával. Ha viszont meglátjuk a hivatkozást, akkor világos lesz előttünk, hogy milyen hallatlan dolgot jelentett ki Jézus, és az is, hogy miért támadtak ellene olyan nagy haraggal. Jézus azt vallotta, hogy Ő az az isteni személy, aki Mózesnek "Vagyok"-ként, azaz az örökké létező, és mindenütt jelenlevő Istenként mutatkozott be. A zsidók ezt istenkáromlásnak ítélték, amiért megkövezés járt. Jézus azt a roppant horderejű kijelentést is tette ezzel, hogy Ő Mózes és az ószövetségi próféták Istene, ugyanaz az isteni személy, aki velük is érintkezett.

A másik példa: Bizonyos, hogy nem fogjuk megérteni Jézus Mt. 21:44-ben foglalt, rejtélyesnek tűnő kijelentését, ha fel nem fedezzük, hogy Jézus itt a Dániel könyve 2. fejezetében található monumentális prófétikus ábrázolásra utal, ahol egy "[emberi] kéz érintése nélkül" leszakadó kő üti le az emberi történelmet jelképező, különböző fémekből álló hatalmas, emberszobrot, és szétmorzsolja, porrá zúzza azt. (Lásd különösen a 34-35. és 44-45. verseket a 2. fejezetben.) Ennek az összefüggésnek a felismerése segít megérteni mind Jézusnak a kijelentését, mind pedig a kő jelképét Dániel könyve 2. fejezetében. Nem kisebb súlyú következtetéshez jutunk, minthogy Jézus dicsőséges második eljövetele lesz az az esemény, ami a jelen történelem folyamatának véget vet (tehát az valóban nem emberi kéz által lesz), és felállítja újra Isten országát e földön, újjáteremtve mindent.
</td></tr></tbody></table>​

Végül az egész Biblia szövegösszefüggésének a figyelembevétele is szükséges. Ha nem is konkrét idézésről vagy hivatkozásról van szó, minden párhuzamos igei kijelentés figyelembevétele hasznos és termékeny dolog, mert ihletett útbaigazítást ad az adott ige értelmezéséhez és segít a teljes Biblia egységes gondolatrendszerében látni a szóban forgó dolgot vagy gondolatot.

<table width="90%"><tbody><tr><td>Az ilyen párhuzamok felfedezésében jó segítséget jelentenek a konkordanciák, ahol megtalálhatjuk ugyanannak a szónak vagy fogalomnak az egész Bibliában való előfordulási helyeit. Különösen előnyös, ha a Biblia eredeti szövegét feldolgozó héber és görög nyelvű konkordanciákat tudja használni valaki. A Biblia logikus, rendszeres, gondolkodással való olvasása azonban ebben a vonatkozásban is igen hatékonyan élesíti a Bibliát megérteni vágyók belső "hallását", és nagyon gyorsan tudnak "kapcsolni" a belső összefüggések keresésénél.

A teljes Biblia szövegösszefüggésébe állításnak a fontosságára különleges hangsúllyal mutatott rá Jézus élete egyik nevezetes eseményénél, a pusztai megkísértésnél. (Lásd a történetet Mt. 4:5-7-ben. Jézus egy örök alapelvet szögezett le ezzel a rövid kis megjegyzésével: "viszont meg van írva". Értsd: Ezzel szemben ez is meg van írva másutt, és e kijelentések együtt, egymással összhangban, egymást kiegészítve érvényesek. Sátán ez esetben a Bibliával próbálta megcsalni és legyőzni Jézust! Jó példa ez arra, hogy az összefüggésükből kiszakított bibliaversek hatásos eszközt jelentenek a Gonosz kezében céljai elérésére. A 91. zsoltár 11-12. versét idézte Sátán, de megcsonkított formában, hogy Jézust rávegye: vesse le magát a mélységbe. Kihagyta az idézett bibliaversből a "minden utadban" részletet, ami pedig lényeges, mert arra utal, hogy csak az Isten által kijelölt utakon, a hű és becsületes kötelességteljesítés útjain számíthatunk Isten őrző gondviselésére. Jézus nem szállt vitába Sátánnal, hanem az Igének egy másik kijelentésére hivatkozott: "Viszont meg van írva: Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet" (Mt. 4:7; v.ö. V. Móz. 6:16), s ezzel elnémította az ördögöt.

E rövid mondatban összefoglalt magyarázati elvet Jézus többször is alkalmazta földi küldetése során, a vallási vezetők tévedéseivel szemben alkalmazott érveléseiben. Említsünk néhány ilyen esetet, mert ezek szemléletesen bizonyítják, hogy a Bibliával kapcsolatos "tévelygések" egyedüli oka az, amit Jézus az elsőnek említendő vitahelyzetben a szadduceusoknak mondott: "nem ismeritek sem az írásokat, sem Istennek hatalmát" (Mt. 22:29).

A feltámadást tagadó szadduceusok a feltámadást nevetségessé tevő példának szánták az asszony esetét, akinek hét férje volt (Mt. 22:23-33; v.ö. Mk. 12:18-27; Lk. 20:27-40). A feltámadás valóságának képtelenségét akarták bebizonyítani. E vallási párt tagjai az egész Ószövetségből csak Mózes öt könyvét fogadták el. Jézus ez esetben sem szállt vitába a gúnyos értelmezésükkel. Rámutatott azonban arra, hogy "viszont mi van megírva", mégpedig éppen a Pentateuchosban (Mózes öt könyvében), amit ők is elfogadtak. II. Móz. 3:6-ra hivatkozott Jézus, rámutatva arra, hogy Isten az évszázadok óta elhunyt ősatyákról a legnagyobb természetességgel szólt Mózesnek, és vállalta, hogy Ő azoknak Istene. "Márpedig Isten nem a holtaknak, hanem az élőknek az Istene - mondta Jézus. Azaz senki sem képzelheti, hogy bomló, pusztuló maradványokról mondta volna az Úr, hogy Ő azoknak az Istene. Azért beszélt ilyen természetesen az ősatyákról, hosszú idővel a haláluk után, mert "mindenek élnek őnéki". Élnek az Ő szeretetében és emlékezetében, és "feltámadnak az idők végén", mert "akiket Ő akar, azokat megeleveníti", amikor akarja:

"Mert amint az Atya feltámasztja a halottakat és megeleveníti, úgy a Fiú is akiket akar, megelevenít"
(Jn. 5:21)

Nyilvánvalóvá tette, hogy nem olvassák és nem veszik komolyan a saját maguk által szentnek tartott iratokat sem (Mt. 22:31-32; Lk. 20:37-38 ). A válasz annyira megdöbbentette a hallgatókat, hogy egyesek önkéntelenül felkiáltottak: "Mester, jól mondtad!", és "többé semmit sem mertek tőle kérdezni" (Lk. 20:39-40).

Más alkalommal két ószövetségi igehelyet állított egymás mellé Jézus, amelyek közül az egyik a Messiást Dávid fiának mondta (Ésa. 11:1), a másik viszont Dávid urának nevezte őt (Zsolt. 110:1). "Ha tehát Dávid urának hívja őt, mi módon fia?" (Mt. 22:45) Állandó megütközést, sőt súlyos botránkozást váltott ki az, hogy Jézus isteni személynek, Isten Fiának vallotta magát. Ezúttal is rámutatott Jézus arra, hogy ha ismernék és értenék az Írásokat, személyének csodálatos kettőssége is világos lenne előttük.

A gyakorlat megmutatta, hogy mennyire igaza volt Jézusnak, mikor - még jóval ezt megelőzően - kijelentette: "Isten parancsolatát szépen félre teszitek, azért, hogy a magatok rendelését tartsátok meg" (Mk. 7:9). A Bethesda-tavi gyógyítás után is ezt vetette Jézus a vallási vezetők szemére: "az Isten Igéje nincs maradandóan bennetek" (Jn. 5:38 . Ezt is mondta nekik: "Mózes írásainak nem hisztek, mimódon hinnétek az én beszédeimnek?" (Jn. 5:46-47) Akik a Bibliát elvetik, Jézus személyével ugyanezt teszik.
</td></tr></tbody></table>​

7. Fel kell kutatnunk a összes párhuzamos igét

A fentiekben már utalást találhattunk arra is, hogy mit kell tennünk, amikor látszólagos ellentmondásokat találunk a Bibliában. Fel kell kutatnunk a összes párhuzamos igét, a "viszont meg van írva" (avagy: de ez is meg van írva ugyanerről) elvét alkalmazva. Ha ebben lelkiismeretesen járunk el, akkor nagy élmény lesz a jutalmunk: Minden esetben rájövünk, hogy azok a bizonyos, vélt ellentmondások egyáltalán nem léteznek a valóságban, sőt mi több, tökéletes egységet találunk ott, ahol először ellentétet láttunk. Pascal írja:

<table width="90%"><tbody><tr><td>"A (vélt) gyarlóságok mind csak megerősítik az Írás hitelét. Példa: Szent Máté és Szent Lukács kétféle családfája. Van-e ennél világosabb bizonyíték rá, hogy ez nem közös megegyezés műve?… Végeredményben alaposabban megvizsgálva azt látjuk, hogy Jézus Krisztus származásfája nagyon világosan kirajzolódik Thámár történetéből, Ruth könyvéből stb."
(Gondolatok, 571. töredék)

"Nem lehet jó irodalmi arcképet rajzolni, ha nem hangoltunk össze minden ellentétes vonást. Nem elég egy sor egyező tulajdonságra figyelnünk, s közben megfeledkeznünk az ellenkezők összehangolásáról. Ahhoz, hogy megértsük egy szerző értelmét, összhangba kell hoznunk minden ellentmondó részletet. Így a Szentírás megértéséhez olyan értelmet kell találnunk, amelyben minden ellentmondó részlet összhangba kerül. Nem elégséges az olyan értelmezés, amely több egyező részletnek megfelel, hanem olyat kell találnunk, amely még az ellentmondókat is összhangba hozza velük. Minden műnek van egy olyan értelme, amelyben minden egymásnak ellentmondó rész összhangba kerül, vagy ha nem így van, akkor nincs is értelme. Ezt pedig nem állíthatjuk a Szentírásról… Tehát olyan értelmet kell keresnünk, amely egybehangol minden ellentmondást… Jézus Krisztusban minden ellentmondás egybehangolódik…"
(Gondolatok, 684. töredék)
</td></tr></tbody></table>​

8. A Szentírás témája: a megváltás műve, középpontja: a megváltó Jézus Krisztus

Az előző idézet utolsó mondata átvezet bennünket a következő fontos alapelvhez: Az egész Szentírásnak egy témája van: a megváltás műve, és egy középpontja: a megváltó Jézus Krisztus személye. Jézus Krisztus tette ezt a nevezetes kijelentést földi szolgálata idején:

<table width="90%"><tbody><tr><td>"Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van a ti örök életetek, és ezek azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam"
(Jn. 5:39)
</td></tr></tbody></table>​

Az eredeti szöveg szerint kijelentő módban van a "tudakozzátok" szó, Jézus szavainak tehát ez volt az értelme: Ti tudakoljátok, avagy kutatjátok az Írásokat - hangzott a farizeusoknak és az írástudóknak, akik ekkor a beszélgetőpartnerei voltak -, és nem veszitek észre, hogy ezek énrólam beszélnek, rólam tesznek bizonyságot. Ők ugyanis rengeteget elemezték, értelmezték az Írásokat, de a Megváltó személyét és a megváltás művét nem ismerték fel, illetve nem értették meg benne. A Biblia igéinek az értelmezésénél fontos alapelv, hogy ne más irányú kinyilatkoztatást keressünk benne, hanem mindig gondoljunk arra, hogy az Írásban minden gondolat a Megváltó személye felé irányul és a gyakorlati cél mindenkor az ember megváltása.

<table width="90%"><tbody><tr><td>"Jézus Krisztus felé tekint mind a két Szövetség: az Ószövetség a várakozása tárgyát, az Újszövetség mintaképét, a kettő együtt középpontját látja benne.

Az egyes meghatározott eseményekre, valamint a Messiásra vonatkozó jövendölések keveredése egymással avégből, hogy a Megváltóról szólók ne nélkülözzék a bizonyítékokat, az egyes eseményekre vonatkozók pedig ne legyenek hasztalanok.

…A Szentírás egyetlen tárgya a szeretet."
(Gondolatok, 740., 712., 670. töredék)
</td></tr></tbody></table>​

9. Ne tegyünk az Igéhez

A következő fontos alapelv szintén egy bibliai kijelentésen alapszik, amely ott található - jelentőségteljes módon - mind a Biblia elején, mind pedig a végén:

<table width="90%"><tbody><tr><td>"Semmit se tegyetek az igéhez, amelyet én parancsolok nektek…"
(V. Móz. 4:2; vö.: Jel. 22:18 )
</td></tr></tbody></table>​

Ez az elv az értelmezésre vonatkoztatva azt jelenti, hogy nagyon vigyázzunk, nehogy idegen eszméket és magyarázatokat tegyünk hozzá az igei kijelentésekhez, miközben elemezni, magyarázni próbáljuk őket. Azzal kerülhetjük el ezt a veszélyt, ha a gondos megfigyelő álláspontjára helyezkedünk, a magyarázói feladatunkat pedig kizárólag csak abban látjuk, hogy felszínre hozzuk azt, ami az adott igében vagy igeszakaszban benne van. Az alábbi ige ezt a fontos írásmagyarázati elvet rögzíti, igen világos szemléltetéssel:

<table width="90%"><tbody><tr><td>"Minden írástudó, aki az Isten országa felől megtaníttatott, hasonló az olyan gazdához, aki ót és újat hoz elő az Ő éléstárából"
(Mt. 13:52)
</td></tr></tbody></table>​

Érdekes, hogy Jézus milyen közelebbi meghatározást fűzött itt az írástudó fogalmához: "írástudó, aki az Isten országa felől megtaníttatott". Az Írások igazi magyarázóját mutatta be, és az eljárását, ahogyan az Írásokhoz viszonyul. Az "éléstár" kétségtelenül a Bibliát jelképezi ebben a hasonlatban. Az igazi írástudó tehát csak azt hozza ki az Írásokból, ami valóban benne van, nem tesz hozzá a magáéból semmit. Az pedig, hogy ót és újat hoz elő, arra utal, hogy ez az "éléstár" kimeríthetetlen. Nem kell eredetieskedni és "gazdagítani" az Írásokat egyéni hozzátételekkel, csak hogy ne ugyanazoknak a dolgoknak a folytonos ismétlése legyen az írásmagyarázat. Mert a régebben meglátott és felszínre hozott igazságok is mindig új megvilágításba kerülnek, amikor az ember további tartalmakat fedez fel az igében, és ugyanakkor új felismerésekkel egészülnek ki az eddigiek. A Biblia igéinek ez a hallatlan gazdagsága, avagy mélysége és kimeríthetetlensége, isteni gondolatot hordozó voltuknak az egyik erős bizonysága.

A másik ige egy részlet Pál apostol Kolossébeliekhez írt leveléből, amelyben kérte a gyülekezet tagjait, hogy imádkozzanak érte és igehirdető társaiért:

<table width="90%"><tbody><tr><td>"Hogy Isten nyissa meg előttünk az Ige ajtaját, hogy szólhassuk a Krisztus titkát,… hogy nyilvánvalóvá tegyem azt úgy, amint nékem szólnom kell"
(4:3-4)
</td></tr></tbody></table>​

A hasonlat itt más, de a mondanivaló ugyanaz, mint Jézus előző kijelentésénél: az Ige hiteles magyarázója semmit sem tesz hozzá a magáéból Isten beszédéhez, hanem annak a belsejébe, mélységeibe kíván igazán belepillantani, a Szentlélek segítsége által, és azután másoknak is "nyilvánvalóvá" tenni azt, amit ott meglátott. Vagyis belép ő is a kinyilatkoztatásláncba. A próféták átvették és rögzítették Isten beszédét. Ő pedig élő, eleven igeként szólaltatja meg most ezt a kinyilatkoztatást kortársai számára azáltal, hogy feltárja nekik azt, ami az "ajtó mögött" van, ami a felszín mögött rejtőzik, ami neki egy bizonyos lelki munka nyomán és az isteni Lélek segítsége által már megnyílt.

Így tehát az Ige magyarázói is - nemcsak a hivatásosak, de az egyszerű keresztények is, ha a maguk felszín mögé hatoló, helyes igeértését akár csak egyetlen embernek is továbbadják - a prófétákhoz hasonlóan üzenetközvetítővé válnak. Az utánuk következő szintet foglalják el az említett kinyilatkoztatásláncban. Éppen ezért a "prófétai fegyelemhez" hasonló fegyelem érvényes rájuk nézve is: Ahogy a próféták "egy szót sem" vihettek bele a tanúságtételükbe "saját magyarázatból", úgy az igazi kutatók, igehirdetők vagy tanítók sem visznek bele "egy szót sem" a saját eszméikből vagy elgondolásaikból az igeértelmezésükbe.

A ragaszkodás ehhez a fegyelemhez semmiképpen sem "szolgalelkűség", hiszen Isten kinyilatkoztatásáról, gondolatairól van szó, amelyek annyival "magasabbak a mieinknél, mint az ég a földnél" (Ésa. 55:8-9). Az ember számára az biztosítja a legnagyobb fejlődést, ha alázattal megfigyel, tanul, megérteni törekszik. Tőle tanulni nem megalázó. Ha annak érezzük, akkor az a büszke emberi szív balgaságából és betegségéből származik. Hiszen a tudomány és a művészetek legújabb eredményei és legszebb alkotásai is egyedül csak abból származnak, hogy megfigyelik az Isten által teremtett csodálatos valóságot alázatosan és lelkiismeretes gondossággal, és azután egy bizonyos ihletett módon megértve ábrázolják és megszólaltatják azt.

10. Ne vegyünk el belőle

Az előző pontnál idézett ige (V. Móz. 4:2; vö.: Jel. 22:18 ) második része így hangzik:

<table width="90%"><tbody><tr><td>"Se el ne vegyetek (az Igéből)!"
</td></tr></tbody></table>​

Ez a következő elv, amit a magyarázatnál érvényesíteni kell. Ez a gyakorlatban a következőket jelenti: Ne térjünk ki a nehéznek tűnő igeszakaszok vagy igei kijelentések elől úgy, hogy figyelmen kívül hagyjuk vagy elhallgatjuk őket, sőt esetleg kijelentjük, hogy azok érthetetlenek. Ha ezt tesszük, a valóságban elveszünk az Igéből, a "teljes Írásból", amelynek pedig "minden igéje kenyér" számunkra, amint Jézus mondta (Mt. 4:4).

Figyelemreméltó, hogy éppen azokban a bibliai könyvekben, amelyeket általánosan a leginkább mellőznek - nehezen érthetőségükre vagy félreérthetőségükre hivatkozva -, különleges biztatásokat és ígéreteket találunk a kutatásra és a megértésre nézve. Dániel könyve végén például az a záradék található, hogy az emberi történelem végső korszakáig "bepecsételtek" lesznek ugyan egyes kijelentései, de akkor "sokan tudakozódnak majd utána és nagyobbá lesz a tudás,… az istentelenek közül senki sem érti, de az értelmesek érteni fogják" (Dn. 12:4, 10). Ugyancsak Dániel könyvéről szólva adta maga Jézus ezt a felszólítást földi szolgálata idején: "Mikor azért látjátok majd, hogy a pusztító utálatosság, amelyről Dániel próféta szólott, a szent hegyen áll - aki olvassa, értse meg…" (Mt. 24:15) Jelenések könyve elején pedig egy ilyen "boldogmondást" találunk: "Boldog, aki olvassa és akik hallgatják e prófétálás beszédeit és megtartják,… mert az idő közel van" (1:3).

Úgy se "vegyünk el" az Igéből, hogy egy-egy kijelentés fejtegetésénél "elcsűrjük-csavarjuk" az ige tényleges üzenetét annak érdekében, hogy kikerüljük a számunkra kényes mondanivalót.

<table width="90%"><tbody><tr><td>"A kiválasztottak számára minden jóra fordul, még a Írás homályos helyei is; mert ők az isteni igazságok miatt ezeket is megbecsülik. A többi számára viszont minden rosszra fordul, még a világos igazságok is; mert ők a meg nem értett homályos helyek miatt ezeket is ócsárolják."
(Pascal: Gondolatok, 575. töredék)
</td></tr></tbody></table>​

11. A titkok az Úréi

Egy fontos magyarázati elv rejlik ebben az igében is:

<table width="90%"><tbody><tr><td>"A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi, a kinyilatkoztatott dolgok pedig a mieink és a mi fiainké mindörökké…"
(V. Móz. 29:29)
</td></tr></tbody></table>​

Bizonyos dolgokra nézve, amelyek a mi jelenlegi fogalmainkkal le nem írhatók, a Biblia olyan kijelentéseket tesz, amelyek titokzatosnak tűnnek számunkra, és további kérdezésre, a titok feltárására ösztönöznének, de az Írásban semmi támpontot nem találunk, ami útbaigazítana vagy tovább vezetne bennünket. Ilyenkor kell az idézett igére gondolni és ellene állani annak a kísértésnek, hogy találgassunk vagy magyarázgassunk a saját elképzeléseink alapján. Bizonyos, hogy nem azért vannak titkok a Bibliában, mert Isten elrejteni akarná a valóságot előlünk, hanem azért, mert egyszerűen nem tudnánk felfogni. A pusztán tényszerű - magyarázat nélküli - közlésnek mégis megvan az az értelme, hogy tudatosítja bennünk: A tudás és az ismeretek széles mezői vannak azon túl, amibe mi jelenleg belehatolhatunk és amit megérthetünk.

El kell ismernünk, hogy bizonyos kérdéseknél felfogóképességünk végső korlátaiba ütközünk. De e korlátokon belül szinte határtalan a fejlődési lehetőség a kinyilatkoztatott dolgok folyton mélyülő és szélesbülő megértése tekintetében! És ezekben a dolgokban a Biblia igazmondásának és isteni kinyilatkoztatás-voltának olyan bizonyságait nyerjük el, hogy teljes bizalommal fogadhatjuk el a pusztán tényszerű közléseket is ezekre vonatkozóan, amelyekről bővebb kinyilatkoztatás vagy magyarázat nem található az Igében.

12. Meghajlás az Ige nagysága előtt, kitartó fáradozás a megértésért


Végül szükséges a helyes megértéshez egy bizonyos lelki magatartás is a bibliakutató vagy bibliaértelmező részéről. Ennek a két legfőbb kívánalma:

a) Meghajlás az isteni Ige nagysága előtt, és nem magunkban bízni a megértését illetően, hanem a Szentlélek segítségéért folyamodni, annak az igazságnak a tudatában, amire az alábbi ige mutat rá:

<table width="90%"><tbody><tr><td>"Mert kicsoda tudja az emberek közül az ember dolgait, hanemha az ember lelke, amely őbenne van? Akképpen az Isten dolgait sem ismeri senki, hanem csak az Isten Lelke"
(I. Kor. 2:11)
</td></tr></tbody></table>​

b) Szükség van továbbá a kitartásra a kutatásban, a megértésért való fáradozásban. Ez egyrészt megint csak az alázatból fakad, mert az ember elismeri, hogy az isteni kinyilatkoztatás magasan felette áll, másrészt pedig a bűn miatt megromlott értelme is akadályozza a megértésben. Ezért Isten segítségül hívása mellett állhatatos keresésre, fáradozásra, gondolati erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy eljusson a kinyilatkoztatás megértéséhez. A kitartás másik forrása a "szomjúság", a mély vágyakozás az igazság megismerésére abból a célból, hogy ezáltal mi is eljussunk az igazságra, és igazakká legyünk a megismert igazság követése által. A kitartás szükségességére mutat rá az alábbi ige:

<table width="90%"><tbody><tr><td>"Ha figyelmeztetvén a bölcsességre a te füleidet, hajtod a te elmédet az értelemre; igen, ha a bölcsességért kiáltasz, és az értelemért a te szódat felemeled, ha keresed azt, mint az ezüstöt, és mint a kincseket kutatod azt: akkor megérted az Úrnak félelmét, és az Istennek ismeretére jutsz"
(Péld. 2:2-5)
</td></tr></tbody></table>​

Az ilyen indítékból történő kitartástól és az előzőkben felsorakoztatott alapelvek gondos követésétől függ, hogy kialakul-e az emberben az a bizonyos "belső hallás".

(Forrás: biblia.hu felhasználásával)
 

Chris58

Állandó Tag
Állandó Tag
Konnyebb azoknak, akik elhiszik a szuleiknek, vagy tanitoiknak Isten letet es kegyelmet, ezzel egyutt a Biblia erre vonatkozo iranyelveit, mint az egyhaz iranytujet. es utana a szivukkel hiszik. A sok ertelmezesbol tudomanyag lesz, minta tudomanyos szocializmus, aztan egy ido utan mar csomore lesz az embernek a sok ertelmezestol, es eltunik a sziv hallasanak varazsa. Ugy gondolom a belso hallas nem az alapelvek gondos kovetesetol alakul ki, hanem az megvan alapban mar a gyermekben, es az "alapelvek gondos kovettetesevel" tesszuk belso suketekke magunkat es gyermekeinket.
A tudomanyos bibliakutatas egy jol meno uzleti agazat.
 

Jaszladany

Állandó Tag
Állandó Tag
Aaron Juda Kugemann:

EGY ZSIDÓ BIZONYSÁGTÉTELE


Izrael gyermekeként egy zsidó közösségben láttam meg a napvilágot. Orosz-ortodox és Római Katolikus környezetben nőttem fel az utolsó cár, 11. Miklós idejében. Jézus nevét mindig is fenntartással fogadtam. Dühösen, bosszankodva kerültem ki mindig az ikonokat és a feszületeket, amelyeket a körmenetek alkalmával vittek körbe. Minden nap megköszöntem Istennek, hogy nem vagyok "goj" /pogány/ és hogy ezt az ocsmány, gyűlöletes babonát nem kell gyakoroljam.

De egy emlékezetes napon, 1909-ben ismét hallottam Jézus nevét, de ezúttal nem lengyelül, nem oroszul, és nem is németül, hanem a mi szent héber nyelvünkön. Leon Rosenberg, egy kiugrott zsidó rabbi, aki egy keresztény misszióval dolgozott a zsidók között, ejtette ki ezt a nevet.
Először nagyon meglepődtem, aztán felháborodtam. Egész bensőm tiltakozott ez ellen a betolakodó ellen. A legjobb lenne néhány hasonló érzelmű embert találni, és megkövezni ezt az árulót... - gondoltam. De hosszú viták után egyre figyelmesebben hallgattam Leon Rosenberget, amikor Jézus dolgait az Ótestamentum fényében magyarázta. Beszélt Mózes első könyvéről, Józsefről, akit testvérei eladtak, de végül Izrael megmentője lett, beszélt a húsvétról, a Jézus vérének értékéről, a 22. és a 69. zsoltárról, és az Ésaiés 53-ról.

"És ő megsebesíttetett bűneikért, békességünk büntetése Rajta van, és az ő sebeivel gyógyultunk meg."

Ez volt az első lépés számomra. Különös nyugtalanság vett rajtam erőt. Megláttam végre azt, ami után a lelkem mindig is vágyódott. Azt vettem észre, hogy már nem tudnék úgy élni, mint korábban. Korábbi ideáljaim és a szocialista "Poalé Sion" nem elégítettek ki többé. Többre volt szükségem. Mindezek most már olyan üresnek tűntek.

Nem tudom megmagyarázni, miért is tettem, de ez után az alkalom után vettem magamnak egy héber nyelvű Újtestamentumot. A legnagyobb részét még útközben hazafelé, Novograd-Volynsk felé elolvastam. Érdeklődésemet leginkább az evangéliumok keltették fel. Isten Országának Örömhírét akartam megismerni. Az Apostolok Cselekedetei nem mondtak semmit nekem. De a Római levél néhány része nagy hatással volt rám, mint pl. a tarsusi Pál következő néhány szavai: "Testvéreim, teljes szívemből kívánom, és imádkozom az Istenhez a zsidókért, hogy megmeneküljenek... Mert nagy buzgóság van bennük Isten iránt, de nem a megismerés szerint..."
Otthon örültek, amikor megérkeztem. De hamarosan heves vita robbant ki "erről a férfiről", az Újtestamentum alázatos Jézusáról. Apám felfedezte az Újtestamentumot, amit Leon Rosenbergtől kaptam, és elégette. De - hála legyen az Úrnak érte - az én szívemben már meggyökerezett a jó mag, és nem tudta onnan kitépni.

Az Újtestamentum olvasása életre keltette bennem az őseim Istenébe vetett alvó hitemet, és a hitemet abban, hogy az Ótestamentum egy örök üzenet Izrael és az egész emberiség számára.
Felismertem Jézusban a megígért Messiást és a világ isteni Megváltóját. De még nem tudtam, hogy mit kezdjek ezzel az új felfedezéssel.
1912-ben Chicagoba költöztem. Ott hallottam Karl Mutchnikot, a tiszteletreméltó zsidó származású keresztényt. Csodálatos prédikációkat tartott az Ótestamentumról, az Újtestamentum megvilágításában. Ott, többek jelenlétében, a térdeimre ereszkedtem, felismertem bűneimet, és elfogadtam Jézust, mint Megváltómat és Uramat. Így lettem keresztény az újjászületés által.
Az volt a kívánságom, hogy az Urat szellemben és igazságban imádhassam. Vágyam hamarosan teljesült, amikor néhány kedves kereszténnyel istentiszteleten vehettem részt. Mély és szép imájuk és Isten csodálatos szabadsága megérintett engem.

Azóta több, mint egy fél évszázad telt el, de szilárdan állok a hitben. 70 évet töltöttem el az élő és kedves Isten jelenlétében, Akit imádok, Akit szeretek, és Akit teljes szívemből szeretnék követni.

Aaron Juda Kugemann

"Nincsen senki másban menekülés! Nevet sem adtak mást az ég alá az emberek közé, melyben a menekülést keresnünk kell."

Apostolok Cselekedetei 4:12.

 

Asperrimus

Állandó Tag
Állandó Tag

Én? :shock:Ezt nem én mondtam:

"Az emberölő volt kezdettől fogva, és nem állott meg az igazságban,
mert nincsen őbenne igazság.
Mikor hazugságot szól, a sajátjából szól,
mert hazug és hazugság atyja."

Kedves SiriusB!

Teljesen önkényesen vonatkoztatod Jézus beidézett mondatát az Ószövetség Istenére. Olvasd végig a János evangéliuma nyolcadik fejezetét, és értelmezd! A beszélgetésből nyilvánvaló, hogy Jézus vitapartnerei Ábrahámot tartották az ő atyjuknak és Ábrahám Istenét. De Jézus nem azt mondta nekik, hogy Ábrahám Istene a hazugság atyja, akitől ti vagytok, hanem azt, hogy ha Ábrahám volna a ti atyátok, akkor követnétek az ő cselekedeteit is. Ha Ábrahám Istene volna a ti Istenetek, akkor szeretnétek engem - azaz Jézust - mert én Tőle jöttem. De ti nem vagytok Ábrahám Istenétől, hanem az Ördög Atyától vagytok - vagyis a Sátántól -, és azért akartok megölni engem, mivel a ti atyátok is embergyilkos kezdettől fogva, bennetek pedig az ő természete van. A bűn szolgái vagytok, amitől egyedül én - Jézus - tudnálak titeket megszabadítani, de ha nem hisztek Bennem, hogy én Vagyok - Vagyok, Aki Vagyok - akkor meg fogtok halni a bűneitekben. Jézus azt is mondta, hogy Őt az Atya dicsőíti meg, akiről ezek az emberek azt mondják, hogy az ő Istenük, de nem ismerik Őt. Vagyis az, hogy valaki megvallja Istent, az Atyát, vagy Jézus Krisztust, az még nem jelenti azt, hogy ismeri is Őt. Az ismeret ebben a vonatkozásban nem intellektuális információhalmazt jelent, hanem személyes kapcsolatot. Az is megrázó felismerés, hogy egyeseknek, akik azt gondolják magukról, hogy ők ismerik Jézust, azt fogja mondani, hogy "Távozzatok tőlem, sosem ismertelek titeket!" Pál sem azt mondta, hogy tudom, mit hittem, tudom, miben hittem, hanem ezt: " Tudom kinek hittem." Vagyis az ő hite sem egy eszmerendszeren vagy tanításon alapult, hanem személyes ismeretségen. De senki sem tud személyes ismeretségbe kerülni Jézussal, aki elutasítja a Beszédét. És senki sem képes megérteni a Bibliát, akiben nincs meg az a készség, hogy Isten akaratának megfelelően alakítsa az életét. "Ha valaki cselekedni akarja az ő akaratát, megismerheti e tudományról, vajjon Istentől van-é, vagy én magamtól szólok?" ( Jn 7,17 ) Ha valaki nem akarja cselekedni Isten akaratát, annak nincs ígéret. Mint ahogy a világról is ezt mondja Jézus, hogy "Nem lát engem többé". Jézus meglátása, megismerése a tanítványoknak adott ígéret: "...de ti megláttok engem, mert én élek, ti is élni fogtok." Ahhoz, hogy megláthasd Jézust, a tanítványává kell válnod. Ennek pedig az újjászületés a kapuja, "mert aki újonnan nem születik, az nem láthatja az Isten országát." ( Jn 3,3 ) Mert az Isten országa nem szemmel látható módon jött el, ezért ha Te szemmel akarod látni, csalódni fogsz. Isten országa bennünk van, de nem mindenkiben, hanem abban, aki befogadja a szívébe Jézus Krisztust és a Szent Szellem zálogát kapta a szívébe. Ez a zálog egy Személy, a Szentháromság harmadik teljes jogú tagja. Ő annak a záloga, hogy amikor Jézus visszajön, akkor magához vesz minket. Akiben nincs meg ez a zálog, annak semmiféle bizonysága nincs erről, ahogy ígérete sincs Jézustól.
 

Jaszladany

Állandó Tag
Állandó Tag
Júdásról

Júdásról...

Olvassuk el Isten Igéjét az új bibliafordítás szövege szerint a Márk evangélista által írott evangélium 14. fejezetéből, a 17. verstől:

"Amikor beesteledett, odament a tizenkettővel, és amikor asztalhoz telepedtek és ettek, ezt mondta Jézus: "Bizony, mondom néktek, közületek egy, aki együtt eszik velem, el fog árulni engem." Erre elszomorodtak, és egyik a másik után kezdte tőle kérdezni: "Talán én?" Mire ő azt mondta nekik: "Egy a tizenkettő közül, aki velem együtt mártogat a tálba. Mert az Emberfia elmegy, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja: jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik."

Júdás élete példa arra, hogy Isten annyiféle jósága, kegyelme, ajándéka ellenére nem történt meg a Júdás megtérése, meghódolása. Soha, soha nem szerette az Úr Jézust szívből. Ez a legszomorúbb emberi történet a Bibliában.
Nagyon sok gyereket kereszteltem ötvenegy évi szolgálatom alatt, de a Júdás nevet sohasem mondtam ki a kereszteléskor. Senki sem hozta el a gyermekét, a fiát, azzal a kéréssel, hogy tessék Júdásnak keresztelni. A világ maga is bizonyos undorral és borzalommal ejti ki ezt a nevet. A leghitetlenebb ember is mondja valakire, aki megvesztegethető, pénzen megvehető, vagy elárult egy ügyet, hogy "Júdás".

Tanulnunk kell ebből a történetből, annyira félelmetes. Az ember megretten, ha arra gondol, hogy Jézus közvetlen közelében lenni három éven át, szinte kézzel érinteni az ott lévő Istent - hisz Jézus mondta: "Aki engem lát, látja az Atyát... Az Atya bennem van" - együtt lenni vele a hétköznapok legegyszerűbb kis dolgaiban, (mert ott derül ki, hogy ki kicsoda, nem itt a szószéken, és nem ünnepélyes alkalmakkor, hanem a legegyszerűbb hétköznapi események között, ahogy leülünk, felállunk, mosogatunk, köszönünk, öltözünk, törülközünk, ezekben a kis dolgokban látszik meg, hogy ki kicsoda); Júdás látta éjjel-nappal ezt a csodálatos Mestert. Mindig azt kellett mondania, hogy isteni! Isteni, amit látok!

Júdás esetében is megismétlem, mekkora ajándékot kapott Istentől már azzal, hogy zsidónak született. És ti, testvéreim, ti se felejtsétek el soha megköszönni, hogy olyan földön éltek, ahol szabadon szól a harang, mindenki vehet Bibliát, akarjuk, nem akarjuk, hívő emberekkel találkozunk, kapunk hívogató üzeneteket, írásban, szóban. Isten kegyelmes szeretete ostromol mindnyájunkat állandóan. Ki tudná megmondani közületek, hogy hányadik istentiszteleten volt legutóbb, hogy milyen sokszor szólott az Úr és még fog szólni.

Júdás Izrael földjén született, és az a nagy csoda történt vele, hogy Jézus beválasztotta őt a tizenkettő közé egy éjszakai imádkozás után. Jézus legközvetlenebb közelébe került, hogy állandóan vele legyen - mert az van az Igében: tizenkettőt kiválasztott, hogy mindig vele legyenek. Megadatott ez Júdásnak. Azonkívül Jézus még különösképpen megbecsülte őt, mert rábízta a közös perselyt. Akinek a kezébe adjuk a pénzünket, abban feltétlenül bíznunk kell.

Ezek voltak a külső jelek. A kegyelem külső jelei. De jöttek a belső jelek is. Az maga, hogy állandóan láthatta az Úr Jézust. És amikor Jézus kiküldte a tizenkettőt kettesével - nem tudom, ki volt a Júdás párja, de valakivel együtt ment a tizenkettő közül -, Jézus megmondta nekik: "Pénzt ne vigyetek az erszényetekben!". Júdásnak látnia kellett, hogy az Úr gondoskodik az anyagiakról, akkor is, ha nem lopunk. És visszajött Júdás is a társával meg a többiekkel együtt, és elmondták: "Halottak támadnak fel, betegek gyógyulnak meg, démonok menekülnek tőlünk!"
Ilyen hatalmat adott nekik az Úr, és Júdás ezt átélte. Ivott a mennyei örömök poharából. Különös kegyelem volt! Mit érezhetett, amikor a szavára egy halott megelevenedett? Hirdette az Isten országát, hirdette, hogy eljött a Názáreti Jézusban, ezt Júdás mondta sok embernek. Hallotta azt is, hogy ne ennek örüljetek, hanem hogy a nevetek fel van írva. Mennyi mindent látott és hallott ámulva, csodálkozva!

Kevés esetről tudunk, amikor megszólalt. Egyszer akkor szólalt meg, amikor Mária drága kenetet öntött Jézus fejére. Júdás megjegyezte: "Mire való ez a tékozlás?"
Ezután rögtön elment a papokhoz. Önként ment, nem hívták, nem keresték meg, ő maga ment. "Mit adnátok nekem, ha a kezetekbe adom?" – ajánlotta fel.
Aztán az utolsó vacsoránál ő is megszólalt: "Csak nem én vagyok...?" Ezek a mondatai vannak, amelyekről tudunk. Olyan félelmetes ez! Ennyire közel lenni az üdvösséghez, ennyire bebiztosítva lenni, és mégis elveszni!

Nem régen, Piliscsabán, eltöltöttem egy evangélikus, hitmélyítő hetet, és prédikáltam is. Volt ott egy kedves, idős bácsi, aki terhünkre volt egy kicsit, mert bár istenfélő ember volt, mégis eléggé balga. Tekintettel voltam a korára, a fehér haja szinte világított, vigyáztam, nehogy megsértsem. Állandóan azt bizonygatta, hogy Isten Júdáson is csak megkönyörült valami módon biztosan. Mindig felvetette ezt a nézetét. S akkor elmondtam neki: Vajon az Úr Jézus mondott volna ilyet, hogy "jobb lett volna, ha nem született volna"? Hiszen ha valamiképpen mégis üdvözült, (ahogy a bácsi gondolja) akkor hogyan lehetséges, hogy Jézus ilyet mondott? Hát ha végül mégis üdvözült, akkor jó, hogy megszületett. Erre nem tudott válaszolni, csak azt mondta: az Isten mindenkit szeret.

Júdás elveszett. És Jézus a főpapi imájában olyan fájdalmasan, külön kitért rá: "Atyám, megőriztem azokat, akiket nekem adtál, egy se veszett el, csak a veszedelem fia."
Ott lenni három évig Jézus közelében, csodákat élni át, Igét hirdetni, csodákat tenni, és elveszni! Meg tudja ezt valaki magyarázni? Az én számomra Júdás története érthetetlen.

És az nem igaz, hogy ki volt választva erre a feladatra, ez nem igaz. Ha így lett volna, akkor Jézus nem próbálta volna még a Gecsemáné kertjében is visszafordítani, mert megpróbálta. Erről majd beszélni fogok.

Vegyük most szemügyre Júdás lopásait, egy kis gyakorlati lecke kedvéért. Ha valakinek azt mondanám, hogy „Júdás vagy”, megsértődne. Pedig valahányszor abból a pénzből, amely Jézus rendelkezésére került a kezetekbe, magatoknak vettetek el, vagy bárkinek, és nem az Úr ügyének szenteltétek, az mindig lopás volt. Ez a Júdás mozdulata. Amikor többet költünk magunkra, mint amennyi Isten előtt meg van engedve, ez mind a Júdás mozdulata…

A Példabeszédek könyve 20. fejezetében ez az Ige áll: "Rossz, rossz, mondja a vevő, de amint elment, már dicsekszik." A régi fordításban úgy van, hogy "hitvány, hitvány". Ez az Ige egyszer engem nagyon megragadott, és elgondolkoztam rajta, mi akar ez lenni. Imádkoztam és megértettem. A vevő az Ördög. Megveszi a pénzünket, megveszi az időnket, megveszi az idegeinket, az akaratunkat, a szándékainkat. Amikor reggel felkeltek munkanapon, ezer dolog sürget. "Most üljek le csendes órát tartani?" Az ördög azt mondja: Ez egy hitvány idő. Ez nem alkalmas, hisz annyi mindent kell tenni, úgysem tudod nyugodtan megtartani. Majd délben.
Délben! Pláne ebéd után! Persze, hogy nem megy. Majd este! Este? Egész nap terhelve voltam, inkább majd holnap reggel. Így veszi meg az Ördög az időt. Mindig azt mondja: hitvány, hitvány, nem alkalmas. Az a kis pénz, amit oda akarsz adni, ugyan mit ér az? Adod, vagy nem adod, mit számít, van ott már, meg lesz is még ott. Mindig megveszi azt, amit meg akar venni, és a balga hívő ember odaadja. Ne kössetek üzletet vele!
Ha testem és lelkem az Úré, akkor az anyagi javaim miért nem?
Ha Júdás tudta volna, hogy testem, lelkem Jézusé, és az anyagi javak is, nem nyúlt volna bele a közös erszénybe.

Nem tudom, hogy Júdás mikor kezdte el a lopást…
Nagyon érdekes, hogy az Úr Jézus hagyta Júdást lopni. Milyen megdöbbentő volt, hogy, mint említettem, a latrokhoz nem szólt az Úr Jézus. Ahhoz szólt, aki őt már megszólította. A másiknak nem szólt semmit. Júdásnak egyszer sem szólt, hogy "mit csinálsz?".

És azt meg tudjátok magyarázni, hogyan lehetséges, hogy egy ember látja Jézust járni a vízen; hallja a parancsot, hogy "menj ki belőle!", és egy egész légiónyi démon kimegy valakiből; látja, hogy egy negyednapja bűzlő halottat, egy holttestet megszólít, és az kijön a sírból - "Lázár jöjj ki!" - és mégis elhitte, hogy Jézus nem látja a lopásait!

Mi minden csodát elhiszünk az Úr Jézusról. És milyen könnyen elkövetünk valamit, mintha nem látta volna, mintha nem tudná. Jézus mindent tud rólad, és mikor szelíd szeme megvizsgál, ha belenézel a tekintetébe, azonnal tükröződik onnan valami.

Júdás lopását, sikkasztásait csak akkor tudhatták meg, amikor eldobta a harminc ezüstöt a templomban. Sokan voltak ott és láthatták. Azután beszélték el, hogy az árulás díja ott gurult széjjel a templomban. Jézus nem árulta el Júdást. Mindig várt arra, hogy bűnvallást tegyen, hogy egyszer azt mondja: Uram, mosd meg a kezemet!
De nem történt meg... Nem történt meg.

Igen, Júdás hirdette Jézus nevében az Isten országát, csodákat tett, megízlelte a mennyei javakat, közben pedig lopta a közös pénztárt, meglopta az Urat, és Jézus még mindig várt.
Az utolsó vacsoránál az Úr Jézus megmosta Júdás lábát is, s azt mondta neki: "Amit cselekedni akarsz, hamar cselekedjed!". Ott se árulta el, hogy miért mondja ezt. Még amikor odaadta a falatot - "Akinek adom" - még akkor sem értették a többiek, hogy miről van szó.

Emlékeztek arra, hogy az Úrvacsora előkészítése hogyan történt? Az Úr Jézus elküldött két tanítványt. Nem azt mondta nekik, menjenek el abba az utcába, abba a házba, hanem azt, hogy megy majd előttük egy ember korsóval, azt kövessék. Így mondta, nehogy Júdás megtudja, hol lesz az Úrvacsora, mert odavitte volna a katonai csapatot. Nem lett volna utolsó vacsora, ha Jézus megmondja, hogy "hova". Hanem "menjetek egy ember után, aki korsót visz. Majd ott…". Így kellett elrejteni Júdás elől azt a helyet, ahol az utolsó vacsora volt.

Jézus ekkor is tudta, hogy mi a szándéka. S amikor azt mondta neki: "Amit cselekedni akarsz, hamar cselekedjed!", ez hatalmas, isteni, kegyelemes ajánlat volt. "A szívedben már megérlelődött az árulás, megígérték neked a pénzt, bele is egyeztél, te mentél a papokhoz, nem ők jöttek hozzád, de most döntsd el! Áruló leszel? Akkor cselekedd meg hamar! Ha itt maradsz mellettem, és nem árulsz el, akkor döntsd el, és maradj itt!"
Júdás pedig kiment - a régi fordításban így van: Vala pedig éjszaka. Akkor éjszaka volt. Sötétséggel teli szívében kiment az éjszakába, és soha abban a szívben fény nem gyulladt fel többé!

Milyen félelmetes ez! Majd rámutatok, hogy melyik volt az a pont, amikor Júdás előtt bezáródott a kegyelem, még életében. Igen, olyan megdöbbentő, hogy nem a papok mentek hozzá, hanem ő ment a papokhoz. És az Igében ezt olvassuk: Azt sugallta a Sátán Júdás szívébe... A falat elvételekor pedig belement a Sátán. Mikor azt mondta Jézus: "Akinek adom, az az...", nem lett volna szabad elfogadnia a falatot. Tiltakoznia kellett volna: "Nem Uram, nem fogom megtenni! Ez a kenyér nem engem illet!".
De elvette! S közben azt kérdezte: "Csak nem én?"
Az Úr Jézust nem lehet becsapni.

És most nézzük meg Júdást a Gecsemáné kertjében. Miért egyezett meg úgy a papokkal, hogy „akit megcsókolok, az lesz az”? Azért mert János apostol nagyon hasonlított az Úr Jézusra, és Júdás attól félt, hogy véletlenül Jánost fogják el. "Majd akit megcsókolok" - ajánlotta. A szeretet drága jelével jelölte meg az áldozatot.
Itt történt az a fordulat, amelyet magam is csak nem régen értettem meg. A Gecsemáné kertjében, a csók után, mikor Jézus megkérdezte Júdástól: "Barátom, hát ezért jöttél?", ebben a szóban, hogy "barátom", benne volt az utolsó isteni ajánlat. Az Úr Jézus nem volt olyan értelemben szónok, ahogy ma mondjuk: szónoki fogások (én is tanultam ilyen fogásokat), de az Úr Jézus nem ilyen módszer szerint beszélt. Mikor azt mondta, hogy "barátom", ezt ő szívből mondta.
Egy nappal előbb elmondta a tanítványoknak, hogy nem nevezi őket szolgáknak, hanem barátainak, mert a szolga nem tudja az ura akaratát, de ők tudják. Most Jézus felajánlotta Júdásnak a teljes barátságát! Ezután az árulás után is, a csók után is! "Barátom!..." Gondolom, hogy az angyalok milyen feszülten figyelhették, mi fog következni. És ekkor Júdás így szólt: "Ő az, fogjátok meg, vigyétek el erős kísérettel!"
Itt zárult be az ajtó.

Sokan nem értik, hogy elment bűnvallást tenni, eldobta a pénzt, megvallotta, hogy elárulta az ártatlan vért, mégis elveszett. Mert itt bezárult a kegyelem ajtaja; ennél a mondatnál: "Ő az, fogjátok meg, vigyétek el erős kísérettel!"

Én nagyon sok ember halálos ágyánál álltam. Nagyon sok ember előtt bezárul a kegyelem ajtaja még életében. Lehet, hogy évekkel a halála előtt. Ezt nekem mondanom kell, és mondom, mert tapasztalatból tudom.
Egyszer egy nagyon idős bácsihoz hívtak Úrvacsorát vinni. Nyár volt, de dunnákkal volt betakarva. Úszott az izzadságtól. Már haldoklott. Mondtam is a rokonoknak, nem biztos, hogy ki tudom szolgáltatni az Úrvacsorát, mert megfullad a kenyértől. Kértem a családtagokat, hogy maradjanak a konyhában, (kis falusi ház volt, apró ablakkal a konyhaajtón, ott leselkedtek befelé), hadd legyek egy kicsit négyszemközt a beteggel.

Megpróbáltam a bácsit némileg megmozgatni, hogy valamennyire magához térjen. Ő felém fordult és megismert. Mondtam neki, hogy itt az utolsó alkalom komoly bűnvallásra. Nem kérem, hogy hangosan mondja, gondolatban, amit most Isten eszébe juttat bánja meg, kérjen bocsánatot, és az Úr Jézus fogja feloldozni, nem én. Erre az a majdnem meghalt ember felkönyökölt. Haraggal telve förmedt rám: "Ugye az az asszony megint mondott magának rólam valamit ott a konyhában, mert az mindig beszél rólam!"
Mit lehet adni ezután? Lehet Úrvacsorát adni? "Az az asszony, az mindig..." - nem a maga bűneit, a felesége bűneit sorolta.
Ott álltam leverve, megverve, tönkreverve, és nem tudtam, mit csináljak vele. Egy kis morzsát bemártottam a borba, és azt mondtam: "Amit most teszek, nem jól teszem, de nem akarok úgy elmenni, hogy megtagadtam az Úrvacsorát. Nem bélyegezem meg."
Lenyelte a kis a morzsát, befordult és nemsokára meghalt. "Az az asszony..." Nem én! Az az asszony! Hány ilyen esetet láttam! Ezelőtt az öregember előtt már régen bezárult a kegyelem. Lehet, hogy a konfirmációkor! Lehet, hogy az első Úrvacsoránál! Ki tudja mikor, én nem tudom. De annak az ágytámlának több értelme volt, mint neki.

Borzasztó így járni. Mert "aki nem enged a Fiúnak nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta”. Ez az ember az Isten haragja alatt volt és a kegyelem már nem tudta áttörni. Hogy mikor vesztette el a kegyelmet, én nem tudom, de azért mondtam el, mert a szemem előtt folytak le ezek a dolgok.

Hadd olvassam el újra a Zsolt 109-ből azt a jövendölést, mely elsősorban Júdásra vonatkozik, de Saulra is ráillett. „Szerette az átkot, érje is utol, nem telt kedve az áldásban, maradjon is távol tőle. Magára vette az átkot, mint a ruhát, hatoljon bele, mint a víz, csontjaiba, mint az olaj, az legyen a ruhája, amely befedi, és öve, melyet állandóan visel. Ezzel büntesse meg vádlóimat az Úr…!”
A Szent Lélek által mondta el ezt Dávid, és Júdáson betelt. Egy másik Zsoltárban azt mondja az Ige – nem csak azt, hogy püspökségét más vegye el, ahogyan az apostolok idézik, hanem „hogy az imádsága is bűnné legyen”. Elgondolkoztam azon, vajon mi lehetett Júdás utolsó imája. „Az imádsága is bűnné legyen”, így volt megjövendölve. Vajon mi volt az az utolsó ima?

Amikor a főpapok azt mondták, „te lássad”… Még hallotta a pénz csörgését, hallotta, ahogy gúnyosan a szemébe nevettek. Most ott maradt egyedül. Nem tudott az Úr Jézushoz odamenni. Ha Krisztushoz tudott volna menni, megmenekült volna, de ez már nem adatott meg neki. Amikor a „barátom” szó után azt mondta: „Ő az, vigyétek el erős kísérettel”, elvétetett tőle az út megtalálásának a lehetősége. Nem találta meg a megbánás helyét, ahogyan Ézsau sem találta meg, Júdás még kevésbé.

Ezt azért mondtam el, hogy akik már sok jót megízleltek, talán szolgálnak is Istennek, mennyei javakban részesültek, az Úr szinte becézgeti őket, sok jóban részesíti, tudjátok, hogy ez még nem biztonság! Könyörögnünk kell, hogy aki áll, el ne essék, és hogy mindvégig megtartassunk.
Talán emlékeztek, hogy beszéltem a kis ötéves unokám, Tímea imájáról, melyet a családi asztal mellett mondott el egyszer: „Úr Jézus, köszönöm Neked, hogy mindnyájunknak hitet adtál, de hiába adtad, ha nem őrzöl meg benne mindvégig. Őrizz meg mindvégig a hitben.” Ezt egy ötéves gyermek imádkozta. Megtelt akkor a szemem könnyel, és a feleségemé is. Mennyivel okosabb volt az a gyerek, mint én! Én csak megköszöntem Istennek a hitet, de nem kértem, hogy tartson meg benne. Imádkozzunk azért, ha megkaptuk, hogy őrizzen meg a hitben mindvégig. Nekünk is szól, hogy „álljatok meg a hitben!”.

Júdás életében nem történt meg, amit Isten akart, az történt, amit az Ördög akart. A ti életetekben már megtörtént, amit Isten akart. Lehet, hogy van köztetek olyan, akinél még nem. Azoknak én is, most Jézus szavával mondom, hogy „amit cselekedni akarsz, hamar cselekedjed!”. Döntse el, aki még nem döntötte el, hogy „én megmaradok hűségesen az én befogadott Jézusom mellett”.
És tápláljátok Őt az engedelmességetekkel! Jézus azt mondta a tanítványainak: "Az én eledelem az, hogy annak akaratját cselekedjem, a ki elküldött engem, és az ő dolgát elvégezzem."
Ő itt a földön, csak rajtunk keresztül tud munkálkodni. Ha az engedelmességünkkel hagyjuk Őt az Atya akaratát cselekedni, azzal tápláljuk Őt. Ne kelljen majd senkinek se azt mondania: "Éheztem, és nem adtatok ennem."

Őrizzen meg mindnyájunkat az Úr a Júdás útjától. Vigyázzatok arra, mikor jön a vevő, és mondja, hogy „hitvány, hitvány” bármire, ne adjátok el, ne kössetek üzletet vele. Testem és lelkem, és mindenem amim van, az Úr Jézus Krisztusé. Ez a mi biztos, erős, legyőzhetetlen alapállásunk. Ebben vagyunk boldogok, ebben vagyunk erősek, ezzel tudunk hódítani, ezzel vagyunk bebiztosítva, és így fénylünk mi az Isten előtt az Ő nagy örömében, a Krisztus iránti szerelmünkben. Adja meg nekünk ezt az Úr, és tartson meg benne!

(Zimányi József)


 

sirkan49

Kitiltott (BANned)
Kedves sirkan!

Már ne haragudj, de egy kulturált vita miért nem kívánatos?
Miért ne lehetne vitázni?
A nyílvános fórumnak pont az a lényege, hogy lehet értelmesen, érveket ütköztetve vitázni.
Ebben én nem látok semmi kivetnivalót.

De igenis haragszom,mert illene az elejétől elolvasni a topikot!!

Itt csakis a Bibliáról és semmi másról!! Ez volt a kérésük,amit illik betartani.

Ha pedig a Bibliával "kapcsolatos" dolgokról szeretne Jó Lajos,vagy akár más beszélgetni,az alábbi topikban megteheti.

http://canadahun.com/forum/showthread.php?p=2060237#post2060237
 

Jaszladany

Állandó Tag
Állandó Tag
Akinek Jézus nem felelt

Luk. 23.8-9
Heródes pedig Jézust látván igen megörüle: mert sok időtől fogva kívánta őt látni, mivelhogy sokat hallott ő felőle, és reménylé, hogy majd valami csodát lát, melyet ő tesz.
Kérdezé pedig őt sok beszéddel; de ő semmit nem felele néki.


Miután Jézust elfogták, és Pilátus elé vitték, Pilátus szabadulni igyekezett az ítélet felelőssége alól. Kikérdezte hát Jézust, majd kijelentve, hogy nem találja bűnösnek, átvitette Őt Heródeshez, akivel pedig korábban haragban volt.

„Heródes hosszasan kérdezgette az Úr Jézust. Ez önmagában nem lett volna helytelen. Ti is minden kérdést Jézushoz vigyetek. És senki mást ne kérdezzetek meg addig, míg Őt nem kérdeztétek. És ha Őt megkérdeztétek és felelt nektek, akkor ahhoz tartsátok magatokat. Bárki bármit mond, mindig az Úr Jézus válaszára figyeljetek, és azon a nyomon kell menni, amit Ő mutat.
Heródes tehát hosszasan kérdezte Jézust. Ez lehetett egy bő félóra vagy még több. Ki tudja, mennyi kérdés. De mind gonosz és hiábavaló kérdés volt. Mert nem volt egy ilyen kérdés sem köztük, hogy: Mekkora az én bűnöm? Milyennek lát engem Isten? Hogyan szabadulhatok meg ebből a szörnyű állapotból? Van-e még nekem bocsánat? Mit kell tennem, hogy elnyerjem az örök életet? Ki vagy Te igazán? És ha elfogadlak Téged, ki leszel nekem?
Ilyen kérdéseket kellett volna feltenni. De ezekből egy sem volt a Heródes szívében.
És az Úr Jézus ennek az embernek, aki nagyon örült, hogy látja, aki sokat kérdezte, egyetlen szóval se felelt.

Nem sokkal ez előtt Jézus Pilátus előtt állt. Pilátussal Jézus beszélt. Neki válaszolt a kérdéseire, és elmondta: „Én azért születtem erre a világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való hallgat az én szómra.” (Ján. 18,37.)
Igen, Pilátushoz, a pogány rómaihoz, aki semmit sem tudott az igazságról, Jézus beszélt.
De ahhoz az emberhez, Heródeshez, aki másfél éven át hallgatta Keresztelő Jánost, miközben börtönében tartotta, és - azt mondja az ige -:„igaz és szent embernek ismerte őt, és oltalmazta őt; és ráhallgatva sok dologban követi és örömest hallgatta őt.” (Márk 6,20.) Ám amikor eljött a döntés pillanata, mégis megölette Jánost. Örömmel hallgatta… megismerte az igazságot, sok dologban követte is, végül mégis lefejeztette.
Ehhez az emberhez Jézusnak már nem volt mondanivalója.

„Az Istennek a legnagyobb ítélete az emberen a földön az, ha nem szól hozzá. És ha vannak köztetek olyanok, vallásos emberek, akikhez még nem szólt az Úr, ez egy rettenetes állapot. Ez a kirekesztés állapota…
Félelmes dolog, hogy valaki úgy éli a vallásos életét, hogy Isten nem szól hozzá. A prédikációt hallja, csak Isten nem tud vele beszélni. Énekel, még imádkozik is… de Isten nem tud vele beszélni.
Magatokban feleljétek meg, hogy milyen a ti viszonyotok Istennel. Beszél veletek?
Isten beszél veled? Mert ha nem, akkor ott vagy, ahol Heródes. Vele se beszélt. És meg kell keresni az okát.
De elárulok egy titkot. Amint valaki szóra akarja bírni az Urat, ezt nagyon hamar elérheti. Egy mondattal meg lehet nyitni Isten szívét. Volt egy ember, a nevét nem tudom, Jeruzsálemben, térdre borulva imádkozott, és csak ennyit mondott: „Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek!” (Lk. 18.13)
Verte a mellét, nem tudott többet mondani. Isten pedig felelt neki. Feloldozta: Menj el békével! Jézus azt mondta: hazament megbékélve.
Indítsátok Istent beszédre, hogy szólaljon meg! Ne legyen senkinek egy néma Istene! Ez a Heródes sorsa; Nem felel az Úr.
És azt is tanácsolom mindenkinek, aki szokott imádkozni, hogy kérjetek Istentől bocsánatot minden balga kérdésért. Minden illetlen és neveletlen imádságért. Mert nagyon illetlenül is lehet beszélni az Úr Jézussal, úgy, ahogy Heródes beszélt…”

„Olvastam egy tanulságos könyvet a pókokról. Van egy pók, amelynek az a neve, hogy színészpók. Azért nevezték el így, mert a tudóst, aki vizsgálta, szinte nevetésre indította. Figyelte az életét. Amikor lesi ez a pók a zsákmányát, rettentő izgalomban van. Táncol.
Aztán megragadja a zsákmányt, maga előtt tartja, nehogy valahogyan visszaszúrjon, és elkezd vele futkosni. Mindig másik nyomvonalon, előre hátra fut a zsákmányával. Közben belevágja az ollóját, már engedi a mérget. Táncol a zsákmányával, miközben gyilkolja.
Amikor ezt elolvastam, azt gondoltam: ez az ördög képe. Amikor megfog valakit, akinek Biblia van a kezében, imádság van a szívében, de nem a Krisztusé, de védtelen, megfogja! Belevágja az ollóját, és engedi a mérgét, és úgy táncol az ördög. Öröm van a pokolban minden visszaesett hívő ember fölött. Ahogy öröm van a mennyben a megtérés felett, úgy öröm van a pokolban a bukás felett. Ne legyen senki a színészpóknak a zsákmánya. Ne vigyen senkit az ördög táncolva a pokolba…”

(Zimányi József nyomán)
 

Bözse

Állandó Tag
Állandó Tag
és az ördögöt ki Teremtette?...

Nagyon sokszor felmerül ez a kérdés: Ha Isten szeretet, miért teremtette az ördögöt.. Tudjuk hogy mindent Isten teremtett.
A Biblia feltárja, hogy Isten igen sok magához hasonló szellemszemélyt teremtett. A Biblia ezeket a szellemeket, angyaloknak, vagy 'Isten fiainak' nevezi. (Jób 38:7, Zsoltárok 104:4) Isten mindegyiküket tökéletesnek teremtette. Egyikük sem volt Sátán, vagy Ördög, mert az "ördög" szó rágalmazót, a "sátán" szó pedig ellenkezőt, ellenfelet jelent.
De eljött az idő, amikor Isten ezen szellemfiainak egyike Ördöggé változtatta át magát, azaz olyan gyűlölködő hazuggá, aki másokról rosszat beszél. Ezenkivül Sátánná, azaz Isten ellenfelévé is tette magát. Nem Isten teremtette úgy, maga vált később azzá. Egy tolvaj sem születik tolvajnak. Jó családból származhat, becsületes szülei és törvénytisztelő testvérei lehetnek. De saját mohó vágya, pénzen megvásárolható javak után tolvajjá teheti őt.
Az az angyal, amelyik késöbb ördöggé lett, jelen volt akkor, amikor Isten megteremtette a földet, majd később az emberpárt, Ádámot és Évát. (Jób38:4,7) Így hallhatta, amikor Isten azt mondta nekik, hogy legyenek gyermekeik. (1Mózes 1:27,28) Tudta, hogy idővel az egész föld betelhet Istent imádó, igazságos emberekkel. Ez volt Isten szándéka. Ez az angyal azonban túl sokat foglalkozott saját szépségével és intelligenciájával, beképzelt lett és magának kívánta az Istennek járó imádatot. (Ezékiel 28:13-15, Máté 4:10) Arra az elhatározásra jutott végül, hogy megszerzi az óhajtott tiszteletet és elismerést.
A lázadó angyal egy kigyót használt fel, hogy megszólítsa az első asszonyt, Évát. Úgy járt el, mint egy ügyes művész, egy hasbeszélő, aki azt a látszetot tudja kelteni, mintha egy állat beszélne. Valójában azonban az a lázadó angyal beszélt Évához, akit a Biblia "Őskígyónak" nevez (Jelenések 12:9) Azt állította, hogy Isten nem mondott neki igazat és visszatartotta tőle az őt megillető tudást. (1 Mózes 3:1-5) Ez gyűlöletes hazugság volt, és ezzel vált Ördöggé. Egyben Istennel szembeszegülővé, azaz Sátánná is lett.
Ebből is láthatjuk, hogy helytelen az Ördögöt szarvakkal és vasvillával ábrázolni, mint aki a gyötrelem valamiféle földalatti helyére felügyel.
Valójában ő egy hatalmas, de gonosz angyal.
 
Oldal tetejére