Valamikor régen műtősfiú koromban egy miskolci kórházban sok alkalommal találkoztam az emberi élet elmúlásával. Munkámmal együtt járt, hogy ha én voltam beosztva ügyeletbe, az ügyeleti időmben elhunytakat elszállítsam a kórház halottas házába.
Volt egy esetem, amikor egy idős bácsi kért meg, hogy maradjak mellette mert fél egyedül. Késő este volt, és valami munkám akadt abban a kórteremben. Már kifelé indultam, amikor reszelős, halk hangon megszólított. Bár igyekeztem volna minél messzebb kerülni a szobától, amiben tizenhét éves valóm minden érzékével fogtam az elmúlni készülő test rezgéseit, valami visszatartott. Odamentem, és megkérdeztem, segíthetek-e valamiben? Csak arra kért, maradjak mellette egy kicsit, mert fél az éjszakától. Leültem az ágya szélére, megpróbáltam beszélgetni vele. Hamar kiderült, nem beszélgetésre vágyik. Kért, hogy fogjam meg a kezét, mert az megnyugtatja. Kissé vonakodva tettem eleget kérésének, de megtettem. Száraz, meleg kéz. A kézfejen kidülledő lilás erekkel. A pizsama ujja felhúzódva, látni engedi a rosszul beadott vénás injekciók sárgás-lilás foltjait. A beteg test nehéz szaga megüli a szobát. Nyomasztó, szomorú hangulat. Érzem a búcsúzást a levegőben. Tudatosul bennem, hogy ez az ember a halálán van. Szótlanul fogom a kezet, mely erőtlenül igyekszik belém kapaszkodni. Megértem. Az én fiatalságom az életet jelenti ennek az útja végén járó embernek. Az életbe igyekszik kapaszkodni általam. Mire gondolhat? Gondol-e egyáltalán valamire? A csend szinte fáj. Szeretném megtörni valamivel ezt a fájó csöndjét az elmúlásnak, de nem merem. Ez a csönd egy élet fortisszimóját követő szünete a zajnak, amit nem szabad megtörni. A test még él, de a lélek már lehet, hogy látja azt a fényt, amiből egykoron vérben, és mocsokban ideérkezett, hogy az anyaméh kényszerű hallgatását az élet első sírásával törje meg. Az ujjak meg-megrebbennek. A nyugtalan arc ráncai kezdenek kisimulni. A légzés egyenletes, talán elaludt. Megpróbálhatnám a kezemet óvatosan kiszabadítva az angolos távozást, de nincs erőm hozzá, hogy magára hagyjam a haldoklót. Már elzsibbadtam a kényelmetlen testhelyzettől, de maradok. A pizsama felsőrésze nyitott. Látszik a bordák kalickájában nyugtalanul vergődő szív mozgása a bőrön. A finisbe ért futó utolsó erőbedobása ez. Ha lelassul, megpihen örökre. Az idő múlását nem tudom érzékelni. Sűrű a levegő, pedig csak ketten vagyunk a háromágyas kórteremben. A szív még néhány szabálytalan nagy dobbanással megpróbál az élet felé ugrani, aztán elcsendesül. A bácsi fogása ellazult a kezemen. Már elengedhetném, mert eltávozott, de még fogom az öreg kezet. Fogom, amíg azt nem érzem, hogy lassan hűlni kezd. Csak akkor engedem el, és csak akkor veszem észre, hogy a szemeim tele vannak könnyel. Elment egy ember. Nem ismertem. Lehetett jó, vagy rossz egyaránt. Végigjárta a sorsa szabta utat, megélte az örömet, és a bánatot. Megszületett, és meghalt. A kihűlő test szinte megváltozott. Valami hiányzik belőle, ami az alvó embertől megkülönbözteti. Rájöttem, hogy a lélek hiányát látom. A lélekét, amit nem látunk, de ha elszállt, rájövünk, hogy ott volt, mert másképp néz ki az ember a lélek kilibbenése után. Látom a megmásíthatatlant. Rádöbbenek, hogy az élet egyirányú út. Ha vége, nem lehet azt mondani, hogy meggondoltam, próbáljuk újra. Talán, ha az emberek hozzám hasonlóan szembesülnének a halállal, jobban tudnák értékelni saját, és mások életét, és értékesebben, tartalmasabban élni a sajátjukat.
