Párizsi Angyal
A tél nem szép a városban. Az utcák latyakosak, az autók unos-untalan szétcsapják a latyakot a járdaszélekre. Az emberek mogorva arccal botorkálnak a sótól feláztatott járdákon. Az ég szürke, semmitmondóan nyomasztó, és megöli a színeket a házak falán és a járókelők arcán.
Hivatalos ügyeim elintézendő, kicsit korábban érkeztem a hivatalhoz, mint azt kellett volna. A kibiggyesztett cédula szerint, volt még két órám a kapunyitásig. Mivel már rég jártam a környéken, ( ahol pedig gyermekkorom javát töltöttem ) a közeli vásárcsarnok felé vettem az utamat.
Tudtam, hogy azóta a régi kis piac helyén új üvegpalotát emeltek, híven a kor szelleméhez. Már vagy öt éve nem jártam a környéken, és a változás szembeötlő volt. A kis útszéli bódék helyett a hatalmas üvegkalitkában mozgólépcsők suhantak fel s le, és a korai óra ellenére hatalmas nyüzsgés volt mindenfelé. Amerre csak elláttam, mindenütt csillogó villogó üzletek sorakoztak teli szebbnél szebb áruval. Imitt amott néhány őstermelő árulta fényesre glancolt portékáját, s még a burgonya is szinte lakkozva volt a polcokon.
Férfiember lévén az emelet felé vettem az irányt, ahol a frissensült házikolbászok és friss kenyerek lakoztak régebben. Gyermekkorom ízei jártak az eszemben, és szinte éreztem a debreceni ízét és ropogását, ahogyan bő mustárba mártogatva majd beleharapva, fröccsen szanaszét a körülállók nem kis bosszúságára. Visszaemlékeztem milyen szörnyülködve nézett rám a káposztás néni, amikor kiflimet a kimért tejfölbe mártogatva kovászolt uborkát vásároltam nála, hogy azt ott helyben elfogyasszam.
Ahogy így elmélázva felértem az első szintre, ahol a hentesáruk üvegkalitkái sorakoztak, az egyik üzlet előtt apróka öreg nénike toporgott sorára várva .
A picurkára töpörödött test alig volt nagyobb egy tíz éves gyermeknél. Arcocskáját ezernyi ránc barázdálta, és szinte alig lehetett kivenni két picinyke gombszemét a hatalmas vastag-meleg kendő jótékony árnyékából , amely féltően óvó sátorként borult ősz tincseire. Vékonyka kifakult foltokkal teli lenvászon szatyrocskát szorongatott, amely valaha talán fehér lehetett.
Mögötte a sorban egy fiatal, talán húszéves forma fiatalasszony állt, szinte ellentéteként a kopottas seszínű kabátba öltözött nénikének. Szolidan elegáns fekete hosszú kabátja, halvány lila sálja és karjára vetett cicoma nélküli fonott kosárkája jó ízlésre utalt. A kabátka jótékonyan takarta a finoman kigömbölyödő kis hasát, ami elárulta , hogy nemsokára új trónörökössel bővül majd a család. Arca szeretetreméltó és megnyerő volt, ahogy az előtte álldigáló mogyoró anyókára tekintett. Látszott rajta, hogy nem óhajt külön elbánásban részesülni pusztán azért, mert új életet hordoz méhében.
A hentes unott egykedvűséggel tette a dolgát, nem volt az arcán sem, bánat sem öröm, ahogyan a villával csikorogva szurkálta a felvágottakat a mérlegen lévő papírba taszigálva őket. Olyan volt, mint az időjárás, szürke unott és egyhangú.
Végezvén az előző vevővel, halovány mosolyféle villant át az arcán, ahogyan az üveg mögül a csinos fiatalasszony felé fordult.
-Mit adhatok?- Kérdezte, miközben a mosoly, már nem is hagyott nyomot rajta, mintha-csak elillant volna a semmibe, ahonnét előkerült. A fiatalasszony értetlen tekintettel nézet a hentesre, és szemével az előtte álló nénikére intve megszólalt bársonyosan csilingelő hangján.
-A néni jön a sorban!- Szögezte le a tényt, határozott hangon, ujjával lefelé mutatva, a kendő irányába.
A hentes mélyen lehajolva, és az üvegpolc alatt kikukkantva bambán bámult a kendő alá, majd felemelkedve, és félig áthajolva a polc felett, lenézett a mélységbe, mint valami óriás , ki törpéket vél látni alant.
-Mondja mama, mit akar? � Dörrent rá a nénire, hangosan és taglalva, mintha csak siketet, vagy gyengeelméjűt szólított volna meg.
A kis kendő felfelé fordult, és vékonyka reszketeg hangocskát küldött fel a magasban trónoló nagyúr felé.
- Két szelet párizsit kérnék az olcsóbbikból aranyoskám.
A hentes egyetlen határozott mozdulattal szúrta fel a szeleteket, és jól irányzott mozdulattal vágta rá a mérlegen lévő papírra őket. A mérleg libbent egyet, és már firkálta is rá ceruzájával az árát, miközben harsányan trombitálta a fizetendő összeget, a vélt siketek felé okulásul, majd hangos csattanással vágta ki az üvegpolcra, a vékonyka csomagot.
A nénike előkotorászta apróka bugyellárisát a szatyor mélységes mélyéből, és reszketeg kezecskéjével bátortalan kapirgálásba kezdett a fémpénzek káoszában kutakodva.
-Tessék csak ide a markomba számolni -Szólalt meg a kismama, lehajolva a nénike mellé �Majd én felteszem a polcra. -mondta jótékonyan mosolyogva, s a kendő alá kukkantva kissé.
A hentes unott arccal tekingetett jobbra-balra, mire nagy nehezen hozzá jutott a jussához, és egyetlen mozdulattal számolás nélkül leseperte a markából a kassza mélységes fenekére ahonnét hangos csörömpölés volt a válasz.
Az anyóka megrebbent a ricsaj hallatán, mint kisgyermek ki rosszat tett, de máris a kezébe csusszantotta a csomagocskát a kishölgy a polc magasáról.
-Parancsoljon drága néni �mosolygott rá csillogó szemekkel.
Az anyóka féltő gonddal süllyesztette el szatyorkája mélyére a vékony papírba csomagolt szeleteket, és apróka léptekkel, kicsinyét meggörnyedve totyogott agyontaposott sótól kivert cipőcskéiben a lépcsősor felé, amely a földszinti kijárathoz vezetett , és azontúl a szabadba. Az üvegablakok mögött lassan oszlani látszottak a fellegek, és a csarnokban is csökkenni kezdett a félhomály. Kezdetek lassan visszatérni a színek a csarnok világába is.
- Parancsoljon hölgyem. � Szólt ki ismét a hentes a nyíláson.
- Kérném a párizsit, ami még a tálcán maradt! - Hadarta a fiatalasszony, miközben a távolodó nénit leste fél szemmel. �És tegyen rá még tíz deka téliszalámit is a tetejére!
�Fűzte hozzá kissé sürgető hangnemben.
-A tetejére? �Álmélkodott a hentes. -Igen oda, ahogy mondom- Hangzott az ellentmondást nem tűrő hang. Nyegle vállbiccentés volt a válasz, és máris közölte a hentes az árat. A kis kosárka fedele felbillent és az előbukkanó csinos kis lila pénztárcából máris a pulton termett egy papírpénz. Gyors mozdulattal, a kezével a kismama felkapta a pakkot a pult üvegéről, és már távolodott is a bódétól sebesen.
A hentes félig kihajolva, fuldokló hangon kiáltott a távolodó lila sál után.
-Hölgyem! A visszajáró!- Gurgulázta asztmás fuldokló hangon.
A távolodó kabát egyik karja legyintőn jelezte számára, hogy nem érdekes, tartsa csak meg magának, ha akarja. A hentes leírhatatlan grimaszt vágva, morogva jegyezte meg félhangosan, hogy miféle fura figurák ezek a nők, hol ráérnek, hol-meg sietnek. Fejcsóválva, faarccal elrakta a pénzt, és a következő vásárló felé fordult.
A nénike, még félúton sem járt a lépcsősor felé, amikor egy hang szólította meg a savanyú káposzta árusok sora mellett elhaladva.
-Nénikém drága, tegye ezt el! �Szólt hozzá a fiatalasszony, miközben a vászon- szatyor mélyébe csúsztatta az imént vásárolt párizsis csomagot. Az apróka ráncokkal teli arcocskán riadt kifejezés suhant át a kendő alatt. Tétova mozdulattal szélesre tárta a fehér vásznat, és hosszasan nézet a szatyor mélyére, mintha-csak keresné, hogy vajon kivettek e valamit belőle. Eltelt pár pillanat, míg eljutott a kortól meg- tépázott tudatig, a megnyugtatás, hogy szaporodtak a csomagok a szatyorban.
-Fogyassza egészséggel drága néni- mosolygott rá két szénfekete szempár. Két kis kéz melegét érezte, amelyik lágyan összezárja ráncos kezeit a szatyorkán, azt bezárva szorosan.
-Vigyázzon drága néni el ne essen a lépcsőnél!- Csilingelt egy bársonyos hang a fülébe. Az óriásinak látszó kis kendő lassan emelkedett csak fel, és nézett ki alóla a két megfáradt szempár, valami köszönet félét motyorászva halkan, de már nem látszott sehol akinek a szavakat címezték. Remegős kezek szorultak szorosan a szatyor köré, mintha kincset szorongatnának, mely csodákra képes. Lehajtott fővel, szorosan a lába elé tekintve, szaporázva lépteit haladt az anyóka a lépcsősor felé, miközben szatyorkáját szorosan magához ölelve eltűnt a tolongás közepette.
Keresni kezdtem szememmel a fekete kabátot, de eltűnt, mintha csak álom lett volna az egész. Csak a hentes arcára nézve tudtam, hogy megtörtént mindez a szemem láttára.
Az üvegen áttört az első félénk napsugár a felhők mögül kibújva, és fényével beragyogta a csarnok belsejét épp ott, ahol az előbb a káposztás sor előtt álltak mindketten egy pillanatra utoljára együtt.
Kilépve az utcára a szutykos út menti kupacokból csermelyként csordogálni kezdett a hólé a bágyadt napsugár melegétől . Autók száguldoztak, emberek jöttek mentek mindenfelé. Éreztem a hátamon a nap gyengécske melegét. Elindultam vissza a dolgom felé, miközben gondolatok kavarogtak lelkemben.
Milyen szép is, ha az, ki új életet hordoz méhében, emberséges ebben a néha lelketlen és kegyetlen törtető világban. Talán az új élet teszi fogékonnyá az embert mások iránt is? Talán léteznek még angyalok ebben a világban?
Had higgyem azt, hogy léteznek még tündérek és angyalok, kik köztünk járnak kelnek és csodákra képesek. Picinyke csodákra, akárcsak az én párizsi angyalom.
M. LAURENS
2005
_________________
ffice
