Az élet (azért is) szép !

Rilke

Midőn mint szárnyveréstől

Midőn mint szárnyveréstől reszket,
remeg a langyos alkonyat,
szeretnék menni egyre messzebb,
egész a völgyig, mely alatt
a magány bíborába rejtett
vágy táruló kertként fogad.

Talán ott megtalállak téged.
S e vágyakkal gyötrő sebet
beköti félénk igyekvésed.
Zöld mélységekbe húz kezed,
míg vándorbotomon fehéret
nyitnak a lobbanó szelek.

Fodor András fordítása

​

<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="98%" align=center><TBODY><TR><TD class=idezet style="PADDING-BOTTOM: 6px" align=middle colSpan=3>Havas tájban

Kinézek az ablakon, és azt látom, mit egy éve láttam,
Szeretem ezt a gyönyörű tájat, mindig erre vágytam.
A házikó előtt kis lábnyomok látszanak a hóban,
Egy nyúl ugrott az ösvényre, meglát, s megtorpan.

Kilépek az ajtón az üres messzeségbe,
Nézem a csendes tájat, fölnézek az égre.
Már egy madarat sem látok a magasban repülni,
Ez hiányzik csak, s már nem is tudok figyelni.

Sűrű erdők havas útjain lassan lépkedek,
Lassan egy kristálypalota elé érkezek.
Palota előtt tavacska, vize nincs befagyva,
Benne él és úszkál ezernyi halacska.

Ezer közt is csak egy, egyetlen aranyhal,
Pikkelye csillogó ezüstös angyalhaj.
Valami különleges van ebben a szép tájban,
Valami érdekes, talán álom egy bűbájban.

Leültem a tó mellé a csillogó hóba,
Kiugrott a vízből az aranyhal egy szóra;
Sóhajtva azt mondtam, nagyon szeretlek,
És azt hiszem, többet nem is kereslek.

Még én sem értem, hogy lehet,
Hogy egy állat érti meg az embert,
A szerettünk pedig gyűlöl, nem szeret,
És ember sosem igazán ért meg!

</TD></TR><TR><TD align=left> </TD><TD class=idezet align=middle>

<CENTER>Poet.hu </CENTER></TD></TR></TBODY></TABLE>​

Garai Gábor​

Téli virradat​

Hogy vöröslik a nap
fehér ködök között!
A téli virradat
tündérnek öltözött.​

Hideg fátylain át
parázsló test ragyog:
ó, eltűnt éj-világ,
szétfoszlott csillagok!​

Vörösből majd a nap
délre aranyba gyúl...
Sugarak szállanak
szélben, gazdátlanul.​

Ellen Nitt:​

Azt hittem​

Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember.​

Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idő nagy titkokat érlel.​

Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.​

S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember.​

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott
gyúrják az ember fiát.​

De tudtam: Nincs szebb feladat,
mint vágyva előre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni, és gyűlölni.​

És látni, hogy néha szürke homályon,
átragyog kéken a tenger,
s tudni: tisztább öröm nincs a világon
mint az, ha ember az ember.
Fordította: Képes Géza​

​

Batta György:​

Egy mondat a szeretetről​

Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Nemcsak a Bibliában rögzült Isten szavában,
Nemcsak jó anyák mosolyában
Megannyi mozdulatában,
Lelkük minden zugában
Ott szeretet van
Nemcsak bölcs vének tanácsában
Az évek ne a keserűséget teremjék benned – a mérget –
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
És nemcsak abban, ahogy mindegyik gondolatban
Másokért dobban a költő-szív szakadatlan
Ahogy az anya is ott lüktet végig a magzatban
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Nemcsak mikor az ujjak mell-kupolákra simulnak
S forró szerelmi vágyban tüzesedve a lázban
Hevülnek vörösre gyúlva akár az űrhajó burka
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
S fönnmarad holtodiglan
Nem számít, hogy a vágytól feszülő kupolából
Marad csak roskadt sátor az idő viharától
S már nem az ujjak – dermedt pillantások
Simulnak enyésző testmezőkre
Mik eltűnnek örökre
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Nemcsak az estben aláhulló pehelyben
E máris tökéletesben, mert arányaiban
Jövendő világok váza – és remekben,
Mert simulásában, arcodra hullásában,
Ahogyan gyöngéden megérint az éjben –
Abban szeretet van
S hol szeretet van, puska nem dörren,
Vér nem fröccsen, nem sújt tudatlan ököl sem váratlan,
Edényeit a vér nem hagyja el a testben,
Kering erekben, nem buzog sebekben,
Torkolattüzek ibolyákban égnek csak, szelíd lángban
Hol szeretet van,
Ott szeretet van
Szamócafej a vércsepp – igézve nézed
Láthatsz fűszálat, áldott sörényes fákat,
Tornyokat, kupolákat, de sehol katonákat
Hol szeretet van,
Nem baj, hogy más vagy
Más a honod, a templomod, s nyelvedben,
Lélek-emelte versedben másként
Zendülnek az igék, csendülnek rím-harangok
Hogy mongolos az arcod – szabad
Hogy a szavak hozzád vonuljanak
Mint hegyből a nyáj
És senkinek se fáj, hogy bennük még
Véreid rakta, Szent István-látta
Tüzek parázslanak, Mátyás felhői gomolyganak,
Budai paripák fújnak, holtakért gyertyák gyúlnak –
Ott nem félsz
Élsz csillagfénnyel a szemedben
Nem gyűlöletben, hisz tudják:
Tüdő halványlik, szívmoraj hallik,
Oxigéntüzek égnek benned is, piros-kékek
S lám, arcodon is közös a bélyeg
A halál-sütötte enyészet
Nézheted, mint állat bőrén a jelet
Hol szeretet van,
Elpusztíthatatlan
Úri áradatból, az időfolyamból
Arany szemcséit kimoshatod,
S a világot belőlük összerakod,
Mint ködből a tornyok, felhőből az ormok
Ember s táj előragyog
Megláthatod minden keservek könnyét
Fájdalmak fekete gyöngyét mert
Minden mi kín, a lélek-fény útjain
Hozzád is átszáll
Veled is munkál – fáj
Bárhol a zsarnok: égetnek szenvedő arcok
Szemükbol a kiáltás roncsoló sugárzás
Fenyőtű hördül törten füst-fojtva a völgyben
Zengő kövekből hallik
Vizeken halál iramlik
Rémülten hordod kozmikus sorsod
Mint a bogár ahogyan löki-viszi a folyam
Sodorja hullt falevélen –
Nincs menekvés földön-égen?
Kérded esetten, félelem-sebzetten,
Idő-szegekkel verten a létkereszten
Már-már abban a végső pillanatban ahonnan tovább nincsen
S ekkor fénylik fel Isten
Lelkedben, minden sejtedben
Általa emberré épülsz,
Már csak a jóra készülsz,
Röpít a kegyelem
Gyorsan, aranyló hit-burokban,
Virágzó, békét sugárzó,
S mint betlehemi fényözön
Elönti bensődet az öröm
Hogy benned szeretet van – kiapadhatatlan
Látod, hogy növi be a világot
Mint fénylő moha, arcok s virágok mosolya
Halál nem rettent, serkent: a jóra
Törekedhetsz, másokért cselekedhetsz,
Nyújtod a kezed, s tenyeredbe veszed
Akár egy cinege madárkát, a Földet
Ezt az árvát, ezt a vergődőt, vérzőt,
Lángokban égőt, csapzottat, meggyalázottat,
Simítod, ne remegjen,
Gyógyuljon, ne ernyedjen
Úri fán fényesedjen
Csak arról énekeljen:
Ahol szeretet van
Remény és jövő van​

Ha nem hiszel már


<TABLE id=INCREDIMAINTABLE cellSpacing=0 cellPadding=2 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD id=INCREDITEXTREGION dir=ltr style="FONT-SIZE: 10pt; DIRECTION: ltr" vAlign=top width="100%"></TD></TR><TR><TD id=INCREDIFOOTER width="100%"><TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%"><TBODY><TR><TD width="100%"></TD><TD id=INCREDISOUND vAlign=bottom align=middle></TD><TD id=INCREDIANIM vAlign=bottom align=middle></TD></TR></TBODY></TABLE></TD></TR></TBODY></TABLE>​

Mácz István

Szíveket gyűjtök


Szeretem azt, aki gyűjt.
Naponta van öröme.
Megnézi gyűjteményét, gyarapítja, ápolja, gondozza, megmutatja barátainak.
Közben örül, hogy neki van az, amit szeret.
Tisztelem a bélyeggyűjtőket, a rovargyűjtőket és azokat, akik címkéket, képeslapokat, érméket gyűjtenek.
Bármit.
Te mit gyűjtesz?
Amit én gyűjtök, ahhoz nem kell pénz.
Amit gyűjtök, annak nincs ára, mégis mindennél többet ér.
Szíveket gyűjtök.
A szív jelkép. Az embert jelenti.
Úgy járom útjaimat, élem napjaimat, hogy szíveket keresek.
Talán bolondnak hinnének, ha tudnák, miért nézek kutatón mások szemébe.
Bolondnak hinnének, mint a görög bölcset, aki nappal lámpásával embert keresett a piacon.
Szíveket gyűjtök.
Nekem nem valami kell, hanem valaki.
Ember.
Ember, aki rám mosolyog; aki megért; aki tisztességes; aki hűséges; akiben szeretet él; aki örül, hogy észreveszik; akiben a tehetség egy szóra kinyílik; ember, aki egyszerűen érték, mert ember.
Ha van olyan nap, hogy nem találok, az én hibám.
Nem néztem eléggé szét, nem néztem a látszat mögé, az előítéletek alá.
Szerencsétlensége az embernek, hogy a jót szégyelli.
Rejti, mint kagyló a gyöngyét.
Hát én feltöröm a kagylót figyelemmel, érdeklődéssel és a gyöngyhalászoknál boldogabb vagyok.
Mert az emberek között több az ember, aki méltó, hogy annak lássák,
mint az, aki összetörte magában az emberséget.
Elfogult vagyok?
Téged nem ismerlek.
Embernek tartod magad.
Hányan vesznek észre? Hányan kérik a szíved?
Hányan látják, hogy jó vagy?
Szíveket gyűjtök.
Őrzöm arcukat. A szemük tüzére emlékszem.
Ha azt felejtem, énjük bennem marad, amely belém égett egy pillanat alatt.
Nincsenek érméim, bélyegjeim, címkéim, sem galambgyűjteményem.
Szíveket gyűjtök.
Szívem tele van.
Velük és az örömmel, amelyet csak ők adhatnak.
Nézd el nekem, hogy végig magamról írtam.
Eszelősen hiszem, hogy nincs nagyobb, fontosabb, mint az ember.
Embertelen korban élünk?
Ne hidd el.
Csak nézz önmagadba, nézz a mások belső világába s meglátod az Embert. Csak annyi időt fordíts embertársaidra, mint a gyűjtők gyűjteményeikre.
Kincseid lesznek.
Nem olyan, mit pénzzel kifejezni lehet, nem valamik, hanem sok-sok szív benned, valakik,
akiknek értéke semmivel ki nem fejezhető és mind személyes öröm életedben.<!-- / message --><!-- sig -->​

“Mások előtt mindenki igyekszik méltóságát megőrizni,
de lelke mélyén nagyon is jól tudja, mennyi bevallatlan
dolog játszódik le benne, amikor csak önmagával áll szemben!”

Pirandello​

KOVÁCS ÁKOS

JÁTSSZUK EL

Most még csak álmodod,
Hogy egyszer majd élni fog
Az, ami Te leszel,
Hát jóel&otilde;re kérlek,
Játsszuk el,
Hogy majd értesz
Mindent, amit mondok,
Mert rám bíztak a hangok,
Vigyázok rád,
Mert hinni kell,
Hát játsszuk el.

Most kapsz majd életet,
A halált még nem hiszed,
A múlt is csak nyersanyag,
Ha új és tiszta vagy,
Játsszuk el,
Hogy majd értek
Mindent, amit mondasz,
Akkor is, ha hallgatsz,
Vigyázol rám,
Mert hinni kell,
Hát játsszuk el.

Játsszuk el,
Hogy majd értesz
Mindent, amit mondok,
Mert rám bíztak a hangok,
Vigyázok rád,
Mert hinni kell,
Hát játsszuk el
Hogy majd értek
Mindent, amit mondasz,
Akkor is, ha hallgatsz,
Vigyázol rám,
Mert hinni kell,
Hát játsszuk el.

Játsszuk el
Azt, hogy élünk,
És nem is lehetne másképp,
Egyszer&ucirc; a játék,
Vigyáznak ránk,
Mert hinni kell,
Hát játsszuk el.
​

TÓTH ÁRPÁD

JÓZANUL ÉS FANTÁZIÁTLANUL

Hagyd, hadd legyen lelkem sötét,
Mint egy titokzatos szoba,
Melynek lakói már az édes napra
Nem járnak ki soha.

Hagyd őket, megszokták már e nyomort,
Kár volna őket bántani,
Tudjuk, nem e világra valók
A lélek nem polgári álmai.

A derék földön mit keressenek?
Oly keserűek, hova küldjem őket?
Már elfeledték szép lassan a fényt,
A diadalt, az istent és a nőket.

Csak hallgatnak, s köztük ott kuporog
Az angyalok árva atyafia,
És forgatja nagy, üres szemeit
Egy csöndes őrült, a Fantázia.

Ez még beszélgetne szegény,
Próbálgatna egy-egy visszás mesét,
Dúdolgat olykor, hogy hej, odakint
Talán épp most teríti szét.

Nagy, puha, piros szőnyegeit
A legszebb őszi alkonyat,
S jó volna részeg táncba vinni
Még egyszer mind az álmokat.

Aztán elnémul, egy bús pillanatra
Megérzi, hogy jaj, nem lehet,
Hogy új lakók nőnek körötte,
Közöny, harag és gyűlölet.

És konok csönd van újra a sötétben,
Míg künn az alkony lelkendezve gyúl,
S én nézem, ahogy jó polgárhoz illik,
Józanul és fantáziátlanul.
​

Simonyi Imre​

ESZEMBE JUTOTT​

Most az jutott eszembe
hogy a télen
még mondani akartam valamit.
Talán csak azt
hogy ne félj
egy napon
meglásd
mégiscsak kitavaszodik.
S még az jutott eszembe most szívem
hogy egymásnak mi tán sosem hazudtunk
csupán egyikünk sem tudott soha
bár egyetlenegy olyan igazságot
ami az lett volna a másiknak is.​

2​

Most pedig az jutott eszembe drágám
hogy
egy verset készültem írni néked
— mióta már! —
de valamiképp mindíg elmaradt.
Igen
verset készültem írni
arról
hogy
— bármi történt is —
tudod a végén
tudod a dolgok végén
egy napon
(majd ott a fontoskodó gyászmenetben)
mégis csupán ketten leszünk akik
pontosan fogjuk tudni hogy ki is
hogy tulajdonképp ki is volt a másik?​

3​

S még az:
ha van úgy hogy nem te vagy az eszembe
olyankor én már semmire sem gondolok.​

Holló András

Reménytelenül

"Ha a költészet nem arra való, hogy felpezsdüljön a vérem,
hogy hirtelen ablakot nyisson arra, ami csupa titok,
hogy segítsen felfedezni a világot,
hogy árva szívemnek társa legyen a magányban és a szerelemben,
az ünnepen és az elhagyatottságban,
akkor mire való?"

Gabriel García Márquez
(Azért élek, hogy elmeséljem az életemet)​

Balázs László​

Varázslat

Éjszaka esett.
A hófoltok a kertben
Összehúzódtak,
Mint a víztől irtózó macska.
Felettük a sok-sok cseppet,
Ezer gyöngyöt
Tartja a nyírfa
Apró gallya
- levél helyett -
Amennyit csak elbír.
Mégis elejt egyet-egyet.
A finom ködön át lebegve
Hullik a földre.
Lent a sárban,
A repülés végén,
Szétfoszlik az apró,
Senkinek sem szóló
Varázslat. ​

Jim Morrison

Ki mondja meg

Ki tehet róla, ha elmúlik a szerelem?
Ki mondja meg, meddig jó nekem?
Ki tudja azt, ami nem elmondható?
Ki tehet róla? Ki mondja meg?

Kedvesem fáj, hogy ezt kell mondanom,
tegnap szerettelek, ma már gyáván elfutok.
Ez csak egy levél, szavakba önteni nem tudom,
nem hazudok neked, nincs miért maradnom.

Ki tehet róla? Ki mondja meg?
Elmegyek. Elmegyek.
​

Varga Nóra

Ébredés

Odabent a kis szobában,
Lobbot vet a kályha lángja.
Vörös, s arany izzó fénye,
Árnyakat szór, falra, székre.
Álmodón.

Fagyszagú tél, éjszakára,
Havat kerget, s jeget érlel.
Leheletét ablakomra,
Karcolgatja jégvirágként.
Olvadón.

Reggeli nap rácsókolja,
A világra puha fényét,
Harsogó zöld friss illatát,
S vidám sárga aranyporát
Hinti szét. ​

Szabó Lőrinc

Fáraszt hazudni, emberek

Mondtam: – Fáraszt hazudni, emberek,
hol van, akinél megpihenhetek?
Azt szeretem, aki engedi, hogy
legyek nyugodtan az, aki vagyok:
hogy legyek költő, magyar és szabad,
kit nem küldenek és nem tiltanak,
költő, aki disz és kincs és haszon,
ahogy kincs a Mátra s a Balaton,
s a hegy aranya, Dunánk halai,
földünk zsirja, fáink gyümölcsei.
Az igazat keresem: azt, aki
nem kényszerit, hogy hazudjam neki.
Mérd meg te is: birod-e türni, hogy
legyek egészen az, aki vagyok.
Fáradt vagyok, mindig kényelmesebb,
igaz vagyok, mindig félelmesebb,
félelmes a fegyverem, emberek:
mindenre elszánt lelkiismeret.​

Czilczer Olga​

Egy út alighanem
idáig osztódott
kavicsok rajzolódtak
egy szikla lábnyomai

Álomfejtéshez
volt egy hajó még
a hullámok labirintusában
alighanem a tegnapi
újságból hajtogatták
hol távolabb hol meg
partközelben megszólalt
a telefon rohantam volna
le ne csengjen de csak
a csobbanások közt
tévelyeghettem

Ki hív és mit
akarhat egyike
a gurultukban kerekre
csiszolt köveknek
érvényes létemre
sodródom-e
​