<!--StartFragment -->
Huszonéves éves lelkem már megjárta a poklot és a mennyet, s a Nap sugara ugyan megcsillant néha arcomon, de oly tiszta víz nincs, mely a rossz döntéseim sarát lemoshatná végleg rólam. Mégis boldog vagyok. Egyszerűen boldog, s nem cserélném el semmi pénzért azt a sorsot, amit az Úr rám szabott. Egy szenvedő nemzet büszke fiaként járom az utam, igaz hittel, rendíthetetlenül.
Egyszerűen csak jön, belülről jön az írás. Jönnek először a gondolatok, majd a betűk, a szavak, a mondatok... Néha váratlanul törnek rám, de van úgy, érzem, keresik az alkalmat, hogy mikor mutathatják végre meg magukat nekem. Keresgélem én is őket, s ha egymásra találunk, hát akkor születik meg a vers. Tisztelem őket, s ők is tisztelnek engem, úgy hiszem. Különös barátság a mienk, tlán szerelem, nem tudom. Egy biztos azonban, velük együtt teljes az életem, s talán soha nem lehetne az, ha nem lennének ők nekem.
Hitem, mindannyiunk kötelessége azért dolgozni minen erőnkkel, hogy a nevünk fennmaradjon az utókornak. Lehetünk tanárok, kovácsok, földművesek vagy költők, írók, bármik, de emlékezzenek majd ránk. Akármi, amibe belekezdünk, legyen olyan, hogy tudják, ki tette ezt olyanná. Érezzék benne felbukkanni a szellemünket, hallják szavainkat, lássák megfeszülő karunkat. Tudják majd egykor, ha a mi időnk már régen lejárt, hogy dolgoztunk, hogy alkottunk, hogy éltünk.
"Saját bölcsességünk abból fakad, hogy nyitott szemmel, éles füllel figyeljük a világ apró rezdüléseit, és saját létünkhöz illesszük azokat. Ha rájövünk, hogyan mozgat minket a világ, tudni fogjuk azt is, miként mozgathatjuk mi a világot."
A Dunántúlon élek, dolgozom. Újságíró is voltam, többek között, most labdarúgó-edző vagyok, gyermekeket edzek. Költősködöm, néptáncolok, s minden életrevaló dolgot szeretek. Menyasszonyommal és szüleimmel élek az erdőben.
