A Greenpeace filmjei azért elég sokkolók. Bálnák brutális legyilkolása, olajszennytől összeregadt és plasztik-szemetet lenyelő madárhullák...
Habár láttunk már ellenérdekelt üzletfelek által hamisított propaganda-filmet a magyar hízott libamáj lejáratására. Nem mintha annyira fájna a fogam mások méregtelenítő szerveire - de a libamáj legalább olyan hungaricum, mint a szilva- vagy a fütyülős barack pálinka!
Viszont egy tradicionális magyar disznóölés olyan feeling, amitől engem egész életemben megkíméltek. Állítólag néprajzos horror. Kiskoromban mesélték az osztálytársaim, hogy a disznó farkát fogták, míg a felnőttek torkon szúrták szegény állatot. Csak felnőttként jöttem rá, hogy nem kegyetlenek voltak a gyerekkel, hanem így szoktatták rá az általuk okozott halál elviselésére - különben sose vinné rá a lélek, hogy öljön.
Az a disznó legalább családi körben öletett le, nem nagyüzemben.
Miért nem akarjuk elhinni, hogy az ember a legkegyetlenebb állat a Földön?
Saját fajtársaink istennek tetsző öldöklésének történeti művészi emlékeket állítunk, mára pedig megtanultunk érzelemmentesen, racionálisan, gombnyomással gyilkolni.
A természeti népek bezzeg engesztelő rítussal veszik el mások életét, azért, hogy ők élhessenek.
Ebben a létformában talán elkerülhetetlen tiszta kezűnek maradni, de legalább ne divatból, ne státuszszimbólum gyanánt, ne ínyencségből kelljen más teremtményeknek pusztulniuk.
Ezek szerint nem én vagyok az egyetlen, aki az Animal Planet igen tiszteletreméltó állatvédőin kiakad. Együttérzek a szenvedő állatokkal. Helyeslem azt, hogy az állatokat kimentik az embertelen körülmények közül. Legmélyebben elítélem, hogy ugyanakkor az embereket rezzenéstelen arccal hagyják azok közt a körülmények között, amit az állatoknak tartózkodásra alkalmatlannak ítéltek.
