Csillagászat és űrkutatás

zsuzsanna03 írta:

Az Észak-Koreáról éjszaka készített műholdképeken szinte alig láthatók fények: a világtól elzárt ország markánsan elkülönül fényes környezetétől, északon és északkeleten Kínától, délen Dél-Koreától és Japántól.

.​

Kattints a kibontásához...

Észak-Koreában nem kell közvilágítás, ott a párt fénye tündököl.

A Csendes-óceán közepe felé tart a törmelékáradat

Amikor 2011 márciusában a hatalmas japán földrengést követő szökőár elérte a szigeteket, a becslések szerint 5 millió tonna törmelék került az óceánba.
Ezek egy jelentős része az áramlások hátán már félúton lehet Észak-Amerika felé.




A tohokui földrengés után a japán partokat elért cunami a civilizáció sok-sok darabját, és sajnos embereket is elragadott. A víz által a Csendes-óceánba sodort mintegy 5 millió tonnányi tömeg 70%-a lesüllyedt a tengerfenékre, de a fennmaradó másfél millió tonna a felszínen vagy annak közelében úszva maradt. Több mint egy évvel a katasztrófa után a törmelék még mindig sodródik a tengeráramlatokkal. Azt ugyanakkor nehéz megállapítani, hogy pontosan milyen területi eloszlásban, és éppen hol jár. Ennek megbecslésére készítettek nemrég egy olyan számítást, ami műholdas távérzékeléssel nyert szélsebesség- és tengermagasság-adatok, valamint helyszíni bójás mérések alapján, a felszíni tengeráramlatok irányának és erősségének figyelembe vételével megjósolja a szemét útját.









A számításokhoz közel 700 ezer, Japán északkeleti partjaitól elindított „próbatestet” alkalmaztak, amelyek mozgását 2011. március 11. után naponta modellezték. Ezek kezdeti eloszlását a népsűrűség és az ipari fejlettség alapján határozták meg, ami a feltételezések szerint jól leképezi az adott helyen keletkezett törmelék mennyiségét. A kutatók gyűjtik a törmelék felbukkanásáról szóló beszámolókat is, ezek alapján a modell eddig jól bevált. A feltételezések szerint a tengeren úszó szemét egy része egy-két éven belül elérhet Észak-Amerika nyugati partvidékére. A legnagyobb tömeg azonban ott ragadhat óceán közepén, csatlakozva a már meglevő óriási úszó szemétmezőhöz. Ezt az Észak-Csendes-óceáni köráramlás tartja egyben.






Korábban már érkeztek jelentések Hawaii, sőt az USA Washington állama környékéről is, amelyek a tavalyi japán cunami felbukkanó maradványairól szólnak. Nemrég a hazai hírekben is szerepelt egy gazdátlanul sodródó, elszabadult japán halászhajó, amely március végére már megközelítette a kanadai partokat. Ezek az úszó tárgyak azonban meglehetősen nagyok, magasan kiemelkednek a vízből, így mozgásukra nem csak a modellben figyelembe vett felszíni tengeráramlások, de a szél is jelentős befolyással van.







Forr.:urvilag.hu/


Kapcsolódó linkek:

A tohokui tengerár törmelékének útja modellezéssel (NASA EO)

A Jupiter Io holdjának első globális geológiai térképe




A U.S. Geological Survey elkészítette a Jupiter Io holdjának első globális geológiai térképét, megjelölve azon az aktív vulkánokat és lávafolyamokat, külön kiemelve a becsapódási kráterek figyelemre méltó hiányát.





A három másik nagy holddal együtt Galilei által 1610-ben felfedezett Io a Jupiterhez való közelsége miatt nagy árapály-erőknek van kitéve a bolygó körüli keringése során. A köpeny gyors deformációi miatti belső súrlódás intenzíven fűti a hold belsejét, az így felszabaduló energia pedig forró láva formájában vulkánok százain keresztül tör a felszínre, melyeket először a Voyager-1 űrszonda 1979-es felvételein lehetett megfigyelni.







Az új térkép, amely a Voyager-1 és -2, valamint a Galileo szondák adatai alapján készült, 19 különböző fajta felszíni formációt azonosít, például vulkáni üledékes területeket, síkságokat és hegységeket. A kénben és kén-dioxidban gazdag alföldeken nem kevesebb, mint 425 egyedi vulkanikus centrum, ún. patera rajzolódik ki.






Az Io Földénél 25-szor nagyobb vulkanikus aktivitását jól jelzi a becsapódási kráterek figyelemre méltó hiánya is: a hold az egyetlen égitest a Naprendszerben, melyen nem figyelhetők meg ilyen kráterek, ezek ugyanis már régen a lávarétegek alá kerültek.






Forrás:
hirek.csillagaszat.hu
Astronomy Now Online 2012.03.20.

Hallottatok már a Sötét folyamról? Állítólag az egész Univerzum csúszik oldalra egy társ univerzum vonzása miatt...

A „sötét folyam” idegen univerzumokról árulkodhat -2008

yeti108 írta:

Hallottatok már a Sötét folyamról? Állítólag az egész Univerzum csúszik oldalra egy társ univerzum vonzása miatt...

Kattints a kibontásához...

--------------


Van valami a világegyetemünk belátható határain túl. Valami nagy. Ez a következtetés született a több mint tízezer, elképesztő sebességgel egy irányba áramló galaxisklaszter adatainak eddigi legalaposabb elemzéséből.
Egyes kutatók azt állítják: ez az ún. „sötét folyam” más, szomszédos univerzumokról árulkodik




A Marylandi Goddard Space Flight Center kutatója, Sasha Kashlinsky és kutatócsoportja szokatlan mintázatokra lett figyelmes mintegy 800 galaxisklaszter mozgásában: mindegyik óriási sebességgel halad ugyanazon irányba.
A „sötét folyamnak" elnevezett jelenség esetében a WMAP (Wilkinson Microwave Anisotropy Probe) adatait röntgenmegfigyelésekkel vetették össze: az adatok szerint 1000 km/s sebességgel haladnak a klaszterek a kozmosz egy bizonyos pontja felé.




Sok kutató azzal érvelt eddig, hogy a „sötét folyam" későbbi megfigyelések során nem fog felbukkanni, ám most a kutatócsoport megerősítette létezésének tényét.
Legutóbbi elemzésük 1400 galaxisklasztert mutatott ki a folyamban, mely a Földtől mintegy három billió fényévre folytatódik, tehát a megfigyelhető univerzum határainak közelében.
A „sötét folyamot" valószínűleg közvetlenül a „nagy bumm" után indította be valami, ami már nincsen a megfigyelhető univerzum határain belül.
Ez a valami ma már nem gyakorol hatást az univerzumunkban, hiszen ennek a horizontnak az elérése egyet jelent azzal, hogy gyorsabb mint a fény.






A „sötét folyam" keletkezésére többféle magyarázat lehetséges. Egyik szerint egy hatalmas anyagkoncentráció gravitációs ereje vonzhatja maga felé a galaxisokat, de ez nagyon valószínűtlen. Lehetséges egy meglehetősen egzotikus magyarázat is: Laura Mersini-Houghton, az Észak-Karolinai Egyetem kutatója szerint a „sötét folyam" egy szomszédos univerzum jele.
Ha ugyanis a vákuumterület, amiből univerzumunk született meg, a kvantumelmélet szerint összekapcsolódott más vákuumokkal, azaz más univerzumokkal is, sokkal nagyobb távolságokat is összekapcsoló erőhatásokról is beszélhetünk.
Mindezt kétli Charles Bennett, a WMAP főkutatója - szerinte a klaszterek mozgása statisztikailag nem jelentős és nem utal olyan nagymérvű folyamra, mint amiről Kashlinsky és kollégái beszélnek.



Az új eredmények ellenére a „sötét folyam" létezése vitatott.

Messier 104 - Sombrero-galaxis


Míg egyes csillagvárosok gömbölydedek, és mások inkább kecses korongra emlékeztetnek, a Sombrero-galaxis kettős „személyiséggel" rendelkezik – derült ki a NASA Spitzer infravörös csillagászati műholdjának köszönhetően.
A felfedezésről a Monthly Notices of the Royal Astronomical Society című folyóiratban jelent meg tanulmány.


A Messier 104 (más néven M104, NGC 4594 vagy Sombrero-galaxis) egy Seyfert 2 típusú spirálgalaxis a Virgo(Szűz) csillagképben.
Pierre Méchain fedezte fel1781-ben. Ez az első objektum a Messier-katalógusban, ami egyetlen eredeti kiadásban sem szerepelt, Messier csak kézzel írta hozzá saját példányához. Camille Flammarion adta hozzá a listához1921-ben.
/A Wikipédiából/

A Földről lapos korongjának széle látható, középen a csillagok okozta csomóval, amelynek köszönhetően úgy néz ki , mint egy széles karimájú kalap – olvasható a PhysOrg tudományos hírportálon.
Az infravörös hullámhosszon működő Spitzer űrteleszkóp viszont megmutatta, hogy a Sombrero-galaxis nem egy egyszerű korong csillagokkal.
Szerkezete valójában sokkal összetettebb: egy elliptikus csillagváros, amelynek közepében egy korong található.


A látható fény tartományában működő teleszkópokban úgy tűnik, hogy a galaxist egy fénylő halo veszi körül, amely az eddigi feltételezések szerint viszonylag kicsi és könnyű.
A Spitzer viszont egészen más képet mutat, észrevéve a por mögött rejtőzködő öreg csillagokat, és azt is megmutatva, hogy a halo méretét tekintve egy óriás elliptikus galaxishoz illik.
(A halo a galaxisok legnagyobb és legritkább, közel gömb- vagy elliptikus alakú térsége, amely főleg idős csillagokat, gömbhalmazokat tartalmaz).


A csillagászok szerint kevéssé valószínű, hogy az óriási elliptikus galaxis lenyelte volna a lapos spirálgalaxist, mivel ez a folyamat szétrombolta volna a korongot.
Sokkal inkább elképzelhető, hogy kilencmilliárd évvel ezelőtt az óriás elliptikus galaxist elárasztotta a gáz.
A világegyetem korai szakaszában ugyanis mindenütt megtalálhatók voltak a gázfelhők hálózatai, és ezek gyakran táplálták a növekvő galaxisokat, felfúvódásukat okozva.
A gázt a gravitáció szippantotta a galaxis belsejébe, a centrum körüli pályára ált, majd forgás közben lapos korongba állt össze.
A csillagok a korong gázaiból születtek.





„A Spitzer segítségével űrbéli fosszíliákat találunk, és olyan események nyomára bukkanunk, amelyek évmilliárdokkal ezelőtt történtek" – mondta Sean Carey, a NASA Spitzer-központjának kutatója.
A tudósok szerint a felfedezés elősegítheti a galaxisok evolúciójának jobb megértését.


F: index.hu/tudomany/urkutatas

A Sombrero az egyik kedvencem. Kár, hogy még nincs meg a 20 hozzászólásom, így nem láthatom a csatolásokat.
Hihetetlenül népszerű, mert látványos, pláne a különböző látható és nem látható tartományban készült képeknek hála.

Üdv! Valaki tudna nekem emailben képeket és pár gondolatot írni a holdról, és esetleges felépítéséről? Neten sehol se találom...

Ha picit pontosabban meghatároznád, hogy milyen vonatkozásai érdekelnek a holdról, esetleg, ha nem titok mihez kell, többet tudnánk segíteni. Az angollal hogy állsz? Rengeteg infó van ezen a nyelven. De magyarul is sokat találsz. Google?

palika94 írta:

Üdv! Valaki tudna nekem emailben képeket és pár gondolatot írni a holdról, és esetleges felépítéséről? Neten sehol se találom...

Kattints a kibontásához...

Nem minden kérdésre adja meg a választ, de legalább elkezdhetsz kutakodni a wikipedián:
http://hu.wikipedia.org/wiki/Hold

Ahogy hengelhoffer irja, mondd meg, pontosabban mi is érdekel, mire kell az információ, és konkrétabban tudunk itt sokan segiteni.

Aktív galaxismag

Ha a galaxisok középpontjában levő szupernagy tömegű fekete lyukak „beindulnak”, kisöprik a környezetükből azt a gázt, amiből új csillagok keletkezhetnének.

Ezt a fajta visszacsatolást régóta gyanítják a csillagászok.
Most sikerült rá egy újabb, meggyőző megfigyelési bizonyítékot találni. Az eredményeket aNature folyóirat legutóbbi számában közölték.






A legtöbb galaxis, beleértve saját Tejútrendszerünket is, rendelkezik egy központi, szupernagy tömegű fekete lyukkal.
Többségük, mint a „sajátunk” is, alapvetően békés, de néhány galaxisban ezek a magok aktívak.
Környezetüket több energia hagyja el, mint egy egész galaxisét, méghozzá igen kis térrészből. Mindenek forrása a közvetlen környezetéből a fekete lyukba spirálozó anyag.
Ennek a hatalmas energiakibocsátásnak hatással kell lennie magára a fekete lyukat rejtő galaxisra is.
Az egyik ilyen elképzelhető hatás a további csillagkeletkezés leállítása.





Ha csak az aktív magból kisugárzott energia egy kis töredékét elnyeli a csillagközi gáz, az ahhoz vezet, hogy egyfajta szélként elhagyja a galaxist.
Az ilyen módon „kisöpört” galaxisban azután nem marad elegendő anyag, amiből új csillagok keletkezhetnének.
A folyamatot azonban nem egyszerű megfigyelni, hiszen az aktív mag a legtöbb hullámhosszon jócskán túlragyogja az egész anyagalaxis fényét.
A legjobb esélyt a távoli infravörös vagy szubmilliméteres hullámhosszak kínálják, ahol az aktív galaxismagok viszonylag kevésbé fényesek.
A legújabb tanulmány szerzői épp ezt használták ki, megvizsgálva egy galaxisokból álló mintát az ESA Herschel-űrteleszkópjával.
Összehasonlításul a NASA Chandra röntgencsillagászati műholdjának adatait is megnézték.
A röntgentartományban ugyanis az aktív galaxismagok igen fényesek.


A Herschel szubmilliméteres megfigyelései megmutatták, hogy a gyors és heves csillagkeletkezés jellemző volt az aktív magok anyagalaxisaira, a világegyetem történetének az ősrobbanás utáni 2 és 6 milliárd év közötti korszakában. (Mai ismereteink szerint az univerzum 13,7 milliárd éves.)
A röntgentartományban egy bizonyos értéknél nagyobb teljesítménnyel sugárzó aktív galaxismagok környékén azonban megszűnt a csillagkeletkezés.








A következő – bár nem egyszerű – lépés olyan galaxisok keresése lesz, amelyek nem a csillagkeletkezés leállása előtti, illetve utáni állapotban mutatkoznak, hanem éppen a folyamat közben.
Ez hozzásegíthet a galaxisfejlődés jobb megértéséhez, és információt adhat arról, hogy milyen gyorsan tudja befolyásolni a kicsi de erőteljes aktív mag az egész galaxis további sorsát.


Az urvilag.hu cikke nyomán.

Gyémántcsillag

A legnagyobb gyémánt, amit valaha is találtak, nem a Földön, hanem a csillagok között van.
Egy égitest, amely nem más, mint egy gigantikus méretű nyersgyémánt.
Tömege körülbelül 2,5 milliószor trilliószor trillió kilogramm, vagyis 10 billiószor trilliószor trillió karát.


A drágakövek súlyát karátban határozzák meg. Az elnevezés az ókorból ered, amikor is a szentjánoskenyérfa magjait (a görög keration szó magot jelent) súlymérésre használták.
A ma használatos értéke 200 mg.
A legnagyobb csiszolt drágakő az 545 karátos Golden Jubilee és az 530 karátos Afrika csillaga.





50 fényévnyire a Földtől, a Kentaur csillagképben van egy kiégett csillagmaradvány, amely csaknem teljes egészében kristályos szénből, azaz gyémántból áll.
A neve hivatalosan BPM 37093.
Nem hivatalosan viszont Lucy-nak nevezik a Beatles „Lucy in the Sky with Diamonds” című slágere után.
Lucy a legnagyobb tömegű pulzáló fehér törpe, amelyet jelenleg ismerünk.
A fehér törpék olyan csillagok forró salakjai, amelyek már felélték nukleáris fűtőanyagukat és elpusztultak.
Ezek többnyire szénből és oxigénből állnak, amelyeket vékony hidrogén és/vagy hélium gázburok övez.





De hogyan lesz a csillagokat alkotó hidrogénből szén?
A csillagok – ahogyan Napunk is – elektromágneses sugarakat bocsátanak ki.
Ezt a sugárzást a csillag belsejében végbemenő energiatermelő folyamat biztosítja.
A középpontjában uralkodó óriási nyomáson hidrogén atommagok egyesülnek hélium magokká, miközben nyugalmi tömegük egy kis része energiává alakul át.

A csillagok nagyon hosszú életűek, de egyszer elfogy a fűtőanyaguk és elpusztulnak.
Az óriási méretűek szupernóvaként végzik, a kis tömegűek viszont olyan takarékosan bánnak fűtőanyagukkal, hogy sok-sok milliárd évig elpislákolnak, végül kihűlnek.
Nagyon érdekes viszont azoknak a sorsa, amelyek hasonló tömegűek a mi Napunkéhoz.
Az ilyen csillagok belsejében a csökkenő energiatermelés már nem tudja ellensúlyozni a gravitációs összenyomó erőt, így a külső rétegek a középpontba préselődnek.
A megnövekvő nyomás hatására a hőmérséklet eléri a 100 millió fokot, ami elegendő az eddigi salakanyag, a hélium égéséhez.
A felforrósodó mag hatására a csillag nagymértékben kitágul, vörös óriássá válik.
Ha a csillag tömege megfelelő, akkor a vörös óriás fázisban a magja tovább zsugorodik, melyben a hélium szénné kezd átalakulni.

A folyamat nem olyan egyszerű, mint elsőre hinnénk.
Hogy héliumból szén legyen, három hélium magnak kell egyesülnie.
Először nyilván két héliummag találkozik és egy 8-as tömegszámú berillium maggá egyesülnek, ami újabb héliummaggal alkotná a szén atommagot.
Igen ám, de normál körülmények között a 8-as berillium 10-17 másodperc alatt elbomlik.
Szinte nulla a valószínűsége, hogy ezalatt egy héliummaggal egyesülni tudjon.

A problémának kell, hogy legyen megoldása – gondolta Fred Hoyle angol csillagász a múlt század derekán – hiszen mi, emberek, itt vagyunk, létezésünk pedig a szén kémiáján alapszik.
Meg is találta a megoldást: a 8-as tömegszámú berilliumnak a csillag magjában uralkodó fizikai környezetben van egy speciális rezonanciája, amely az élettartamát kellő mértékben megnöveli, lehetőséget adva a szénatomok létrejöttére.
A héliumégető magfúzió sebessége nagyon érzékeny a hőmérsékletre, ezért óriási ingadozások lépnek fel, az energia-kitörések a külső, hidegebb rétegeket „lefújják” a csillagról, látványos planetáris ködöket képezve.
(ÉT. 2009./28)
A csillagmag a hélium fogytával egyre hidegebb lesz, kis méretű, de nagyon sűrű fehér törpévé alakul, jellemzően 0,6-0,7 naptömeggel, de mindössze néhány ezer kilométeres átmérővel.
Anyagának túlnyomó részét szén alkotja.

A csillagászok az 1960-as évek óta gyanítják, hogy a fehér törpék belseje kristályos szerkezetűvé válhat, Lucy most igazolni látszik ezt a feltevést.
Hogy szénből áll, az nem vitás, de honnan tudjuk, hogy ez a szén gyémánttá kristályosodott?




Ezt az úgynevezett aszteroszeizmológiai vizsgálatokkal lehet kimutatni, amely a csillagok belsejében keletkező rezgésekkel, rezonanciákkal foglalkozik.
A Lucyhoz hasonló fehér törpék – mivel energiatermelésük megszűnt – szép lassan hűlni kezdenek.
Akkor kezdenek el pulzálni, amikor a felszíni hőmérsékletük 12 ezer fok alá csökken.
A Lucy pulzációja vagy rezgése egy óriási gonghoz hasonlít.
A rezgés periódusa a belsejében terjedő hanghullámok sebességétől függ. Ebből mutatták ki a csillagászok, hogy a Lucy belseje kristályos.

/Az Élet és tudomány 2009. szeptemberi számában megjelent cikk nyomán./

Mivel minden fehér törpe ezen a fejlődési folyamaton megy keresztül, gyakorlatilag az összesben lehet gyémánt.

zsuzsanna03 írta:

A legnagyobb gyémánt, amit valaha is találtak, nem a Földön, hanem a csillagok között van.
Egy égitest, amely nem más, mint egy gigantikus méretű nyersgyémánt.

Kattints a kibontásához...

Jogos. A "grafitcsillag", "fulleréncsillag", vagy "széngázcsillag" tényleg snasszul hangzana, ráadásul éppen úgy nem lenne igaz.
A probléma hasonló, mint a "szkítás" témánál. A "gyémánt" név már foglalt a szén egy bizonyos kristályszerkezetű, jól meghatározott fizikai tulajdonságokkal (sűrűséggel, keménységgel, átlátszósággal, elektromos vezetőképességgel, stb.) bíró formájára. A BPM 37093 anyagának messze túlnyomó részére valószínűleg sem a kristályszerkezet, sem a fizikai tulajdonságok nem stimmelnek, és még a szénnel is gond van. Laikusként azt még el tudnám képzelni, hogy a felszín közelében talán kialakulhatott egy vékony rétegben gyémánt kristályszerkezet, de ez is necces a magas hőmérséklet miatt. A kutatók számításai szerint viszont a túlnyomó részt más kristályszerkezetű anyag alkotja, ráadásul "elfajult" formában, összepréselődött elektrongázban úszva. A kémiai összetétel is változó, hiszen oxigén és hidrogén is jócskán van a csillagban, valószínűleg a mélységgel változó arányban.

hengelhoffer írta:

Mivel minden fehér törpe ezen a fejlődési folyamaton megy keresztül, gyakorlatilag az összesben lehet gyémánt.

Kattints a kibontásához...

A kristályosodáshoz (maradjunk inkább ennél) a kutatók számításai szerint a tömeg és a hőmérséklet megfelelő kombinációja kell, ami meglehetősen ritka.

Ha elfajult anyagból áll, akkor ez a tulajdonság nem inkább a neutroncsillagokra jellemző?

A gyémánt a tévhittel ellentétben nem a fosszilis szénből keletkezik.
A Földön kibányászott gyémántok sokkal idősebbek, mint azok a fás növények, amikből a szén keletkezett.
A gyémánt a földkéreg mélyében, igen magas hőmérsékleten és nagy nyomáson keletkezik, a földfelszíntől legalább 150 km-es mélységben, és 1000 Celsius fok feletti hőmérsékleten.
Ilyen nagy nyomás és magas hőmérséklet nem sok helyen létezik a Földön, ahol ilyen létezik, azt gyémánt stabilitási zónának is nevezik.
Ezekben a mély rétegekben természetesen az ember számára nem elérhető a gyémánt, onnan fel kell kerülnie a föld felszínére vagy ahhoz közeli rétegekbe.
A gyémánt mélyebb rétegekből történő felszállításáért a vulkánkitörések, a Föld felszíne felé igyekvő magma mozgása felelős.




A magma-áram hozza magával és teszi le a föld felszínéhez közel a sokkal mélyebben keletkezett ősi ásványt.
Sokkal ritkábban, más módon is keletkezhet olyan nagy nyomás és hőmérséklet a földfelszínen, mely kedvez a gyémánt-képződésnek, ilyen a meteoritok becsapódása.



Meteoritokban már a Földre érkezésük előtt, a Föld légkörében is keletkezhet gyémánt.
A földi törésvonalak mentén, ahol a tektonikus lemezek egymáshoz súrlódhatnak, ott is keletkezhet gyémánt, de ezek az erők sokkal kisebb méretű, értéktelen köveket képesek csak létrehozni.

http://geology.com/articles/diamonds-from-coal/




Az összefoglaló ábra a gyémánt négy különböző keletkezési módját szemlélteti egyetlen ábrán.
Az nagyméretű, értékes gyémántok a Föld mélyéből a magma segítségével kerülnek az ember által is elérhető felszíni rétegekbe.
Meteoritokkal is érkezhet, vagy becsapódásukkor keletkezhet.
A tektonikus lemezek egymásra csúszásakor is keletkezhet gyémánt.
A gyémánt tehát nem szénből keletkezik, sokkal mélyebben és sokkal régebben keletkezett, mint a fosszilis szén.
Az egyes keletkezési módokat további képek magyarázzák.


Néhány adat az űrbéli gyémántokról.


Gyémánt óceánokban úszó gyémánthegyek lehetnek az Uránuszon és a Neptunuszon.
Amerikai kutatók ugyanis földi drágakövek vizsgálatával arra jutottak, hogy a folyékony gyémánt fagyás közben a vízhez hasonlóan működik, azaz a megszilárduló rögök a folyadék tetején úsznak.
A két bolygó összetételét és a rajtuk uralkodó nyomás- és hőmérsékletviszonyokat figyelembe véve az új felfedezés megmagyarázhatja a planéták szokatlan viselkedését.


A Nature Physics nevű rangos szaklapban megjelent cikk szerint amerikai kutatók elsőként mérték meg a gyémánt olvadáspontját, és az anyag számos új tulajdonságát is megfigyelték.
A vizsgálatok nemcsak a kristály jobb megismerését szolgálják: az Uránusz és a Neptunusz mozgásának szokatlanságára is magyarázattal szolgálhatnak.
"A gyémánt relatíve gyakori anyag a Földön, de az olvadáspontja még soha nem lett megmérve.
Nem emelheted csak úgy fel a hőmérsékletet hogy megolvadjon, a magas nyomás is szükséges, ami nagyon megnehezíti a hőmérséklet mérését" mondta el Jon Eggert, a kutatás vezetője.

A gyémánt valóban csak körülményesen vizsgálható magas hőmérsékleten.
Először is, oxigén jelenlétében már 400°C-on meggyullad (tehát akár egy öngyújtóval is pillanatok alatt apró füstkarikává változtatható egy drága nyakék).
Ezért oxigénmentes környezetben kell hevíteni.
Azonban a gyémánt, mint a szén egy kristályosodási formája, magas hőmérsékleten grafittá alakul és így olvad meg. Ezért magas nyomáson is kell tartani a gyémántot a sikerhez.
Ez a gyakorlatban 40 millió atmoszférát jelentett a kísérlethez használt 1/10 karátos gyémánton, miközben azt egy lézerrel bombázva hevítették.
(Összehasonlításul a Földön, tengerszinten 1 atmoszféra nyomást okoz az emberre nehezedő több kilométeres légoszlop.)


xxxxxxxxxxxxxxxx

Miután a gyémánt megolvadt, elkezdték hűteni és a nyomást is csökkentették.
11 millió atmoszféránál és 50 ezer foknál aztán elkezdtek szilárd darabok is megjelenni a gyémántban.
Ezek azonban ahelyett, hogy lesüllyedtek volna, a felszínen úszkáltak, míg az egész gyémántdarab végül meg nem fagyott.
A jelenség azért szokatlan, mert a legtöbb anyag szilárd alakja sűrűbb a folyékonynál, így a megszilárduló részek rendre alulra süllyednek.
A víz (és a most megismert gyémánt) a kevés ellenpélda közé tarozik.

A furcsa jelenség naprendszerünk két kisebb gázóriásának működését is jobban megmagyarázhatja.
Míg ugyanis Földünkön a forgási és a mágneses pólus nagyjából egybeesik, addig ezek az Uránuszon akár 60 fokkal is eltérhetnek egymástól.
Az Uránusz és Neptunusz az eddigi mérések szerint pedig nagyjából 10% szenet tartalmaz, egy jól elhelyezett gyémánt óceán így alaposan megváltoztathatja a mágneses pólusuk helyzetét.
A mostani mérések szerint pedig a hőmérséklet- és nyomásviszonyok is adottak a folyékony gyémánt kialakulásához.

Tom Duffy bolygókutató (Princeton egyetem) szerint a gyémánt óceánok ötlete a naprendszer két legkülső bolygóján egyáltalán nem újdonság,még 1981-ből származik.
Azonban az új eredmények fényében "ez egyre hihetőbb és hihetőbb".
A szakember azonban hozzátette, hogy a két planéta összetételének alaposabb megismerésére van szükség az elmélet igazolásához.
Ez pedig valószínüleg nagy kihívás lesz, ugyanis vagy egy szondát kell odaküldeni, vagy pedig a Földön kell neptunuszi körülményeket előállítani.
Mindkettő elég körülményes, ezért a biztos válaszig be kell érnünk Földünk saját rekorder kristályaival, amik ugyan gipszkristályok, de azértígy is lenyűgözőek.

http://news.discovery.com/space/diamond-oceans-jupiter-uranus.html


Két új típusú ultra-kemény szén kristályt találtak a Finnország területére 1971-ben
becsapódó Ureilite meteorit darabban....



xxxxxx

http://www.yihuicasting.com/news/Industry_News/214.html

Melting temperature of diamond at ultrahigh pressure

http://www.nature.com/nphys/journal/v6/n1/full/nphys1438.html

***



xxxxxxx

Dead Star Encased in Diamond Shroud

http://news.discovery.com/space/neutron-star-diamond-atmosphere.html


http://www.cosmosmagazine.com/news/2765/asteroids-created-ideal-conditions-life-earth

hengelhoffer írta:

Ha elfajult anyagból áll, akkor ez a tulajdonság nem inkább a neutroncsillagokra jellemző?

Kattints a kibontásához...

Az "elfajult anyag" egy tág kategória. A fehér törpék anyaga az elektronok szintjén fajult el, teljesen ionizált atommagok még léteznek benne, de az elektronok már nincsenek hozzájuk kötve, ezért az atommagokat elég szorosan egymás mellé lehet gyömöszölni. A neutroncsillagok anyagában (legalábbis a felszínhez közeli rétegeket leszámítva) már atommagok sincsenek, csak szorosan egymás mellé pakolt neutronok.

Nézd az eget június 6-án!



A Vénusz a második bolygó a Naptól, keringési ideje 224,7 földi nap.
Nevét Venusról, a szerelem római istennőjéről kapta.
A Hold után a legfényesebb objektum az éjszakai égbolton, legnagyobb látszólagos fényessége -4,6 magnitúdó. Maximális fényességénél még nappal is észrevehető.
Mivel a Vénusz közelebb van a Naphoz, mint a Föld, és kering körülötte, ezért néhány hónapig a Naptól keletre, később néhány hónapig a Naptól nyugatra látható, változó távolságra.
A keringés mindkét szélső pontjának látszólagos távolsága a Naptól, azaz a bolygó legnagyobb kitérése 47,8°, vagyis a Napot legfeljebb három órával követi, illetve előzi meg az égen.
/Wikipédia/
A ma élő emberek utolsó alkalommal láthatják a Vénuszt, amint elhalad a Nap korongja előtt.
A ritka csillagászati jelenséget Magyarországon június 6-án kora reggel lehet megfigyelni, a következőre pedig több mint egy évszázadot kell várni.

Tengerről startolt az Intelsat-19




A Sea Launch vállalat csendes-óceáni indítóplatformjáról egy Zenyit-3SL hordozórakéta állította pályára a távközlési műholdat.
A start sikeres volt, de az egyik napelemtábla kinyitásán még dolgozni kell...

Az Intelsat-19 június 1-jén, magyar idő szerint 7:23-kor emelkedett a magasba az egykori olajfúró platformról, amelyet átalakítása után a Sea Launch műholdindító helyként vett használatba.
A megoldás nagy előnye, hogy a mozgatható platformot az Egyenlítőhöz közeli vizekre lehet vontatni, s így maximálisan ki lehet használni a Föld forgásából adódó kerületi sebességet, vagyis kisebb teljesítményű hordozórakéta alkalmazásával viszonylag nagytömegű űreszközöket tudnak pályára állítani.
A mostani start volt a második, mióta a tengeri startokat szervező cég kikerült a csődveszélyből: tavaly szeptemberben tudták újrakezdeni tevékenységüket.
A Sea Launch 1999 óta eddig összesen 32 kereskedelmi műholdindítási kísérletet tett Odyssey nevű platformjáról.



A mostani hasznos teher, az Intelsat-19 geostacionárius pályára kerül (166° keleti hosszúság fölé), ahonnan a Csendes-óceán térségét (Ausztráliát, Új-Zélandot, Japánt, Hawaii-t, Alaszkát és Délkelet-Ázsiát) kapcsolja össze műholdas kép- és adatátviteli, televíziós műsorszóró szolgáltatásokkal. Leváltja az 1999-ben egy Proton rakétával indított Intelsat-8-at, amely eredetileg PAM-8 néven a PanAmSat kötelékébe tartozott, majd később az üzemeltetőjével együtt az Intelsat fennhatósága alá került.



Az Intelsat-19 gyártója a Space System/Loral, amely az LS-1300 jelű platformját vette alapul a műhold megépítéséhez.
A közel 5,6 tonnás űreszközön 34 Ku- és 24 C-sávú transzponder kapott helyet.
Napelemtábláinak fesztávolsága 26 m, tervezett aktív élettartama 15 év.





Az indítást követő 60 perc múlva a pályára állítás sikeres volt.
Ezután hamarosan a földi irányítók felvették a kapcsolatot a műholddal, és megkezdődtek a beüzemelés rutinműveletei.
Az elektromos energia előállítását biztosító napelemtáblák egyike azonban nem nyílt ki.
A hiba részletei egyelőre nem ismertek, a szakemberek dolgoznak az esetleges megoldáson.
Az űreszköz elnyúlt átmeneti pályán keringve, ettől a hibától eltekintve rendben van.
A júliusra tervezett üzembe állítása mindenesetre késni fog, még ha remélhetőleg sikerül is megoldani a technikai problémát.
A leváltandó Intelsat-8 még üzemképes, így a késésnek nem lesznek érezhető következményei a távközlési szolgáltatások szempontjából.
Az új műhold egyébként biztosítással rendelkezik az ilyen esetekre is.









Sea Launch honlap
http://www.sea-launch.com/



Mission Status Center
http://www.spaceflightnow.com/sealaunch/is19/status.html