Kedves Macleod!
Nagyon régi vágyam, hogy eljussak Balatonendrédre. Rettenetesen letaglózott, amit írtál! Ezt nem gondoltam volna, hogy egy ilyen nagy kincsnek ennyire nincs "gazdája"! Remélem ennek a pusztulásnak a híre a faluban is elterjedt, és talán lesz valaki (valakik), akit megérint annyira, hogy tegyenek valamit a csipkék megóvása érdekében. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy abban a faluban legalább biztosan akadnak olyanok, akik értékelik a vertcsipkét. Valljuk be őszintén, nem mindenkinek érték!
Sajnos, nem mindenkinek érték, gondolom, ugyanaz van a háttérben, a fejekben, mint sokféle kézi alkotással kapcsolatban: ha valamit meg lehet tömegben szerezni, nagyon gyorsan, bármikor, nem kell rá időt szánni, pepecselni, akkor a kézzel végzett lassú, időigényes munka az olyan felesleges dolog. Aki meg csinálja, akár a csipkeverést, akár bármilyen más kézműves tevékenységet, megélhetésért vagy csupán a munka gyönyöréért, ők (mi) tudják, hogy az pont attól olyan nagy érték, hogy végülis az ember saját életének óráiból áldoz a létrehozására, és éppen ezért valamilyen szinten minden egyes ilyen darab pótolhatatlan. Na, nem filozofálgatni akartam, csak elmesélni, hogy szerencsére azért a felnőttek között is vannak elhivatott emberek, a falu vezetői mindenképpen, mert a családjukban is volt több nagymama, aki egy életen át foglalkozott vele. Ma már olyan nagy darabok nem készülnek, és szélcsipkét sem csinálnak, aminek akkora keletje volt hajdanán, csak olyan kisebb darabokat, mármint "csak"
, vékony cérnából, amit aztán lehet valami szép háttérre illesztve képként felakasztani, stb. Egyébként az endrédi címer megalkotásakor is az egyik néni által tervezett 8 cakkos hópelyhest választották ki, aminek a közepén gipürrel szőtt búzakalászok vannak, ha már ez egy mezőgazdaságból élő falu. Volt hajdanán,
No, szóval léptek ők az ügyben, egyébként ha akkor nem veszem észre, nem is vette volna senki, mert a fenti okok miatt már nem nagyon jár senki oda, én meg minden egyes ritka alkalomkor "befekszem" a kép elé, és tüzetesen megvizsgálom, mit hogyan, meg lefényképezem újra
Így került az orrom térdmagasságba,
. Sajnos a kezeket megköti a magántulajdon, de levelezni kezdtek, keresni az elérhető és ítéletképes rokonokat, a múzeumnak megfelelő felső szervet, ahol adhatnak tanácsot, stb., ahogy fentebb Lessy is írta az ötleteket, ők is hozzákezdtek. Csak ez mind idő, és addig nem lehet semmit tenni. Illetve annyit azért igen, hogy a tárolókat azért valami fadarabokkal "eltámasztották" a faltól, hogy legalább ne érjen hozzá, és járjon mögötte kicsit a levegő, meg saját költségen, ha csak alsó hangon is, de fűteni kezdték a helyiséget.
, amivel első nekifutásra megkínlódtam. Tudtam én, hogy nem szabad feladni! Na, nem jutottam túl messzire, de a csomókat, pikót, gyűrűket, íveket már készség szinten csinálom. most következik a finomítás.
