Erdély világa...

fülesmaci93 · 2009 Március 9

A legszebb ima:a székely miatyánk

<EMBED src=http://www.videoplayer.hu/videos/embed/325756 width=425 height=350 type=application/x-shockwave-flash></EMBED>

gipsi queen · 2009 Március 9

Remelem tetszeni fog nektek is a kepek ami frissen keszitettem.A kepek mutatjak az utat Artandrol Nagyvaradig.

gipsi queen · 2009 Március 9

gipsi queen · 2009 Március 9

jekitucsi1003 · 2009 Március 9

Sziasztok Erdély-i magyar vagyok és erre nagyon büszke.
Bár Nagyváradon élek életem első felét Kolozsvár mellett töltöttem ezért imádom a várost. Ezért is töltök fel pár régi Kolozsvári képet, ha valaki még szeretne csak szoljatok.kiss

Közsönöm a a székely miatyánkot rég hallottam (még a nagyszülöktől).
Csatolás megtekintése 258642 Csatolás megtekintése 258643 Csatolás megtekintése 258644 Csatolás megtekintése 258645
Csatolás megtekintése 258646 Csatolás megtekintése 258648 Csatolás megtekintése 258649 Csatolás megtekintése 258650
Csatolás megtekintése 258651 Csatolás megtekintése 258652 Csatolás megtekintése 258654 Csatolás megtekintése 258655

szanté · 2009 Március 10

Népi mesterségek Erdélyben- Korondi fazekasság

Korondon a fazekasságnak osi hagyományai vannak, sokan Európa egyik legjelentosebb fazekas központjának tartják. A fazekasság a középkortól nott iparággá.
Az elso írásos adat a fazekasságról 1613-ból származik, amikor az udvarhelyi fazekas céh kontárkodással vádolja a korondiakat. Az udvarhelyi mesterembereket rendelet védet, így Korond szorult helyzetbe került. I. Rákóczi György 1643-ban, majd Apafi Mihály 1682-ben rendelettel oltalmazza a székelyudvarhelyi fazekasság termékeit, a korondi s Korond környéki falvak fazekasainak ún. „kontártermékei” ellen. Az eladási tilalmat azonban a korondiak folyamatosan megszegték. A vörös máztalan edények mellett a „cserepesek” kályhacsempéket is állítottak elo. Korondon a legrégebbi, évszámmal ellátott csempe 1667-bol származik. A máztalan, olcsó cserépedényekkel a korondiak Csík kivételével, az egész Székelyföldet és a szász megyéket is ellátták.
1750-ben gróf Gyulaffy László, Erdély udvari kancellárja, korondi birtokos biztosítja a korondi fazekasoknak, hogy évente 4 vásárt tarthassanak Korondon, ahol szabadon árusíthatják termékeiket.
1820-ban korondon már ötven fazekas dolgozott. A XIX. század végén megjelennek az olcsó mázas edények. 1893-ban Székelyudvarhelyen ko-és agyagipari szakiskola nyílik, ahol több korondi is tanul. A mázasedény gyártásának technológiája viszonylag rövid ido alatt egész Korondon is elterjedt. A fazekasok száma 1893-ban már 367-re emelkedett.
A korondiak a máz nélküli edényeknek is sokféle változatát készítették, melyek jól bevált főzőedények voltak az akkori cserepes tuzhelyeken. Néhány ezek közül: puliszkafozo fazék, káposztafőző fazék, tejfőző edény, de készítettek sarvaló kandérokat, szilvaízes edényeket, kalákák, lakodalmak, torok alkalmára vékás edényeket.

A cserepes tűzhelyek csempéit több helyen is készítették a vidéken: Atyha, Kőrispatak, Etéd, Küsmod, Szolokma, Makfalva stb. Az erre vonatkozó bizonyíték az 1667-es évszámot viseli magán. Páll Lajos festő-költő pedig egy „Nemes Monos de Korond 1767” feliratú szép brokátmintás csempét talált. Ugyancsak szép régi csempéket oriz Józsa János fazekas.

Korondon a fazekasok mindig nagy számban éltek. Számuk az évek folyamán általában 100-400 között változott. Ma 600 körül van az ipari engedéllyel rendelkezo fazekasok száma. A legtöbb mester a falu Tószegnek nevezett részén élt osi idoktol fogva. A többségükben gazdálkodó felszegiek „kurtaharisnyásoknak” gúnyolták régebb oket, mivel a korong hajtásától elkopott-kifoszlott a székelyharisnyájuk szárának az alsó része.

Az a tény, hogy 1613-ban egy udvarhelyi fazekas céh kontárkodással vádolta a korondiakat, bizonyítja, hogy a korondi fazekasok már akkor komoly vetélytársként jelentkeztek. Idővel az 1750-ben Gyulaffy László által biztosított négy vámmentes vásár lehetosége is kevésnek bizonyult, így nagyobb piacra volt szükség. A XIX. század közepére már a korondi fazekasok termékei Erdély szerte ismertté váltak. Az árusítási utakat „szekerességnek” nevezték. Leggyakrabban Marosvásárhely vidékét és a Mezőség falvait látogatták meg. A biztosabb vásárok végett távolabbi vidékekig is elmerészkedtek, egészen a Mezőség pereméig.

Korond nagy érdeme, hogy az erdélyi fazekas központok lassú hanyatlásával és fokozatos megszunésével is ki tudta elégíteni a késobbiekben jelentkezo fokozódó igényeket, és ezeket életbe is tudta tartani.

szanté · 2009 Március 10

jekitucsi1003 írta:
Sziasztok Erdély-i magyar vagyok és erre nagyon büszke.
Bár Nagyváradon élek életem első felét Kolozsvár mellett töltöttem ezért imádom a várost. Ezért is töltök fel pár régi Kolozsvári képet, ha valaki még szeretne csak szoljatok.kiss
Közsönöm a a székely miatyánkot rég hallottam (még a nagyszülöktől).

Várjuk a képeket!

Szanté

szanté · 2009 Március 11

Székely népviseletek

MarosSzékely férfiviselet ( Marosszék )
Fehér lenvászon, kézelőjén berakott ing. Piros posztómellény, kihajló
fazonnal. A mellény sötétkék zsinórozással díszített és szélein
zsinórszegéssel. Mindkét oldalán 5-5 gombdísszel. 1940-es évek

Nagykendi férfiviselet ( Nagykend )
Pamutos vászonból ünnepre készült ing, amely az ujjak végén sűrű
ráncba van fogva és fehér hímzéssel díszített. Az ing felett kék posztóból
készült, a nyakán fekete posztórátéttel díszített, ezüstgombokkal
gazdagon kirakott mellény. 1930-as évek

Nagykendi férfiviselet ( Nagykend )
Kék posztóból készült férfi felsőkabát. Hajtókája, alul és felül lévő nagy
zsebei és széles mandzsettája bársony rátéttel díszített, ezüstgombokkal
gazdagon kirakott. Elejét még kétsoros pitykegombolás díszíti. 1930-as évek

Csíkszentkirályi székely legényviselet ( Csíkszentkirály )
Fején posztókalap. Gyolcsinget és fekete posztómellényt visel. Nadrágja
székely harisnya „kötéses” díszítéssel, két zsebbel. Csizmája enyhén
ráncolt torkú, szív alakban végződő szárú, úgynevezett gombos csizma.
1940-es évek

Györgyfalvi férfiujjas ( Györgyfalva )
Fekete posztó anyagból készült felsőruha. Gallérja hajtókáján
gombdíszítés, elején zsinórdíszítéses öt sujtásgombolás. Hosszú ujjain is
zsinórdíszítés. Derékvonalára helyezett két klapnis zseb, bal oldalt mellén
vágott zseb. 1940-es évek

Csíkszentkirályi székely nő ünnepi viselete ( Csíkszentkirály )
Fején „ruva” kendő ünnepélyesen kötve, inge fehér gyolcs,
galléros, „szolokma” fodorral, „stikolással” az ujján, felette puha fekete
bársonypruszlik, „lájbi”. Szoknyája ún. húzott tászlis, házilag csíkosra
szövött, előtte fehér gyolcskötény csíkos szegéssel, két sarkában slingolt
hímzés, teljes felülete egy irányban lerakott. Lábán ún. ezerráncú rakott
csíki csizma. 1920–30-as évek

Makfalvi férfiviselet ( Makfalva )
Fején fekete báránybőr kucsma. Vászoninget, barna posztó anyagból
készült, zsinórozással és barna posztórátétekkel gazdagon díszített
kabátot, „zekét”, fehér gyapjú ványolt posztóharisnyát és fekete gombos
csizmát visel. 1930-as évek

Györgyfalvi férfiviselet ( Györgyfalu )
Az öltözet pamutos vászonból készült ingből és gatyából áll. Az ing az
ujjakon hosszanti irányban, valamint a kézelőn, a nyakon és a vállakon
fekete és sárga hímzéssel díszített. A gatya kétoldalt függőleges irányban
és az alján vízszintes irányban az ingével egyező hímzéssel díszített. 1920-as évek

Györgyfalvi viselet ( Györgyfalu )
Fekete bársony, tűpettyes, szalag- és tűzéses díszítésű blúz. A blúz
anyagával azonos, derékban sűrűn húzott szoknya, alja kék zsinórral
szegett. Előtte fekete klottkötény. 1930-as évek

Györgyfalvi viselet ( Györgyfalu )
A gyolcs anyagból készült, az ujjak hosszanti irányában színes hímzéssel
díszített ing felett gyapjúfonallal gazdagon hímzett, gyöngy- és
lakkrátétekkel díszített bőrmellyes. A kötény fekete klott anyagból
készült, sűrűn ráncolt két kötéses, pántlikás kötény. 1930-as évek

Györgyfalvi legényviselet ( Györgyfalu )
Az ing fehér pamutos vászonból készült, magasan záródó kisgalléros ing.
Felette sötétkék posztóujjas, teljes felületén piros gépi tűzéses díszítés,
a deréknál két nagyobb, a mellrészén két kisebb zseb. A mellrész
mindkét zsebébe betűzve egy-egy gyöngytábla. 1940-es évek

Györgyfalvi böjti viselet ( Györgyfalva )
Gyolcs anyagból készült, az ujjain hosszanti irányban fekete fonallal
hímzett kötéses ing. Fekete bársonylajbija piros és zöld gyári szalagokkal
díszített. Szoknyája fekete klott, szélesen rakott. Köténye sűrűn szedett
zöld, fekete síkos szövet. 1930-as évek

Moldvai férfiviselet ( Moldva )
Vászoning, a nyakán, mellrészén és kézelőjén hímzéssel díszítve. Az ing
felett színes gyapjúfonallal hímzett, piros-fekete bőrrátétes,
bárányprémmel körbeszegett bőrmellény. 1930-as évek

Durc · 2009 Március 11

Üdv Mindenkinek!

Szeretnék Nektek egy ígéretes fesztiválról hírt adni:

http://www.erdelyhon.hu/

Én ott leszek...

szanté · 2009 Március 12

Népi mesterségek Erdélyben - Taplóművesség

A taplofeldolgozás az egyetlen olyan népi mesterség, amelynek pontosan ismerjük a keletkezési körülményeit. Írott feljegyzések tanusítják, hogy a XIX. század hetvenes éveiben Borszéki Lina tanítónő honosította meg Udvarhelyen és környékén.
Az Erdélyi Szótörténeti tát IV. Kötetében megtaláljuk már 1595-ben a taplógomba feljegyzését: taplógomba (Fomes fomentarius) néven. A magyar nyelv történeti etimológiai szótárában 1395-ben említik először taplow formában. A taplóból készült tűzgyújtó eszközt viszont 1506-ban emlitik legelőször. A történeti etimológiai szótár a szó eredetét bizonytalannak tekinti, de valószínű, hogy török eredetű. A fűzfákon növő parázstaplót is (Fomes igniarius) és bükk taplót is ( Fomes fomentarius) a gyufa feltalálásáig a „tűzütésnél” –a kovakő mellé helyezve- a tűzgyujtás neékülözhetetlen eszközeként használták. Ezen kívül a méhészetben füstölésre is használták. A tapló azomban nemcsak a tűzcsiholás nélkülözhetetlen eszköze volt, hanem a népi gyógyításban is alkalmazták vérzéscsillapítóként, fejfájás ellen (a sapkát) és aranyér gyógyítására (füstölögtetve).
A korondi toplászat meghonosodásának okaként több érv is felsorakoztatható. Legnyomósabbnak a múlt század végének, s a huszadik század elejének nyomasztó gazdasági élete jelölhető meg. A szegénység, páratlan találékonyság, kézügyesség, és az új iránti fogékonyság alakította ki ezt a mesterséget is, mint korábban a fazekasságot, és más mesterségeket. Az eddig felkutatott irásos források azt igazolják, hogy taplémuvesség elterjedése Korondon Filep János postamester nevéhez fűzodik, aki az 1895-ben megalakult Korondi Hitelszövetkezetnek is tagja volt. A népemlékezet szerint Filep János legelső taplógyűjtője Bancza Pali volt. Az azóta megsokasodott taplógyüjtőket ma is „Bancza ivadékainak” nevezik, a zsákot pedig amelybe a taplót gyűjtik „Bancza- zsák”-nak hívják. Filep János kezdeményezése sikerrel járt. Kereskedő szellemu egyének megvásárolták a megmunkált darabokat, és nagyvárosokban, fürdő- és üdülőhelyeken próbáltákértékesíteni, többnyire sikerrel.

Mivel a feldolgozott tapló igen könnyű, nagy mennyiséget is könnyen lehet szállítani. Ennek, a szállítás akkori feltételei mellett igen nagy jelentősége volt. A taplókészítok hamar rájöttek arra, hogy legjobb ha maguk készítik el portékáikat, és így nagyobb jövedelemre számíthatnak. A taplómegmunkálás „tudománya” gyorsan terjedt. Új tehetséges mesterek, és kereskedők foglalkoztak vele, így a falu új, jövedelemkiegészítési lehetoséggel gazdagodott.
A taplófeldolgozás díszárú választékának magas művészi szintre való emelésében nagy szerepe volt a Korondra telepedett Gál Sámuelnek, aki az 1930-as évek után szinte minden nagyobb kiállításon részt vett, és értékes díjakkal, kitüntetésekkel tért haza, növelve a falu hírnevét azáltal, hogy termékei több földrészre is eljutottak. Taplósapkáiért 1933-ban ezüstérmet kapott a sepsiszentgyörgyi Mezogazdasági és Ipari Kiállításon, különféle taplómunkáiért pedig aranyérmet kapott Kolozsváron a Méhészeti Kertészeti és Háziipari kiállításon.
A taplógyujtés a taplómesterség legfáradságosabb, veszélyes munkafázisa. Taplógyűjtés közben többen is életüket vesztették. Az egész ország bükkerdoi a korondi toplászok „kiosztott”területe volt. A taplóknak külömböző mérete és típusa létezik. Egyesekbol sapkákat, másokból kefetartókat, nagytáskákat, kalapot, tűpárnát stb. készítettek. Némelyikboő csak kevés rész marad meg faragás után, mások taplóóriások.

A taplófaragás, taplógyüjtés többnyire férfimesterségnek számít, de voltak női képviselői is Korondon. Manapság a gyujtés és értékesítés is könnyebb lett. A szorgalmas korondiak az öreg bükkösökrol összegyujtik a taplót, családi üzemükben feldolgozzák, majd széthordják az országhatárokon túl is. Az Árcsói kerámia vásároknak is állandó színfoltja a díszes tapló-stand.
A taplófeldolgozás a népi fazekasság mellett szintén jelentős népi mesterségnek számít. Korond azok a közé a világviszonylatban is ritka települések közé tartozik, amelyekben még ma is élo mesterség a taplófeldolgozás. Ez a foglalatosság az utóbbi idoben 50-60 családnak biztosított megélhatést.

A taplógombát hamuval, vízzel, lassú tűzön öt napon át fozik, majd a szálkás rész eltávolítása után kalapáccsal megpotyolják. Ezután kifaragják, majd topolják, nyújtják, szabják, vasalják majd préselik, és a kész tárgyra díszeket ragasztanak.
Ma a taplóból többféle tárgyat is készítenek: sapkát, válltáskát, kefetartót, falvédőt, öveket, tűpárnát, virágdíszeket, és másokat. A korondi taplósok készítményeiket a tengerparton és külömbözoővárosokban is értékesítik.

Kalap, sapka, újságtartó-------------------------Taplóminták

fülesmaci93 · 2009 Március 12

Rákóczi imája

<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD width="98%">A TE KEZEDBEN VAN SZÍVÜNK, URAM,

DÖFD ÁT SZERETETED NYILÁVAL,

GYÚJTSD FEL A LOMHÁKAT,

VEZESD VISSZA AZ ELTÉVELYEDETTEKET,

VILÁGÍTSD MEG A VAKOKAT,

LÁGYÍTSD MEG A HAJTHATATLANOKAT,

BÁTORÍTSD MEG A HABOZÓKAT,

TANÍTSD A TUDATLANOKAT,

GYARAPÍTSD BENNÜNK A HITET,

GYÚJTSD FEL A KÖLCSÖNÖS SZERETET LÁNGJÁT,

S ÚJRA ÉS ÚJRA KÉRLEK,

ADD, HOGY SZERETETED GYARAPODJÉK,

HOGY EZ AZ ISTENI LÁNG

EMÉSSZE FÖL VISZÁLYKODÁSAINKAT.</TD><TD width="1%"> </TD></TR><TR><TD width="100%" colSpan=3> </TD></TR></TBODY></TABLE>

memi59 · 2009 Március 13

Nagyon sok szép mindent felraktatok.Köszönöm.
Kellemes napot.Nocy jok a kepek Nagyváradról.

szanté · 2009 Március 13

Ma van péntek 13. és ezt a napot sokan szerencsétlen napnak vélik, de
sokan viszont szerencsésnek. Nézzünk utánna milyen babonák vannak még.

Nép babonák

Régen a babonáknak fontos szerepe volt a mindennapi életben. Az öregek adták tovább a fiataloknak és megkövetelték szigorú betartásukat. Manapság már csak mint érdekesség tartják számon, néhány babonát is csak esetleg megszokásból tartanak be. Annak ellenére, hogy a mai generáció nagy többsége már nem hisz a babonákban, sőt le is nézik a babonás embert, vannak vídékek ahol még nem merűltek a feledés homályába (Erdély, Csángóvídék, Magyarország egyes vídékei) és manapság is a babonák sokasága irányítja mindennapi életüket.
Ez a gyűjtemény egy kis izelítő a babonák világából, abból a világból amely lassan feledésbe merül és a népmesék sorsára jut.
Nem kell hinnünk a babonákban, de mint érdekességet, tartsuk meg emlékezetünkben és meséljük el másoknak is...
Ha alkonyatkor a felhő alól visszasüt a nap, eső lesz.
Ha tyúk kukorékol, akkor meghal a gazdája.
Nem volt szabad eladó lányoknak merőkanálból kóstolgatni az ételt, mert azt mondták, hogy megveri az anyósa.
A lányok azt tartották, hogy ha saját izzadtságuk pogácsába sütik és azt a legénnyel megetetik, a legény halálosan beléjük szeret.
Fiatal lány soha nem adhatott tüzes szenet legény pipájába, mert soha nem megy férjhez.
Kenyérsütéskor a pitvart sokszor kellett seperni, hogy jól felhasadjon a kenyér.
Régen azt mondták, ha valakinek viszket a púpja, akkor egy pap fog meghalni.
Ha valaki állattal álmodik, az közeli halált jelent.
Ha valaki álmában kotlóstyúkot lát, hamarosan meghal.
Ha a gombát a tövénél megnézzük, nem nő tovább.
Ha valaki egy ruhadarabot fordítva vesz fel, az szerencsét jelent.
Ha fonákul öltözködik, a nap szerencsés lesz.
Ha közel látszik a hegy, eső lesz.
Ha a macska hosszában fekszik a szobában, halált jelent.
Ha az asszony féltette az urát, megleste hova vizel az ura, utánna annak a közepébe leszúrt egy gombostűt. Ezután bátran ereszthette bárhová, mert nem volt ereje se kedve senkihez és semmihez. Ezt csak akkor lehetett feloldani, ha a férfi a felesége mellé feküdt, aki előtte beszúrta a tűt az ágyba.
Az újszülött kisgyermeket első látogatásakor meg kell köpdösni, hogy egészséges legyen.
Lakodalom napján az esős idő arra mutat, hogy a fiatalasszony pletykás lesz. Nem lesz jó élete, zavaros lesz, mint az idő.
Ha a falon függő kép, óra vagy tükör elmozdul vagy leesik, meghal valaki a családból.
Akinek bolha ugrott a kezére, annak vendége érkezik.
Ha új fésüt veszünk, azzal előbb a kutyát vagy a macskát kell megfésülni, hogy el ne hulljon az ember haja.
Nem jó sok diót enni mert megnő tőle az ember orra.
Ha a lány a kôrisbogarat megszárítja, porrá töri, pogácsába süti, s a kinézett legénnyel megeteti, a legény utánnabolondul.
Ha naptól ragyog Vince, dugig tele lesz a pince.
Vasárnapkor szedett orvosság nem használ.
Temetés után rögtön ki kell meszelni a házat, akkor a halott szelleme nem jön vissza.
Hirtelen zápor lakodalom napján bő gyermekáldást igér.
Ha az esküvő napján a menyasszony sír, jó fejős tehene lesz.
Ha a naplemente nagyon vörös, szél lesz másnap.
Ha azt akarja valaki, hogy sok kakasa legyen tyúkültetéskor,férfikalapból öntse a tojást a fészekbe.
Ha teli edénnyel jönnek szembe az emberrel, szerencsés útja lesz.
Ha az új asszony alatt a szék megcsikorog, akkor lesz gyermeke.
A meddő menyecske kenyérdúcot egyen, az meghozza a gyermeket.
Álmatlan gyermekkel pálinkás kenyeret etettek.
Ha nyúl beszalad a faluba, tüzvészt jelent.
Tyúkkal álmodni hírhallást jelent.
Ha az ember halottal álmodik, eső lesz.
Aki varrás közben megszúrja az ujját, az nagyon fog tetszeni a legényeknek.
Ha a tyúk az udvar közepén kapirgál eső lesz.
Ha cikázik a macska eső lesz.
A bölcsobe egy ollót és egy seprűt tettek, melléje pedig egy Bibliát, amíg a gyermeket meg nem keresztelték, hogy az ördögök ne lophassák el.
Ha valakinek nagyon szép gyereke született, a ruhát fordítva adták fel rá, nehogy valaki szemmel verje.
A baba bölcsőjébe fokhagymát tettek, hogy elűzze a rossz szellemeket.
A gyermeket mielőtt kiengedték volna az utcára, az anyja a ruhája belső felével mindig megtörölte a gyerek arcát, nehogy valaki megígézze.
Az az asszony aki gyermeket szült, hat hétig nem szabadott a kútból vizet merítsen, mert a víz megférgesedik.
Azt tartották, hogy ha egy kísértet elé ledobnak egy zsebkendőt, elárulja hová ásta el a pénzét.
A lakodalom napján ha meghalt valaki, nem hozott szerencsét a házasságra.
Halottat nem szabadott áthozni a határon, mert elveri a jég a vetést.
Mikor jégeső esik, a fejszét az udvar közepébe kell szúrni, hogy elálljon.
Ha a férfiember vásárba készült és az úton asszonnyal találkozott, biztos lehetetett abban, hogy aznap nem lesz szerencséje.
Éjszaka kenyérrel álmodni vendéget jelent.
Karácsonykor nem szabadott a szemetet kivinni.
Ha a verebek vagy a tyúkok a porban fürdenek, eső lesz.
Újévkor mindig férfiember kellett előszőr a házba lépjen, különben azt tartották, hogy azt a házat egész évben elkerüli a szerencse.
A küszöbre patkót szegeztek, hogy a szerencse ne hagyja el a házat.
Az istálló ajtajára fehér keresztet festettek, hogy az ördög ne apassza el a tehén tejét.
Babalátogatáskor a távozó vendég mindig letépett a ruhájából egy darabot, nehogy elapadjon az édesanya teje.
A mezőről korsóban nem szabadott vizet hazavinni, mert elverte a jég a határt.

memi59 · 2009 Március 13

Romania Vajdahunyad var.jpg
A vár
Várát Mikszáth Kálmán „a várak királyá”-nak nevezte. Az apjától örökölt kicsiny erősséget Hunyadi János építette ki kormányzói rangjához méltó lovagvárrá. Később két jelentős építési periódus formálta: Bethlen Gábor 17. század eleji és Zólyomi Dávidné század közepi átalakításai. 1725-től a kincstári uradalom hivatalai kaptak benne helyt. 1807-es látogatásakor I. Ferenc elrendelte felújítását, de a munkálatoknak 1818-ban egy villámcsapás okozta tűz vetett véget. A szabadságharc után a járási hivatalok is a várban működtek. 1854-ben ismét tűz pusztította. 1868-ban Arányi Lajos népszerűsítő kampánya nyomán közadakozásból kezdték meg az évtizedekig elhúzódó helyreállítást. Eredetileg Rudolf főhercegnek szánták, a magyar nemzet ajándékaként. A helyreállítást előbb Schulcz Ferenc, majd 1870 és 1874 közt Steindl Imre irányította. Ők a kor felfogása szerint egységesen gótikus stílusúvá igyekeztek „visszaalakítani” a várat. Egyes részeket megsemmisítettek vagy kiemeltek és helyükre újakat toldottak be (ezeket a változtatásokat később részben kijavították). Steindl alakította ki a tetők mai formáját. Tudományos igényű restaurálása Möller István nevéhez köthető (1907–1913). 1956 óta ismét folyamatos helyreállítási munkák zajlanak a várban.

Négy hatalmas pillérre támaszkodó fahíd vezet át a Zalasd által kivájt mély és széles árkon. Baloldalt, a város felőli parton építtette Bethlen a huszárvárat, amelyben hajdan raktárak, a tiszttartók helységei és a vadászkutyák ólai álltak. A Kaputorony az 1440-es években épült, korábban a bejárás pont az ellenkező oldalon, a várudvar déli sarkában található Ókaputornyon át esett a várba. A Kaputoronyból nyílik a lejárás a kazamatákba.

Nyugati oldalán húzódik a vár palotaszárnya, amely Hunyadi János alatt épült. Ennek alsó szintjét a lovagterem foglalja el, falán 17. századi freskóval. A felső szinten található az ún. Országház, nevével utalva rá, hogy Hunyadi kormányzósága idején itt zajlottak le a fontosabb tárgyalások. A palotaszárny külső, erkélyes-fiatornyos szerkezetét a korábbi, védelmi célú építmények felhasználásával alakították ki.

A Kaputorony keleti oldalán kívülről a Buzogány-torony és a Corvin János-bástya zárja le az ún. Aranyházat, amelynek belső falához 1458 után Szilágyi Erzsébet építtette a Mátyás-loggiát: ez az első fennmaradt reneszánsz építmény Erdélyben. Rajta korabeli, későgótikus freskó látható.

Az Aranyházhoz délnyugatról csatlakozik a várkápolna. Ez eredetileg 1442 és 1446 között épült, de Bethlen jelentősen átépítette. A boltozat feletti, korábban védelmi teret asszonyházzá alakította át és arrébbtolta a boltozatot, belső összeköttetést létesítve az Aranyházzal. Az Aranyház és a várkápolna alá Bethlen kívülről ágyúteraszt építtetett.

A várkápolna délnyugati oldalánál egy kisebb udvaron áll a vár kútja, melynek kávájára egy török rab a 16. század közepén, arab betűkkel a következő török nyelvű feliratot véste: „ezt Hasszán írta, a gyaurok foglya a templom melletti várban”. A vár keleti oldalának további szakaszát a Bethlen-szárny foglalja el. Ezt a 19. századi helyreállításkor Rudolf főherceg személyes céljaira szánták. Belső felén látható a Steindl-féle beavatkozások ma is látható legjelentősebbike: a neogótikus loggia.

A szárny külső, északkeleti sarkán áll a Hímes-torony. Az egész várat a déli oldalon kívülről a Fehér-rondella zárja le. A délnyugati rész az ún. Királyház, melyet Zólyomi Dávidné építtetett. Belső oldalán a csigalépcsőt rejtő Királylépcső-toronynyal, külső oldalán pedig a Kapisztrán-toronynyal kapcsolódik a palotaszárnyhoz. A Kapisztrán-toronyból felvonóhídon keresztül közelíthették meg a védők ostrom esetén a vártól 35 méterre lévő Nebojsza-tornyot. A név jelentése szerbül: „Ne félj!” A Hunyadi idején fölépült ötszintes külső erődöt utolsó menedéknek szánták arra az esetre, ha az ostromlók behatoltak volna a várba. Gyilokjáró vezet hozzá.

A vár belépőjegy ellenében látogatható. Belső tereiben történelmi, régészeti és néprajzi tárgyakat állítanak ki.

Az 1896-os milleniumi kiállítás Alpár Ignác által tervezett Történelmi Épületcsoportja jelentős részben a vajdahunyadi vár részleteinek utánzatából áll. Az ún. Vajdahunyadvár előbb fából épült föl a budapesti Városligetben, majd a nagy siker miatt Alpár 1908-ig kőből újraépítette. Tartalmazza többek között a Nebojsza-torony és a Mátyás-loggia másolatát.

Noci87 · 2009 Március 13

Az aradi Szabadság-szobor Zala György alkotása, amelyet 1890-ben avattak fel Aradon az aradi vértanúk emlékére.

A Szabadság.szobor régi képeslapon, eredeti helyén,Arad főterén

Az aradi Szabadság szobor jelenlegi felállítási helyén

Az aradi Szabadság-szobor teljes egészében közadakozásból összegyűlt pénzből készült. Az állam egyetlen forinttal sem járult hozzá. A szobor talpazatán az 1849. október 6-án, Aradon kivégzett 13 tábornok bronz domborművét helyezték el. A szobor központi alakja egy allegorikus "szabadságot" jelképező nőalak, s mellette a talpazaton 4 szoborcsoport helyezendő el, mégpedig:
<O

</O

1. Ébredő szabadság <O

</O

2. Harckészség<O

</O

3. Áldozat készség<O

</O

4. Haldokló harcos
<O

</O

Az "Ébredő szabadság" egy nőalak, két kezén széttépett láncokkal, arcán a kiállott szenvedésnek, de egyúttal a jövő iránti lelkesedésnek kifejezésével, s a föléje hajló Géniuszra tekint, ki széttörte bilincseit, kezébe adta a kardot.<O

</O

A "Harckészség" egy klasszikus kifejezésű ifjú, duzzadó erővel, arcán az elszántság tekintetével. Fején sisak, jobb kezével földre támasztott buzogányt markol.<O

</O

Az "Áldozatkészség"-nél egy nőalak egy diadémot, mint legdrágább kincsét, fejéről leveszi és a haza oltárára helyezi. <O

</O

A "Haldokló harcos"-nál egy nőalak egy haldokló hősre támaszkodik. Tekintetével az eget keresi, mintha az ég irgalmát kivánná, amint karjával a leroskadt hőst emeli, a harci zászlót a szívéhez szorítván, rajta e jelmondattal: "Ha Isten velünk, ki ellenünk". <O

</O

A négy oldalsó szoborcsoport közül emelkedik magasba a szabadságot jelképező nőalak. <O

</O

A csoport fôalakja “Hungária” magasan emeli föl a tölgy- és babérkoszorút tartó jobb kezét, s egy boldogabb jövő reményének nyugodt kifejezésével arcán lefelé tekint a 13 kivégzett tábornok arcmására, bizonyságul egy eszme diadalának. Baljával egy kardra támaszkodik, fején Mátyás király híres fekete seregének sisakja. A sisakot, fejedelmi méltóságának jelképéül, egy korona veszi körül.<O

</O

A fején lévő sisak alól, mindkét oldalról hajfonat csüng előre, testét sodrony páncéling borítja, amit a harcosok viseltek. Jobb vállán Árpádra emlékeztető párducbőr csüng alá. Egész megjelenésében kerub-szerű fönség ömlik el, s hogy karcsúságát ellensúlyozza, a pajzs és párducbőr úgy vannak elhelyezve, hogy lehulló szárnyak benyomását tegyék a szemlélőre. <O

</O

szanté · 2009 Március 14

Népi mesterségek Erdélyben- Fa-szénégetés

A szénégetők az ércolvasztáshoz nélkülözhetetlen olcsó fa-szenet állítottak elő, ezért munkájuk és termékük iránt régebben a kovács- és lakatosmesterek, majd a hazai kohászati központok támasztottak jelentős igényt. A Felföldön és Erdélyben elsősorban olyan hegyvidéki települések lakói foglalkoztak szénégetéssel, amelyek közelében vasbányászat és erre épülő vasolvasztás folyt, így a Diósgyőrhöz, Salgótarjánhoz közeli hegyi falvak, Torockó és környéke, a Marosvásárhely vasműveseit ellátó Nyárádselye és a Brassónak termelő Bodza lakói. A Lápos vidékén 1822-ben indult meg a vasbányászat, 1847-ben állami vasolvasztó és öntöde kezdte meg működését, ami után a tájon felföldi telepesekből kis szénégető telep létesült. A telep keletkezése szép példája annak, hogyan alakította a 19. században kibontakozó tőkés nagyipar a táj népéletét, lakóinak foglalkozását.
A faszén felhasználása megnőtt a 19. század utolsó évtizedeiben, amikor is tért hódítottak a korábbiaknál finomabb gyári vásznak: a gyolcs, a kanavász, a sifon, melyeket már nem mángorlóval, hanem faszenes vasalóval (amit a gyáripar nagy mennyiségben állított elő) simítottak. Ettől fogva a fa-szén fokról fokra valamennyi városi és falusi háztartás szükségletévé vált.

A fokozódó igények kielégítése az erdőségek rablógazdálkodás-szerű kiélését eredményezte, amihez hozzájárult a hamuzsír, a salétrom főzése és a mészégetés is. Az erdők részint uradalmak, részint községi, városi közbirtokosságok birtokában voltak. A fa-szénégetés a Bakonyban beilleszkedett az uradalmi nagybirtok gazdálkodási szervezetébe. Ahol a közbirtokossági erdőt hasznosították szénégetésre, ott eredetileg minden helybeli lakosnak joga volt bizonyos mennyiségű fához, s az ezen felül kitermelt fáért fizetnie kellett. Szokás volt, hogy a fakereskedők lábon, vagyis kivágás előtt megvásárolták az erdőt, és a kitermelt fa egy részét épület- és szerszámfának, más részét tűzifának és fa-szénégetésre hasznosították. Ilyen esetben a szénégetőket a kész fa-szénért hektószámra fizették. Előfordult, hogy a vállalkozó a szénégetés helyszínére szállíttatta a fát, és onnan elfuvaroztatta a kiégetett szenet. Ez esetben a szénégető már akkordban dolgozó munkás volt.
Jó faszenet bükkfából lehet égetni, de alkalmanként gyertyánt, kőrist, cserfát is hasznosítottak e célra. A szénégető helynek Erdélyben baksa- vagy vátrahely, a Bakonyban boksahely a megnevezése, a Lápos vidékén még tűszhelynek, Szentgálon szürünek is nevezik. Magas fekvésű, száraz helyet választanak, amit a szükség szerint elegyengetnek, mert a baksahelynek a varságiak szerint olyan tisztának és egyenletesnek kell lenni, mint a szérűnek. A kisebb, 80 űrméter fa kiégetéséhez való boksának 8 m átmérőjű helyet készítenek. Ahol nem akad vízszintes földterület, ott a lejtős hegyoldalon teraszt képeztek ki.
A baksahely közepén előbb négy darab, élére állított, 100-130 cm hosszú fahasábból üreget alakítanak ki, amit fahulladékkal, forgáccsal töltenek ki úgy, hogy az üreg egyik oldala a begyújtás céljára szabadon maradjon. Ez az ún. baksabél, amely köré állítják egymásnak támasztva a fahasábokat. Amikor 2-3 m átmérőjű kört kialakítottak, megkezdik a másik sor fahasáb rakását az előző tetejére. A baksát a közepén három rend, egymásra állított fahasábból rakják, így végül 3-3,5 m magas, kupola forma farakás készül. A baksabéltől a baksa széléig körülbelül 15 cm széles rést, gyújtólikat hagynak, ezen keresztül történik a baksa meggyújtása.
Az összerakott baksát lehullott falevéllel, száraz avarral betakarják, majd legalább 10 cm, néhol 20-25 cm vastagon beföldelik, de a tetején szellőzőnyílást hagynak, hogy könnyebben meggyulladjon. Az erdélyi szénégetők a gyújtólikon bedugott karó végére kötött csóvával alul gyújtják be a baksát, míg a bakonyiak a farakás kezdetén, a boksa közepén hosszú faágat szúrnak a földbe, ezt most kihúzzák és a helyébe, a boksa tetejéről, parazsat öntenek. A szakirodalom szerint a székelyvarságiak gyakorlata őrzi a régebbi munkamódot.

Begyújtáskor a baksa csúcsától méternyi távolságra, oldalt 4-8 szelelőnyílást nyitnak. Miután a tűz a baksa tetejéig terjedt, az ott lévő rést fadoronggal betömik, majd földdel lefojtják, hogy a farakás lassabban égjen. Ilyenkor a szénégető a baksa oldalához támasztott lajtorján (létrán) megy fel, nehogy a már parázsló baksa beroppanjon alatta, s szerencsétlenség érje. A baksa csak felülről juthatott némi oxigénhez, mert az alulról behatoló levegőtől a fa hamuvá égett volna. Az oldalán nyitott szellőzőnyílások biztonsági szelepként is szolgáltak, kivezették a képződő gőzöket. 437Ha a szénégetők nem ügyeltek rá, előfordult, hogy a baksa „felrobbant”, és emiatt - ha pénzért égették a szenet - ők is károsodtak.
Egetés közben a baksa oldalán mind lejjebb és lejjebb szúrkálnak szellőzőréseket, miközben az előző lyukakat betömik. A fa elszenesedését az mutatja, hogy a baksa oldala összeesik, megroggyan. Egy nagyobb, 150 m3 fából rakott baksa nyáron 14-16, télen 10-12 nap alatt ég ki.
Égetés után a szénrakásról fa- vagy vasgereblyével lehúzzák a földet, a gazt, majd port lapátolnak rá, hogy a faszén lefojtva hűljön ki. A lehűlés legalább egy napig tart. Ezután következik a szén tisztázása, más kifejezéssel vetkőztetése: a fa-szenet nagy kampóval vagy vasvillával kihúzzák a por alól, portalanítják és halomba gyűjtik. „A jól égett szén úgy cseng, mint a cserépedény” - emlegetik a székelyvarsági szénégetők, a bakonyiak pedig azt mondják: „Úgy szólt, mint a harang.” A még izzó vagy lángra lobbanó fadarabokra port lapátoltak vagy vizet locsoltak. 1 m3 száraz bükkfából rendszerint 5 hektó (kb. 110-120 kg) fa-szenet égettek.
Egy baksánál általában két szénégető dolgozott. Égetés közben nem volt szabad elhagyniuk a baksát, a begyújtás utáni két nap csak felváltva alhattak. Gyakran egymás közelében 2-3 baksát is égettek, 1-2 napos munkafázis-eltolódással. Az erdélyi és a bakonyi szénégetők hasonló eszközöket használtak, az előbbieké valamivel kifinomultabbnak látszik

Mivel télen-nyáron az erdőn tartózkodtak, a hegyoldalban ideiglenes szállást, kalibát, vagy állandó építményt, gunyhót építettek maguknak. A székelyvarsági szénégetők kalibája 2,5 × 3 m hosszú fákból összetákolt, kúp alakú kunyhó. A lakóhelyüktől távol dolgozó munkások állandóbb jellegű, szelementetős gunyhót készítettek, melynek az oldalához és a faágakkal borított tetejére földet hánytak. A kunyhóban két priccs, kecskelábú asztal, pad, vaskályha állott. Nyáron a kunyhó előtt raktak tüzet.
A szénégetés művelete az ércolvasztás és a kovácsolás fölfedezése (a rézkor) óta lényegében nem sokat változott, és a nagyipari kohászat mellett is megtartotta létjogosultságát.

szanté · 2009 Március 15

ERDÉLY MÁRCIUSA
Az 1848-as forradalom emléke az erdélyiirodalomban

Az 1848 tavaszán követelt, majd országgyűlési határozatban is kimondott unióig Magyarország és Erdély külön kormányzati keretben élt, határ azonban természetesen nem volt közöttük, minthogy mindkét ország a Habsburg-birodalom része volt: Magyarország mint királyság, Erdély mint nagyfejedelemség. A kormányzati "különállás" ugyanakkor nem jelentett gazdasági, politikai és kulturális elkülönülést, hiszen a reformkori Magyarország és a reformkori Erdély szíve egy ütemben dobogott, és mindig léptek fel államférfiak, ahogy a két Wesselényi Miklós, akik mindkét országban óriási tekintélyt szereztek a nemzeti érdekeket képviselő politikának és a nemzeti egység eszméjének.
Az erdélyi magyarság, nyomban azután, hogy a pest-budai forradalom híre megérkezett Kolozsvárra és Marosvásárhelyre, azonosult március 15-e eszméivel és eszményeivel. Természetes volt ez az azonosulás, mivel az erdélyi magyarság mindig a magyar nemzet integráns részének tudta magát, és a nevezetes Tizenkét Pont is hangot adott annak a követelésnek, hogy Erdély és az anyaország ismét államjogi közösséget alkosson.
Az erdélyi magyarok ezért lelkes örömmel fogadták a magyar fõvárosból érkezõ híreket. A Kolozsvárott megjelenõ Erdélyi Híradó így nyilatkozott március 21-én: "Nemzetek Istene add, hogy e napot évfordulati ünnepe gyanánt ülhessük meg, és ülhessék meg unokáinknak is unokái, az idők végtelenségéig, amaz üdvhozó igék megtestesülésének emlékezetére, melyeket e napon Kolozsvár város lelkes polgársága s vele összehangzólag Erdély értelmesb és vagyonosb osztályának nagy része, feledve pártszínezetet, feledve a véleménytusák keserû emlékeit, egy szívvel lélekkel kimondott."
E lelkesült nyilatkozatot aztán az itt következő - bizalomtól áthatott - jövendölés zárta le: "A magyarnak jövendõje van; mert e nemzet még tud nagy dolgok iránt lelkesedni s a mely nemzet a közelgõ vész hírére nem süti le fejét, gyáva odaengedéssel várná bé a háborúk öldöklő démonának pallosát vagy a szolgaság gyalázatos jármát, sőt nemes hévvel lángolva szedi össze erejét, s egységen dolgozván jogokban, kötelességek- és érdekekben, ez által örök biztosítékú pecséttel szilárdítja ama polgári nagy szövetséget, mely azt tartja, hogy minden, ki e haza szent földének áldásait élvezi, honáért, királyáért élni s ha kell halni is kész legyen, - ilyen nemzetnek nem lehet, hogy meg legyenek napjai számlálva, annak élni kell és virágozni."
Ettől kezdve a magyar március mindig hozzátartozott Erdély történetéhez: a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméire alapozott politikai hagyomány az erdélyi magyarság lelki örökségének része lett. Az erdélyi hadjáratban küzdő és életét áldozó Petőfi kései versei ugyanúgy ezt az örökséget képviselték, mint a marosvásárhelyi természettudós-költő Mentovich Ferenc vagy a dési református lelkész: Medgyes Lajos politikai költészete. Vagy éppen az Erdély peremvidékérõl származó Arany János Erdély múltját és jelenét megszólító versei. Ezek a költõk egyszerre köszöntötték a népfelszabadító forradalmat és a Magyarország, valamint Erdély unióját kimondó törvényeket. Mellettük Kõvári László historikus művei vagy Czetz Jánosnak a székely népfelkelők harcait felidéző emlékiratai örökítették meg a negyvennyolcas forradalom és a rákövetkező szabadságharc eseményeit.

Erdélyben az unió megvalósítása együttjárt a polgári szabadság diadalával, hiszen a negyvennyolcas törvényekben rögzített állampolgári jogegyenlőség a román parasztokra és a szász polgárokra is vonatkozott. Az, hogy a havasi románok felkeltek a magyar kormány ellen, s véres leszámolásba kezdtek, amelynek igen sok dél-erdélyi magyar vált áldozatává, valamint az, hogy az erdélyi szászok nagy része a bécsi kamarillához csatlakozott, a császári kormány ármányainak és a nemzetiségi vezetők rövidlátásának a következménye volt. Az erdélyi szászok addigi biztonságukat és kiváltságaikat is féltették a polgári szabadságjogok forradalmi kiterjesztésétől, a románok pedig, részben a Kárpátokon túlról érkező biztatásra, úgy gondolták, hogy az erdélyi nemzetek demokratikus összefogásánál elõbbrevaló lehet az erdélyi román hegemónia kivívása. Sajnálatosan a magyar kormány is követett el politikai hibákat és mulasztásokat, midõn késlekedett a nemzetiségek önkormányzatának törvényi megalapozásával: erre már csak a szabadságharc végóráiban szánta el magát.
A magyar kormányzat ennek ellenére a románok és szászok megbékítésére törekedett. Beöthy Ödön erdélyi kormánybiztos 1849. január 6-i felhívásában a következőket jelentette ki: "a magyar nemzet egyedüli feladata, bármi méltatlanságot és polgáriasság elleni tényt követtek légyen is ellene, hasonló mértékkel vissza nem fizetni - mert ezt sem históriai nevezetessége, sem világszerte ismeretes becsületes jelleme meg nem engedi. Feladatásunk nem hódítás, feladatásunk kibékítés, és meggyőzni mindenkit arról, hogy e honnak jövõje és mindene az uniótörvénynek szilárdításában rejlik". Hasonló megbékéltetést képviselt az erdélyi hadsereg legendás fővezére, Bem tábornok, midőn két alkalommal: egy nagyváradi és egy brassói felhívásában is felszólította Erdély három népét: a magyarokat, a románokat és a németeket az összefogásra.
Március öröksége több mint egy fél évszázadon keresztül - a világosi fegyverletétel és a trianoni békeszerződés között - az erdélyi szabadelvûség máskülönben is erõs hagyományait gazdagította s egészítette ki. Erdély a szabad vallásgyakorlat igen korai - először az 1557-es tordai országgyűlésen történt - kimondása következtében mindig az európai szabadelvûség tűhelye és mûhelye volt. Nos, ezek a szabadelvû hagyományok kaptak erősebben nemzeti színezetet a negyvennyolcas forradalom szellemi örökségének vállalásával, a többi között Gyulai Pálnál, Kemény Zsigmondnál, Tolnai Lajosnál és kivált Ady Endrénél, aki éppen Erdélyben - az erdélyi hagyományoknál és az ottani politikai kultúrában - kereste a magyarság életerejét megújító forrásokat.
A magyar forradalom és szabadságharc, illetve a két ország uniója és közös küzdelme a nemzeti és polgári jogokért Erdély magyarságát késõbb is, nehezebb idõkben is, mindig bizakodással töltötte el. Jól jelzik mindezt Tamási Áron szavai (Szabadság a költő szívében), amelyek a magyar március százéves évfordulóján rendezett Pilvax-kávéházbeli megemlékezésen hangzottak el: "Egy század óta a nemzedékek millió szakadatlan sorokban menetelnek egy ünnep felé, melynek a küszöbéhez érkeztünk ezekben az órákban. A küszöböt, amelynél most állunk, a nemzeti test vére és a nemzeti lélek könnyei áztatták; s anyagára nézve vasnál és acélnál tartósabb ez a küszöb, mert álomból vagyon, amely el nem pusztul és nem hazudik. S a küszöb mögött egy nemzet szabadságának jelképes temploma áll, maga az Ünnep, amely teljességében úgy jelenik meg elõttem, mintha a születést, a halált és a feltámadást együtt és egyszerre foglalná magában".
A negyvennyolcas hagyományok által táplált szabadelvûség volt az erdélyi magyarság szellemi támasza 1918 után, midőn a kisebbségi sors terhét hordozva kellett megtalálni a megmaradás lehetõségeit. Petőfi Sándor, Bem tábornok vagy a székely ágyúöntõ, Gábor Áron alakja több alkalommal is megjelent a születő kisebbségi magyar irodalomban. Március örökségét olyan írók ébresztgették, mint Tabéry Géza, aki A Frimont-palota című regényében a reformkor és a szabadságharc vagy Makkai Sándor, aki Mi Ernyeiek címû nagy történelmi freskójában a szabadságharc és az önkényuralom erdélyi eseményeit idézte fel. Ezek a regények hitelesen jelenítik meg az erdélyi magyarság életét és törekvéseit, közöttük azt, hogy mindig lelki, kulturális és politikai egységben kívánt maradni az anyaországban élő testvéreivel. Mindkét regény egyszersmind a Kós Károly és Nyírõ József mûveivel induló erdélyi történelmi regényirodalom kiváló és jellegzetes alkotása, amely nehéz történelmi tapasztalatok ábrázolása során is azt az írói meggyõzõdést fejezi ki, miszerint Erdély magyar népe és kultúrája elég erõs ahhoz, hogy megküzdjön az idegen hódítással és uralommal. Hasonló irodalomtörténeti szerep jutott Berde Mária és Tamási Áron egy-egy regényének. Berde Mária A hajnal emberei címû, sorsában is kalandos mûve az erdélyi unió elõkészületeit és létrehozását idézi fel, vagyis a reformkortól a kiegyezésig beszéli el Erdély, elsősorban a nagyenyedi magyarság hányatott történetét. A regény elsõ két kötete még 1943-ban napvilágot látott, a nemsokára ezután bekövetkezõ háborús események azonban meggátolták a harmadik kötet kiadását, ami már csak jóval az írónõ halála után: 1995-ben, a kolozsvári református egyházkerület jóvoltából következhetett be. Tamási Áron népszerű műve, az 1953-ban megjelent Hazai tükör pedig egy ifjú székely bujdosó visszaemlékezéseinek tükrében idézi fel a magyar forradalom és szabadságharc erdélyi eseményeit.
A szabadelvû hagyományokat keltette életre Reményik Sándor erõteljes költeménye, a Petrovics ítél, midõn a szerb apától és szlovák anyától származó Petõfi példáját állította szembe a fajelméletet és idegengyűlöletet hirdetõ ideológiával: "Fent, a legfõbb Semmítõszékben / Ül minden földi bíróság fölött / Ama más néven ismert Petrovics. / Mi legfőbb bíránk minden faji perben: / A vér: a semmi. A Lélek: a Minden."

Egy másik erdélyi magyar költő, az imént említett Berde Mária a húszas évek végén, midõn az erdélyi magyarság a kisebbségi sorssal küzdve próbált történelméből erőt és önérzetet meríteni, családi emlékek nyomán idézte fel 1849 tavaszának lélekemelő élményeit, midõn Görgey felvidéki győzelmeinek híre eljutott Kolozsvárra: "Zászlók virágoztak a háztetõkön. / Az ifjú Isten járt alattuk, a megszabadított Szabadság. / Mámorosan, boldogan, szárnyasan járt / Negyvenkilencnek tavaszán."
Az Erdélyből elszármazott, mégis mindig visszatérõ s önmagát következetesen erdélyi költőnek tartó Jékely Zoltán a havasokban legyilkolt Vasvári Pál végzetének tükrében mutatta meg az erdélyi magyarság tragédiáktól terhes történetét. Vasvári Pál nyomában címû költeményének tragédiákba illő dallama van, az erdélyi magyar önvédelem nem egyszer vérbefojtott hősiességét idézi fel, s a történelemnek azt a szinte végzetszerű kíméletlenségét, amely újra és újra eltorlaszolta az utat az erdélyi magyar felemelkedés előtt: "Köröskörül les százezer halál ránk / s szívünkre már alkusznak a sasok. / - De hűlt szemmel is rád nézünk mi visz-sza, / szabadság, ó te könnybõl szűrt szivárvány! / S vérünket szűz-adójaként felissza / a Történelem, a Hétfejű Sárkány."
A negyvennyolcas örökség Erdélyben mindig a helytállásra figyelmeztetett: egyszerre kínált történelmi tanulságokat és biztató erkölcsi példát. Ezt a példát kívánta mozgósítani az 1943-ban Kolozsvárott kiadott 48-as Erdély című "zsebkönyv", amely a transzilvánista elveknek elkötelezett kiváló közíró: Krenner Miklós (Spectator) szerkesztésében március hagyományaival próbálta felvértezni a megint nagy történelmi fordulat előtt álló erdélyi magyarságot. A kis kötet a régiek közül Petõfi Sándor, Táncsics Mihály, Medgyes Lajos, Szentiváni Mihály és Kővári László, a kortársak közül Reményik Sándor, Berde Mária, Janovics Jenõ, Jékely Zoltán és Balogh Edgár írásainak tükrében mutatta be az 1848-1849-es erdélyi eseményeket és hagyományokat.
Ezek között az erdélyi népek megbékélési törekvéseit is, amelyeknek rendkívüli szerepét a történelem a második világháború baljós napjaiban ismét felvetette, minthogy tudni lehetett, hogy a háború után újra a magyar-román vetélkedés és szembenállás idõszaka következik el. Krenner Miklós, az 1848-as szabadságharc tanulságait idézve így beszélt: "A nemzetiségi kérdést nem bírják megoldani azután se. Ma, egy szörnyű világégés idején, Wesselényi szózatának századik évfordulóján, hallván-halljuk ezt a súlyos kérdést. Nyilván oly légkört kell teremtenünk, mint aminő 1848. május 30-án volt egy pillanatig, s 1860 áprilisában is néhány hónapig Széchenyi halálakor, amikor hatalmas magyar-szász és magyar-román barátkozás történt. Erre gondolunk most Petõfi születésének 120-ik és az õ március 15-ének majdnem 100-ik évfordulóján, mikor e szerény könyvvel szolgálni kívánjuk az örök márciusi eszméket. Mert az a hitünk, hogy a megvalósult 1848 megõrzése és a meg nem valósult 1848 teljes végrehajtása marad továbbra is a magyar jövendő legfõbb lehetõsége".
Az 1944 végén bekövetkezett fordulat után, midõn az erdélyi magyarság ismét a bukaresti kormány fennhatósága alá került, a negyvennyolcas hagyományok súlya és szerepe csak növekedett. Olyan írók élesztették ezeket a hagyományokat, mint Balogh Edgár, Bözödi György, Beke György vagy Benkõ Samu, akik történeti és szépirodalmi műveikben egyaránt a forradalom és a szabadságharc erdélyi hõseinek és küzdelmeinek emlékét ápolták. Különösen a sokszor méltatlanul elhallgatott és üldözött Bözödi György, aki szinte egész 1945 utáni életmûvét a negyvennyolcas erdélyi hagyományok megvilágításának szentelte. De hivatkozhatom Beke György Világos árnyékában címû regényére is, amely a szabadságharc bukása után külföldre menekült magyar katonák nehéz életsorsát örökítette meg. Megjelentek ezek a hagyományok a fiatalabb nemzedék mûveiben is. Kányádi Sándor A kökösi hídon címû versében Gábor Áron példájára hivatkozva beszélt az erdélyi magyarság nagy hagyományairól, Szilágyi Domokos pedig Héjjasfalva felé című költeményében a hősi halálba induló Petőfi alakját idézte fel: a végső elszántság és helytállás erkölcsi példájaként. Kocsis István Széchenyi István című drámája a "legnagyobb magyar" 1848-as belsõ küzdelmeit jelenítette meg egy képzeletbeli színpadon.
Az erdélyi magyar irodalom ma is híven őrzi azt a szellemi örökséget, amit március 15-i és a rákövetkezõ szabadságharc képviselt és jelent. Ez az örökség ma is a megmaradásért folytatott küzdelmekhez ad erőt, egyszersmind azt is tanúsítja, hogy a küzdelem, ha súlyos áldozatokkal jár is együtt, és állandó készenlétet követel is, nem reménytelen.

Arima3 · 2009 Március 15

Nem igazán találtam topikot, ami március 15-ről szólna, ezért ide írom be. Nem tudtam könnyezés nélkül nézni ma a március 15-i müsort Székelykeresztúrról a Duna TV-n.
Innen is szeretettel köszöntök minden határon túli honfitársamat.
Arima

memi59 · 2009 Március 15

Arima3 írta:
Nem igazán találtam topikot, ami március 15-ről szólna, ezért ide írom be. Nem tudtam könnyezés nélkül nézni ma a március 15-i müsort Székelykeresztúrról a Duna TV-n.
Innen is szeretettel köszöntök minden határon túli honfitársamat.
Arima

Koszonjuk,viszont neked is.Nekunk ez az unnep sokat jelent.

memi59 · 2009 Március 15

Nagyvárad

Biharország fővárosa
A város kezdettől fogva egy nagyobb országrésznek, 1606-tól pedig az Erdélyhez kapcsolt Partium (Részek) néven ismert területnek a székhelye, központja volt. Közigazgatásilag még a török uralom idején is fontos hely maradt, mivel a váradi a Magyarország területén létrehozott öt pasalik (budai, egri, kanizsai, temesvári, váradi) közé tartozott. (A török birodalomban a pasalik volt a legnagyobb területi-közigazgatási egység.) Központi szerepköre nagyrészt a török uralom alóli felszabadulás után is megmaradt, majd az 1850–1867 közötti időszakban a Habsburgok által Magyarország területén megszervezett öt kerület egyikének a székhelye lett (soproni, pozsonyi, kassai, pest-budai, nagyváradi kerület).
A törvényhatósági joggal felruházott Nagyvárad Magyarország legnagyobb vármegyéjének, „Biharország”-nak a fővárosa volt. Bihar vármegye 1876-tól, miután Debrecent és vonzáskörzetét leválasztották róla, a maga 10 590 négyzetkilométer területével az ország harmadik legnagyobb megyéje lett. Ha az 1886. évet vesszük alapul, akkor Nagyváradnak mintegy 17 ezer négyzetkilométerre terjedt ki a vonzáskörzete, ám a közvetett befolyási övezete ennél is jóval nagyobb volt. A kiegyezéskor, 1867-ben az általános fejlettségi mutatók és a lakosság lélekszáma szerint Nagyvárad még csak az ország legnagyobb középvárosának számított, de 1910-re már a nagyvárosaink között foglalt helyet. Lélekszáma szerint országosan a hetedik helyen állt, ám a központi szerepkör (közigazgatás, jog, katonaság, tanügy, kultúra, egészségügy stb.) szerint már az ország négy legfejlettebb városa között volt: a fővároson, Budapesten kívül csak Pozsony és Zágráb előzte meg.
A gazdasági előrelépést jól szemléltetik az adatok. Míg a kiegyezéskor a gyáripart csak néhány szeszgyár képviselte, 1910-ben a városban már negyvenkilenc gyár működött. A kereskedelemben tevékenykedők aránya meghaladta a 11 százalékot, s ekkor a városnak tizenhat pénzintézete volt.
Gondosan fejlesztették – mai szóval élve – az infrastruktúrát is. A villamosközlekedés 1906 áprilisában indult meg, és 1912-re a villamosvonal hossza tekintetében Nagyvárad a vidéki városok között az első helyen állt. Az első telefonközpontot még 1888-ban átadták. Gyors ütemben haladt az utcák kövezése és korszerűsítése: a város 168 utcájából 120 volt burkolva. A vízművet 1895-ben helyezték üzembe, a villamosmű pedig 1903 decemberében indult meg, és a villanyáram fogyasztásában Nagyvárad mindössze hét év alatt a második helyre került – Budapest után! A közművek fejlesztésével javult a népesség egészségi állapota. Kiépült egy korszerű egészségügyi intézményhálózat, a városnak 1908-ban nyolc kórháza volt. A város népessége is gyors ütemben szaporodott. Míg 1869-ben még csak 28 648 lakosa volt, a lélekszám 1910-ig 64 169-re emelkedett és 1918-ra megközelítette a 72 ezret. Ez főképp a bevándorlásnak köszönhető. Bár lélekszáma szerint a Körös-parti város az időszak végén sem tartozott a legelsők közé, a népsűrűség szempontjából csak Budapest előzte meg.

Erdély világa...

fülesmaci93

Vendég

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

fülesmaci93

Vendég

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Állandó Tag

Hasonló témák