Erdély világa...

A legendák világában kóborolva

Torda leghíresebb földrajzi nevezetessége a Tordai hasadék s ezért nem csoda, hogy számos legenda született e természeti remekműről. Egyik ilyen legendában keletkezését tárgyalják: a győztes kun sereg üldözőbe vette Szent Lászlót, akit már-már utolért. De midőn a Szent király Istenhez fohászkodott, az alatta elhelyezkedő hegy megrepedt s áthatolhatatlan gátat vont a király és pogány üldözői közé. Isteni csoda hozta létre a hasadékot.

A hasadék szokatlan földrajzi elhelyezkedése révén számtalanszor megmentette a magyar népet. Egy erről szóló romantikus legenda lenne a következő: Batu kán a hozzájuk csatlakozó kunokkal megtámadta a hasadékot mivel a környékről a nép ide húzódott vissza. S mivel Kendi Gyula embereivel minden roham elől megvédte a hasadékot, a kán továbbindult, de hátrahagyta Keme nevű kun vezérét, hogy éheztesse ki a bujdosókat, elzárva a barlangok bejáratát. Keme azt követelte, hogy adják ki kincseiket s ezen kívül a legszebb hat lányt a szabadságukért. A magyarok készen álltak inkább utolsó emberig is harcolni, de Kendi Gyula gyönyörű nővére, Kendi Ilona hajlandó volt még öt társával együtt feláldozni magukat. Ugyanis mindeniknél tőr volt, amivel védni akarták magukat a gyalázattól.

A hős lányok a kincsekkel együtt a kun táborhoz közeledtek, de amint Kendi Ilona és Keme meglátták egymást, egymásba szerettek. A lány azonban kijelentette, csak úgy lesz felesége, ha Keme kereszténnyé lesz és a magyarokhoz társul. Keme boldogan teljesítette ezt a feltételt, népével a magyarokhoz csatlakozott és segítette őket további küzdelmeikben.

Keresztúri szitások

„Keresztúri szitások, A városi rostások…” Így szól az Udvarhely-széki falucsúfoló Kriza János Vadrózsák című népköltési gyűjteményében 1862-ben, a 19. század derekán. Azokban az időkben virágzott a szitásság Székelykeresztúron. Egy különálló városrész – Keresztúrfalva majd minden lakója szitakészítő volt, és a települést messze földön Szitáskeresztúrként emlegették, már akkor legalább 300 esztendeje. A Székely Oklevéltár adataiból tudjuk, hogy már a 16-17. században az erdélyi fejedelmek szitásai és rostásai innen kerültek ki.
Az 1700-as években már legalább 18 szitásról történik említés a feljegyzésekben. A szitaszövő asszonyok közül igen sokan a keresztúri földesurak, illetve nemesek jobbágyai voltak, de a székelyudvarhelyi katonai várhoz is ők szolgáltak szita- és rostakészítéssel.
A szita előállítása igencsak körülményes és aprólékos munka volt, a nyersanyag – egyszerűsége dacára - sokba került és a végtermékért keveset fizettek, így önmagában a szitásságból Keresztúron megélni nem lehetett. A mezőváros lakói a földművelés és állattartás mellett háziiparként készítették a szitát, ezzel egészítve ki fő megélhetési forrásaikat.
A szita alapanyaga kezdetben a lószőr volt. Később a gyári fátyol és drótszövet helyettesítette a lószőrt, aminek oka elsősorban az volt, hogy a gyári fátyol- és selyemszövés beindításával kényelmesebbé vált az újfajta szitafenék előállítása, a hagyományos lószőrszitát a lószőr nehezebb beszerezhetősége, sokkal körülményesebb megmunkálása és nem utolsó sorban borsos ára szorította le a piacról.

A szita készítésében a család minden tagja rész vett. A lányok és asszonyok a ló farkának hosszú szálaiból szőtték a szitafenekeket, a férfiak pedig kifaragták a kérget, s arra felkészítették a szitaszövetet. A szitaszövés fő időszaka általában tél volt. Ekkor készítették elő az árut a tavaszi vásárokra, amit részben helyben árusítottak, de szekerekkel Kelet- és Közép-Erdély piacaira is elszállítottak. A szitának e széleskörű forgalmazása révén vált Erdély-szerte ismertté a keresztúri szita, s kapta Keresztúr a „szitás” jelzőt. A keresztúri szőrszita a 20. század közepéig állta a versenyt a szövőipar termékével, a fátyolszitával.
A szitakötés, szitakészítés tehát két alaptevékenységből áll: a szitavászon (szitafenék) szövéséből illetve annak a szitakéregre való felszereléséből. A kéregkészítés a mesterség kiegészítő része.
Keresztúrfalva egykor a mesterség központjának számított. A 19. század második felében még legalább 50-60 család foglalkozott szitakészítéssel, Orbán Balázs is említi a háziiparszerűen űzött szitakészítést, mint a családok kiegészítő jövedelemforrását.

A 20. század elején a szitakészítők száma a felére csökkent. A hajdan virágzó szitaszövő-készítő kismesterséget az élelmiszeriparban is bekövetkező fejlődés visszaszorította. Az első világháborúig még több család foglalkozott szitakészítéssel, de utána egyre kevesebben ültek be a régi szövőszékekbe, és egyre kevésbé kellett a fogadók udvarába beálló szekereseknek attól tartaniuk, hogy a sötétség leple alatt lovuk farkát esetleg levágják.
“A lófark itt majdnem oly becses, - írta Orbán Balázs - mint a törököknél, hol a hatalom jelvénye volt, ki itt jár, ügyeljen lova farkára, mert a furfangos utca-fattyak hamar megánglizálják.”
A házi szitavászon helyét átvette a finomszövésű, gyári fátyol (selyem) és drótháló, ideig-óráig még ezt munkálták rá a házilag előállított vörösfenyő szitakéregre. A gyári szita szép lassan teret hódított, megjelenésével és a többféle minőségű lisztet őrlő szitásmalmok, 20. századi elterjedésének következtében a nagy múltú lószőrszita dicsősége leáldozott, és a keresztúri szitaszövők alkonya is bekövetkezett.
Székelykeresztúron az utolsó szitaszövő asszonyként Benedek Mihályné Bihari Ágnest tartjuk számon. Az 1930-as évek végéig dolgozott fiával, Benedek Dénessel, aki kéregkészítő és összeszerelő volt. A 60-as évek derekán ők voltak legutolsó képviselői egy többévszázados kismesterségnek. Akkor már több mint 30 éve nem dolgoztak mesterségükben, de dr. Molnár István múzeumigazgató kérésére elővették a régi szövőszékeket, a megmaradt alapanyagokat, és a tudomány számára bemutatták a szitakészítés munkamenetét. Az ők jóvoltukból ismerhetjük ma annak minden mozzanatát.

Szent Johanna

580 éve (1429) szabadította fel Orléans-t a francia sereg Jeanne d'Arc vezetésével.
Tizennégy éves korától kezdve Jeanne d'Arc Istentől való elhivatottságot
érzett, hogy a francia trónörököst (dauphin) segítse az angolokkal
szemben. 17 éves korában sikerült csak meggyőznie a helyi katonákat,
hogy segítsenek a királyjelölt elé jutnia. A határozatlanságáról híres
dauphin hosszas vizsgálatok után hitte el az isteni tervet, és Jeanne-ra
bízta seregét, amely az ostromlott Orléans felmentésére indult. Jeanne
testőrségével bejutott a városba, reményt öntött a végre készülő
védőkbe, majd kitörést indított, és az angolok feladták az ostromot.
Orléans után az angolokat meglepve nem Párizs, hanem Reims ellen fordult.

Az útjában fekvő városok sorra adták meg magukat, továbbá az angol
felmentő sereget megsemmisítette, így diadalt aratva vonult be Reims-
be, ahol másnap megkoronázták VII. Károlyt. Ezután megkísérelte Párizs
felszabadítását is, de kudarcot vallott, s ő maga is megsebesült. Jeanne
1430 májusában az ostromlott Compiègne váránál a burgundiak
fogságába esett, akik négy hónap múltán továbbadták a szövetséges
angoloknak. Rouenban 1431-ben az angol egyház pert indított ellene
eretnekség és bűbájosság miatt. 1431. május 30-n megégették.
1456-ban rehabilitálták, 1920-ban szentté avatták.

Léta vára

Léta vára (Géczi-vár) Kalotaszeg legdélebbi vára, Magyarléta (románul Liteni, korábban Litu Unguresc,
németül Ungarischlitta/Königsdorf) falu határában, Romániában Kolozs megyében található.
Története
A „Castrum Léta” királyi vár volt kezdettől fogva, és az erdélyi vajda tisztsége alatt állott, aki saját embereivel innen intézte a megye területének ügyeit. A vár építésének ideje nem ismeretes, de 1324-ben már említik. Luxemburgi Zsigmond király 1405-ben Kolozsvár városának adományozta, de időközben ismét vajdai kézre került, majd 1419-ben a várhoz tartozó falvakat a király felosztja kusalyi Jakcs János, Vána udvarbírája és László belényesi román vajda között. 1441 elején II. Ulászló király Herepei Márk alvajdának adományozta a várbirtokot, melyet ekkor a király akarata ellenére Losonczi Dezső volt erdélyi vajda tartott a kezén. Herepei Márk – végrendelete alapján - 1450 novemberében elhunyt, és Hunyadi János kormányzó már 1450 decemberében kusalyi Jakcs Mihály erdélyi vajdának, unokatestvérének Jakcs László fiának Péternek, továbbá atyjafiainak Jakcs Lászlónak és fiainak Lászlónak és Görgynek adta Léta várát és tartozékait. Ugyanekkor a kormányzó nővére Dengelengi Pongrácz özvegye is jogot tartott Léta várához. V. László király 1456. április 4-én a várat és tartozékait Hunyadi János nővérének adományozza. 1500. november 26-án II. Ulászló király rendeletére Pongrácz Mátyás özvegyét Perényi Orsolyát iktatják zálog címén a várba és tartozékaiba, mivel a vár visszaszállt a koronára. Perényi Orsolya halála után, 1501-ben II. Ulászló király Corvin Jánosnak adományozta várbirtokot. 1524-ben már gyarmati Balassa Ferenc birtoka a Létai vár. 1544-ben Izaballa királyné Ártánházi Bornemissza Boldizsárnak adományozza. 1560-ban Balassa Menyhért birtoka, de ő 1561-ben szembeszállt János Zsigmondfejedelemmel, aki így ostrom alá vette a várat. Miután a várőrség fellázadt, a várat feladták és mikor a fejedelem csapatai a várba bevonultak a földalatti kamrákban elrejtett lőpor felrobbant és a vár összeomlott, 50 katona Szilvási János parancsnokkal együtt a romok alatt lelte halálát.

A várrom a környező birtokkal együtt 1562-ben visszakerült Kolozsvár városához, 1569-ben pedig Ghyczy János kormányzónak adományozták, aki helyreállította a várat. Az ő neve után nevezik Géczi várnak az erősséget. 1589. március 6-án Báthori Zsigmond a birtokot Gyulai Pálnak és nejének Ghyczy Katának és örököseinek adományozta. A létai vár a kisméretű várak közé tartozott. Szabálytalan négyszög alakú volt és belső (felső) és külső (alsó) várból állt. A vár nyugati oldalán a legmeredekebb a szikla, amelyre a vár épült, és csak a keleti oldal felől volt megközelíthető. A bejárat is ezen az oldalon volt. A belső vár és annak “öregtornya” a létai vár legrégibb részei, és napjainkban is ezek a legépebben megmaradt részek. A külső vár megmaradt része egy hatszögű erődtorony és a kelet felé nyúló falrész. A külső vár megépítése tűzfegyverek elterjedésének időpontjára, a XVI. századra tehető. Régészeti ásatások során felszínre kerültek Szent László király arcmásával díszített cserépedény maradványok, napkoronggal díszített kályhacsempék, X-XI. századi nyílhegyek, kőszerszámdarabok, ezüstgyűrűk stb. Ezek bizonyítják, hogy Léta várának létezése jóval korábbra tehető, mint az első okleveles említése. A jelenleg is romokban heverő vár lerombolásának történetét nem ismerjük. Valószínűleg a Rákóczi szabadságharcot követő szatmári béke után (1711) robbantják fel az ország sok más erősségéhez hasonlóan. A festői fekvésű várrom az elmúlt években nyári táborok színhelye volt, a mai napig közkedvelt kirándulóhely.

Almási barlang és Vargyas-szoros

A természetvédelmi terület magába foglalja a Vargyas patak völgyét Gyepű pataktól a Kerekhegy patakáig, a szurdokban található barlangokkal, valamint a Kőmezőnek nevezett részt. Összesen 909 hektáron fekszik: közigazgatásilag Almás községhez 711 ha, míg Vargyas községhez 198 ha tartozik.
A szoros megközelíthető Vargyasról (10 km), Kirulyfürdő (15 km) és Szelterszfürdő (7 km) irányából, illetve Homoródalmásról (9 km).
A 4 km hosszú sziklaszorosban a Vargyas patak négy barlangrendszert alakított ki a jégkorszak közepe óta. Az eddig feltárt 125 kisebb (5-10 m) vagy nagyobb (10-1550 m) barlang négy szinten (5, 20, 40, 70-200 m) helyezkedik el a patak jelenlegi szintje felett, 7410 m összhosszúságban. Az ötödik barlangszint a ma is alakuló patakos (aktív barlangrendszer).
A barlangok jelentős őslénytani és régészeti értékeket rejtegetnek, barlangtani szempontból változatos képződményeket tartalmaznak. A védett területen több jelentős kövületlelőhely ismert és néhány felszíni régészeti telephelyet is számon tart a szaktudomány.
A Vargyas-szoros legnagyobb és legismertebb barlangja az Almási barlang (Orbán Balázs barlang, Kőlik, Nagy barlang), amelynek kataszteri száma 1200/14, járatainak összhossza 1527 m. Négy természetes bejárata ismert, amelyek 20 m-re nyílnak a patak szintje felett.
Jelentősebb barlangok még a Lócsűr-, Kőcsűr-, a Cseppköves-, a Gábor-m, a Levis- és az Aktív-barlang.

A történelmi időkben, vész idején a szoros barlangjai menedéket nyújtottak a környék lakosságának. Ezt bizonyítják az Almási barlang és a Tatárlik bejáratában kövekből épített védfalak maradványai.
A Vargyas-szoros növényvilága rendkívül gazdag és változatos. A völgy meredek sziklafalait nyílt sziklagyepek borítják, míg a mélyebb talajokon vadregényes cserjések, gímpáfrányos szurdokerdők alakultak ki. A szoros gyöngyszemei közé tartoznak a sziklagyepek növényei, sokan közülük ritkák vagy veszélyeztetettek. Ilyenek a tűlevelű szegfű, a hasogatottlevelű imola, a pozsgás Heuffel kövirózsa, a Joó ibolya vagy a magyar nőszirom. Június végén a tisztásokon, cserjésekben, számos orchideafaj virít teljes pompával. Ilyenek a vitézkosbor, piros- és fehér madársisak, a gömböskosbor, a vörösbarna nőszőfű vagy a veszélyeztetett boldogasszony papucsa. A bükkösök aljnövényzete a kárpáti bennszülött fajok élőhelye: itt virít a szívlevelű nadálytő, az erdélyi májvirág, az ikrás fogasír és a moldvai sisakvirág. A szoros tudományos és természetvédelmi értékeit nemcsak a sziklai növényzet emeli: a környéken található hegyvidéki láprétekben jelentős számban jelennek meg védett növényfajok, mint például a ritka szibériai nőszirom, a réti kardvirág, a zergeboglár, a szibériai hamuvirág és a rovarevő mocsári hízóka.

Mocsári hízóka
A vadregényes sziklavilág sok állatnak nyújt védelmet és életteret. Megtaláljuk itt a medvét, szarvast, őzet, vaddisznót, hiúzt, vadmacskát, farkast, borzot, nyestet, menyétet, vidrát, keresztes viperát, vízisíklót, foltos szalamandrát, pisztrángot, menyhalat.
A Vargyas-szoros barlangjai kiemelkedő fontossággal bírnak a denevérek szempontjából, a Romániában leírt 30 fajból 17 fajnak az előfordulását figyelték meg a Romániai Denevérvédelmi Egyesület tagjai. Az Almási barlang egyik termében nyáron jelentős nagyságú közönséges denevér/hegyesorrú denevér szülőkolónia található, míg a téli időszakban jelentős hibernáló kolónia alakul ki. A barlang a kis patkósdenevér egyik legnagyobb hazai telelőállományát védelmezi. A kisebb barlangokban a hidegtűrőbb fajok kis számú telelő példányban figyelhetők meg: pisze denevér, barna hosszúfülű-denevér, kései denevér, horgasszőrű denevér

Hosszúfülű denevér

Költôink

Horváth Imre Margittán (ma Románia) született 1906-ban. Nagyváradon töltötte iskolaéveit, és itt lesz újságíró az Estilapnál. Újságírói pályáját Szatmáron, majd Aradon folytatja, ír a kolozsvári Korunknak és az erdélyi Helikonnak is. 1943-ban Baumgartner jutalmat, 1991-ben Déry-díjat kap. Ízig-vérig nagyváradi költő, akire már pályakezdőként sem a közvetlen elődök vagy a kortársak hatottak elsősorban, hanem Heine és a századvég magyar költői. Ady Endre, Juhász Gyula, Emőd Tamás, Dutka Ákos, Nadányi Zoltán mítoszával átitatott költészete a századforduló városának továbbmentett hangulatát árasztja magából.

VÁRAD

Itt élt Janus Pannonius
s a hétkirályok rendje,
hol a poézis ősi juss,
rászáll a mindenekre.
*
Mohos képű a Macskadomb,
szél fúj a szakállas dombról,
e szépítetlen szőrkorong
macskásan fúj s dorombol.
*
A Körös déli fényei
télen is kihevítnek:
Jól titulálta Jékely
"váradi Tiberisnek".
*
A fűzfa ciprusként zizeg,
köveink ódon kincsek,
s ha síkosak már a vizek,
itt sirályok keringnek.
*
Vonz vized, tornyod, várad,
árkádod, kulcsod, zárad,
rangos reneszánsz árnyad,
arcod védi e vázlat -
divina dolce Várad!

Tordai sóbányák

Közismert, hogy Erdély számos gazdag sólelőhellyel rendelkezik. Természetes tehát, ha megvizsgáljuk, hogyan került a só Erdély altalajába.
Mintegy 18 millió évvel ezelõtt, a középső-miocén korban a száraz éghajlat kedvezett a mai Erdély területét borító melegvizû tenger vize elpárolgásának és a só lerakódásának. Ez azonban nem volt gyors folyamat: amint kimutatták, egy 100 m-es sóréteg átlagban 2000 év alatt rakódott le. A tengerek visszahúzódása, illetve elpárolgása után visszamaradt sólerakódásokra a víz és a szél az évmilliók során többszáz méter vastag üledéket hordott. A sónak azonban az a tulajdonsága, hogy nem szereti a túl nagy nyomást. Amikor átlagosan 346 m mélységbe kerül, a nagy nyomás alatt – a jéghez hasonlóan – plasztikussá válik és vándorolni kezd olyan helyek felé, ahol kisebb a nyomás. Ha el szeretnénk képzelni ezt a folyamatot, elég ha arra gondolunk, hogyan viselkedik a két kekszdarab közé szorított lekvár. Ha elég erősen összeszorítjuk a két kekszet, a lekvár szinte teljes egészében kiszorul. Ehhez hasonló folyamat történt Erdélyben is a sóval.
Ha a térképen megkeressük a sólelõhelyek elhelyezkedését, megfigyelhetjük, hogy a sóbányák (Torda, Kolozs, Szék, Marosújvár, Vízakna, Parajd, Szováta, Homoródszentpál, Dés) az Erdélyi-medence szélén találhatók, ott, ahol a medencét borító fedőrétegek a hegyekkel találkozva elvékonyodnak. Itt, a kisebb nyomást kifejtő rétegek alatt a só közel kerül a felszínhez, vagy helyenként (mint például Parajdon) áthasítja az őt borító üledékrétegeket és a szabadba jut.
Erdélyben a só több helyen is olyan közel van a felszínhez, hogy az ember már a legrégebbi korokban is hozzá tudott férni. Több történész felvetette azt a hipotézist, miszerint a rómaiak Dáciát az arany és a sólelőhelyei miatt foglalták el. Mindenesetre, a rómaiak korában kezdődött el a só rendszeres kitermelése minden olyan helyen, ahol majdnem napjainkig bányászták a sót: Tordán, Marosújváron, Kolozson, Széken és Désen.

A rómaiak korában a sóbányászat egyszerű volt: csak felszíni fejtést folytattak, vagyis ott, ahol sót találtak, elhordták a földet, majd négyszögű, medence alakú felszíni bányákat nyitottak, ahonnan addig bányászták a sót, míg a gödör mélysége nehézzé nem tette a só kiemelését vagy amíg a víz, amely csapadék vagy hóolvadás következtében a bányagödörbe folyt, lehetetlenné nem tette a további bányászatot. Ekkor a közelben újabb felszíni fejtésbe kezdtek. Az elhagyott bányagödrök pedig idõvel vízzel teltek meg, kialakítva azt a több tucat, kisebb-nagyobb sóstavat, mint amilyent Tordán ma is látni lehet.
A középkorban már más technikát alkalmaztak: hatalmas felszín alatti üregeket vájtak a sótömzsbe, a kibányászott sót pedig a felszínre húzták. Ez a bányászat, amely lehetõvé tette, hogy a sóbányát hosszú ideig, néha évszázadokon át használják, a következőképpen történt: ott, ahol jelentősebb sótömzsöt gyanítottak, egymástól pár méter távolságra két függőleges, kör alakú kutat kezdtek ásni, melyek aztán egy ponton elérték a sóajkat, vagyis azt a vonalat, ahol a föld a sóval érintkezett. Ezeket a kutakat nevezték torkoknak. A sóban aztán tovább folytatták az ásást, de mivel ez már tömörebb, homogénebb kőzet volt, lehetségessé vált, hogy ne csak kürt alakú kutat ássanak, hanem a mélységgel arányosan táguló aknát alakítsanak ki. A föld mélyében tehát kialakultak azok a fordított tölcsér alakú bányák, melyeket harang- vagy süvegbányáknak neveztek. Azért volt szükség legalább két függőleges kút ásására, mert az egyiken ereszkedtek le a bányászok a kötéllétrán, ez volt a lajtorjástorok, a másikon húzták fel a bánya mélyéről a bőrzsákokba kötött sót, ez volt a kötelestorok. Azért, hogy megóvják a sót a torkokon esetleg befolyó víztől, ami a sófalak oldását és romlását okozhatta volna, a sóajkak környékét hatalmas bőrökkel bélelték ki. A kötelestorok fölé aztán gerendákból felépítették azt a gépelynek nevezett csörlõszerkezetet, amelyet lovak forgattak, és segítségével kihúzták a mélybõl a sóval teli zsákokat, a málhákat.

A sót szárazföldi és vízi úton szállították el a tordai sóraktárakból. A sót egyes esetekben szárazföldi úton, szekerekre rakva vitték Tordáról a Gyulafehérvár melletti marosváradjai portusra (kikötőbe), ahol dereglyékre vagy szályákra (tutajokra) rakták és a Maroson, vízi úton szállították a celleristák vagy sóhajósok Lippára, vagy ha a politikai körülmények megengedték, egészen Szegedig. Más esetekben már Tordáról vízi úton szállították a sót az Aranyoson és a Maroson.

Máramaros - Sziget

Máramaros vmegyében, a Tisza és Iza egyesülésénél, magas hegyektől övezett gyönyörü völgylapályon fekszik. M. a vármegye törvényhatóságának s a szigeti járás szolgabirói hivatalának, királyi törvényszeknek, járásbiróságnak, pénzügyigazgatóságnak és pénzügyőrségnek, királyi erdőigazgatóságnak és erdőfelügyelőségnek, királyi kincstári ügyészségnek, államépítészeti hivatlnak, ügyvédi kamarának, királyi közjegyzőségnek, adófelügyelőségnek és adóhivatalnak, kir. tanfelügyelőségnek, közúti kerületi felügyelőnek, állami állatorvosnak, fatenyésztési vándortanítónak, szőllőszeti és borászati közegnek, továbbá a 85. számu hadkiegészítő kerületi, csendőrszárny- és szakaszparancsnokságnak székhelye. Van ref. liceuma jog- és államtudományi karral (jogakadémia), ref. fő- és kat. algimnáziuma, állami tanítóképző intézete, felsőbb leányiskolája, alsófoku kereskedelmi és iparostanonc iskolája. Itt jelennek meg a Máramaros (XXXII. évf.), Máramarosi Lapok (XI. évf.) és Máramarosi Tanügy (XII. évf.) c. lapok. Ipara és kereskedelme (utóbbi főleg Galicia felé) jelentékeny; nevezetesebb ipartelepei, nagy fürésztelepei, melyek a tutajokon szállított szálfát dolgozzák fel, továbbá butorgára s gőzmalmai. A hazai fakereskedésnek egyik legjelentékenyebb piaca itt van, ugyszintén itt összpontosul a sószállítás a máramarosi sóbányákból; van egy sóraktára is. Van vasúti állomása, posta- és táviróhivatala és postatakarékpénztára. A városban székel több pénzintézet s az osztrák-magyar bank mellékhelyiséget tart itt fenn. Lakóinak száma 1850. csak 6336 volt, 1870. már 8833, 1881. 10852 és jelenleg (1891) 14758; ezek között van 9988 magyar, 2533 német, 1455 oláh s 643 rutén; hitfelekezetre nézve 4242 róm. kat., 3538 gör. kat., 165 ág. ev., 1832 ev. ref. és 4960 zsidó. A házak száma 1820. Határa 10027 hektár.

Története. M. keletkezése legvalószinübben összeköttetésben van a vármegyének királyi birtoklásával és királyi jobbágyok voltak első telepesei. Nagy Lajos király 1352. a máramarosi koronavárosok jogaiban részesítvén, sorsa és viszontagságai közösek amazokéival. Mint a magyarságnak ezen vidéken középpontja, számos nemes családot vonzott kebelébe, akik itten a városi hatóság alá nem tartozott külön nemesi községet képeztek, mely pallosjoggal is birva, egész 1848-ig megtartotta külön kiváltságait. M. mint a nemesség középponti lakóhelye, középpontja volt a vármegye szellemi műveltségének is. A reformációhoz korán csatlakozva, ennk elvei szerint iskolát is szervezett, melyben a gimnáziumi tárgyakon felül már a XV. sz.-ban bölcsészetet is tanítottak. Az erdélyi fejedelmek alapítványokkal látták el, hogy ott a vidék oláh és orosz lakói is tanulhassanak. Versenytársa akadt az ott 1730. letelepített kegyesrendi szerzetesek iskolájában. Ettől kezdve azok az 1877. alapított állami felsőbb leányiskolával együtt nemes versenyben teljesítik magyar közművelődési hivatásukat. M. a «Részek»-kel együtt visszacsatoltatván Magyarországhoz, székhelyévé lett a sóbányakamarának, majd a kincstári erdészetnek. Mióta a magyar északkeleti vasút vonalát odáig vezették, ez a tutajozás mellett forgalmát nagyban emelte s a gyorsan épülő város, mint a vmegye székhelye és a magyar kultura egyik végvára, szép jövőnek néz eléje. Műemléke a Róbert Károlykirálytól építtetett r. kat. templom.

Sajnos még nem jutottam erdélybe, pedig sokat utaztm. Legközelebbi tevem ez. Addig is mindent elolvasok, megnézek vele kapcsolatban. Angéla

Az eggyik kedvenc versem

Wass Albert:

ÜZENET HAZA

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek,
és nincs ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...


Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska is rágja le vetését,
ha vakond túrja is gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend,
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...


Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa,
s a vérző csonkból virradó tavaszon,
Újra erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt...
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad...


Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedéknek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők,
és kiássák a fundamentumot,
s az erkölcs ősi hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.


Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem habarccsal és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szentelt vízzel és búzakenyérrel,
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentum Istentől való,
és IstentőI való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, de a kő marad,
a kő marad...

És üzenem volt barátaimnak,
kik megtagadják ma nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor barátjok leszek,
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak, és megyünk,
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad...


És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak,
hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz, és annak
kinek kezéhez vércsöppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fenn a magas ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok,
s a víz szalad, és csak a kő marad,
a kő marad...


Maradnak igazak és jók,
a tiszták és békességesek,
erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!


Likasztják már fönn az égben a rostát,
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint,
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia,
s ki mint vetett, azonképpen arat,
mert elfut a víz, és csak a kő marad,
de a kő marad.

Herkulesfürdő

Herkulesfürdő (románul Băile Herculane, németül Herkulesbad,
latinul Aqua Herculis, római neve Ad aquas Herculi sacras volt) város a
mai Romániában Krassó-Szörény megyében.
Orsovától 17 km-re északra a Cserna partján fekszik.
Neve arra utal hogy a rómaiak hite szerint a hévizek Herkulestől függtek.
A Cserna folyó völgyében levő melegforrásokat már a rómaiak is
ismerték. Herkulesnek templomot és oltárt emeltek itt, aki a
melegforrások istene volt. Fürdőjét valószínűleg Traianus császár
építtette, ásatásakor Herkules szobrok és fogadalmi táblák kerültek elő.
A rómaiak után fürdője elpusztult és feledésbe merült, de a
19. században ismét kiépült. Ekkor épültek elegáns barokk palotái,
melyek mára nagyrészt lepusztultak. 1910-ben 517 magyar, román és
német lakosa volt. A trianoni békeszerződésig Krassó-Szörény vármegye
Orsovai járásához tartozott.

H.-nak számos forrása és fürdője van; forrásai kétfélék: konyhasósak
és kénesek; konyhasós a Herkules-forrás (56°C.), mely emberderéknyi
sugárban tör elő s naponként (a legszárazabb időben is) 38,400 h. vizet
szolgáltat; e forrás táplálja a Herkules- és Mária-fürdőt és a fedett
uszodákat. A (ritkán előforduló meleg) kénes források a következők:
Lajos-forrás (45°C), Károly-forrás (41,2°C), Karolin-forrás (51,6°C),
József-kut (55,7°C), szemfürdőforrás (51,2°C); ezek táplálják a Karolina-
, Lajos-, Erzsébet-, Ferenc- és katonai fürdőt, egy ártézi forrás (48,2°C)
pedig a Szapáry-fürdőt látja el vízzel, melynek egyik szárnyában
egyébiránt a Herkules-forrás sós vizét is felhasználják.
H. vizei a következő betegségek ellen használhatnak: csúz, köszvény,
aranyér, görvélykór, szifilisz, higany- és ólommérgezés, idegbajok,
bénulások, a légzőszervek hurutos bántalmai, rekedtség, bőrbajok,
fekélyek, csontbántalmak, izzadmányok.

Kőhalom vára

Kosd - patak partján Nagyküküllő vármegyében fekszik Kőhalom község, előbb város, a régi Kőhalomszék főhelye. Székelyek voltak
az első lakói de aztán elszászosodott: német neve Reps (a magyar név latin fordításából; Rupes, eltorzítva), csak a XVII. században bukkan fel. A falu már a tatárjárás után megvolt s ekkor merülhetett fel a szüksége, hogy a község nyugati szélén emelkedő, kb. 120 m magas bazaltcsúcsra várat építsenek, amely védelmezője s egyúttal fékentartója legyen a környék népének.
A vár az egész középkoron át királyi tulajdon s a benne parancsoló várnagyok hatalmas urai a népnek. S a szászok nehezen tűrték a földesúri hatalmat.
Az Árpádok kihaltával az erdélyi szász vendégek (hospites) a jelentkező trónkövetelők közül a bajor Ottó mellé állottak. Károly Róberttel szemben még akkor is ellenszenvvel viseltettek, amikor vetélytársai már eltűntek. 1324-ben nyílt lázadásban törtek ki. A felkelést Tamás erdélyi vajda hamarosan leverte; a zendülők vezére, Henning szász ispán, az ütközetben elesett. Egy kis csapat Kőhalomba vette be magát, de ez is gyorsan behódolt. Ez volt az egyetlen eset, hogy a vár háborús szerepet játszott. De nem is lett volna alkalmas komoly ostrom kiállására.
Kőhalom eredetileg csak a mostani belső várból állott. A hegy tetején falkerítette kis téren állott a várnagy és a csekélyszámú őrség lakásául szolgált néhány épület. Nincs nyoma öregtoronynak, vagy akár csak egy szerényebb, őrtoronynak. E kicsiny fellegvárhoz járult a középkor végén egy a csúcsot bekerítő körfal két toronnyal és egy a lejtő legkevésbé meredek pontját védő, sarkantyú módjára kiugró bástyával.
Adatok híján nem lehet megállapítani, mikor és mi módon jutott a vár a város hatalmába. Valószínű, hogy a fejedelmek nem tartották érdemesnek a stratégiai jelentőséggel nem bíró váracska fenntartását, ezért. a XVI. század végefelé átengedték a városnak. Sajátságos, hogy amikor a vár minden hadászati értékét elveszti, akkor kezd terjedelemben növekedni. A kőhalmi polgárok egyrészt hiúságból, másrészt, mivel a vár falai kisebb portyázó bandák ellen mégis csak oltalmat nyújtottak, nemcsak fenntartották hanem száz éven át egyre bővítették. Két tágas várudvart csatoltak hozzá s ezek megteltek apró házacskákkal. Különösen 1620 körül, Weyrauch Dávid királybírósága alatt. folyt nagy építő tevékenység. Ekkor emelték a nyugati külső várfalat., készítették az alsó várban a kutat s kijavították a meglevő épületeket. Kevéssel utóbb állították fel a "Szalonnás-tornyot" s a "Szolgák tornyát" ; 1643-ban készült a középső kapu, 1718-ban a (tévesen) templomnak nevezett épület.
A vár belsejében minden polgárnak lehetett s a legtöbbnek volt is saját költségén épített, elsősorban raktárul, kamrául szolgáló házikója. A nagyobb épületek közösek; a Szalonnás-toronyban még most is lóg telente két-háromszáz oldal szalonna, a falubeliek készletéből.

A vár jelentéktelenségét az mutatja legjobban, hogy a kőhalmiak 1613-ban szerezték meg az első ágyút váruk számára, amely aztán mindvégig az egyetlen maradt. 1735-ben vettek ugyan mellé egy mozsarat díszlövések céljára, de aztán az ágyú csövét be is olvasztották harangnak. Egyéb lövőszerszám bővebben akadt; 1792-ben 53 különféle puskát írtak össze. Az őrség rendszerint négy szál darabontból állott.
Így érthető, hogy az Erdélyben dúló gyakori háborúkban a kőhalmi vár semmiféle szerepet nem játszott. Csak egyszer, amikor Lipót császár bekebelezte Erdélyt, támadt egy német generálisnak, bizonyos Schmidt Györgynek az az ötlete, hogy katonai erősséget csinál belőle. Rengeteg közmunkát fordított rá, hordatta a fát, a sánckosarakhoz való karókat és vesszőt. Ebben az időben épült a Szalonnás-torony mellett a katonai raktár, a vár legterjedelmesebb épülete. Időnként több-kevesebb katonát. szállásoltak el a várban s így alkalmuk nyílt a lojális kőhalmiaknak megtanulni, mit tesz a császárt szolgálni. A jegyzőkönyvek szerint 1691-től 1699-ig többek között 136.546 forintot, 73 tallért, 14 aranyat, 8029 mázsa húst, 79 vágómarhát, 10.864 kenyeret, 22.689 köböl árpát, 51.833 köböl zabot és 508 hordó bort szolgáltattak ki a német katonaságnak, nem is szólva arról, hogy sok éven át minden katona részére hét öl vásznat kellett a kőhalmi menyecskéknek szőni. És a sok áldozat semmi haszonnal sem járt. Mert amikor aztán a kurucok jöttek, a jól táplált császári helyőrség meg sem kísérelte a vár védelmét, hanem igyekezett elvonulni baj nélkül. 1704-től 1708-ig ültek Rákóczi Ferenc fejedelem vitézei a helyőrség nyakán; de a magyarok kellemesebbnek találták lent a helyiségben szállásolni s a várat meghagyták a város kezelésében.
1849-ben csak a vár alatt dörögtek az ágyúk, amikor 700 honvéd és 20 Vilmos-huszár napokon át tartotta fenn az oroszok 5000 főnyi seregét. A kőhalmi erősség ennek a termophiléi hőstettnek csak szerepnélküli szemlélője volt.

Máramarossziget

Juhász Gyula

Magyar Kelet bazárja volt e város,
Fajok tanyája, ódon és kies,
Közel az éghez s a magyar határhoz
S a vándorló költőhöz is szives.

Kegyes atyáknál öreg iskolában
Magyart, latint oktattam itten én,
Párizs felé szállt akkor ifjú vágyam,
Fiatalságom ódon Szigetén.

Párizst kerestem és könyvekbe bújtam,
Míg az idő szállt - ó én drága múltam -
Örökre meddőn és múlasztva múlt.

Egy fiatal lány szeme átvilágol
Felém e fényből, mint a másvilágból
És vissza, vissza nem visz oda út.

1920.

Az erdélyi szászok himnusza

Írta: Leopold Max Moltke – 1846

Erdélyország, türelem föld,
minden hitnek tábora!
Óvd meg hosszú századokon át
fiaidnak szabadságjogát,
S légy a tiszta szó hona!

Erdélyország, édes földünk,
drága jó szülőhazánk!
Áldott légy szépségedért,
s tájaidnak minden gyermekét
egyetértés fogja át!

(Ford.: Ritoók János)

Régi Székely Himnusz

(vagy: Csíksomlyói Mária-siralom, kb. 1350-ből)

Az alábbi Mária-éneket Bartók Béla jegyezte le a Csíki-medencében. Dallama hasonlít a Bartók Béla által írt "Egy este a székelyeknél" c. zenemű nyitányához. Mivel a nem-katolikus székelyek himnuszukként nem énekelték ezt a Mária-dalt, így vált a székelyek himnuszává a XX. században az 1921-ben Csanády György által írt és Mihalik Kálmán által megzenésített Ki tudja merre kezdetű dal. Ezt a Mária-éneket a katolikus székelyek éneklik a csíksomlyói Mária búcsúk alkalmával.

Hej, én édes jó Istenem,
Oltalmazóm, segedelmem,
Vándorlásban reménységem,
Ínségemben légy kenyerem.

Vándor fecske sebes szárnyát,
Vándorlegény vándorbotját,
Vándor székely reménységét,
Jézus, áldd meg Erdély földjét.

Vándor fecske hazatalál,
Édesanyja fészkére száll,
Hazajöttünk, megáldott a
Csíksomlyói Szűz Mária.

Az Isten az első napon megteremté a Székelyföldet.
Körülnézett, s látván, hogy az milyen szép és jó,
kedvet kapott hozzá, s megteremtette mellé a világot is.
(Háromszék)

Király-hágó

Királyhágó (1899-ig Bucsa, románul Bucea): falu Romániában Kolozs megyében.
Bánffyhunyadtól 33 km-re északnyugatra a Király-hágó alatt a Sebes-
Körös jobb partján fekszik.
Mivel korábban a Nagyvárad – Kolozsvári út Vársonkolyosig a Sebes-
Körös völgyében haladt és a tavaszi áradások az utat veszélyeztették
1780-tól Bucsától kezdve a hegynek felfelé Nagybáród irányába új utat
építettek. II. József még trónörökös korában járt itt és az új utat az ő
személyéhez kapcsolták. Más magyarázat szerint erre húzódott a királyi
tulajdonban levő gyepűelve. A hágó magassága 582 m. A Király-hágó
alatti településen 1791-ben épült ortodox fatemplom található. A falut
más néven Bucsának is hívják. 1910-ben 924, többségben román lakosa
volt, jelentős szlovák és magyar kisebbséggel. A trianoni béke
szerződésig Bihar vármegye Élesdi járásához tartozott.

Gyimesfelsőlok

Gyimesfelsőlok (románul Lunca de Sus, németül Gimesch) falu
Romániában Hargita megyében.
Csíkszeredától 30 km-re északkeletre a Tatros völgyében fekvő hosszan
elnyúló szórványtelepülés. Részei: Récepataka, Sántatelek, Komját vagy
Karácsony, Rajkók vagy Farkaspataka, Bothavaspataka, Rána- vagy
Ciherekpataka, Görbepataka, Ugrapataka, Szöcsökpataka,
Gáborokpataka, Nyírjesalja és Csiépültinis.

Neve a szláv eredetű, magyar lok (= kis völgy, mélyedés) főnévből származik.
A település a 16. században jött létre Szépvíz és Csíkszentmihály
határrészeiből, de teljesen csak 1850 körül önállósult. Lakói
állattenyésztéssel, fakitermeléssel foglalkoznak. Árpád-házi Szent
Erzsébet római katolikus gimnáziuma 1993-ban épült.
1910-ben 2288 lakosából 2170 magyar és 4 román volt. A trianoni
békeszerződésig Csík vármegye Szépvízi járásához tartozott. 2002-ben
társközségeivel együtt 3424 lakosából 3365 magyar és 59 román volt.
A csapó-hegyi sánc története
A település közel fekszik a régi magyar határhoz, ezért biztosítani kellett
a védelmet. A tatár betörések alkalmával legtöbbször a falu is áldozatul
esett. Végül, 1701-1702-ben elkezdték az építkezést, s a falu melletti
hegyen egy, még ma is látható sáncot ástak. Napjainkban mintegy 120-
150 méter hosszan kivehető a régi sánc helye.

Déva vára




Déva vára kicsiny, jelentéktelen erősség volt a Maros bal partján, egy 250 méter magas sziklán, az Erdély szívébe vezető úton. Hadi értéke igazán csak a XVII. században volt, mikor Várad elfoglalása után egyedül ez a vár állhatott ellen egy esetleges további török inváziónak –a helyzet azonban gyorsan változott, és Déva szerepe egyre csökkent, bár teljesen csak a XVIII-XIX. század fordulóján veszítette el jelentőségét.
Déva ostroma az 1848-1849-as szabadságharc három sikeres magyar ostromának egyike volt (Déván kívül még Budát és Aradot sikerült elfoglalni). A festői környezetben lévő kicsiny erősséget egy századnyi császári csapat tartotta négy hétig a magyar ostromlókkal szemben, majd a vár átadása után példátlanul előnyös feltételekkel távozhattak.Május 27-én átadták a várat a magyaroknak (szabad elvonulás, egyhavi zsold a magyar államtól). Ezután egyenesen Temesvárhoz mentek annak védőit gyarapítani.
Ezt követően Bem lőszerraktárt rendeztetett be a várban, ami azonban a temesvári csatavesztés után (augusztus 13-án) felrobbant, több mint száz honvéd halálát okozva.



2008-ban a Hunyad Megyei Tanács finanszírozásával nagyszabású helyreállítási munkálatok kezdődtek. A romos állapotú várat a térség egyik kultúrális központjává alakítják.

Szováta

Szováta (románul Sovata, németül Sowata) város Romániában, Maros
megyében. A Székely-Sóvidék központja, európai hírű üdülőváros.
Marosvásárhelytől 60 km-re keletre, a Mezőhavas délnyugati előterében,
a Szovátai-medencében fekszik. A Kis-Küküllőbe siető Juhod, Sebes,
Szováta és Szakadát patakok hordalékkúpjaira épült. 1955 óta város.

A település a székely Örlec nembeli Szovát nemzetségről kapta a nevét,
mások szerint a szláv eredetű magyar Szovát személynévből származik.
A környéken már a rómaiak is bányásztak sót, majd a középkorban is
folytatódott a kitermelés. A régi mélyedéseket idővel csapadék és
folyóvíz töltötte ki, így keletkeztek az első sóstavak. Első lakói 1578-ban
sótermelésre idetelepített elszegényedett szabad székely családok voltak,
akiket 1581-ben ugyan elűztek, de rövidesen visszatelepültek. Első
fürdője a 19. század közepén épített Gérafürdő a Sós-pataknak a
Szovátába ömlésénél volt, innen fokozatosan Felső-Szovátára a mai
fürdőközpontba helyeződött át a fürdőélet, ahol 1901-ben nyitották meg
a fürdőtelepet. 1910-ben 2826 lakosából, 2763 magyar, 28 német,
11 román volt. A trianoni békeszerződésig Maros-Torda vármegye
Nyárádszeredai járásához tartozott. 1992-ben 8935 lakosából 7943
magyar, 891 román, 39 cigány, 10 német, közülük 4527 római katolikus,
2979 református, 872 ortodox. Középiskolája, kórháza, egészségügyi
intézményei vannak.

A város sóstavairól és sószikláiról nevezetes. Legnagyobb tava a Medve-tó.
A Medve-tó nevét kiterített medvéhez hasonló alakjáról kapta és 1870 és
1880 körül alakult ki. Benne 66 000 tonnára becsült oldott sómennyiség
van, a felszíntől lefelé hőmérséklete növekszik, melyet a nap melege és
a lejjebb koncentrálódó só okoz. További tavai a sósvizű Mogyorósi-tó,
Rigó-tó, Fekete-tó, Vörös-tó és Zöld-tó, továbbá az édesvizű Piroska-tó
és Kígyós-tó. A sósvizű tavak esetében a víz sótartalma magas, melynek
következtében a fürdőző a víz felszínén.
A Sóköze a város északkeleti végétől délnyugat felé húzódó sóstavakban
gazdag sókarszt terűlet, ahol a kősó néhol 15-20 m magas sósziklákat
alkot, melyeket régen katonák őriztek.
A tó melletti római katolikus kápolna 1934-ben, a görög katolikus kápolna
1932-ben épült. Ortodox temploma 1929-ből való.
A város római katolikus temploma 1878-ban, a református templom
1938-ban, az ortodox templom 1991-ben épült.
A Tyukász-dombi római katolikus kápolna a 19. század végén épült.