Evolúció

Hát egen, megint keresnek és majd találgatnak...ez egy végtelen folyam. De annak, aki ebből él...ezenkívűl is egy újszülöttnek minden..Reménykedhetünk, hogy hamarosan a habilis-erectus zápfogából kikövetkeztetik a nagymamája járomcsontjának mésztartalmára vonatkozó adatokat. Ebből pedig az egykori háttérsugárzás nagysága, intenzitása és radontartalmának makroszerkezete is kiderűlhet....sőt a graitáció periódikus változásának algoritmusa szintén megfejtehető...vagy nem?
Lényeges, hogy az un modern emberről semii sem derűljön ki, mert az már maga a történelem...nahátaztán ez már csak torzítva, elhallgatva stb jó.

Genetika

Első rajzvázlatok a honfoglaló magyarok genetikai mintázatáról

Raskó István (MTA SZBK Genetikai Intézet, Szeged) előadása a Történelemtanárok (20.) Országos Konferenciáján.


Az emberi örökítőanyag, a DNS összetevői sorrendjének maghatározása után tíz évvel elmondhatjuk, hogy a tízéves fejlődés talán egyik legfontosabb eredménye az emberi evolúció, valamint az emberi populációk rokonsági viszonyainak jobb megértése, a Föld benépesítési menetrendjének megfejtése, a modern ember afrikai eredetének bizonyítása, a modern ember, az előemberek és a többi emberszabású genetikai mintázatának összehasonlítása.

Mielőtt fejtegetéseinket tovább folytatnánk, van egy fontos tisztázandó kérdés. Az egyik legtöbb ellentmondást kiváltó próbálkozás az emberi populációk fogalmának meghatározása. Egy biológiai populációt alkotó egyedek sokféleségét az egyedek genetikai sokfélesége, ezen belül az egyes genetikailag meghatározott tulajdonságok finom genetikai eltérései szabják meg. Az emberi populációk esetében egyszerű lenne a klasszikus biológiai, genetikai értelemben vett populációkról beszélni, ami az egymással véletlenszerűen párosodni és termékeny utódokat létrehozni képes egyedek összességét jelenti, azonban ebben az esetben ez a meghatározás használhatatlan, hiszen ilyen alapon a Föld valamennyi lakója egyetlen populációba besorolható. Populációgenetikai munkákban populációnak az azonos földrajzi környezetben élő, azonos nyelvet beszélő közösségeket tekintik, azonban ebben a meghatározásban a genetikai hasonlóság mellett jelentős kultúrtörténeti elem is van, amelynek nincs köze a genetikához.
A saját vizsgálatainkban, jobb híján, mi is ezt a meghatározást fogadtuk el.
Populációk közötti különbségek vagy hasonlóságok vizsgálatára bármilyen mérhető, látható tulajdonság alkalmas, így elsősorban biokémiai jellegzetességek, de az utóbbi években a vizsgálatokban döntő szerepe van a DNS szintjén megnyilvánuló különbségek meghatározásának.
A gének szintjén kimutatható különbözőségeknek vagy polimorfizmusoknak a mértéke genetikai történetünk, rokonsági fokunk „genetikai ujjlenyomataként” szolgál.

Az ember teljes genetikai információjának közel 99%-a a sejtmagban, kromoszómákba csomagolva, míg a maradék 1%-a a mitokondriumokban található.


A sejtmagi géneket mindkét szülő egyenlő mértékben hagyományozza ránk, ráadásul az egyedfejlődés egy bizonyos stádiumában ezek keverednek, rekombinálódnak is egymással.
A legutolsó nemzedékben két nukleáris felmenőnk van, egy generációval „feljebb” már négy nukleáris elődöt találunk.
Húsz emberöltőre visszamenően pedig, átlagosan 25 éves generációs idővel számolva, több mint 1 millió azon elődök száma, akik hozzájárultak sejtmagbéli génjeinkhez.
Ezért a nukleáris DNS-variációk a mai, nagy felbontóképességű technológiákkal csak a populációk átlagának rokonsági mutatói meghatározásában elsődlegesek.

Az emberi populációk közötti földrajzi távolság alapú elkülönülés természetes. Azok, akik azonos földrajzi régióban élnek, azonos nyelvet beszélnek, azonos kulturális értékeket tekintenek fontosnak, általában egymással házasodnak és elkülönülnek a távolabbi területeken élő populációktól.
Az azonos földrajzi környezetben élő populációk génfrekvencia-értékei ezért hasonlóak és eltérnek a más földrajzi környezetben élőkétől.
Specifikus kérdések megválaszolására ad lehetőséget a sejtekben több száz vagy ezer példányban is előforduló sejtrészecske, a mitokondrium-DNS, és a férfi nemi kromoszóma, az Y kromoszóma.
A mitokondrium csakis anyai ágon öröklődik, ezért kiválóan alkalmas a különböző embercsoportok anyai ági leszármazási vonalainak meghatározására.
Az Y kromoszóma ugyanakkor kizárólag apáról fiúra öröklődik, ezért az apai leszármazási vonal vizsgálatára használható.


A vizsgálatokra a mitokondrium egy olyan szakaszát használják, amelyen nincs semmiféle gén, tehát genetikailag közömbös.
Az ezen a szakaszon bekövetkező mutációk (öröklődő DNS-szerkezeti változások) gyorsan rögzülhetnek a populációban, hiszen erre a régióra evolúciós, szelekciós nyomás nem nehezedik. A szakasz egyedi építőkő-sorrendje, szekvenciája egymástól eltérő pozícióik (mutációik) alapján egy-egy haplotípust határoznak meg.
A mitokondriális haplotípus tehát az egy egyéntől származó mitokondriális DNS, a benne lévő mutációkkal, polimorfizmusokkal.
A haplotípusokat bizonyos nukleotidpozíciókban található azonos ősi mutációik alapján haplocsoportokba soroljuk.

Az emberi populációkban évezredek során alakultak ki a filogenetikailag fontos mutációk és vándorlás útján terjedtek el.
A populációk közös együttélése alatt kialakult mutációk megmaradtak a genomban, míg a vándorlás során és a szétválás után kialakult mutációk már csak az adott populációra jellemzőek.
Így minden populáció hordozza a közösen kialakult ősi mutációkat, illetve a vándorlása során kialakult újabb és újabb mutációkat.
A mitokondriális DNS-ben tárolt molekuláris információ azonban nemcsak a leszármazási történetre vonatkozik, hanem a nők migrációjára is, akik ezeket hordozzák és továbbadják generációkon keresztül. Mivel ezek a folyamatok a Föld benépesítésével párhuzamosan mennek végbe, a mtDNS-variációk egy része bizonyos földrajzi helyekhez és populációkhoz köthető.

Megállapították, hogy ezen a szakaszon kb. minden tízezredik évben rögzül egy mutáció, ezért ez használható molekuláris evolúciós óraként is.
A Föld különböző földrajzi régióiban élő egyénektől származó mitokondriális DNS (mtDNS) egyetlen anyai főághoz vezethető vissza.
Ha a mitokondriális időszámítást is figyelembe vesszük, ennek a közös mitokondriális ősnek a létezése 150-170 ezer évvel ezelőttre tehető. Ez a közös ős a „mitokondriális Éva” nevet kapta.


A mtDNS a legnagyobb változatosságot Afrikában mutatja, ami azt bizonyítja, hogy ez a legrégebbi populáció, míg a legkevesebb változatosság a legfiatalabb, az európai és az amerikai népcsoportnál található.
Ezzel genetikailag is alátámasztást nyert az antropológiai és régészeti leletek alapján történt feltételezés, mely szerint Afrika a mai ember eredetének színhelye.

Az eddig végzett mtDNS-t felhasználó vizsgálatból az is kiderült, hogy egy adott népcsoportban számos mitokondriális típus előfordul. Ezeknek a genetikai átfedéseknek az az oka, hogy az emberek vándorlásával az adott régiótól eltérő genetikai csoportok is bekerülhettek és ezek a történelem során ott el is szaporodhattak. Egyes esetekben, különösen a földrajzilag elzárt populációkban azonban, csak egy bizonyos származási ághoz tartozó egyének vannak többségben.

Az Y kromoszóma az apai vonalon generációról generációra, viszonylag változatlan formában öröklődik valamennyi fiú utódba. Megőrzi a szerkezeti jellegzetességeket a prehistorikus idők óta. Jelentős részén csak mutációval jöhet létre változás, ezen a DNS-szakaszon nem keveredik az anyai és az apai információ. Populációk apai ági leszármazási vonalát tehát ennek, a megtermékenyítés után anyai eredetű DNS-sel nem keveredő szakasznak a vizsgálatával követhetjük nyomon.

Az Y kromoszomális bélyegek is használhatók molekuláris óraként. Minden egyes mutáció egy közös őshöz vezet, és a populációk apai öröklődési vonalai, hasonlóan a mitokondriális szakaszoknál leírtakhoz, visszavezethetők az alapító apákhoz, illetve egyetlen férfiúhoz, az afrikai „Ádámhoz”.

Mind az anyai, mind az apai öröklődési vonal vizsgálata azonban csak részleges információkkal szolgál az adott népcsoportok genetikai mintázatára, betegséghajlamára, rokonsági viszonyaira. A teljes kép megértéséhez, ezek mellett a sejtmagi genetikai jellegzetességeket is meg kell határozni.
Régmúlt korok eseményei, a régi és mai populációk rokonsági viszonyai megértésének, a régi populációk mozgása meghatározásának módszere lehet a régi és a mai populációk anyai és apai ági genetikai jellegzetességeinek összevetése.

Szerencsére őseink nemcsak építészeti, művészeti emlékeket és a múzeumokban látható egyéb tárgyakat hagytak ránk, hanem génjeiket is, mégpedig nemcsak örökített formában, hanem ténylegesen, az ásatásokkal feltárt csontokból kinyerhető DNS anyagi valóságában.

Az emberiség eredetének, rokonsági viszonyainak megismerésére irányuló tudományos megközelítésben mikor szükséges feltétlenül – a ma élő populációk vizsgálatánál jóval bonyolultabban kivitelezhető – régészeti leletek vizsgálata?
Olyan esetekben, amikor a modern populáció vizsgálata nem adhat reális eredményt, mert a vizsgált csoport a letelepedése óta eltelt idő alatt genetikailag keveredhetett más népcsoporttal (népcsoportokkal).
Ezért alkalmazható a régészeti genetika a magyar etnogenezis kutatásában is.

Különféle európai, ázsiai, amerikai és afrikai népeknél folytak vagy folynak történeti genetikai vizsgálatok, amelyeknek az a céljuk, hogy föltárják az adott népcsoport más populációkkal való rokonsági viszonyait és földrajzi eredetét.
Így kézenfekvő volt, hogy saját népünk történelmének, eredetének vizsgálatára fordítsuk figyelmünket.

Magyarország történelme folyamán számos népcsoport telepedett le a korai Magyarország területén.
Napjainkra ezek a csoportok genetikailag teljesen beolvadtak a magyar népességbe (csak néhány település őriz nevében információt az oda letelepedett népcsoportokról). Ennek alapján kezdődtek azok a vizsgálatok is, amelyeket az MTA Régészeti Intézetének, valamint az MTA SZBK Genetikai Intézet általam vezetett kutatócsoportjának kutatói a 2000-es évek elején elindítottak.
Munkánk célja az volt, hogy föltárjuk a honfoglaláskor genetikai viszonyainak sajátságait.
Választ akartunk kapni arra a kérdésre, hogy mennyire volt a hazánk területére érkezett 10. és 11. századi honfoglalás kori magyarság genetikailag egységes, milyen eredetű anyai és apai ági elemeket hordozott. milyen arányban tartalmazott ázsiai, illetve európai típusú genetikai elemeket.

Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre választ kapjunk, régészetileg jellemzett, bizonyíthatóan a honfoglalás korából származó csontanyagra volt szükségünk, amelyből DNS-t vonhattunk ki és következtetéseket tehettünk a mitokondriális és Y kromoszomális haplocsoportokra.
Vizsgálatainkba ma élő magyar és székely emberek DNS-ét is bevontuk. Ismereteinket saját genetikai összetételünkről tehát teljesebbé teheti a honfoglalás kori leletek vizsgálata, illetve a népcsoportok anyai ági leszármazási vonalát meghatározó mitokondriális és apai ági leszármazási vonalat megadó Y kromoszomális DNS analízise és azok összehasonlítása a ma élő magyar népesség adataival.

A honfoglalás kori leletanyagot a régészeti mellékletek alapján két csoportba oszthatjuk.
Az egyik csoportba azok a csontmaradványok kerültek, amelyeket a korra jellemző lovas temetkezéssel, gazdag régészeti leletanyaggal temettek el.
A másik csoportot a 10. és 11. századból származó, szegényes régészeti leletanyagú, úgynevezett köznépi sírokból származó csontleletek adták.

Vizsgálatainkkal megállapíthattuk, hogy a gazdag leletanyagú sírok csontleleteinek egy része olyan mitokondriális csoportokba tartozott, amelyek legnagyobb gyakorisággal Ázsiában találhatók.
Az összes ilyen csontlelet összesen mintegy 23%-ban ázsiai típusú mitokondriális csoportokhoz tartozott.
A köznépi temetők, valamint a ma élő magyar és székely emberek mintái azonban csak mintegy 1–5%-ban hordoztak ázsiai eredetű anyai vonalakat.
Egy kis családi temető (Harta) régészek által meghatározott leletanyaga is nagy százalékban ázsiai elemeket mutatott.


Az apai ági genetikai rokonság meghatározása a régészeti leletanyagból sokkal nagyobb nehézségekbe ütközött, mint a mitokondriális DNS-t érintő vizsgálatok.
Bár csak néhány gazdag leletanyagú sírban föllelt férficsontból tudtunk értékelhető DNS-t kinyerni, azt megállapíthattuk, hogy a minták egy része, egy olyan Y kromoszómás bélyeget hordoz, amely csak azon, ma élő uráli népek férfi lakosságánál fordul elő nagy gyakorisággal, akiket a történészek és néprajzkutatók a magyarság ősi rokonainak tekintenek.
Érdekes módon a ma élő magyar és székely férfiakban ez a bélyeg hiányzik, illetőleg csak nagyon ritkán fordul elő (mi több mint 200 férfi mintából csak egyetlenegy székelynél találtuk meg).

A ma élő magyar és székely férfiak a többi európai populációra jellemző Y kromoszomális jellegzetességeket mutattak, egyedül a J haplocsoport előfordulása volt magasabb.
Az anyai ági és az apai ági genetikai vizsgálatokból azt a következtetést vonhattuk le, hogy a honfoglalás kori leletanyag nem volt genetikailag egységes: míg a köznépi temetők leletanyaga inkább a ma élő magyar nyelvű populációk európai jellegzetességeit hordozta, az úgynevezett klasszikus honfoglalók nagy gyakorisággal ázsiai eredetű apai ági, illetve anyai ági genetikai elemeket hordoztak.
Ezek előfordulása a ma élő magyar és székely népcsoportban, valamint a honfoglalás kori köznépi temetők leletanyagában csak igen kis százalékban fordul elő.
Ez azt mutatja, hogy a honfoglalók ázsiai eredetű genetikai mintázata a Kárpát-medencében a honfoglaláskor itt élő, főleg európai eredetű népekkel keveredve felhígult, és a mai magyarság genetikai értelemben már nem különbözik a környező európai populációktól.

Későbbi vizsgálatainkban egy másik tulajdonság genetikai meghatározóját is megvizsgáltuk. Ez a felnőttkori tejemésztés képességének a genetikai alapja. Ismeretes, hogy a tej emésztésében részt vevő fehérje bizonyos embereknél felnőtt korban hiányzik. Az ilyen egyének tejfogyasztás után súlyos emésztési zavarokra panaszkodnak. A genetikusok megállapították, hogy a tejemésztés képessége legnagyobb gyakorisággal Európa északi területein marad meg az emberek felnőtt korában is. Ez a képesség délre haladva egyre ritkábban található meg. Az északi népek majdnem 100%-os tejemésztési képességéhez képest a ma élő magyar lakosság 63%-a képes felnőtt korában is emészteni a tejet. Ez a tulajdonság az ázsiai népeknél hiányzik vagy ritkán fordul elő.
Ennek megfelelően a magyarokkal rokon népeknek tartott uráli nyenyeceknél, udmurtoknál, manysiknál a lakosság mintegy 70%-a képtelen a tejet emészteni.
A honfoglalás kori DNS-mintáinkban meghatároztuk a tejemésztés képességének a gyakoriságát.
Megállapítottuk, hogy szemben a ma élő magyar népességgel, a honfoglalók mintegy 70%-a felnőtt korában képtelen volt a tejet emészteni. Ez az adat nagyon hasonló az előbb említett uráli népeknél említett értékekhez, és ez is a honfoglalók ázsiai eredetét bizonyítja.
Tekintetbe véve azonban azt a tényt, hogy a ma élő magyaroknál ez a képesség felnőtt korban is megmaradt, ez alátámasztja azt az előző feltevésünket, hogy a honfoglalók genetikai állománya felhígult az itt élő népekkel, valamint a későbbi történelmünk során idetelepült népcsoportok genetikai állományával, kialakítva a minden szempontból európai típusú tejemésztési genetikai mintázatot.

A honfoglalás a mai magyarság genetikai képének alakításában tehát genetikai értelemben csak egy kis epizód volt, az úgynevezett klasszikus honfoglalók genetikai hozzájárulása a mai népesség genetikai mintázatához jelentéktelen.
A magyarság korántsem nyugodt történelme következtében az anyai és apai genetikai elemek változása a nyári égbolt felhőinek állandó változásához volt hasonló, amely az évszázadok során beleolvadt az egységes európai égboltba.
A régészeti genetikai vizsgálatok a jelen szakaszukban csak egy kis lépést, egy pillanatfelvételt jelentenek a magyarság genetikai képének megértésében és a Kárpát-medence honfoglalás kori lakosságának jellemzésében.
Az értelmezés kiteljesedéséhez a honfoglalást megelőző és követő korok leletanyagának vizsgálata szolgáltathat további adatokat.
A kéziratban szereplő kutatási eredmények az MTA Szegedi Biológiai Központ Genetikai Intézetéből: Bachrati Csanád, Bogácsi-Szabó Erika, Kalmár Tibor, Csányi Bernadett, Czibula Ágnes, Nagy Dóra, Priskin Katalin, Tömöry Gyöngyvér, az MTA Régészeti Intézetéből: Csősz Aranka, Langó Péter, Mende Balázs munkájának köszönhetők.


Forrás: Történelemtanárok Egylete

Kevesen tudják, hogy Charles Darwin eredetileg papnak készült, amikor Cambridge-ben hittudományt tanult; amikor pedig meghalt, az anglikán egyház a Westminster apátságban temette el, Isaac Newton sírja közelében. Sok tudós erősen vallásos, de a Bibliában leírt teremtéstörténetet olyanformán értelmezi, ahogyan Newton értelmezte, mint az Thomas Burnettnek 1681-ben írt leveléből kiderül:

A kereszténység uralkodó irányzata tökéletesen elfogadhatónak találja azt, hogy az eredetünket vizsgáló tudománynak azokkal a természeti törvényekkel kell megmagyaráznia a teremtést, amelyeket Isten "eszközként használhat cselekedeteihez". Ezeknek a magyarázatoknak mechanisztikusaknak kell lenniük, ez azonban nem jelent ateizmust. Az isteni beavatkozást nem lehet felhasználni arra, hogy egy algebrafeladat megoldásának egyik lépését megindokoljuk vele, de ettől még az algebra nem ateista dolog.

A "tudományos teremtéstan" (kreacionizmus), amelyet Dr. Duane Gish és a Teremtéskutató Intézet (a továbbiakban TKI) [Institute for Creation Research, ICR] más tagjai képviselnek, a Genezis szó szerinti, fundamentalista értelmezésével súlyosan eltorzítja mind a tudományt, mind a kereszténységet, és mindkettő vezető alakjai részéről komoly ellenállással találkozik. 1986-ban 72 Nobel-díjas tudós és 23 tudományos társaság (melyek aktív tudósok tízezreit képviselik) egy ún. amicus curiae (önzetlen tanácsadói) iratot juttatott el az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságához, kifejezve ellenzését azzal kapcsolatban, hogy a Biblia szó szerinti értelmezését tudományként oktassák az iskolákban. Egy korábbi per során az arkansasi püspökök, valamint az egyesült metodista, az episzkopális, a római katolikus, az afrikai metodista episzkopális, valamint a presbiteriánus egyházak vezető tisztségviselői, továbbá számos más egyházi és vallási csoport vádat emelt Arkansas állam ellen, megakadályozandó a "tudományos teremtéstan" oktatását, mert az az iskolákban bizonyos fundamentalista tanok tanítását segítené elő. A bíróság a teremtéstan oktatását lehetővé tevő arkansasi törvényt alkotmányellenesnek nyilvánította, s ahogyan William R. Overton bíró írja:

Talán nem felesleges, ha megnézünk néhány példát arra vonatkozóan, hogy a tudományos döntéshozatali folyamat vajon miért zárult azzal az eredménnyel, hogy a tudósok az evolúciót fogadták el, nem pedig a "tudományos teremtéstant".

A tudósok úgy közelítik meg a problémákat, hogy először kitalálnak egy sor spekulatív hipotézist, aztán tesztelés céljából kiválasztanak egy kritikus esetet, amelynél a különböző hipotézisek más-más megfigyelési eredményt jósolnak. Megteszik a megfigyelést, és a helytelen jóslásokat tévő hipotéziseket elvetik vagy módosítják. Azokat a hipotéziseket, amelyeket a megfigyelések megerősítettek, egy elmélet megfogalmazására használják fel, amely magasabb szintű magyarázatot ad a jelenségekre. Az elméletek idővel változhatnak, még a legelfogadottabbak is. Newton mozgáselméletét például helyesnek hitték mindaddig, amíg ki nem derült, hogy nagyon nagy sebességeknél és erős gravitációs terekben nem érvényes. Einstein relativitáselmélete azután meghaladta és magába foglalta a newtoni elméletet.

A jóslások és a megfigyelések gyakran közvetettek, hiszen a tudományos elméletek gyakran szólnak olyan dolgokról, amelyek mikroszkopikus méretűek vagy időben, ill. térben távol vannak. Az elektron például túl kicsiny ahhoz, hogy közvetlenül megfigyeljük, de az a feltevés, hogy elektronok léteznek, az elektronikus eszközök viselkedésének helyes előrejelzéséhez vezet, stb. Hasonlóképpen az élővilág történetét nem lehet megismételni, de az a feltevés, hogy evolúció zajlott, lehetővé teszi számos megkövült maradvány, biokémiai struktúra, stb. helyes előrejelzését. Marad tehát némi apró bizonytalanság mind az elektron, mind az evolúció valóságosságát illetően, de mindkettőt elfogadjuk, mint az ésszerű kételkedésen túl lévő, gyanún felül álló dolgokat.

Az evolúció nem jelenti mindennek a tanulmányozását, és nem foglalkozik a világmindenség eredetével. Röviden: a szerves evolúció elmélete szerint minden élőlény rokona egymásnak azáltal, hogy mindannyian egy vagy nagyon kis számú eredeti sejtből származnak. Egy sor folyamat révén, többek között véletlenszerű változások, majd a sikeres változatok természetes kiválogatódása által új formák keletkeztek, és a fajok száma igen hosszú ideig egyre csak növekedett. A kreacionisták általában nem írják le világosan tudományos teremtéstani "modelljeiket", de tipikus felfogásuk összefoglalása megtalálható a TKI Acts and Facts című kiadványának 1980. júliusi számában. Megegyezik a Genezis egyik szó szerinti értelmezésével.

A TKI véleménye a Föld koráról egészen egyértelmű: "Az egyetlen módszer a Föld korának meghatározására az, hogy Isten megmondja nekünk, hogy az mennyi. És mivel meg is mondta nekünk, nagyon világosan, a Szentírásban, hogy több ezer év és nem több, ez kell legyen a Föld mindenféle kronológiájának kiindulópontja" (H. M. Morris: The Remarkable Birth of Planet Earth [A Föld bolygó csodálatos születése] 94. o.). Ennek alátámasztására a kreacionisták számos "kormeghatározási" módszert alkalmaznak, olyanokat, amelyek hibája jól ismert. Sok módszerük például ciklikus folyamatokon alapul, tehát olyanokon, amelyek az óra kismutatójához hasonlóan viselkednek. Az óra által mutatott idő 12 óránként újra kezdődik, ezért naptárként nem használható. Ugyanezen okból a ciklikus folyamatokat sem lehet a Föld korának megbecslésére felhasználni.

Számos jel utal arra, hogy a Föld nagyon öreg. A Wyoming állambeli Green River folyónál 6 millió lemezből (váltakozó márga- és kerogénrétegekből) álló, palaszerű kőzetet találtak. A rétegeket alkotó részecskék mikroszkopikus méretűek, és tökéletes nyugalomban lévő vízben is napokig tart, míg leülepednek. Hasonló réteges szerkezetű üledékek ma is képződnek, és tudjuk, hogy egy-egy ciklus 1 évet jelent. Ahhoz, hogy a Green Rivernél talált lerakódás a Genezisben leírt özönvíz során kialakuljon, másodpercenként kellett volna 1 rétegnek képződnie! A TKI földtörténetének 6000 éve alatt minden nap 3 rétegnek kellett volna képződnie. És ez a lerakódás csupán egy vékony réteg a Föld teljes geológiájában. Egy másik jel, ami az öreg Földre utal, a radioaktív anyagok jelenléte a sziklákban. Az, hogy egyáltalán jelen vannak ilyen anyagok, azt mutatja, hogy a Föld nem létezett mindig, valamikor keletkezett. Azonban az 1000 év és 100 millió év közötti felezési idejű 48 izotóp közül <tt>-</tt> amelyeknek itt kellene még lenniük, ha a Föld valóban csak néhány ezer éves <tt>-</tt> csupán kilenc fordul elő a sziklákban, s ezek közül három hosszabb felezési idejű izotópok bomlása során keletkezik, ötöt a kozmikus sugárzás hoz létre, egy pedig az urán által kibocsátott neutronok hatására keletkezik. A 100 millió évnél hosszabb felezési idejű 23 radioaktív izotóp közül azonban mindegyik megtalálható a sziklákban.

Mivel mind a rétegképződést, mind a radioaktív bomlást jól értjük, felhasználhatjuk őket pontos és egységes kormeghatározásra is. P. E. Olsen például New Jersey-ben, a Newarki-medencében vizsgált 40 millió év alatt lerakódott üledékeket, és kiváló egyezést állapított meg a radiometriás korok és a rétegszámlálás alapján meghatározott korok között (lásd Science, 234:842-848, 1986). Még figyelemre méltóbb, hogy az üledékek rétegvastagságainak szabályos változásait összefüggésbe tudta hozni a Földnek azokkal a mozgásaival, amelyek naptárunkat és óránkat meghatározzák. Olyan változásokat mutatott ki, amelyek 25 000, 44 000, 100 000, 125 000 és 400 000 évenként periodikusan ismétlődnek. Ezek a periódusok megegyeznek a Föld Nap körüli mozgásában megfigyelhető szabálytalanságok, az ún. Milankovich-féle ciklusok periódusidejével (jelenleg 21 000, 41 000, 95 000, 123 000 és 413 000 év, de némileg változnak közelben elhaladó csillagok, stb. miatt). A Milankovich-féle ciklusok befolyásolják a földfelszínt elérő napsugárzás mennyiségét. A napsugárzás változása pedig nyilvánvalóan ennek megfelelő változásokat okoz a csapadék mennyiségében és az üledékképződésben.

A tudósok először azt a hipotézist vették fontolóra, hogy esetleg a Genezisben leírt özönvíz felelős a geológiai rétegződésért és a fosszilizálódott (megkövült) leletanyagért. Ez valóban megmagyarázhatja a fosszilis tengeri állatok jelenlétét magashegységekben. Azonban James Parsons és mások már 1757-ben kísérletet tettek arra, hogy az ősmaradványok (fosszíliák) alapján megállapítsák, melyik évszakban volt az Özönvíz. Ha tavasszal, akkor a virágokból és a fiatal gyümölcsökből kell a legtöbbnek lenni, ha viszont ősszel, akkor inkább érett gyümölcsökből, csonthéjasokból. De láss csodát: mindkettőt egyaránt találtak. Ekkor azt mondták, hogy az érett gyümölcs a trópusokról keveredhetett ide, csakhogy ha ez így van, akkor a szárazföldi és a tengeri állatoknak is össze kellett keverednie. Valójában ezek más-más lerakódásokban találhatóak meg, kivéve néhány olyan szárazföldi állatot, amely kiúszott a tengerre. Ezek és más nehézségek miatt a tudósok a James Hutton (a Theory of the Earth [A Föld elmélete] c. könyv szerzője) és Charles Lyell (a Principles of Geology [A geológia alapjai] c. könyv szerzője) által javasolt ún. uniformitárius geológia mellett tették le a voksukat.

A TKI modellje egyszerűen a régi özönvízelmélet, és nem ad magyarázatot egy sor alapvető tényre. Például: ha minden fajt egy időben, valamikor az özönvíz előtt teremtettek, akkor a geológiailag mélyebben fekvő (az özönvíz idejéből származó) rétegekben található fosszíliáknak meg kellene egyezniük a későbbi formákkal. Egyes fajok kihalása megengedhető, de később felbukkanó formák nem fordulhatnak elő. De nem így van: a fosszilis leletanyag természetesen tartalmaz mind kihalásokat, mind újonnan keletkezett fajokat, és minél mélyebbre megyünk, annál kevésbé ismerős állatokkal találkozunk. Georges Cuvier, a XIX. századi kreacionista geológus ennek magyarázatára egymást követő teremtési aktusok sorozatát feltételezte. Henry Morris, a TKI igazgatója pedig azt vetette föl, hogy a progresszív változás megmagyarázható (1) az élőhelyek magasabbra emelkedésével, (2) az özönvízben az egyes élőlények eltérő leülepedési sebességével, és (3) az egyes élőlényeknek az özönvíz elől való eltérő elmenekülési képességével (Morris: The Beginning of the World [A világ kezdete], 112. o.). Ez a feltételezés azonban azt jósolja, hogy a barna delfinek és az halgyíkok (Ichthyosaurus) fosszíliáinak ugyanabban a rétegben kell lennie, hiszen mindkét állatfaj teljesen vízi életmódot folytat, levegőt lélegez be, ezenkívül ugyanolyan méretűek, alakúak és fajsúlyúak, és ugyanazokon az élőhelyeken élnek. Valójában azonban a halgyíkhoz mezozoikus rétegekben található átmeneti formák sora vezet, s erre rakódik rá az átmeneti formák egy másik sorozata, amely már a kainozoikum rétegein át vezet a barna delfinhez. Az özönvízhipotézis számtalan más próbát sem áll ki, az uniformitariánus geológia azonban mindezen próbákat kiállja.

A TKI fő vitázó embere, Duane Gish azt állítja, hogy a fosszilis leletanyagban található hézagok és lyukak (tehát az a nagyszámú eset, amikor valamely faj eredetét nem lehet kis variációkat mutató köztes formák teljes sorozatával dokumentálni) azt bizonyítják, hogy a fajok valamiféle csodás események révén jönnek létre. A fosszilis leletanyagnak ez az értelmezése azt feltételezi, hogy a Föld öreg, és az új fajok időben egymástól távol lévő teremtési események sorozata révén jöttek létre. Ez a progresszív teremtési modell, nem a TKI modellje. Furcsa, hogy Gish ezt az értelmezést használja, hiszen főnöke, Henry Morris így beszél: "Így tehát a progresszív teremtés, bár szóhasználatában jobb képet mutat fel, mind a teisztikus evolúció, még inkább kifogásolható az igazi kreacionisták számára..." (The Remarkable Birth of Planet Earth, 76. o.). Gish valószínűleg a TKI özönvízmodelljének nyilvánvaló és fatális hibái miatt használja itt a progresszív teremtés modelljét.

A fosszilis leletanyagban lévő hézagok egyébként nem alkalmasak arra, hogy eldöntsük velük, hogy az evolúció-e a helyes vagy a progresszív teremtés, hiszen az evolúció is hézagokat jósol. A tudomány kb. 2 millió ma élő fajt ismer, a leírt fosszilis fajok száma azonban csupán 200 000. Emiatt aztán lehetetlen minden élő faj aprólékos részletezettségű történetét rekonstruálni az ősmaradványok alapján. Ennek oka először is az, hogy az ősmaradványokat nem tárták fel teljes egészében. Egy dinoszauruszcsontot nehéz nem észrevenni, mégis, bár dinoszauruszcsontokat már 150 éve ásnak ki, az ismert dinoszauruszfajok 40%-át nagyjából az utóbbi 20 évben találták meg (lásd Discover, 1987. március, 46. o.). Valószínű, hogy még egész sor eddig ismeretlen dinoszauruszfajt fognak még találni. A másik oka a fosszilis leletanyag hézagosságának, hogy üledékes sziklák csak egyes helyeken <tt>-</tt> tavakban, óceánokban és folyódeltákban <tt>-</tt> képződnek, így számos szárazföldi faj soha nem fosszilizálódott. Harmadszor pedig: a kialakult lerakódások jó részét elpusztította az erózió. A leletanyag tehát sohasem lehet teljes körű és mindenre kiterjedő.

Mégis eldönthető az ősmaradványok alapján, hogy az evolúció vagy a progresszív teremtés fedi-e a valóságot. Az evolúció azt jósolja, hogy található néhány teljes, hiánytalan sorozat, míg a TKI modellje és a progresszív teremtési modell azt jósolja, hogy ilyet soha nem találhatunk. A valóság az, hogy számos kiváló sorozatunk van. A ló evolúcióját például rendkívüli részletességgel ismerjük, a Hyracotherium-tól (Eohippus) indulva a mai lóig (lásd G. G. Simpson: Horses [Lovak] 2. kiadás, Oxford, 1961]. A tudományos kreacionisták erre kénytelenek voltak azt állítani, hogy ez a sorozat nem más, mint egy megteremtett "állatféleség" bizonyos határokon belüli variációja. Ha ez így van, akkor az orrszarvú, a tapír és a ló mind ugyanahhoz az "állatféleséghez" tartozik, hiszen mindegyiküket vissza lehet vezetni a Hyracotherium-mal csaknem teljesen megegyező közös ősökre. Egyébként a lóhoz vezető fajok maradványai a helyes időrendben következnek egymásra, ahogyan azt a sztratigráfiai (a rétegek elhelyezkedésén alapuló) és a radioizotópos kormeghatározás egyaránt igazolja.

Egy másfajta tesztelésre ad lehetőséget Darwinnak az a jóslata, miszerint "... korai őseink az afrikai földrészen éltek..." (The Descent of Man [Az ember származása], 158. o.]. Ma pedig koponyák kiváló és részletes sorozata és néhány csaknem hiánytalan csontváz kapcsolja össze a mai embert az afrikai Australopithecusszal. A kihalt Australopithecusok némelyikének nagyjából a csimpánzokéval megegyező méretű és alakú agya volt.

Az evolúció és a TKI álláspontja, ill. az evolúció és a progresszív teremtés közül annak alapján is ki lehet választani a helyes modellt, hogy az evolúció szerint még ma is keletkeznek új fajok. Szemben a kreacionisták által előszeretettel használt "fajta", "féleség" fogalmával, amelynek definícióját aszerint változtatgatják, hogy érvelésük szempontjából éppen mi előnyös, a fajokat könnyen azonosíthatjuk mint olyan populációkat, amelyeknek egyedei (1) saját magukhoz hasonló, szaporodóképes utódokat hoznak létre, (2) ha ivarosan szaporodnak, akkor más fajokkal nem párosodnak, (3) megjelenésük többnyire jól megkülönbözteti őket más élőlényektől. A mezőgazdaságban rendszeresen állítanak elő új növényfajokat. Van egy új nemzetség is, a Triticosecale (Triticale), amelybe számos új faj tartozik, és mára fontos mezőgazdasági növénnyé vált (lásd A. Muntzing: Triticale Results and Problems [Triticale: eredmények és problémák] Parey, Berlin, 1979). Kb. 170 évvel ezelőtt a Rhagoletis pomonella nevű légyfajnak, amelynek lárvája rendesen a galagonya termését fogyasztja, új alfaja alakult ki, amely az almát fertőzi meg (almakukac). Ez az alfaj a Hudson folyó völgyéből származik, onnan terjedt szét az Egyesült Államok keleti és középső-nyugati részére. Az almát fertőző alfaj és az eredeti, galagonyát fertőző alfaj ma már az év különböző időszakaiban párosodik és rak petét, így egymás között csak ritkán párosodnak. Jelentős genetikai különbségek vannak közöttük, és az almakukac minden bizonnyal az önálló fajjá válás útjára lépett (lásd Nature 336:13-14, 61-67, 1988). A kutyát tartó emberek többsége hallott egy új mikroorganizmusfajról, a kutyát fertőző, halálos parvovírusról, amely a macskát fertőző parvovírusból fejlődött ki az 1970-es években.

Duane Gish az Evolution <tt>-</tt> the Fossils Say No! [Evolúció: a fosszíliák nemet mondanak!] (1979) c. könyvében a harvardi professzort, Stephen J. Gould-ot idézi: "kevéssel később [Gould] megállapítja: 'A hirtelen átmeneteket mutató fosszilis leletanyag nem támasztja alá a graduális változásokat...'." Amit azonban Dr. Gould valójában írt, az a következő: "A hirtelen átmeneteket mutató fosszilis leletanyag nem támasztja alá a graduális változásokat, és a természetes szelekció elve ezt nem is írja elő <tt>-</tt> a szelekció képes a gyors működésre." (Natural History 86:22, 1977). Ez csupán egyetlen példája a TKI azon gyakorlatának, hogy a szövegösszefüggésből kiragadott idézetekkel igyekszik "alátámasztani" álláspontját. Mindig ellenőrizni kell az eredeti forrást! Szívesen használnak elavult forrásokat is, ill. olyan cikkeket, amelyek később tévedésnek bizonyultak.