Folytatsd a verset!

...
Hogy hát egy ily énfajta fonnyadt
Pitypangot is láncomba fonjak,
És ô is testvérkéivel
Oltárodon hervadjon el:

Egyet kérek: ha önfeledve
Jézuskád ringatod öledbe,
Akkor, mit szépséged sugallt,
Zümmögd el néki ezt a dalt.

Sík Sándor: Pitypang /részlet

-----------------------
És néha vágtatunk, mint őrült tengerészek,
recseg-ropog hajónk,
kegyetlen vashajónk,
hullámokon, ködön megyünk, örök merészek.
A szél, a köd jajong,
hogy sír, jajong
és vasbordáival feszül meg a fedélzet,
oda se könnynek és oda se semmi vérnek,
hajrá, tovább, tovább,
(...)

mindég tovább, tovább,
csak nyargalunk vadul, mint bomlott tengerészek. Sötét sziklákon át,
millió poklon át
szállunk tovább, tovább, szegény agyunk oly részeg
és rí a felleg is és sziszeg a kötélzet,
ordítoznak: csodát,
csodát, barbár csodát,
s csikorduló foggal csapunk neki a vésznek,
káromkodunk, vérzünk, orkánok fütyörésznek,
zápor zuhog, kén és pokol zuhog,
s hajrá, hogy minden a habokba halt,
habzsoljuk az otromba diadalt,
mint részeg matróz a nehéz rumot.
Kosztolányi Dezső, Tenger és vihar
___________________________
Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,

...
utam mellett a rózsák elpusztultak
s leheletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt. Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével lángveres hajamra
s halántékomra már az ősz feküdt,
és így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.
A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom,
s így kergettem az Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegytetőkön órákig pihentem
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.
S bár nincs borom, hazám, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha megúntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, Francois Villon, fekve -
megáldva és leköpve mindenütt.
Francois Villon - Ballada a senki fiáról
--------------------------


Holló hajfürteid
Szint olyan feketék,
Mint csillagszemeid
Igéző párja kék.

Mégis, míg fürteid
(...)

Jelentik gyászomat,
Szemednek kék ege
Reménysugárt nem ad. Oh hozd fel csillagod
A kék szemben, remény;
Vagy, gyász, merűlj el a
Sötét haj tengerén!

Vörösmarty M, Gyász és remény
___________________________
Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?

Jászol a
bölcseje
fényekkel
úgy teli!
Állnak és
csodálják
feketén, –
s köztük két
hű tehén
leheli
a gyerek
csillogó
bőre tükrét
Radnóti Miklós, Lapszéli jegyzet Lukácshoz

______________________________________

Szoktál-e ülni nagy víz mellett,
hogy megforgasd a kavicsot,
és keresd-e, mint a gyermek,
az áttetszőt, s a rózsapettyest,
a seszínűt, a vérpirost?

Felkelsz-e május éjszakákon,
mikor nyílnak az almafák
és fojt-e sírás, mikor látod,
milyen fehér ág mellett ág.
Olyan fehér, hogy olvadt fémek
s a gyerekkori első fények


.......

(a 6. részig)

...
fehérségénél is fehérebb,
fehér, hogy még a holdsugár
is szürke, mely mögötte jár?


Szoktál-e bárányfelhőt lesni,
amint alakját ölti-veszti,
s megjegyzed-e, ha láttál szépet,
várkastélyt, csipkét, emberképet,
szarvast profilból? Vagy talán
emlékszel még a nagy, csodásra,
mely, mint egy ősi hüllő váza


úgy jött az égre – pettyek száza –
s ejtett egy este béna lázba
931 nyarán?


S át kávéházi ablakon,
vagy utcán, parkban, piacon,
szoktál-e nézni arcokat?
És vonz-e tartás, mozdulat,
hang, szín, szag s mind mi emberi,
hogy nagytitokban azt kívánd:
bár a halandók ezrei
jönnének – mindkét milliárd –
s te rejtekhelyedről, a port
nyelve, nézhesd e libasort?
S ha közelednék már a vég
fölhördülnél, hogy nem elég,
jöjjön öt újabb nemzedék,
s ott bámészkodnál egyre még,
ha nem tudnád, hogy ifjúságod
mint egynapos légy, száll tova,
és törzsvendéget még nem látott
e földi garniszálloda?


Forgatsz-e otthon néha atlaszt
csak úgy kedvedre, hasztalan,
hogy megkeressed újra Madraszt,
s a partfokot, hol Ceuta van?
Örülsz-e, hogy a Himalája
alján buzognak bő vizek
s az Arafúra-tenger tája
oly kék és annyi szép sziget?
Vidulsz-e a zöld szín haragján
a New England-i partokon,
vidulsz-e rajta, mint smaragdján,
s a Massive Central barna vázán
úgy, mint topázán Harpagon?


S míg jársz a mappán erre-arra,
feléled-e a rajz, a holt?
Kis-Ázsia nyűtt zsöllye-karfa,
kék vásznon Izland rozsdafolt,
merülő mérőón a Nílus,
súlygömbje kék: a Tana-tó,
a perzsa part csúcsíves stílus,
s disznósült csonttal Borneó?
És míg térképedet fogod,
nem érzesz-e szomorúságot,
hogy mindezt látni nem fogod,
hogy mindezt talán sose látod,
bár ősi jussod és jogod,
családi kincsed, egy világod,
házad, hazád és otthonod?


S végül –: ha múzeumban jársz
alkonyatkor, záróratájt,
megállsz-e egy-egy kép alatt,
melynek modelljét szívesen
ösmerted volna még magad?
Megállsz, s lehántasz, – mert most mást
keresel, mint műalkotást –
stílust, egyéni jelleget,
pózt, pátoszt, színt, ezt s azt, amit
a festő kedve beletett
hízelkedéstől sellakig,
amíg az ember fellebeg,
ki a festékben bennlakik?

(...)
Faludy György: A vadkacsa /részlet
------------

E föld nekem csak tömlöcöm
És végzetem vad porkoláb,
Én túl e szűk és zord körön
Szeretnék szállni már tovább!

Oly végtelen dús a világ,
Testvéreim, szűz csillagok,
Megannyi mennyei virág,
Oly bús vagyok miattatok!
...

A tömlöc mélyén nyugtalan,
Ha néha elszunnyad szemem,
Szabadnak érzem már magam
Közöttetek, ott messze, fenn!

Egy másik életem örök
Zenéje zeng szívembe már
S várom, hogy e kopott, törött
Órán kis végzetem lejár.

Csak egy fáj, hogy ha majd hazám
Szabad egében szállhatok,
Tovább zokogtok a bezárt
Cellákban emberek, rabok!

Juhász Gyula:Rabság

-----------------------------------------------------

Mily különös, hogy itt vagyok,
Hogy hallom az örök habot
A véghetetlen ég alatt.
Hogy annyi minden elmaradt,
Hogy annyi volt és annyi van,
És el fog ülni nyomtalan:
Mint harsogó hullámhadak
A fövenyen elomlanak.
(...)

Szürke tenger és szürke ég.
Ó véghetetlen szürkeség!
Jajongva száll a sok sirály.
A lágy eső halkan szitál.
Vonagló, méla vízmoraj,
Örök-egyhangú mélyi dal.
És mégse, mégse szomorú.
Ó szürke, szép, komoly ború!

Ti szürke tenger-távolok,
Lám én is, én is itt vagyok!
Az a hatalmas, furcsa szél,
Amely nem tudni merre kél,
Eddig sodorta csónakom,
S most ülve szürke partokon
Fontolgatom, elmélgetem
Harminchatéves életem.

Mily különös, hogy itt vagyok,
Hogy hallom az örök habot
A véghetetlen ég alatt.
Hogy annyi minden elmaradt,
Hogy annyi volt és annyi van,
És el fog ülni nyomtalan:
Mint harsogó hullámhadak
A fövenyen elomlanak.

Mily különös: Ma itt vagyok,
És holnap tán már új habok
És friss szelek ölelik át
Életem ingó csónakát,
Új tengerek és új egek,
Új szürkeségek intenek:
S holnapután új partokon
A régi zúgást hallgatom.

Mondd, mondd, te gazdag szürkeség:
Mi jöhet új elémbe még?
Amit a szív tud sejteni,
Ami emberi s isteni
Engedtetett a Föld színén:
Mindent megértem, éltem én.
Már minden volt. Hogy élhetem
Még gazdagabbá életem?

Ha jönne most az alkonyat,
Amely bezárja utamat,
Úgy hagynám itt a szép nyarat:
Békétlen vágyam nem maradt.
Úgy hajtanám le arcom én
A hívó Isten kebelén,
Mosolygón, érten, gazdagon,
Halk Tedeummal ajkamon.

De hogyha élnem méretett,
Ha zúgnak még a tengerek,
És ismeretlen partokon
Kell még kikötni csónakom:
Kedves nekem az Akarat,
Melytől vitorlám megdagad,
S amely hajóznom rendelé
A láthatatlan part felé.

Csak zúgjatok, örök habok:
Én is egy kis hullám vagyok.
Testvér nekem a mélyi dal,
S a lelkem rá rímet sugall.
Ó édes ülni köztetek,
Hullámok, rímek, életek,
S hallgatni szívem halk dalát:
Az öröklét mély dallamát.
(Viareggio, 1925.)

Sík Sándor: Hullámmoraj
----------------------------------------------
Nem voltam itt, de a rozsdás avarban
Lelkem bejárta százszor a helyet,
Hol Zrínyi élt, ki a búsult magyarba
Tüzes igével hitet égetett.

Az erdő áll még, ősi koronáján
Hárfáz a szél és vihar orgonál,
(...)

...
De földdel egyek már az ősi bástyák,
S reményeinknek földje oly kopár.
Ma már düledék vára lőn Szigetnek
Egész hazán, s a késő énekesnek
Bús lelke sírva járja az avart,
És néma daccal, fojtott fájdalommal
Idézi ősét, aki porba rogyva
Vérével írta: Ne bántsd a magyart!
Juhász Gyula: Csáktornya

--------------------------
Hazugság, amit annyiszor hallottam,
Hogy ölni képes a nagy fájdalom.
Különben már rég nem volnál magadban,
Veled fekünném, édes angyalom!
(...)

A fájdalom nem éles fejsze, melynek
Csapásától az élet fája dől...
A fájdalom féreg, mely lassan, lassan,
De nem fáradva, folyvást rág belől.

Petőfi Sándor. Hazugság amit...
____________________________________________________
[h=1]Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák,
s akár a folyton gyűrüző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató...
[/h]

mint sír felett a kő,


olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát
s nem ismerem ma sem
egészen még nehéz
hajadnak illatát,


és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst -
és néha félek tőled én,
ha villámszínü vagy,


s mint napsütötte égiháború :
sötétarany, -
ha megharagszol, ép
olyan vagy mint az ú,


mélyhangu, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.

Radnóti Miklós : HASONLATOK

------------------------------------------------


A kukoricaföldön űlök, várok,
Tán arra, hogy a varju mikor károg
És mikor kell zengő cínnel tovaűzni.
A hűs Alkony beborít csöndes kékkel,
Én Rád gondolok nagy gyönyörűséggel
S szeretném a karom derekadra fűzni.
(...)

...
A Nap lement. Oly egyedűl maradtam,
A Föld is kezd kihűlni már alattam.
A néma út fölött már a bagoly huhog.
A Nap lement. És én még várok, várok.
Terád várok. Nem jössz? És sírdogálok:
Szivemre a bánat halk csöppekben csurog.

József Attila: Kukoricaföld
-------------------------------------------------

- Mit nyavalyogsz, hogy kegyetlen az élet,
hogy megszakadsz s mégsem elég a pénzed
és hogy a harcot nem bírod tovább?
Kár sírni, fájni, megmondtam ezerszer.
Mégis esztelen álmokba menekszel,
idillt akarsz, henye elégiát?

- Ne bánts, ne gyalázz. Fáradtan, hitetlen
megtettem én már, amit megtehettem,
talán többet is, bár keservesen,
és ha én boldog idillre vágyom,
azért vágyom rá, mert e vad világon
csak benne nem volt részem sohasem.
(.....)

- Nem is lesz soha. Mit gondolsz, ki boldog?
Ha farkas lennél, jobb volna a dolgod?
S ha fű volnál, vagy katicabogár?
Ami él s mozog, mind úgy küzd, ahogy te,
és nem lesz könnyebb kedvedért, sehogyse
lesz szelídebb a rettentő szabály.

- Volnék bestia, könnyű volna ölnöm,
volnék fűszál, lapúlhatnék a földön,
és ha bogár, szárnyam megmentene.
- Volnál csak az, látnád, amit ma nem látsz:
a mindenség két fele falja egymást
és az idill szörnyekkel van tele.

- De legalább nem tudnám, mit cselekszem!
- A szorongás csak ott volna a szívedben!
- Nincs biztonság? - Sehol az ég alatt!
- Mi kéne hozzá? - Hogy te légy az isten.
- Mást mondj, olyat ami nem lehetetlen.
- Megmondtam már: vállald sorsodat!

Szabó Lőrinc, Ardsuna és Siva

________________________
Ne félj, hajóm, rajtad a Holnap hőse,
Röhögjenek a részeg evezősre.
Röpülj, hajóm,
Ne félj, hajóm: rajtad a Holnap hőse.

...
Szállani, szállani, szállani egyre,
Új, új Vizekre, nagy, szűzi Vizekre,
Röpülj, hajóm,
Szállani, szállani, szállani egyre.

Új horizonok libegnek elébed,
Minden percben új, félelmes az Élet,
Röpülj, hajóm,
Új horizonok libegnek elébed.

Nem kellenek a megálmodott álmok,
Új kínok, titkok, vágyak vizén járok,
Röpülj, hajóm,
Nem kellenek a megálmodott álmok.

Én nem leszek a szürkék hegedőse,
Hajtson szentlélek vagy a korcsma gőze:
Röpülj, hajóm,
Én nem leszek a szürkék hegedőse.
Ady Endre : Új Vizeken járok
----------------------------------------

Feléd, Barátom, ím feléd siet
Homályom alkonyában elmerűlt,
De nem hitetlen érzetem, neked
(Ha képes erre) ujra esküszik
Csekély sorával e levél hitet,
Érezze változatlanúl szived
E visszagerjedő hevet, noha
Reménytelen csapásival borúlt
Reánk az égi végzet és homályt.
Vetett körünkbe a serény idő.
...

Barátom, íme visszatér, sohajt
Feléd, ki tőle távolabb esél,
Az, aki egykoron vidáman élt
Tanúlt veled, s együtt hevűlt
Az ősi büszkeség dicső nyomán,
De most, ha kérded, elnyomatva küzd
Sulyos bajokkal, és midőn leszór
Sokat magáról, többeket talál!
Ez ám az élet! - ah de mennyire
Botlék hevemben, életünk mi más
Mint a negédek tárgya, és

Vörösmarty Mihály :FELÉD, BARÁTOM

------------------------------------------------------

Későn keltél, öreg! hova indulsz már ma?
Nyakadon a vénség tehetetlen járma;
Messze utad célját soha el nem éred:
Jobb, ha maradsz s „lement napodat dicséred.”
(...)

„Tudom, sikerűltén sohasem örűlök,
Szándékomnak tán már elején kidűlök:
De hiú tett is jobb áldatlan panasznál:
Űz gondot, unalmat, és a mozgás használ.”

Arany János: Az elkésett
-------------------------------------------------------

Így bocskorosan úgy-e megnevettek,
hogy márványt törni hegynek indulok?
A számon pimasz mosolygás a jelszó,
füttyöm csibészes: én is feljutok!

Nincs tömött zsákom s hegymászó botom,
segítő kezet tán egy társ sem ad,
(...)

de vihart-oldó déli szél kölyökfejemre
borzol lágy barackokat! S a hegytetőn majd minden mezt lehántva,
én is kacagva szélnek öltözök,
karjukra fűznek mind a fénynyalábok
s eltáncolunk a fejetek fölött!
Így bocskorosan úgy-e megnevettek,
hogy márványt törni hegynek indulok?
A számon pimasz mosolygás a jelszó,
füttyöm csibészes: én is feljutok!

Gérecz Attila: Így bocskorosan
_______________________

Ők levetkőztek a sötétben,
ölelkeztek és elaludtak,
miközben te a ragyogásban
sírtál és mérlegeltél.

Alkonyodott.
A rozoga melegben
papírközelbe ért a nap.
Minden megállt.
Állt ott egy vasgolyó is.

3

"Világ báránya, lupus in fabula,
a jelenidő vitrinében égek!"

Pilinszky János: Van Gogh

.......................................................

Elmulni ily pillangó lét után!
Eltünni és nem tudni, hogy hova?
Megsemmisülni, mindörökre tán;
Nem látni többé a napot soha!
.............................................

[SIZE=+1]Ne halogasd napról napra
tudod, ha holnapra
Húzhatod-e éltedet. [/SIZE][SIZE=+1]Ne halogasd napról napra
m tudod, ha holnapra
Húzhatod-e éltedet.[/SIZE][SIZE=+1]halandó, tettedet,
Mert ne[/SIZE]

Ember, mulandó, koldus vagy király,
Emeld föl és hordd magasan fejed!
Hős vagy, fenséges, mind, ki a halál
Gondolatát agyadban viseled!

Vajda János: Emléksorok
-----------------------------------------------------

Mi annyian vagyunk csak összesen,
amennyi ember Londonban lakik.
Miért hogy ezt el nem felejthetem,
míg hallgatom a város hangjait?
(...)