Folytatsd a verset!

[FONT=arial,helvetica,sans-serif]Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját,
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt![/FONT]

[FONT=arial,helvetica,sans-serif]Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.[/FONT]

[FONT=arial,helvetica,sans-serif](Petőfi Sándor[/FONT][FONT=arial,helvetica,sans-serif] :A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI)


[/FONT]Hunyd be szemed, s láss csodát,
Virágfürtös almafát,
Tóra hajló fűzeket,
Vadvirágos réteket,

Vízen húzó vadkacsát,
Riadt szemű őzgidát
Gólyafészket háztetőn,
Ménlovat a legelőn,

Kafumi írta:

[FONT=arial,helvetica,sans-serif]Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját,
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt![/FONT]

[FONT=arial,helvetica,sans-serif]Vannak hamis próféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.[/FONT]

[FONT=arial,helvetica,sans-serif](Petőfi Sándor[/FONT][FONT=arial,helvetica,sans-serif] :A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI)


[/FONT]Hunyd be szemed, s láss csodát,
Virágfürtös almafát,
Tóra hajló fűzeket,
Vadvirágos réteket,

Vízen húzó vadkacsát,
Riadt szemű őzgidát
Gólyafészket háztetőn,
Ménlovat a legelőn,

Kattints a kibontásához...

Parasztházat patakkal,
Templomtornyot haranggal,
Nehéz lombú tölgyeket
Hótakarta völgyeket,

Szántóföldet, zöldülőt,
Napraforgót, nevetőt,
Naplementét hegy mögött,
Korsót, mely épp eltörött,

Csendéletet almával,
Konyhabelsőt fatállal,
Portrékat nem számolom,
Véget ért a tárlatom. (Szilágyi Erzsébet: Rendhagyó galéria)

-----------------

És egyszer, tudom, te is elmégy
a nyughatatlan árnyak útján.
Mogorva lesz, üres és értelmetlen
a hóbaguggolt kis fagyos faház.

Tárva felejted az ajtót.
Küntről beszitál, borzongat a köd
s az esti szél bezúg, besír
a végtelen fjordok felől.

Megöl a disznófejű Nagyúr,
éreztem, megöl, ha hagyom...
az én medencém nem uszó...

Az én medencém nem úszó,
egyszerűen csak Kárpát,
a damil végén az úszó nálam
pontyot lát nem cápát, és a
csajom se gésa, de ha tudnád milyen a nyelve,
éles mint egy kés, ha el van nyelve

Horváth

Csak nézem a zeget miközbe rád gondolok!a szivembe egy lányt hordozok

te vagy nekem az életem a mindenem!gyere velem s fogd a kezem!beteljesül veled mindenem!átéltem már veled a z életem

csak káprázot a szemem mikor megláttalak a pataknál!
a szivem a torkomba n kolompált!
bánom már a büneim mint ellened követtem
hogy jobb legyek veled arra törekszem

Válasz drenda22 idézetére

Egy elfelejtett képedet
felakasztom a deszkafalra,
örökmécsest gyújtok elébe...
És csöndesen a küszöbre ülök.
(Leselkedő magány
szerző: Dsida Jenő)

Fekete-fakó mese.
Két ember indult egymás felé
messziről.
Régen.
Vaksötét az éjszaka,
füleikben ólom siketül;
azóta
mennek.

Gyöngyös-hideg alagút.
Nedves kőfal tenyérre tapad.
Keresik
egymást.

Inuk roggyant s fájva fáj,
rekedt hangjuk, ha kiáltanak,
elgurul
tompán.

Inuk roggyant s fájva fáj,
rekedt hangjuk, ha kiáltanak,
elgurul
tompán.

Fekete-fakó mese.
Két ember indult egymás felé
messziről.
Régen.

Vaksötét az éjszaka,
füleikben ólom siketül;
azóta
mennek.

Gyöngyös-hideg alagút.
Nedves kőfal tenyérre tapad.
Keresik
egymást.

Inuk roggyant s fájva fáj,
rekedt hangjuk, ha kiáltanak,
elgurul
tompán.

Némák a mérföldkövek.
Titkon, amit mindük észrevett,
kajánul
rejtik:

Csalódnak a vándorok.
Keresztezték egymást balgatag
útjaik
régen.
A mérföldkövek titka
szerző: Dsida Jenő



Eltűnik egy ház. Alacsony tetővel
Nem ostromolta gőggel az eget,
Míg állt, nem tűnt fel senkinek e tájon,
Öreg anyó volt, élt már eleget.
De nekem a szívembe vág a csákány,
Mely falait lebontja, mert nekem
E ház volt gyermekségem, ifjúságom,
E szürke ház volt színdús életem.

Ez alacsony tetők alatt magasba
Ó hányszor lendült homlokom, dalom,
Hány álom ringatott alvón, imetten
És háború zúgott s forradalom.
Itt éltem én, a gyermek, ki öreg volt
És aki mindig nagy gyermek maradt,
Itt sírtam én, mint ifjú, ki sosem volt
Fiatal s várt egy végső diadalt.
És innen néztem a szabad jövőbe,
Mint férfi, mikor nő, sors elhagyott
S a boldogtalan tegnapért cserébe
Köszöntöttem a szabad holnapot.

Úgy látom, hogy a játék kezdi elveszíteni az értelmét.
A lényeg amikor "diana526 " a játékot elkezdte akkor így írta le :
A játék egyszerű. Valaki elkezd egy ismert verset és a következő játékos befejezi és ír egy újabb befejezendő verset!
Úgy látom sokan tudják folytatni a verseket, csak a játék szabályait nem ismerik.
Köszönöm ha odafigyeltek a soraimra.
Üdv. Kafumi

Itt virrasztottam álmaim fölött én,
Mint kapitány a süllyedő hajón,
A földet kémlelőn, mely ott dereng már
Egy új hajnalban. És majd hallgatom,
Hogy cseng a csákány, görnyed a gerenda,
Hogy dolgozik, ront, bont a faltörő.
Hogy épül álmon, harcon és kudarcon,
Egy élet romjain túl a jövő!
(Juhász Gyula: Egy ház )

Mikulást láttam,
zsák volt a hátán.
Úgy megijedtem
krampusza láttán,

hogy elfeledtem
mondani néki:
az én biciklim,
rozoga, régi.

Képzeld, Mikulás!
Ugrik a lánca,
szakadt a nyerge,
a rozsda rágja.

Jó volna másik,
olyan, mi csillog,
lámpája pedig,
ha kell, hát villog!

Tudom, nagy a hó...
Azért, ha lehet,
zsákodba tedd be
a biciklimet!
(Tóthárpád Ferenc: Mikulást láttam)

Azt a szép, régi asszonyt szeretném látni ismét,
akiben elzárkózott a tünde, lágy kedvesség,
aki a mezők mellett, ha sétálgattunk hárman,
vidáman s komolyan lépett a könnyü sárban,
aki ha rám tekintett, nem tudtam nem remegni,
azt a szép, régi asszonyt szeretném nem szeretni.

Csak látni szeretném őt, nincs vele semmi tervem,
napozva, álmodozva amint ott ül a kertben
s mint ő maga, becsukva egy könyv van a kezében
s körül nagy, tömött lombok zúgnak az őszi szélben.
Elnézném, amint egyszer csak tétovázva, lassan,
mint aki gondol egyet a susogó lugasban,
föláll és szertepillant és hirtelen megindul
és nekivág az útnak, mely a kert bokrain túl
ott lappang, elvezetni a távolokon által,
két oldalán a búcsút integető fákkal.
Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek,
azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy.
(József Attila:Az a szép, régi asszony)

Majd megöregszel és bánni fogod,
hogy bántasz - azt, amire büszke vagy ma.
A lelkiismeret majd bekopog
S nem lesz emlék, melyben magadra hagyna.
.......................................................

Lesz vén ebed s az melléd települ.
Nappal pihensz majd, széken szunyókálva,
mert éjjel félni fogsz majd egyedül.
Árnyak ütnek a rezgő anyókára.

Majd megöregszel( József Attila)

Ó, szép adventi hajnalok,
Istent dicsérő angyalok,
bús tájon, íme, zeng a szó:
az éjszakának vége már,
megtartó Krisztus erre jár...

Sándor Ernő: Adventi hajnal



Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya