Gyermekdalok, versek, mesék, találós kérdések.. I.

Zelk Zoltán: Bús komondor

Tudom, mire gondol
ez a bús komondor:
jó volna már egy kis hús is,
elég volt a csontból!

Zelk Zoltán: A mókus

Két lábon
ül a mókus az
ágon,
töri a diót,
eldobja az odvasat,
megeszi a jót.

Zelk Zoltán: Minden a helyén

A szobában kályha,
az ablakban mályva,
az udvaron az eperfa
ágának az árnya.

Zelk Zoltán: A csillagok

A csillagok égi virágok,
a virágok földi csillagok,
s miként a Föld felé a csillag,
az ég felé virág ragyog.

S miként idelent a mezőkön
a legelésző barikák,
a hófehér kis bárányfelhők
úgy vonulnak az égen át.

Tavaszi versek

Ezek is nagyon aranyos versek a tavaszról

Fésüs Éva verse

Hóvirág
A hó alól üdezölden
kibújtam, és felkötöttem
pici, fehér bóbitámat,
jó hírt hoztam a világnak!

Alszik még a zúzmarás fa,
fogva tartja fagy varásza,
de a föld szíve titokban
egyre melegebben dobban.

Erdő, mező, ébredjetek!
Tavasz tündér a vén telet
napsugárral csiklandozza,
míg elcsöppen jégcsap-orra!

Aki szereti a természetet, annak azért, aki nem, annak meg azért, hogy megszeresse.

Tollas Tibor: Erdő fohásza

Föld ura, Ember, ki erre jársz,
ne emelj fáimra kezet,
dermesztő téli éjszakákon
én vagyok védő tűzhelyed.

Én vagyok forró nyári délben
tornácod árnyas fedele,
szomjad gyümölcseimmel oltod,
kerted virágommal tele.

Holtan is téged szolgál testem:
házadat tartó oszlopok,
a megterített asztal lapja,
a szék, amin ülsz-én vagyok!

Álmod őrzője, a vetett ágy,
hol fáradt tested megpihen,
szép szerelem fűszeres fészke,
éden - s nem űz ki senkisem.

A küszöb, honnan utad indul,
a tárt kapu, mely visszavár,
a bölcsőd és koporsód fája...
kísérlek élet és halál

ösvényein, mint hű cseléd, -
fizetség nélkül én leszek
a sírodon faragott fejfád,
amely megőrzi tűnt neved...

Ne emlj hát rám kezet!

Mégegyszer mástól és rövidebben.

Az erdő fohásza

Vándor, ki elhaladsz mellettem,
ne emelj rám kezet!
Én vagyok tűzhelyed melege
Hideg téli éjszakákon, én vagyok
Tornácod barátságos fedele,
melynek árnyékába menekülsz
a tűző nap elől, s gyümölcsöm oltja
szomjadat.
Én vagyok a gerenda, mely házad
tartja, én vagyok asztalod lapja,
én vagyok az ágy, melyben fekszel,
a deszka, melyből csónakod építed.
Én vagyok házad ajtaja,
Bölcsőd fája - koporsód fedele.
Vándor, ki elmégy mellette,
hallgasd a kérésem:
Ne bánts!

Gazdag Erzsébet

Itt a tavasz
Itt a tavasz!
Itt van! Itt!
A barackfa kivirít!
Virágcsipke
minden ág.
Csupa virág a világ.
Méhek szállnak
csapatban,
egész méhe-vihar van.
Lepkék, hangyák,
bogarak
napsugárban zsonganak.
Falu végén,
a réten
gólya sétál kevélyen.
Csõre csattog:
kelepel.
Kérdi: "Van-e eledel ?"
Hét mezõben
valahol
traktor dübög, zakatol.
Traktor dübög,
muzsikál,
hét mezõben áll a bál.
Hát a három
cimbora:
eke, henger, borona.
Mi dolga van.
mit csinál ?
Vetõgéppel szaladgál.
Õszi búza
zöldell már.
Kicsi haris benne jár.
Zöld búzában
fia-nyúl
bukfencezni most tanul.
Tojáshéjból
kiscsibe
most lép a nap elibe.
Kicsi kacsa
mondja: "Sáp!
Be gyönyörû a világ!"
Tarka boci,
bicegõ,
rétre mehet, ha megnõ.
Ma lett éppen
egynapos.
Azért ilyen aranyos
Hát a fecske
mit csinál ?
Csõrében egy szénaszál.
Fészket épít
magának
meg a hét kisfiának.
Kiscsikó fut -
futtában
csengõ cseng a nyakában.
Kicsi csengõ,
kiscsikó,
futni és csengetni jó.

Sarkady Sándor

Gólyahír
- Mi szél hozott, kis futár?
- Nem szél hozott, napsugár.
- Kedves gazdád ki lehet?
- Fûnevelõ kikelet.
- S mi a jó hír aranyom?
- Sárgulhat a kalapom!
- Jó a hír, jó a hír,
Isten hozott, gólyahír!

Nagy Bandó András: Pitypang

Sárga pitypang,
árva pitypang,
tavasz táján érkezel,
sárga pitypang,
árva pitypang,
gyermekláncfűvé leszel.

Sárga pitypang,
árva pitypang,
rétek alján nyiladozz!
Sárga pitypang,
árva pitypang,
egész nyáron illatozz!

Sárga pitypang,
árva pitypang,
sorsod tudjuk, nyárig várj!
Sárga pitypang,
árva pitypang,
szelek szárnyán égig szállj!

Weöres Sándor: Mi volnék?

Tűzben fa parazsa volnék,
Vízben puha moha volnék,
Szélben jegenyefa volnék,
Földön apám fia volnék.

Tűzben fa parazsa volnék,
vízben puha moha volnék,
légben jegenyefa volnék,
földön anyám fia volnék.

Szélben libapihe volnék,
kasban puha csibe volnék,
erdőn galagonya volnék,
otthon apám fia volnék.

TAVASZI VERSEK

Csalogató

Kinyilott egy bimbó,
zsenge száron ringó,
napfény simogatta,
szellő csalogatta:
-Szunditó virágok,
ugyan mire vártok?
Kinyilhattok bátran,
tavaszi világ van!

KANKALIN

Csing- csiling, cseng a rim,
ébredezz, kankalin,
kankalin,kulcsvirág,nyisd ki a tavasz kapuját.

KÉRELEM
Március.idesüss,
légy vidám,légy derűs,
folyóparton jég olvadjon,
ág hegyében rügy pattanjon,
jó langyos szél cirógason.

Ezt adta a begyének,
most már békén megélnek.

A márciusi nap
A nap arany palotájába zárva töltötte a téli napokat.Nagy morcos felhők őrködtek ajtaja előtt.Kint hol eső esett, hol meg a szél fújt.
Egyszer azonban, amikor őre elszunditott, a nap gyorsan kisurrant palotája ajtaján a szabadba.Alig várta, hogy végigszáguldjon az égbolton, a réten eljátszadozzon a virágok szirmaival, megmosakodjon a patak vizében, hintázzon a fák ágain- úgy mint régen. Amikor azonban megállt az erdő felett, alaposan elcsodálkozott.
-Hová lett a szép zöld ruhád, kedves erdő?- kérdezte ámulva.
-Szertehordta leveleimet a hideg szél, az eső meg eláztatta őket,s most holtan hevernek itt körülöttem a földön.
-Hát a madarak, őket sem látom?
-Elvándoroltak melegebb vidékre.Nem várták itt be a telet.
Szomorúan nézte a nap, mennyire megváltozott minden az erdőben, amig ő távol volt.Aztán- hogy önmagát meg az erdőt iiiis megvigasztalja-igy szólt:
-Ne búsúlj erdő barátom!Mindenedet amid csak volt visszahozom én neked.
S valóban azt is tette.Amikor eljött a március, a fénylő nap elindult világgá.
Megkereste a madarakat, a zöld leveleket,a patakot, a virágokat, s mind visszahozta az erdőnek.Hamarosan rügyezni kezdtek a fák, virágba öltöztek a kopasz ágak, s méhek döngicséltek a selymes szirmok között.
-Itt a tavasz! Elérkezett a kikelet!. énekelték a messze tájakról visszatért dalos madarak.

-Hát a menyasszony ki lesz,
békakirály párja?
-Hetedhét mocsárnak a
legszebb békalánya...

Kányádi Sándor: A jámbor medve

Februárban föl szokott
ébredni a medve,
s elindul a barlangból,
lassan lépegetve.

Úgy lépeget, mint aki
nincs mezítláb szokva,
s karjaival kalimpál,
folyton kapaszkodva.

Nem is csoda, szegénynek
érzékeny a talpa,
kivékonyult, télen át
álmában is nyalta.

Álmos is meg gyönge is
ilyenkor a medve.
Lézeng, cselleng egy kicsit,
ha volna mit, enne.

De csak azért jön elő,
lássa, mi a dolga.
Ha süt a nap, visszamegy,
mert a nap csalóka,

hátra még az igazi
zimankós hadd-el-hadd,
hátra még a tél java:
kíméljük a talpat.

Ha pedig az idő zord,
künn marad a medve.
Itt a tavasz, amire
visszaszenderedne.

Legénykedik csak a tél,
mutatja hatalmát,
holott nyílni készülnek
a rügyek s a barkák.

Künn marad a medve, és
talpát nem kímélve,
elcammog a még jeges
kis patak vizére.

Node amíg odaér,
nagy ügyetlenkedve,
hadd mondom el, mint került
kötélre a medve.

Egyszer épp egy ilyen zord
februári reggel,
erdőlni indult el egy
falubeli ember.

Hát amint megy, mendegél
felfelé a hegyre,
szembe véle jődögél
jámboran a medve.

Megtorpan az emberünk,
ám a medve báván
s ártatlanul néz reá,
mint egy szelíd bárány.

Áll, tűnődik emberünk,
majd egyet gondolva,
válláról a fának szánt
kötelet leoldja.

"Nem volt nekem soha még
életemben medvém,
mi lenne, ha ezt most én
szépen hazavinném."

Veti hát a kötelet
a medve nyakába,
s vezeti, mintha tinót
vinne a vásárra.

Így ballagnak csendesen
egészen hazáig,
már emberünk zsindelyes
kapuja is látszik.

Ki csak látja, nem akar
hinni a szemének,
szó ki nem jön torkukon,
szájukkal is néznek.

Vakkantásuk lenyelik
a kutyák, s a ludak
ámultukban mind egy-egy
hosszú nyakká nyúlnak.

De minderre jóformán
rá sem hederítve
lépked a mi emberünk
s mellette a medve.

Elérik a kaput is,
be is mennek rajta.
- Nézd, mit hoztam, feleség! -
kiált be a gazda.

Jön az asszony s vele a
gyermekek is nyomban,
de a kapu előtt már
fél falu is ott van.

Ám a medve meg nem áll,
egyenesen hátra,
mintha menni akarna
a disznópajtába.

Megy vele a gazda is,
húzza most a medve.
- Még valami kárt csinál,
jaj, el ne eressze.

Nem csinált az semmi kárt,
még csak meg sem mordult,
egyenesen a disznók
vályújának fordult.

A vályúba éppen még
párolgott a moslék,
beledugta orrát, és
ki sem vette onnét.

De nem amíg fenékig
be nem kebelezte.
Akkor aztán fölállott
két lábra a medve.

Bődült egyet, nyilván a
reggelit köszönte.
Kifordult a kötélből
s ledobta a földre.

Azzal át is lépett a
deszkakerítésen,
és megindult, merről jött,
vissza az ösvényen.

Már messzire járt, mikor
fölocsúdtak végre
a gazda és ámuló
egész háza népe.

Elkezdtek a kutyák is
ugatni, s a ludak
mind egy-egy nagy éktelen
gágogássá nyúltak.

Állt a gazda, s tán ma is
ott állna, ha élne,
kezében ott lógna az
üres kötél vége.

Ahány csengő: csendüljön,
ahány gyerek: örüljön,
ahány gyertya: mind égjen,
karácsonyi szépségben.