Ibolya, a ló...(Könyvrészlet)
<TABLE cellSpacing=0 cellPadding=0 width="100%" border=0><TBODY><TR><TD width="98%">Könyv részlet:
IBOLYA, a ló...
Hosszú idő telt el azóta, de hiába, ...minden hiába. Nem tudok Ibolyára gondolni, - még most sem, - torokszorító szomorúság nélkül...-
Ő volt az első igazi ló az életemben.
Micsoda ló volt!
Istenem,... - micsoda ló!
A lovak iránti érdeklődésem, pici gyerekkoromban kezdődött, amikor a Papám nyakában, vagy a nagypapám térdén lovagoltam. Akkoriban, legtöbbször a Papám volt a ló, - aki mindig a nyakába vett, ha kértem.
Később pedig, a lovas élményeim, seprűlovaglással folytatódtak. Ez ugyan hatalmas és végeláthatatlan sírással fejeződött be, - mert Miska édesapja eladta a lovunkat, ami seprűből volt, - ( igen,...- eladta egy üveg borért! )...és nem lovagolhattunk többé. Aztán már csak nézegettük a lovakat Miskával, - méghozzá az igaziakat, - és minél tovább nézegettük, én annál jobban megkedveltem őket. Később pedig, már rajongtam értük.
Amikor kicsi voltam, nem mertem közel menni hozzájuk, mert féltem, hogy csípnek, rúgnak, harapnak, - ami később Ibolyánál be is igazolódott, de azért tisztes távolságból, mindig megnéztem őket. Akkor, nem tudtam még, hogy egyszer majd, szeretni fogom, sőt, - imádni fogom őket. Akkor,... - akkor még, - csak gyönyörködtem bennük. De, - nagyon!
Egyszer, Miskával, az örök barátommal, és örök szerelmemmel, éppen, ,,gyönyörködtünk", csak gyönyörködtünk,... - amikor, elhűlve hallottuk hogy B. bácsiék, Miskáék szomszédai, - meg akarják hámozni a lovat. Csak ez az egy lovuk volt, - el nem tudtam képzelni, - hogy miért akarják meghámozni.
Azt mondták, hámozni. Igen. Semmi tévedés. Hallottuk, - pontosan hallottuk. Jól hallottuk.
A vér, meghűlt az ereinkben, de gondoltuk, ezt azért megvárjuk. Meg.
Sohasem láttunk még hámozott lovat.
Ezért, - bevettük magunkat a gyepűbe.
A gyepű széles, erős, dús, orgonasövény volt, amit Isten tudja mikor telepítettek a telekhatárra, hogy elválassza egymástól az udvarokat, - és a családok életét. A faluban, majdnem minden háznál ilyen volt. Ezeken a gyepükön keresztül, nem lehetett átlátni, és nem igen lehetett bekukucskálni senkihez.
Azonban, mivel a kutyák-macskák, - szintén Isten-tudja mióta, - az orgonasövényen keresztül közlekedtek ki meg be, a sövényben jó nagy lukak, és ösvények keletkeztek, - ahol leskelődni azért, - ( szégyen ide, - szégyen oda, ) - lehetett.
Egy ilyen lukban húztuk meg magunkat Miskával, - és bekötöttük oda a saját lovunkat is, ami vesszőből volt, és szép volt, meg jó volt, - pont jó, -...és ráadásul, akkor megvolt még!
Vártunk hát. Vártunk a hámozásra. Aztán, csak vártunk. Csak vártunk.
- ,,Hámozd fel a lovat,...hámozd már, iparkodj!..."- mondta újra a szomszéd bácsi a fiának.
Libabőrös lett a hátunk tőle. Nem sokkal később pedig kijött a fiú, egy pokróc volt a kezében, és mindenféle szíjak, - de mi, attól, hogy a szíjakkal megkötözi azt a szegény lovat, mielőtt meghámozná, - végül is megrémültünk. Sose láttunk még olyat, -... de elképzeltük.
El lehetett képzelni. Igen...- Megkötözi, lefekteti a pokrócra, és meghámozza, mint a krumplit a Mamám.
Szorítottuk Miskával egymás kezét, de az ájulás határán álltunk.
- Mennyünk haza Annyánkhó...- súgta Miska sírósan, és halálraváltan. Csak bólintottam, aztán kimásztunk a gyepűből, - húztuk a lovunkat magunk után, - és futásnak eredtünk hazafelé.
Sajnos, senki sem volt otthon. Éppen. Éppen most. Pedig annyira kellett volna!
Csak a nővérem terpeszkedett a fa alatt a bambusz székben,...- de ő nem számított, mert vele nem lehetett beszélgetni. Vele, sosem lehetett beszélgetni, - mert emberszámba se vett. Akkor se, - meg később se.
Ezerszer is a tudtomra adta, hogy nem vagyok a testvére, mert engem a cigányoktól vettek el, - akik majd vissza fognak jönni értem. Minél előbb, annál jobb.
Papa, dolgozott. Mama pedig, nem tudom, hol lehetett. Talán, megint Mezopotámiába ment, mert szeretett odajárni.
Időnként, - rendszeresen elment otthonról, szombat délutánonként. Mindenki tudta, hová megy, csak én nem, - mert akkor a nyakán lógtam volna. Ha kérdeztem, hogy hová megy, mindig megmondta őszintén, hogy - elmegy Mezopotámiába.
Próbáltam felajánlani, hogy csatlakozom hozzá, - de nem fogadta el, - azt mondta, hogy fontos dolga van, - de majd jön, ha lehet, majd siet.
Én meg csak vártam, csak vártam, most is, mint mindig. De nem jött.
Aztán, nyílt a verandaajtó, és örömmel rohantam ki, hogy hátha ő, de sajnos, nem a Mamám volt, - hanem az orvos.
- Papád?...- kérdezte.
- Nem tudom...-
- Mamád?...-
- Nem tudom, de ha szombat van, akkor elment, Mezepotániába...-
Hát, - mondhatom, - a doki, földbe gyökerezett, annyira meglepődött, - de nem szólt semmit. Otthagyott.
Jó pár évvel később tudtam csak meg, - hogy Édesanyám, a tanítónő barátnőjével a Népházban volt. Tanítottak. Ma úgy mondanánk, - hogy szakkört vezettek. Néha, a Papa is besegített.
Háztartástan, gazdaságtan, főzés, szabás-varrás, kézimunka, stb. volt a téma, - és beszélgettek is ilyenkor, a felmerült problémákról. Mindenféléről, még bizalmas dolgokról is. Ezért én, - hiába szerettem volna, - nem lehettem ott. Nem mehettem Mezepotániába.
Szóval, hazaértünk, és nem volt otthon senki, akinek elpanaszkodhattuk volna, hogy B.- bácsiéknál, éppen most hámozzák a lovat. Úgy, mint a krumplit, - pont úgy.
A dokinak mégse mondhattam el, - különben is, ő mindig sietett, mert mindig dolga volt, és mindig késésben volt. Nem ért rá beszélgetni senkivel. Velem meg, pláne.
Ha pedig mégis sikerült volna erőt venni magamon, és a nővéremnek mondom el, hogy hámozzák a lovat, - ő azt mondta volna, amit mindig, mindenkire, akinek baja volt, - hogy úgy kell neki.
Amikor Miska lába eltörött, arra is azt mondta. Nem is bocsátottam meg neki soha.
Hát, - nem mondtam el. Nem. Ne örüljön.
Amikor hazajött végre a Papa, - sírva meséltem el neki, hogy nagy baj van, nagyon nagy, - hámozzák a lovat, B. bácsiéknál. Úgy, mint a krumplit a Mama, pont úgy.
Annyira meglepődött, hogy kiesett a pipa a szájából. Aztán, ölbevett, és végtelen türelemmel magyarázta el nekem, hogy ez nem azt jelenti, amit én gondolok, hogy meghámozzák, és lenyúzzák a bőrét, - hanem azt, hogy felkantározzák, és ,,használatba veszik". Dologra fogják. Annyira örültem, - de annyira! - hogy nagy hévvel elkaptam a Papa nyakát, és majd kiszorítottam belőle a szuszt.
- Hála Istennek!...Hála Istennek, hogy nem lesz a B. bácsiék lova meztelen!...-
Amikor nagyobb lettem, a lovak iránti érdeklődésem aztán rajongássá változott. Közelebbi ismeretségbe azonban, csak akkor kerültem velük, - amikor a pusztára költöztünk. Ott se azonnal.
A puszta, - ahol sokáig éltünk, - egyik legszebb élmény volt az életemben, és az emléke örökre bennem maradt.
Amikor a pusztára kerültünk, - ahol minden és mindenki idegen volt, - bárhol mászkálhattam, bárhol játszhattam, - csak a lovak közelében nem. Kicsi voltam még.
A szüleim, bármennyire is könyörögtem, nem engedték meg, hogy a karám, az istálló, vagy a lovak körül járkáljak, csak messziről nézhettem őket. Nagyon messziről. Biztosságos távolságból.
- A lovak, veszélyesek...- mondta a mama.
- A lovak akkor is veszélyesek, - folytatta a papa, - ha semmi rosszat nem akarnak, és eszükbe sincs bántani téged. Egy ilyen hatalmas állat, véletlenül csak megbotlik, és ha a közelében vagy, rád esik,...- mondjuk, - és akkor kész, vége, meghalhatsz, vagy eltörhet a hátgerinced, és örökre nyomorék maradsz. Szóval, egy ilyen többmázsás állat, a szándékán kívül is életveszélybe hozhat bárkit. Ezért, - nem mehetsz a lovak közelébe. Punktum... -
Tudomásul vettem, - de teljesen lehervadtam. Nekem, elég lett volna annyi, hogy nézem őket, ahogy esznek, - de közelről. Vagy, ahogy csak állnak,... - de közelről. Vagy, ahogy hazafelé terelik őket, és átúsznak a völgyön, meg a pusztán. Vagy, ha nézhetem az itatást, vagy a lófürdetést, - vagy csak azt, ahogy pucolják őket. Vagy bármit, - de közelről. De, nem volt szabad. Nem. Csak a konyhaajtóból nézhettem, - azt, amit onnan láttam. Már, amit onnan látni lehetett.
Sokkal később aztán, ahogy nőttem, - mindig valaki kíséretében, - egyre közelebb mehettem hozzájuk, és egyre közelebbről bámulhattam őket. Majd, sok - sok idő elteltével, még közelebbről.
Az, már óriási engedmény volt, amikor a gondozója társaságában, megsimogathattam egy lovat. Aztán, többször is megsimogathattam. Egyre többször.
Mert egyre jobban nőttem, - és egyre nagyobb lettem. Igen. Már látszott is rajtam, hogy nagyobb vagyok.
Akkor aztán, már a gondozónak is segíthettem, - ami számomra nagy megtiszteltetés volt, mint ahogy az is, hogy szóbaállt velem. Boldog voltam, ha foghattam, és a kezébe adhattam a seprűt, vagy a lapátot.
Később pedig, - miután megtanultam a gondozásukat, -hajnalban keltem, és későn feküdtem, azért, hogy segíthessek lovat pucolni, vagy bármi mást, amit a lovak körül tenni kellett.
Így aztán, kicsinyenként, szinte az összes lovat megismertem, az összes lovat megszerettem, - és a nevükön szólítottam mindet.
Kényeztettem őket, amivel csak lehetett, sárgarépával, kockacukorral, almával és simogatással, - vagy tisztogatással, a sörényük és a farkuk fésülgetésével, fonogatásával. Így aztán, lassan ők is megismertek engem. Méghozzá, közelről.
Aztán, - igaz, nem a szüleim tudtával, - de kimerészkedtem utánuk a legelőre is, egy öl sárgarépával, és pár marék kockacukorral.
Ilyenkor csak elordítottam valamelyik ló nevét, - és rohant, vágtázott hozzám az egész csapat. Pontosan előttem torpantak meg, - és azonnal kezdték kirángatni a karomból, a kertünkből frissen szedett sárgarépát. Utána pedig elosztottam köztük a kevéske cukrot, vagy almát. Odajött ilyenkor a lovász is, - általában azért, hogy visszaterelje a lovakat, mert azok, az osztogatás után, amikor elindultam hazafelé, - mindig követtek. Utánam jöttek, és mindenképpen haza akartak kísérni.
Még később, - amikor már szabadon bemehettem az istállóba, - megismertem, megismerhettem a nagyon féltett lovakat is, - azokat, ,,akik" külön boxban voltak elhelyezve valamiért, - és külön karámjuk volt.
Ismertem ott egy lovat, ,,aki" a születése pillanatától kezdve, a kedvencem volt,...ő volt, Pulya... - de az egy másik,...hosszú-hosszú történet. Egyszer majd azt is elmesélem....-
Imádtam azt a lovat.
Pulyán kívül azonban, a Paci volt a kedvencem. Amellett természetesen, hogy az összes lovat, nagyon szerettem, akármilyen volt is, - Ő, különösen közel került a szívemhez. Ő volt az első. Az első igazi ló az életemben.
Az eredeti neve Ibolya volt, - de nem igen hasonlított az ibolyára, - azért lett Paci. Arra hasonlított.
Amikor Ibolyával először találkoztam, - éppen az istállóból vezette ki a gondozója, - én pedig pont akkor, befele rohantam volna ezerrel, - és megtorpantunk az istállóajtóban.
Amikor megláttam, földbe gyökereztem. Egy gyönyörű, fekete szépség állt előttem. Nem tudom, - mért nem láttam én őt addig soha? Miért?
Ibolya, - olyan volt, akár az ördög. Vagy annak a lova.
Koromfekete volt, mint az éjszaka, csillagok nélkül. Hatalmas volt, robusztus. Enyhén hullámos sörénye majdnem a térdéig ért, farka a földig, - a bokáin pedig kapcát viselt.
Büszke fejtartással állt, nem nézett rám, elnézett felettem, - mintha ott se lettem volna. Méltóság sugárzott róla, és az a biztos tudat, hogy ő a világ legszebb lova.
Csak megláttam, - és lezuhant az állam. Ilyen szép lovat én még életemben nem láttam, - és nem is gondoltam volna, hogy létezik ilyen.
Átnézett rajtam. Igen.
Nekem pedig remegni kezdett a lábam, és nem voltam képes megmozdulni.
- Hogy hívják?... - nyögtem.
- Engem?
- Nem, a lovat...-
- Ő az Ibolya...- mondta a gondozója...-
- Igen...- vacogtam - Ibolya. Szép név.
- Az.
- Hány éves?
- Én?
- Nem, a lova...-
- Nem az én lovam...-
Aztán, csak álltunk. Csak álltunk.
Néztem Ibolyát, - aki olyan volt, mint maga az ördög. Vagy a lova. Néztem a majdnem térdig érő, hullámos sörényét, a gyönyörű fejét, és a lélekkel teli, tiszta tekintetét. Az, - nem az ördög tekintete volt.
Nem bírtam megmozdulni, és megszólalni sem. Végül, a lovász, - aki látta, hogy letaglózott a látvány, - törte meg a csendet:
- Akarsz nekem segíteni?...Akarsz? ...Fésülheted, ha akarod. Mindennap megfésülheted a sörényét, meg a farkát is, ha akarod. Szereti, ha fésülik...-
- Igen, igen, akarok,...akarok segíteni, de nem merek...-
- Nem baj,... ne félj,... nem kell tőle félni, meglátod. Nem bánt. Nem olyan ló ez, ismerem én, amióta megszületett...-
Így aztán, remegő kézzel átvettem a sörényfésűt, kimentünk az istálló elé, és azonnal elfelejtettem, hogy hová is rohantam annyira, - ezerrel. A lovász fogta, én pedig megpróbáltam, tisztes távolságból, fésülgetni Ibolyát. Ő azonban, nem hagyta magát. Ahogy hozzáértem, azonnal elhúzta a fejét tőlem. Megpróbáltam újra, de akkor is.
Aztán, csak az Isten tudja, hogy hányszor próbáltam meg újra, akkor is, meg máskor is. Nem engedte. De nem adtam fel.
A lovász fogta, - én meg fésültem, - másképp nem lehetett.
Telt az idő, később pedig, valami lassan megváltozott köztünk.
Egyszercsak nem nézett már át rajtam Ibolya, nem nézett át a fejem felett sem, és nem rántotta el a fejét, ha a sörényéhez értem. Tudomásul vette, hogy én is a világon vagyok.
Azonban, sok idő telt még el addig, amíg beleegyezett abba, hogy helyes kis copfokat fonjak a hajából, a homloka közepén, a két picike füle között, - azért, hogy kilásson a szőr alól.
Fontam aztán egy-egy copfot, a gyönyörű sörényéből is, a feje két oldalán, - a többi meg szabadon maradt.
Nem kellett nekem többé baba és játék. Semmi sem kellett. Ott volt nekem Ibolya. Ibolya, akit imádtam.
Alakult vele a kapcsolatunk. Alakult. Elégedett voltam. Sőt, repestem az örömtől.
Fésültem, fésülgettem tovább, és már copfokat fontam a földön húzott farkából is. Aztán, azt is megengedte, hogy megtisztítsam és megfésüljem a bokaszőrét, ami a patáját is eltakarta, - s amit én kapcának hívtam, - és kegyesen megengedte, hogy felemeljem ehhez a lábát. Mind a négyet méghozzá, egymás után. Pont úgy, ahogy kell.
Felrúghatott volna könnyedén, - de nem akart. Hatalmas sikernek éreztem ezt. De ez, - csak a szolgálat volt, amit elfogadott tőlem.
A barátkozás, amit szerettem volna, nagyon nehezen indult, mert kizárólag én akartam vele barátkozni, - ő meg nem, énvelem.
A lelkéhez is közel akartam kerülni, - mert azt mondta a papa, hogy a ,,lónak, lelke van", és ez, látszott is Ibolyán, hogy van neki, - hogy tényleg van neki, - de Ibolya nem engedte meg. Bezárta a lelkét.
Az elején, volt úgy, hogy lehajolt hozzám, megnézett közelről is, - majd, miután jól szemügyrevett, megszaglászott, aztán csak úgy egyszerűen összecsippentette a mellemen a grabancomat, megrázott egy kicsit, majd elengedett, - és ott hagyott.
Különben, nem illett rá a neve, mert az ibolya, az szerény, és visszafogott, - a Paci meg nem volt az.
Paci volt, igen. Később már édes, aranyos, - de az elején, egy gyalázatos rossz paci volt, aki kutyába se vett engem. Nem kellettem neki barátnak. Igen, - az volt a helyzet.
Hiába sétáltattam kedvére, meg az én kedvemre is, amikor csak lehetett, és hiába vittem neki marékszám a kockacukrot, meg a sárgarépát, és az almát, - elfogadta ugyan, és szívesen megette, de ez is csak szolgálat volt, - és ezzel, nem loptam be magamat a szívébe. Nem lehetett őt megvesztegetni.
Akármit csináltam, nem tudtam megszerettetni vele magamat.
- Ibolya, te egy dög vagy - mondtam neki, -...nem is szeretlek, lemondtam rólad...-
Sokszor közöltem ezt vele, mert sokszor adott rá okot, és alighanem, értette. Valahányszor a tudtára adtam neki, hogy neheztelek rá, és nem szeretem őt, - és ez, gyakran előfordult, - megálltam előtte, a szemébe néztem, ahogy egy embernek, pont úgy, és csak mondtam, mondtam, mondtam a magamét. Úgy tűnt, hallgatta, amíg meg nem unta.
Néha, felröhögött közben, vagy lehajolt hozzám, és lelegelte a fülem fölé tűzött margarétát, vagy a kezemből a csokrot, - vagy egyszerűen csak mellbelökött, hogy hanyatt estem. Aztán, - otthagyott.
Ibolya, - a dög...-
Álltam ilyenkor Isten szent ege alatt, felfelé néztem, és azt gondoltam, elkelne, - sőt jól jönne, - némi segítség odaföntről, mert magam, Ibolyával nem boldogulok, az biztos, - és soha nem is fogok, - az is biztos.
Hát, igen. Ibolyát, először csak vezetgettem, csak sétáltattam, csak kényeztettem, és csak barátkoztunk, - de később, amikor úgy gondoltam, hogy eljött már az ideje, - rajta tanultam lovagolni. Nem ment könnyen. Tízen-egy-pár éves lehettem akkor.
Sokkal szerencsésebb lett volna azonban, ha továbbra is csak a seprű mellett maradok, és kizárólag azzal próbálkozom, nem Ibolyával. Mert ahogy végre felkepesztettem nagy keservesen a hátára, - ami akkora volt, mint egy bontóasztal, - abban a pillanatban ugrott egy nagyot, meg rúgott egy nagyot, meg röhögött egy nagyot, - aztán ledobott.
Utána pedig csak ezt ismételtük jó ideig.
Felültem, ledobott.
Felültem. Ledobott.
Megint felültem, - és megint ledobott.
Aztán, ha már kinyúlva feküdtem a fűben, - akkor még jól bele is harapott a fenekembe.
Nem tudom miért, - de így is szerettem Ibolyát.
Igaz, sose hagyott ott, ha leestem, mindig megszemlélt közelről is, sőt, meg is szagolgatott, - és türelemmel várt, amíg újra felkanalazom magamat a fűből.
Aztán, - kezdődött minden elölről.
Felültem, ledobott, - megint felültem, - és megint ledobott.
Sohasem volt ennek vége.
Az, már a haladó próbálkozásaim közé tartozott, amikor felmásztam, és ráhasaltam a hátára, megkapaszkodtam a sörényében, ő pedig, - az első meglepetés után, néhány pillanattal, - könnyedén és szép nyugodtam megemelte a mellső lábait, én pedig lecsúsztam róla, - hátul, a fenekénél. Akárhogyan kapaszkodtam, akkor is.
Amikor már a földön voltam, odafordult megnézni, - ha nem mozdultam, akkor odajött, megszaglászott, és rám fújt párszor. Amikor rájött, hogy élek, - otthagyott.
Aztán, sokáig csináltuk ezt, - felhasaltam, kapaszkodtam, lecsúsztatott.
Felhasaltam, kapaszkodtam, lecsúsztatott.
Jó játék volt. Egy darabig. Aztán már nem.
A végén, - amikor sehogy se tudtunk előbbre jutni, - már nem is tudtam mit csináljak, sírjak, ordítsak, vagy zokogjak, esetleg könyörögjek Ibolyának, vagy káromkodjak. Tudtam még. Csak nem szoktam...-
Ibolya, - nem szeretett engem. Azt gondoltam.
Az volt a baj. Az.
Neki, én olyan pici és jelentéktelen voltam, mint nekem egy szúnyog. Szóba se jöhetett, hogy valaha is alkalmazkodik hozzám, hogy megtanulom valaha is irányítani, vagy szót érteni velem. Ibolya nagy volt, - én meg nem.
Azt kellene mondanom, hogy Ibolya akkora volt, mint egy ló.
Biztos, volt legalább 5 mázsa. De mivelhogy Ibolya ló volt, méghozzá igazi, - a nagyságát ezzel nem tudom jól kifejezni.
Ibolya, hozzám képest hatalmas volt, - nekem, akkorának tűnt, mint egy hegy, vagy egy ház. Pedig, lehet hogy csak akkora volt, - mintha két lóból gyúrták volna össze.
Szóval, Ő nagy volt, én meg, esélytelenül kicsi, igen, - és teljesen jelentéktelen vele szemben. Meg, mással szemben is.
- Én, szeretem az ibolyát, - mondtam neki egyszer, elkeseredetten, - de téged nem szeretlek. Az ibolyát még szagolgatni is lehet, téged meg nem. Neked nem illatod van, hanem lószagod, és az, azért más. Te büdös vagy, igenis, - mert te nem vagy ibolya, hanem csak egy paci. Egy haszontalan, szófogadatlan, harapós, ronda paci. Hát ezért nem szeretlek én téged, ezért, - és nem is kellesz nekem, sőt szóba se fogok állni veled, de csak holnaptól...-
Akkor, - miközben csak állt, nézett, és csapkodta magát a farkával, - hirtelen, lehajtotta, és váratlanul bedugta a fejét a hónom alá. Pont úgy, mint ahogy Büdös, a kutyám szokta, ha azt akarta, hogy simogassam meg. A meglepetéstől, dermedten álltam. De ennek az ösztönzésnek, nem lehetett ellenállni.
Abban a pillanatban, egyszerre mindent megbocsátottam neki. Még azt is, amit csak később fog elkövetni ellenem.
Elkaptam a fejét, megöleltem, hozzásimultam, és odatettem a fejemet szorosan az övéhez, nagy - nagy szeretettel. Pár pillanatig így álltunk mozdulatlanul, - aztán lerázott.
Mégis, pontosan éreztem, hogy akkor, ott, abban a pillanatban, valami elkezdődött köztünk. Odaadta akkor Ibolya a lelkét.
Teljes bizalommal, tiszta és ártatlan szemekkel nézett rám, - de a tekintetében benne volt az, hogy pontosan tisztában van a helyzettel. Azzal, hogy mennyire szeretem, - ...és akkor, megcsókoltam a gyönyörű szeme fölött.
Hát, - így kezdődött. Így. Aztán, így is folytatódott....-
Minden alkalommal, amikor a hosszú séták, a végeláthatatlan játékok és viháncolások után visszavittem a karámba, vagy az istállóba, - mindig megálltunk vele egy pillanatra. Ilyenkor, szorosan megöleltem, - ő pedig lehunyta a szemét.
Aztán csak álltunk, ...csak álltunk.
Ezek a pillanatok, - örökszép pillanatok voltak. A lelkünk is összesimult.
Akkor már, nagyon közel kerültünk egymáshoz. Nagyon közel. Szívből szerettem őt, - bár, ezt a lovat mindenki szerette, nemcsak én, mert nem is lehetett nem szeretni. Az érzés, - akkor tudtam már, - kölcsönös volt.
Aztán, - így maradtunk. Így.
Később, nem dobott le, és akár elfekhettem a széles hátán, - ami elég jól ki volt párnázva, - nem bánta. Megengedte azt is, hogy fordítva üljek rá. Sőt, - keresztbe is fekhettem. Csak úgy, a szőrén, - játékból, - hogy kezem-lábam lelógott a két oldalán.
Kényelmes volt a háta, és biztosan ültem, vagy biztosan hasaltam rajta, még a szőrén is. Még később, már fel is álltam a hátán, - és azt sem bánta.
Egyszer, amikor a gyalogösvényen bandukoltunk, szép lassú, élvezetes tempóban, - Bundás meg utánunk, - hirtelen váratlanul kirepült mellettünk a bokorból egy fácán. Egyenesen Ibolya fejének.
Annyira megijedt akkor, hogy ledobott, és elvágtatott.
De nem ment nagyon messzire, - mert rövid idő alatt lecsillapodott, és odaügetett hozzám.
Feküdtem kinyúlva a fűben. Megbökdösött párszor az orrával, és szokás szerint, többször is az arcomba fújt. Én pedig, amikor az első ijedtség után magamhoz tértem, elkezdtem nevetni, talpra ugrottam, - és megöleltem.
Akkor már nem taszított mellbe, örült, hogy élek. Csak felkapta a fejét, megpördült, és otthagyott. Örömében, óriásit vágtázott a mezőn, - vidáman, boldogan, és - csak úgy mellékesen, - megpróbálta lerúgni a csillagokat is az égről.
Aztán, visszajött.
Még később, - amikor Ali úgy látta jónak, hogy meg kell tanulnom tisztességesen lovagolni egy ,,iskolalovon", és a szüleim beleegyeztek, - akkor nagyon sok, és nagyon szabályos, keserves tanulás, és gyakorlás után, - már azt is megengedte, hogy felüljek Ibolyára.
Addig, nem engedte meg, - anélkül ültem fel, - de alighanem tudta. Mert Ali, mindent tudott, - bár ez, nem látszott rajta.
Abban a pillanatban, amikor először ültem nyeregben Ibolya hátán, majdnem elsírtam magamat a gyönyörűségtől. A mennyekben éreztem magamat!
Igaz, volt egy, - egyetlenegy, - rémült pillanat, amikor átfutott rajtam, hogy mi lesz akkor, ha elragad, és elvisz engem világgá, ahol nekem, se apám, se anyám,...- és akkor, miközben kapaszkodtam ész nélkül, görcsösen, - hirtelen átvillant a fejemen az összes imádság, amit addig életemben imádkoztam, - de még az is, amit nem.
Aztán megnyugodtam. Kapaszkodtam továbbra is, de nyugodtan. És azt gondoltam, - nem baj, ha elvisz, valahol majd megáll.
Akárhol.
Mindegy.
Meg fog állni.
Előbb-utóbb elfárad, - és akkor hazajövünk.
Tudtam, hogy nem lesz baj, tudtam, hogy vigyázni fogok rá, ahogy ő is rám.
Hosszú időbe telt azonban, amíg összehangolódtunk, - de teljesen összehangolódtunk. Éreztem, amit ő érez, és ő is azt, - amit én.
Imádtam Ibolyát. Igen.
Éveket töltöttünk aztán így.
- Ez a ló, egy kincset ér,... - mondta egyszer a Papa. Ő, akkor már tudta, hogy Ibolya, ,,kicsoda". Én, - még nem.
- Igen, Ibolya egy kincs, - gondoltam. Igen,... - de nem azért, mert nagy értékű, ritka szép ló, - hanem azért, mert ő Ibolya. Csak azért...-
Álmomban, néha látom még!...Látom Ibolyát.
A hollófekete, csodaszép lovat, a hosszú lobogó sörényével, a földet söprő farkával, és a kapcás lábaival.
Hát igen. Álmomban, ha rápillantok, még mindig úgy látom, ahogy legelőször, - hogy ez, ez a ló, maga az ördög. Vagy az ördög lova.
Pedig, a valóságban, - ahogy bebizonyosodott, - nem volt az.
Egy tünemény volt, egy szépséges tünemény. Egy tünemény, aki átsuhant az életemen.
Álmomban, látom még,... - igen. És álmomban, érzem, a selymes, dús, gyönyörű, hosszú sörényét, amelyet, ha fésültem, fonogattam, vagy simogattam, szinte elveszett benne a kezem.
Látom még a dús, hosszúszőrű, szép kapcáit is, - amit szintén, annyira szerettem fésülgetni.
Látom a hosszú farkincáját, ami a földet söpörte, és látom őt száguldás közben, a sárga repcetáblában, - amint a gyönyörű sörénye, lobogott, lengett, úszott utána a levegőben.
Látom még, ahogy ugrik, - és megcélozza a csillagokat az égen.
Álmomban,... - él még. Álmomban ott áll az istállóajtóban, hollófeketén, mint maga az ördög. Igen. Vagy, mint annak a lova...-
</TD><TD width="1%"></TD></TR><TR><TD width="100%" colSpan=3></TD></TR></TBODY></TABLE>