EGY CSUDA...( ráadásul, igaz...)
EGY CSUDA…
Egyszer, kora reggel, ki akartam vinni Borika nénit az otthonból, hogy nálunk töltse a vasárnapot.
Még nem volt ébren, és nem akartam megzavarni, - inkább vártam rá.
Akkor futottam össze az ismerős, mindig mosolygó, kicsike öregasszonnyal.
Azonnal letelepedett mellém, aztán gondosan körülnézett minden irányba, majd a szvettere alól előhúzott egy félliteres üveget.
Volt még benne. Akármi, - de volt benne.
- Na, meghúzza aranyom? Jóféle,….házi, méghozzá, szilvábul,…húzza meg bátran, nem sajnállom, aranyom…-
- Nem, nem,…köszönöm, - hárítottam, - vezetek, hosszú út áll előttem, de vegye úgy, mintha elfogadtam volna, és köszönöm…-
Kicsit zavarba jött, - és próbálkozott még néhányszor, - de nem fogadhattam el.
Nem sértődött meg.
Egy darabig, csak hallgatott, és nézegetett, - …meg én is őt.
Aztán megszólalt.
- Montam már?...Vagy nem montam?...-
- Mit?...-
- Hát, a csudámat, az enyimet…-
- Nem, nem mondta…-
- Akkor, most eeemondom…-
- Jó, mondja el, szívesen hallgatom…-
- Télleg nem mondtam?
- Tényleg…-
- Nahát, …pedig, mindenkinek eemondtam, …magának nem?...-
- Nekem, nem…-
- Jóvan, … Hát, az egy csuda, egy csuda, …egy kész csuda, ami énvelem történt aranyom. Igen, az. Kész csuda, aranyom. Mondhatom, hogy az…-
Aztán, megint csak hallgatott egy darabig, én meg várakoztam türelmesen.
Közben, körülnézett, és meghúzta az üveget. Nem nagyon, éppencsak,…éppencsak, - de látszott, hogy jólesett neki. Becsukta a szemét is közben.
Amikor kinyitotta, a szeme, nevetett.
- Montam már? Nem montam?...Nem baj, majd eemondom. Bár, már annyiszor eemondtam, hogy kívülről tuggya mindenki.
De magának még nem montam. Vagy eeemondtam? Nem is tudom, nem emlékszem rá, aranyom…-
Megint hallgatott egy kicsit, aztán folytatta:
- Má aaara se emlékszem, hogy mi vót előtte, a csuda előtt. Má, nem is tudom. Nem. Nem emlékszem.
Meghaatam, nna, alighanem, de aaara se emlékszem. Aztán amikor meghaatam, akkor kivittek engemet innen az otthonbul. Ki, abba a kis házba, tuggya. Aki meghaat, azt oda viszik mind, mer ott a helye. A hullaházba, nna. Minek legyen útban? Ugye? Vót má útban eleget, ugye?
Szóval, kivittek engemet. Igen. Aztán, szépen koporsóba tettek, igen, gondójja eee, csak gondójja ee aranyom!...
Úgyhogy mikor fölébredtem, asse tudtam, hun vagyok, és ulyan sötét vót, mind a rosseb.
Egy darabig csak gondúkodtam, hogy hun a rossebbe vagyok én?... De ee se tudtam gondóni, hogy hun vagyok én. Még sose vótam ott, abbiztos.
Fétem, mind az istennyila…-
- Nem a mennyország, ammá biztos, - gondútam, - de a pokol se lehet, az is biztos, mer ugye ott, sokkal világossabb vóna, nem illyen sötét, mind itt. Meg ugye, még melegebb is, ami nagyon jól esett vóna ippen, mer itt asztán, irtóra hideg vót.
Akkor, ahogy így gondókodtam,… gondókodtam,… hallottam valami motozást a közelemben, és abban a minutumban eekezdtem dörömbölni, meg ordítozni, hogy:
- Segíííítséééég!!! ….Segííítsééég!!!...-
És akkor aztán a motozás azonnal eehallgatott, én meg megint eekezdtem dörömbölni, meg ordítozni.
És akkor, láss csudát!...Valaki hirtelen fölnyitotta a födelemet, én meg azonnal föl is ültem.
Hát, ott állt fölöttem a Jani gyerek, aki, ahhelyett, hogy kisegített vóna, teljes erejébül nyomott vissza engemet. De én, nem hagytam magamat, de nem ám. Én is nyomtam a Janit, el, tűlem, el,… - és akkor ű elkezdett ordítozni velem:
- Maga csak ne ugrándozzon, maga megvan haaava vénasszony! Maga csak fekügyön vissza! Mondom, fekügyön vissza, mer maga megvan haava!
- A rosseb sincs meghaava te Jani, ne beszéjj bolondokat, …- mondtam neki, de hiába.
- Deee, deeee, …Maga megvan haaava! Igenis megvan haava! Aszonta az orvos, és az, jobban tuggya….-
Aztán, hiába erősködtem én, - a Jani, nem engedett. Merhogy megvótam haava.
Pedig, az nem igaz, a rosseb se vót meghaava, - már ötven éve szívbajos vagyok, de egyszer se haatam meg, csak a Jani erősködött.
Akkor aztán, gondótam én egy nagyot, - jobrul-balrul koporsó, meg hóttak, a rosseb se akar ittmaradni, ugye?...-
- Te Jani,… te édesfiam Jani, - mondtam neki, - agggyál má nekem egy pohár vizet, utósó kívánságomért…-
- Nem adok, - mondta azonnal. - Nem adok. Maga megvan haaava vénasszony, maga nem iszik…-
- De fázom is, te Jani, mer ulyan hideg van itt, de ulyan hideg, mind a rosseb…-
- Maga nem fázik, maga megvan haava…- mondta, és jó nagyokat kopogott a fejemen, hogy észrevegyem, aztán visszanyomott.
Nem lehetett mit tenni.
Meg vótam haava, …aszondta, és akkor nekem, hirtelen, megin eszembe jutott valami. Tiszta szerencse.
- Nem bánom te Janiiii, …nem bánom. Na. Meg vagyok haava. Jóvan, de van egy pályinkás üvegem a vánkosom alatt, annékün én nem nyughatom. Hozzad ide énnekem, te Jani, csak azér, hogy itt legyen énvelem, azér,…-
- De nem iszik?
- Nem.
- Jóvan, mer maga megvan haava.
- Jóvan.
- És fő ne keljen énnekem.
- Nem.
- Jóvan…-
Azzal a Jani sarkon fordút, és má rohant is a pályinkás üvegemér, ami a vánkosom alatt vót ugye, bár itten, nem nagyon engedik meg, de fére néznek.
Aztán, nagy örömömre, a rohanásban, a Jani, még az ajtót is nyitva felejtette. Tiszta szerencse.
Én meg akkor, usgyi, ki a koporsóbul,.. ki,… - aztán futóri!!...
Futóri!!!...-
A rosseb sincs meghaaava, nem én. Ugye?...
Hanem, amikor berohantam a házba, és az éjszakán nővér meglátott, az, abban a minutumban elvágódott.
Egybül.
Aztán, még én költögettem, meg pofozgattam, űtet. De, - nem akart az főkeeni. Ahányszor kinyitotta a szemit, azonnal vissza is csukta.
Nna, - gondútam, ez kerül az én koporsómba, hacsak fő nem talál keeni. Ez megy oda, nem én.
Ez, a szegíny,… nem én.
De azércsak ébresztgettem űtet, mer, ulyan fiatal vót még. Ugye?...
Aztán jött egy ösmerős, szerencsére. Gondótam, csak e ne talájjon vágódni nekem, …e ne vágódjon má az is!
De nem, az nem vágódott ee, az csak végigrókázta a falat, meg a folyosót.
Aztán, jöttek a többiek is, de má nem emlékszem, hogy kik vótak. Nem
A Jani, az nem vót ott. Abbiztos, és tiszta szerencse.
Mer - a Jani ugye, aaaz, kereste az én pályinkás üvegemet ugye, amit kiszórtak az összes holmimmal együtt. Aztán, ezér, nem taláta a vánkosom alatt, hiába is kereste. Nem taláta. Tiszta szerencse.
Különben, máig se gyütt elő.
Aztán, amikor má sokan vótak, akik előgyüttek, még össze is tapogattak engem, hogy télleg én vagyok-e én, vagy csak a kísértetem.
De én voltam Én.
Nem a kísértetem.
A Jani, az nem vót ott, tiszta szerencse, és én őtet, ugye, máig is kerülöm, azúta is, - mert azt mondják ugyan, hogy a Jani nem veszélyes, mert csak csöndes bolond, de nekem nagyon veszélyes vót.
Hát, ne mégegyszer, ugye?
Ne mégegyszer!…-
Ezér, inkább kerülöm űtet, ugye? Mer talán máig azt hiszi, hogy én meg vagyok haava. Pedig nem.
Aztán, hogy a pályinkás üvegemet végül megtalálta-e a Jani a kukában, vagy nem, az ugye sose derült ki, mer sose gyütt elő. De nem baj, nem.
Hoztak nekem másikat. Van otthun elég.
- Lehet, …meglehet, - töprengett el, - még az is lehet, hogy megtaláta a Jani, aztán beletette a koporsómba, hogy ne maradjak odaát pályinka nélkül.
Meglehet.
Mer jó szíve van a Janinak.
Azt mondják.
Vagy az is lehet, hogy megtaláta, és megitta. Ugye?
Még, az is lehet.
Megitta.
A pályinkámat.
Az én pályinkámat, a hazait.
Szilvábul. Méghozzá.
Mer,… a torka is jó a Janinak, ugye?... nemcsak a szíve.
Hogy a, … hogy a rosseb, … a rosseb,… a rosseb, …a rosseb a hasát meg nem eszi…-
- Ugye?...-