Leheletnyi érdekesség egy nézőpontból a számtalan közül ....
Idézet - Elif Shafak: Szerelem c. regényéből
az "egó" 7 lépcsőfoka
„Az emberi élet végtelen kaland és utazás. Bölcsőnktől a sírunkig úton vagyunk, szüntelenül utazunk. Előttünk hét különböző szint, hét lépcsőfok. A tudók az út mentén található minden állomást elneveztek. Egónknak sorra át kell jutnia ezeken, és végül le kell vetkőznünk az egyéniségünket, hogy az út végén egyesülhessünk az Úrral. Az ember hazugságban, gyanakvásban és tökéletlenül él. Mindaddig nem jut el az igazsághoz, amíg meg nem mássza ezt a hét lépcsőfokot.
Az első lépcsőfok neve: Romlott Egó. A nyers, kiműveletlen és rendre másokat hibáztató egó szintje. Sajnos rengetegen életük végéig ebben a stádiumban rekednek. Nem tudnak szabadulni a szorításából. Ezen a szinten élnek azok a beképzelt és felfuvalkodott énképpel bíró emberek, akik csak a világias dolgokra tudnak gondolni, akik mindenáron ragaszkodnak a pénzhez, hatalomhoz és ranghoz. Azonnal felismerni azokat, akik itt horgonyoztak le. Mindig másokat okolnak, kritizálnak, piszkálnak. Lételemük a pletykálás és mások rágalmazása. Önmagukban soha nem találnak kivetnivalót, másokat hibáztatnak. A gyanakvás, kétkedés és kevélység világában élnek. Könnyen felismerhetők. Önmagunkból kell kiindulnunk. Emberek vagyunk, és az emberi nem esendő, ennélfogva nincs olyan közülünk, aki ne esne bele a Romlott Egó csapdájába. Az a fontos, hogy minél előbb kimásszunk ebből a gödörből.
Amikor az ember felismeri ezt, és elhatározza, hogy kijavítja a hibáit, rossz szokásait, hiányosságait, akkor belső utazásra kerekedik fel. Akkortól nem a külvilágot figyeli, hanem befelé fordul. Szép lassan, lépésről lépésre eljut a második szintre. Ez a szint bizonyos értelemben az előző szöges ellentéte. Itt az ember ahelyett, hogy szüntelenül másokat hibáztatna, állandóan önmagát okolja. Minden történés kapcsán önmagát boncolgatja, kritikus önmagával szemben. Ennek az állomásnak az a mottója, hogy „Szép a világ, én meg csúnya vagyok”. Ebben a fázisban az egónk az Önvádló, illetve Önostorozó Egó.
A harmadik szinten az ember érettebbé válik, kiforrottabb lesz. Eljut az Ihletett Egó szintjére. Ezen a ponton az ember egója minden látott dologból és mindenkiből ihletett merít. Elkezdi kapisgálni, milyen felszabadító érzés az, amikor átadjuk magunkat egy felsőbb hatalomnak, levetkőzzük a személyiségünket. Ekkor belép a Bölcsesség Városába. Még ha időről időre unalmasnak és stagnálónak érezzük is ezt a szintet, többnyire teret nyit és távlatokat teremt, ezért örömet szerez a szívnek. Ugyanakkor vonzereje magában rejti a legnagyobb veszélyt. Azok az emberek, akik eljutnak erre a szintre, többnyire nem akarnak továbblépni. Azt hiszik, hogy az út végéhez értek. Pedig valójában még hosszú és viszontagságos út áll előttük.
Mivel ez a hely harmonikus és vonzó, sokan nem mutatnak rá hajlandóságot, hogy továbbmenjenek. Ezért a harmadik állomás, bármennyire hasonlít is az édenkertre, csapda azok számára, akik előtt Isten a cél.
Akiknek sikerül ezen a szinten túljutnia, az átkelve a Bölcsesség Városán, megérkezik a Nyugodt Egó szintjére. Az egó ekkor már cseppet sem hasonlít korábbi önmagára, teljesen megváltozik. Az ember itt már sokkal magasabb rendű tudattal rendelkezik. Kíváncsisága kielégült, kiteljesedett a szeretete. Már nem fut a pénz, hatalom, hírnév, dicsőség és vagyon után. Másokkal jól kijön, és szívét mindig nyugalom és béke tölti el, nem csak az imaszőnyegen történő imádkozás közben. Szüntelenül imádkozik. Nem töri össze mások szívét, nem él vissza az erejével, és nem nézi mások hibáját, sokkal inkább elfedi őket. A vagyonát és tulajdonát Allahnak ajánlja fel.
Ezen túl található az Egység Városa. Az utolsó három szintet a tökély szintjének nevezik. Csak nagyon kevesen jutnak el erre a szintre. Akik viszont eljutnak ide, azok mindig boldogok, szelídek és hálásak, akármi történjék is velük. Az utolsó három szint közül az első az Elégedett Egó . Akik eljutnak ide, azok már nem törődnek a világi dolgokkal.
A következő színtér a Kellemes, Megnyerő Egónak is nevezik, mivel Allah elégedett ezzel a szinttel. Aki eléri ezt a szintet, az mások számára világítótoronyként mutatja az utat. Annak világít, akinek csak akar ez a valódi sarkcsillag. Világít, akár egy örökmécses. Néha még arra is képes, hogy másokat meggyógyítson. Viselkedése mentes a szélsőségektől és túlzásoktól. Soha nem lép fel radikális módon, hanem épp ellenkezőleg: összehozza a más véleményen levőket, kibékíti az ellenségeket, megenyhíti a feszült légkört. Olyan, akár a legszeszélyesebb éghajlaton fúvó enyhe szellő.
A hetedik, vagyis az utolsó szinten az illető eléri a Tökéletes Egót. Itt szertefoszlik az önálló énkép. Erről a szintről azonban nem sokat tudunk, mivel nincs, aki elmesélhetné.
Könnyű felsorolni az Isteni Igazsághoz vezető út egyes állomásait, de annál nehezebb megtenni ezt az utat. Mintha nem lenne eleve elég göröngyös ez az út, nem lehet egyenes vonal mentén haladni előre. Az első állomástól az utolsóig vezető út nem egyenes, hanem kanyargós. Ráadásul nincs rá garancia, hogy az, aki feljut egy felsőbb szintre, ott is marad. Sőt vannak, akik azt hiszik, hogy már kiforrtak, megértek, megtették ezt az utat, és közben bucskáznak a mélybe. A korábbi és későbbi generációk, a régi és jövendő emberek közül csak nagyon kevés, évezredenként legfeljebb egy juthat el a legfelső szintre.” (232-235. old.)
Szóval úgy érzem, hogy haladok, vagyis inkább most kezdek éledezni, kezdek lüktetni és ez jó. Úgy érzem, kezdek szépen és lassan leállni, felhagyni teljesen a "kereséssel", ideértve a kérdéseket, magyarázatokat, mert már ezek elveszítették jelentőségüket és bár egy pillanatra még félre billenek, de utána egyből sikerül is elengedni a pillanatot, úgy értem, hogy azelőtt agyaltam rajta napokat, heteket, most már max. csak fél órát, és utána rájövök, hogy engem ez nem érdekel, nincsen erőm ehhez, és válik magától lassacskán köddé ez az egész, miközben engedem el.
