Idézet
Szeretnék idézni egyik saját írásomból. Holokausztra időszerű!
"Nagyon sokat fogyott anyukám, de Én akkor nem vettem észre. Mióta bevagoníroztak bennünket egy határ melletti kisvárosban, azóta csak arról beszél mindenki, hogy vajon hova visznek bennünket?! Apukám hol lehet? Testvéreim közül csak a nővérem van velünk, nagyobb testvéreimet már régebben elvitték és semmit nem hallottunk felőlük. A valaha oly békés családunk szétesett, meleg családi fészkünk az enyészeté lett. Apukámat munkahelye, ahol olyan sok évet dolgozott becsületesen, elismerve munkáját, segítette lakáshoz, ami kicsi volt, szegényes, de a miénk. Cigányok vagyunk, nem szégyelljük, de nem is akarunk megragadni a szegénység mesgyéjén. Nagyon sok szenvedés árán jutottunk el addig, hogy minden testvérem iskolába járhatott, amit apánk szigorúan meg is követelt. Azt vallotta, hogy a cigányból is lehet valaki, ha tanul. Nekünk megadatott a tanulás, hát használjuk ki. Hát testvéreim tanultak is rendesen, míg lehetett, majd jöttek a németek és kényszerrel besorozták két bátyámat. Azóta sem hallottunk felőlük. Szegény édesanyám sokat sírt, de már azt sem tud. Később Édesapámat vitték el kényszermunkára. Ő néha hazajöhetett, de már nem láttuk hetek óta. Aztán, mikor megjöttek a fekete kabátosok, már tudtuk, hogy nekünk is hamarosan menni kell, de még reménykedtünk. Voltak a házban lakók, akik rádiót hallgattak és mondták, hogy hamarosan vége, hiszen már közel vannak a szövetségesek és már nem lesz idejük a németeknek elvinni minket. Hát volt! Egyik reggel nagy kiabálásra és lábak dobogására ébredtünk. Idegen hangok, ismeretlen nyelven elhadart vezényszavak és recsegő fa zaja volt ez a bábeli hangzavar. Mindenkit kitereltek az udvarra és mondták, hogy a tíz év alatti gyerekek mehetnek az anyjukkal, az idősebbek meg külön autóba kerültek. Mi a nővéremmel és édesanyámmal együtt egy nagy teherautóra kerültünk, sebtiben összekapkodott ruháinkkal nagy nehezen tudtunk csak elhelyezkedni. Azon a teherautón csak cigányok voltunk és kivétel nélkül mindenki sírt, zokogott. Bizonytalanságba indultunk. Kérdezgették egymást a felnőttek, próbálták kitalálni, hogy mi lesz velünk. Pár órás autózás után aztán egy szögesdróttal bekerített területen leszállítottak bennünket. Édesanyám mondta, hogy ez már a másik város egyik vásártere volt valamikor. Hát itt gyűjtöttek össze minket és szó nélkül otthagytak. Csak a kerítésen kívül volt erős őrség, de velük nem lehetett szót váltani. Sok tiszt is volt közöttük és láthatóan idegesen sétálgattak, beszélgettek. Nem tudtuk mi következik és belenyugodva vártuk további sorsunkat.
Pár nap telt el így, estére betereltek minket egy nagy csarnokba és ott deszkapriccseket osztogattak, amiken aludhattunk. Mi nem aludtunk, hanem a fáradtságtól estünk össze és ájultunk álomba. Enni első nap semmit nem kaptunk, azt majszoltuk, amit anyukám titokban a zsebébe dugott még otthon. Másnap aztán hideg teát és fél szelet kenyeret reggeliztünk, majd valami híg, de meleg löttyöt ebédeltünk és a vacsora egy szem sült krumpli volt kis darab avasodásnak indult szalonnával és hármónknak egy szelet kenyér. Engem, aki akkor még csak négy éves voltam, nem nagyon érdekelt a külvilág, csak sírtam, ha éhes voltam és örültem, mikor anyukám adott enni. Ma sem értem, miként tette, hiszen annyira kevés ételt kaptunk, hogy szinte egy embernek sem volt elég, nem háromnak. Később aztán megértettem már, hogy édesanyám nem mindent evett meg az Ő részére adott adagból, inkább félre tette nekünk. Napok múltával vettük észre, hogy fogy a kis csapatunk. Súlyra is és létszámra is. Mindenki magával volt elfoglalva és nem vettük észre, hogy elvitték az ismerősöket, akikkel együtt hoztak ide. Páran maradtunk csak, akik valaha egy városban éltünk.
Aztán egyszer édesanyám csúnyán kezdett köhögni, de senkitől nem kaptunk segítséget. Nővérem akkor mondta, hogy nagyon gyenge, mert sokat fogyott és tiszta csontosak a kezei és be van esve a szeme, meg tiszta vörös. Édesanyám nyugtatgatta, hogy majd csak jobban lesz, de nővérem szerint gyógyszer nélkül nem. Csendes beletörődéssel vártuk sorsunk jobbrafordulását és reménykedtünk, hogy hamarosan hazakerülhetünk. A körülöttünk élők is ezzel biztattak bennünket és mi nagyon akartuk. Aztán egy reggelen ismét autóra raktak mindenkit. Édesanyám akkor már olyan gyenge volt, hogy kettő ember segítette fel az autóra. Akármilyen beteg is volt, minket nem hagyott el. Ő tartotta bennünk a lelket és Ő volt az, aki mindig azt hajtogatta, hogy ez csak egy rossz álom, hamarosan felébredünk és minden jó lesz. Ekkor elindultak velünk az autók és többé nem látta meg édesanyám a Hazáját, amit annyira szeretett és annyira ott akart élni."
" Neki nem adatott meg. Később, mikor felnőtt fejjel már itthon álltam egy sírnál itthon ahova temették családom egy részét. Sokszor el gondolkodtam azon, hogy kinek és mit ártottunk, hogy ki akarták írtani a cigányságot. Miért történhet meg az, hogy egyik ember kiírtja a másikat. Nekem ebben a népirtásban senkim nem maradt és ez megmagyarázhatatlan, még akkor is, ha sokan nem szeretnek! Hát ezért akarok Én tisztességgel élni és így nevelni gyerekeimet is."
