Engedjétek meg, hogy én egy mesével szolgáljak nektek, ugyanis én nem tudok hazudni
Két gazdag ember gyermeke Lakott egy országnak két szegletében, messze egymástól két gazdag ember. Egyiknek fia lett, a másiknak leánya. Mind a ketten meghívták egymást komának, s a keresztelõben arra egyeztek, hogy a gyermekeiket összeházasítják.
Nõttek a gyermekek, de munka nélkül, kényesen. Hogy megnõttek, õket össze is házasították.
Csakhamar meghalt mind a kettõnek apja, anyja, s õk magukra maradtak. A világhoz nem értettek, a gazdasághoz semmit sem tudtak. A földjük mind megburjánosodott, a búzáskas mind kiürült, s elkezdtek szegényedni.
Egyszer a gazdának eszébe jut, hogy el kellene menni a vásárba, mert õ az apjától is úgy látta. Elindult hát a vásárba, s elhajtotta egy pár szép fiatal ökrét. Útjában találkozott egy lakodalommal, s annak így köszönt:
- Isten õrizze meg kigyelmeteket az ilyen szomorú változástól, s a megszomorodottaknak adjon vigasztalást!
Mert õ ezt az apjától egyszer a halottas házban így hallotta. Megharagusznak ezért reá a lakodalmasok, mert egy kicsit jó vérükben voltak, már illogattak egy kicsit, jól megcibálják, s azt mondják neki:
- Máskor, ha ilyen dolgot látsz, tartsd fel a kalapodat a botod végébe, s mondd azt, hogy: "Ujujujujujuju, sose halunk meg!"
Továbbmegy, s egy erdõ széliben találkozik valami mészárosokkal, akik kövér disznókat hajtottak. Kapja a kalapját, s feltûzi a bot végébe s rákezdi:
- Ujujujujujujuju, sose halunk meg!
A disznók megijedtek, s mind berugaszkodtak szerteszéjjel az erdõbe. A mészárosok is jól elpáholták, s azt mondták:
- Máskor, ha ilyen dolgot látsz, mondjad: "Az isten áldja, meg egy helyett kettõvel!"
Továbbmegy, s látja, hogy egy ember a földjét a vadrózsától s a burjántól tisztogatja, s köszön:
- Áldja meg az isten kendet, bátyám, egy helyett kettõvel!
Az az ember, hogy amúgy is mérges volt a sok gizgazra, megcsípi a mi emberünket, jól elcsutakolja, s azt mondja neki:
- Máskor, ha ilyen dolgot látsz, te is inkább segíts vagy egyet kitépni!
Megy tovább, s találkozik két emberrel, akik egymás haját tépték. Õ is odamegy, s tépázni kezdi hol az egyiket, hol a másikat. Hagyják azok egymást, s õt jól megtépik.
Így ért el valamiképpen a vásárba. Ott széjjelnéz, s meglátja, hogy árulnak egy egészen fakó szekeret. Eszébe jut, hogy az apja szekérrel járogatott az erdõre. Kérdi attól, aki árulta, hogy a két ökréért nem adná-e neki oda a szekeret. Az ember elõbb megneheztelt reá, de mikor látta, hogy az ökrösgazdánál nincsenek otthon, a cserét megcsinálták.
Az ifjú gazdának most már szekere volt, s ökre nem volt hozzá. Maga húzogatta hát a szekeret elébb-elébb a vásárban. Rátalált egy kovácsra, s avval elcserélte a szekeret egy fejszéért. A fejszét pedig odaadta egy kaszafenõkõért, s mint aki a dolgát legjobban eligazította, megindult hazafelé.
A falujához közel egy tóban meglátott egy sereg vadrécét, közükbe dobta a fenõkövet. A fenõkõ belemerült a tóba, s a vadrécék elrepültek, mind egyig. Levetkezett, s csórén belement a tóba, hogy a fenõkövet keresse meg, s addig az egyet-mását a tó partjáról ellopták. Úgy kellett hazamenjen a vásárról, szégyenszemre, anyaszült mezítelen.
A felesége nem volt otthon, mikor megérkezett. Az ifjú gazda kivett az asztalfiából egy sarkalat kenyeret, s avval lement a pincébe. Amíg a hordóhoz ment, hogy bort eresszen, a kenyeret letette a pinceküszöbre. Ahogy ereszti a bort, visszanéz, hát látja, hogy a kutya a kenyerét éppen akkor kapja el. Utána dobja a csapot, a csap elvész, a kutya a kenyérrel elfut, a bor pedig mind egy cseppedõs cseppig elfolyik.
Volt a pincében egy zsák liszt. Hogy a felesége a borfolyást észre ne vegye, azt mind ráhintette. Egy lúd ott kotlott, s amíg õ dolgozott, sziszegett. Az ifjú gazda azt gondolta, hogy azt mondja, hogy õt a feleségének beárulja. Kétszer-háromszor is megkérdezte:
- Beárulsz-e?
De a lúd még jobban sziszegett. Megfogta hát a nyakát, s jól a földhöz sújtotta, hogy a lúd ottmaradt. Arra még jobban megijedt, s hogy helyrehozza a hibát, a ludat megkopasztotta, a lisztes sárban meghengergõzött, azután a tolluban, s ráült a fészekre kotolni.
Hazajön a felesége, s látja, hogy nyitva a pinceajtó. Lemegy. Az ifjú gazda a fészken ül, s sziszeg, mint a lúd. Észreveszi a felesége, hogy ki van ott, kap egy darab fát, nekimegy, s azt mondja:
- Uram Jézus, miféle állat van itt, mindjárt ütöm agyon!
Az ifjú gazda a fészekrõl felszökik, s nagy ijedve azt mondja:
- Ne bánts, édes feleségem, mert én vagyok.
A felesége számon kéri, hogy mit vásárolt. Õ mindent töredelmesen elmondott úgy, ahogy volt. A felesége jól lehordta. Az ember meg elszégyellte magát, és nekilátott, hogy megtanulja, amit legénykorában elmulasztott.
