Vándorló kövek
A kaliforniai Halál völgyében csíkokat húzó vándorló kövek rejtélye évtizedek óta foglalkoztatja a kutatókat. Úgy tűnik, most sikerült megfejteni a kövek mozgásának titkát.
A kaliforniai Halál-völgyi Nemzeti Park (Death Valley National Park) Amerika legszárazabb és legperzselőbb sivataga. Sok különleges látnivalója közül kiemelkednek az úgynevezett vándorló vagy vitorlázó kövek, amelyek tömege akár a több száz kilogrammot is elérheti, és némelyik sok száz méteres csíkot húzva maga után „vándorol” a sivatagban.
A legtöbb vándorló követ a Versenypálya-síkságon (Racetrack Playa) lehet látni. Ez a hegységekkel körülvett, nagyjából 5 kilométer hosszú síkság olyan lapos és vízszintes, mint az asztal. Nyáron a repedezett talaj marsbéli tájnak tűnik, télen időnként jégtakaró, illetve porhó borítja. A látkép legrejtélyesebb részét azonban a síkságon szétszóródó dolomitkövek képezik.
A méretben a számítógép egerétől a mikrohullámú sütőig terjedő nagyságú sziklák elszórtan hevernek a síkságon, és mindegyik mögött a porba rajzolt, a csigák nyomvonalára emlékeztető sáv látható. Egyes nyomvonalak egyenesek és csak pár méter hosszúak, mások akár futballpálya hosszúságúak, és kecsesen elhajlanak vagy akár éles szögben megtörnek.
A kaliforniai Halál völgyében csíkokat húzó vándorló kövek rejtélye évtizedek óta foglalkoztatja a kutatókat. Úgy tűnik, most sikerült megfejteni a kövek mozgásának titkát.
A legtöbb vándorló követ a Versenypálya-síkságon (Racetrack Playa) lehet látni. Ez a hegységekkel körülvett, nagyjából 5 kilométer hosszú síkság olyan lapos és vízszintes, mint az asztal. Nyáron a repedezett talaj marsbéli tájnak tűnik, télen időnként jégtakaró, illetve porhó borítja. A látkép legrejtélyesebb részét azonban a síkságon szétszóródó dolomitkövek képezik.
Valójában még soha senki sem látta a köveket mozogni. Ezért azután számtalan, sokszor egészen abszurd magyarázat született a kövek mozgásának magyarázatára, a mágneses erőtől kezdve a földönkívüliek közreműködéséig és a rejtélyes energiamezőkig. Az első tudományos magyarázatkísérlet 1948-ból származik. Két amerikai geológus, Jim McAllister and Allen Agnew felvetette, hogy a köveket a szél mozgatja az időnként elárasztott és ilyenkor síkossá váló talajon. Elméletük azonban hamar megbukott. Egyrészt a sziklák mozgási iránya csak látszólag párhuzamos, alaposabban megvizsgálva egyáltalán nem felelnek meg a széliránynak. A másik, még nyomósabb ellenérv az volt, hogy kiszámították, a nagyobb kövek elmozdításához több száz (akár 500) kilométer/órás szélsebesség kellene, ami lehetetlen.
Ezután a jég vetődött fel, mint mozgató erő. Az 1970-es évek elején két geológus, Robert Sharp (Cal Tech) és Dwight Carey (UCLA) megpróbálta egyszer és mindenkorra eldönteni, vajon a jég és a szél együttes erejének köszönhető-e a kövek mozgása. Évente kétszer felkeresték a Racetrack-síkságot és gondosan nyomon követték 30 szikla mozgását. A köveknek még nevet is adtak, Karen, a legnagyobb sziklatömb 350 kilogrammos volt.
Cövekeket vertek a kövek köré, feltételezve, hogy ha a jégtakaró áll a mozgás hátterében, akkor a jég hozzáfagy a karókhoz, és így meggátolja a mozgásukat. Legnagyobb meglepetésükre azonban néhány kő így is arrébb mozdult. Ami azonban még inkább zavarba ejtő volt, hogy sosem látták mozogni a köveket.
Ennek ellenére továbbra is a jég hatása maradt a legfőbb jelölt a kövek mozgatására, és úgy tűnik, hogy most végre sikerült elfogadható bizonyítékot is találni erre, írja a Smithsonian Intézet blogja. Ralph Lorenz, a Johns Hopkins Egyetem bolygókutatója 2006 óta miniatűr időjárási állomások sorát állította fel a Dath Valleyben. Az időjárás ugyanis annyira szélsőséges, hogy alkalmas a Mars időjárási viszonyainak szimulálására. Figyelme azonban hamarosan a vándorló kövekre irányult.
Lorenz a szakirodalmat áttanulmányozva megtudta, hogy a jégnek a folyékony vízen való úszása segít elmozdítani a köveket az elárasztott sarki partvidékeken. Így munkatársaival arra a következtetésre jutott, hogy a Racetrack-síkságon vándorló kövek is hasonló elven mozognak. Olvadáskor a még jégbe fagyott köveket megemeli az alattuk kialakuló vízréteg, így úsznak a víz hátán, és a szél könnyedén arrébb fújja őket. Elméletét kis méretben le is tesztelte.
Vízzel töltött tálakba köveket tett úgy, hogy ne lepje el őket teljesen a víz, majd mélyhűtőben megfagyasztotta a vizet. A jégbe fagyott köveket ezután fejjel lefelé egy vizes tálba tette, amelynek aljára homokot szórt. A vízen lebegő, jégtáblába fagyott kövek enyhe fújás hatására is arrébb mozdultak, és a homokba érő részük a sivatagban megfigyeltekhez hasonló nyomokat húzott.
Úgy tűnik tehát, hogy megfejtették a vándorló kövek titkát. Sokan azonban továbbra is ragaszkodnak a rejtélyhez. Van Valkenburg parkőr elmondása szerint az emberek szeretik a misztikus dolgokat, és nem hajlandók elfogadni, hogy sokszor egészen kézenfekvő a magyarázat.
És egy figyelemre méltó komment:
Nos, akkor kérem, gondolkodjunk egy kicsit, bár tudom, ez manapság az úgynevezett "nyugati világban" nem szokás, sőt, helyenként és területenként kifejezetten tilos.
Azt állítja a professzor úr, hogy a jéghez tapadt szikla felemelkedik a vízben, és odébbfújja a szél. Jó. Homokszemekkel el is hiszem, de nézzük azt a bizonyos 350 kg tömegű "Karent".
Ha Karen andezitből vagy úgy általában földpátból van, akkor sűrűsége durván 3,5 g/cm3 körüli lesz, azaz térfogata valami 100 liter. Ha Karen nagyrészt hasáb-téglatest alakú, akkor nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, Karen kb. 25 x 40 x 100 cm nagyságú, inkább ducibb, de nemigen lehet a legrövidebb éle kevesebb, mint 25 cm.
Namármost, egy 350 kg tömegű 100 liter térfogatú test vízben csak 1000 N felhajtóerőt produkál, tehát kell még neki 2500 N, hogy lebegjen. Mivel a jég sűrűsége durván 0,91 g/cm3, a nulla fokos víz pedig 0,998 g/cm3, így a 2500 N emelőerőhöz durván egy 2,6 köbméteres jégtömb szükséges. Mivel a jég törőszilárdsága nem igentöbb mint 25-30 N/cm, így nem lehet a jégtábla akármilyen vékony, mert eltörik a kő tömege alatt (felett), a tömbnek minimum 17 cm vastagnak kell lennie. Mivel a homoktalaj 30% nedveséget vesz fel,a felső fél méter átáztatásához 170 mm csapadék kell, azaz 170 mm + 250 mm a szikla magassága + 170 mm a jég vastagsága + még 1 mm csapadék kell ahhoz, hogy ez a fagyott kőtömb felemelkedjen, azaz egy télen a világlegszárazabb sivatagában e szerint összesen 591 mm csapadék hullik. Érdekes sivatag lehet. Másképpen fogalmazva ez friss hóban kifejezve 4,5 - 5 méter hó. Komoly egy sivatag. Nem is értem, az amerikaiak miért Aspenbe járnak síelni, miért nem a halál völgyébe. Csendben jegyezném meg hogy az évszázad Dunai árvizéhez Ausztria és Bajorország területén durván 2-300 mm csapadék kellett.
Lassan az "Amerikai tudósok megállapították" panelmondat egyenértékű lesz a hatvanas évek "szovjet tudósok megállapították" szöveggel, azaz a falrengető röhejes marhaság kategóriájának nevezhetjük...
(Talajszinti Dugonics Titusz)
Szóval maradt még min elgondolkodni.
