F. VÁRKONYI ZSUZSA
A szép-emberit akartam megírni, azt, amit én a túlélőimtől kaptam, láttam. Az ocsmány emberit már annyian megírták, és olvassák is boldog borzongással. Hátha a szépre is lesz kíváncsi szem és fül. Ezt a történetet nekik, az élesfülűeknek ajánlom. Csak meg kell hallani a gyógyító szavakat.
1948. Mindenkinek mást jelent. Én például a születésemmel voltam elfoglalva. Ennek a történetnek a hősei a túléléssel küszködtek. Talán szebben, mint sok kortársuk. Mert korábbi életükből elegendő szeretetforrásuk, ami nemcsak 44 traumáját segített begyógyítani, hanem 1950-et is átvészelni.
Szabad-e ebben a férfivilágban leírni, hogy a gyógyítás mindig a szeretetről szól? Nekem hivatásom is ez lett. Ugyanerről írok pszichológiai könyvemben is. Csak ez most egészen más. Személyes.
F. Várkonyi Zsuzsa
- Éhes nem vagy?
- Nem... szoktam... Hogy hívhatnak valakit Aladárnak?
- Erről a szüleimet kellett volna megkérdezni.
- És hogyan szokták szólítani?
- ... Doktor úrnak.
- Na jó, de... a nevén...
- Senki nem szólít a nevemen.
Klára érezte, hogy ez komoly. Inkább, mint amit a hazudásról mondott. Az ijedség nyilván látszott is rajta, mert a Doki némi igyekezettel könnyedebb hangra váltott.
- Úgyhogy mindegy, hogy Aladár vagy Hugó.
És újabb kérdés nélkül elővett egy pár kekszet. Klára csak nézte, mert ki akarta várni, míg a Doki megkínálja.
- Ha belemártod a teába, még íze is lesz... Tényleg nem szoktál éhes lenni?
- Néha. Este. De akkor is el tudom hessegetni, hu akarom. De napközben nem eszem. Különben én ilyen vékony alkat is vagyok.
- A mamád is ilyen volt?
Csönd. Hosszan.
- Szerinted se jöhet már vissza?
A férfi elmélázott, aztán sóhajtva azt felelte:
- Nekem könnyebb, amióta elfogadtam, hogy így van... De ha akarod, várhatod még.
A szép-emberit akartam megírni, azt, amit én a túlélőimtől kaptam, láttam. Az ocsmány emberit már annyian megírták, és olvassák is boldog borzongással. Hátha a szépre is lesz kíváncsi szem és fül. Ezt a történetet nekik, az élesfülűeknek ajánlom. Csak meg kell hallani a gyógyító szavakat.
1948. Mindenkinek mást jelent. Én például a születésemmel voltam elfoglalva. Ennek a történetnek a hősei a túléléssel küszködtek. Talán szebben, mint sok kortársuk. Mert korábbi életükből elegendő szeretetforrásuk, ami nemcsak 44 traumáját segített begyógyítani, hanem 1950-et is átvészelni.
Szabad-e ebben a férfivilágban leírni, hogy a gyógyítás mindig a szeretetről szól? Nekem hivatásom is ez lett. Ugyanerről írok pszichológiai könyvemben is. Csak ez most egészen más. Személyes.
F. Várkonyi Zsuzsa
- Éhes nem vagy?
- Nem... szoktam... Hogy hívhatnak valakit Aladárnak?
- Erről a szüleimet kellett volna megkérdezni.
- És hogyan szokták szólítani?
- ... Doktor úrnak.
- Na jó, de... a nevén...
- Senki nem szólít a nevemen.
Klára érezte, hogy ez komoly. Inkább, mint amit a hazudásról mondott. Az ijedség nyilván látszott is rajta, mert a Doki némi igyekezettel könnyedebb hangra váltott.
- Úgyhogy mindegy, hogy Aladár vagy Hugó.
És újabb kérdés nélkül elővett egy pár kekszet. Klára csak nézte, mert ki akarta várni, míg a Doki megkínálja.
- Ha belemártod a teába, még íze is lesz... Tényleg nem szoktál éhes lenni?
- Néha. Este. De akkor is el tudom hessegetni, hu akarom. De napközben nem eszem. Különben én ilyen vékony alkat is vagyok.
- A mamád is ilyen volt?
Csönd. Hosszan.
- Szerinted se jöhet már vissza?
A férfi elmélázott, aztán sóhajtva azt felelte:
- Nekem könnyebb, amióta elfogadtam, hogy így van... De ha akarod, várhatod még.
Utoljára módosítva a moderátor által: