Nem tudom hányadjára, újból "végigettem" az egyik legkedvesebb klasszikus íróm, Henryk Sienkiewicz nagy regényeit. A nagy jelző nemcsak a művek valóban nagy terjedelmére vonatkozik - ami engem azért sose riasztott meg -, sokkal inkább azt fejezi ki, hogy ennek az írónak valóban van mondanivalója. Olyan emléket állítva hazája történelmének egyik legvérzivatarosabb korszakának, mely példát mutat, hogy tud összefogni egy nép, ha hazája földjét ellenség tapossa, miközben olyan jellemeket sorakoztat elénk, akikről csak példát vehetünk a hazaszeretetet, emberséget, becsületet, tisztességet tekintve, de Sienkiewicznek az írásmódja is lenyűgöző.
Ha valaki még nem ismerné őket, felsorolom e kiváló szerző műveinek címeit:
Özönvíz, Tűzzel-vassal, A kislovag, Kereszteslovagok, Quo vadis és az egyetlen regényét, mely az ifjúsági irodalomban is méltán megállja a helyét, a Sivatagon és vadonban címet kapó művét.
Természetesen ezek a regények egytől-egyig meg vannak filmesítve, így azokat is végignéztem. Bár mindegyiket nagyon szeretem, de a regény az más. Belemélyedni az olvasásba, elrepülni egy más korba, átélve jót és rosszat, szenvedést, örömet, szrelmet és halált; ezt meg sem közelítik a filmek, legyen bár kiváló rendezőjük, s olyan szereplőgárda, mely játékával több millió mozinéző rajongását kivívta.
Jó filmet nézni jó, de olvasni a film alapjául szolgáló regényt, az semmivel sem összehasonlítható!
Ha valaki kedvet kap hozzá és elolvassa a fenti műveket vagy akárcsak egeyt is közülük, nem fogja megbánni!