Én egy újonnan regisztrált tag vagyok, és sajnálattal látom, hogy nem túl sok hozzászólás és ötlet, tanácsadás talált gazdára ezen a fórumon, pedig sok kezdő anyukának segítség lenne, egy-egy jó szó, bátorítás, ha elbizonytalanodik. Sajnos én is hasonló cipőben járok, mint Pantuffle, annyi különbséggel, hogy az én kisfiam 3 éves, de a leírás tökéletesen illik rá. Mindig azt nézi, hogy mi lehetne rosszalkodni, és még azt sem mondhatom, hogy a figyelmünket szeretné magára vonni ezáltal, hisz szinte folyamatosan a figyelem középpontjában van, ugyanis még mesét nézni sem hajlandó egyedül, játszani meg főleg nem szeret egyedül, tehát mindig van mellette valaki. Elég nehéz megbírkózni a hisztijeivel is. Szóval tényleg jó lenne látni, hogy mások hogyan kezelik az ilyen dolgokat.
Remélem feléled ez a topik és lesz szerencsém tanulságos eseteket olvasni és tanácsokat gyűjteni. Üdv mindenkinek, és köszönet anyókának a topik ötletért.
Szia!
Nekem két gyerekem van, az idősebb fiú, 6 a kisebb lány, 14 hónapos. Sokan mondják, még a védőnő és a gyerekorvos is, hogy igen nehéz eset mindkettő. Rossz alvók, rossz evők, örökmozgók, nagyon érzékeny lelkületűek. Rengeteg időt igényelnek.
Alapelvem, hogy bármit tesznek, beleképzelem magam a helyükbe, minta én tenném, mint felnőtt. Emiatt tudom a hisztit és az állandó nyüglődést, sírát viszonylag könnyen kezelni, hogy ha teszem azt én sírnék ennyire, hogy érezném magam, ha pl. férjem a rámordítana, hogy hagyd abba a bőgést! Nekem is jobban esne, ha meg próbálná kitalálni, mi a bajom és esetleg átölelene és megvigasztalna.
Szerintem nincs olyan, hogy hiszti, oka van, amiért ennyire sír egy kicsi gyerek. Ha csak azért is , mert nem az történik, amit ő akar, az is
jelenthet neki komoly lelki problémát. Itt megint csak a beleérzőképesség tud sokat segíteni, hogy nekem hogy esne, ha a barátaim, férjem, akit szeretek szembeszáll velem, hogy amit én nagyon-nagyon szeretnék arra közölné, hogy azt akkor sem lehet és maradjak csendben????!!!! Tuti kiakadnék és szerintem sokan így éreznénk magunkat anyukák! Akkor miért várja el a világ a gyerekeinktől, hogy kis Buddhaként fogadják el, hogy nem tehetik, amit szeretnének? Szóval türelem, türelem, a férjem mindig ezt szajkózza, és igaza van! Ne úgy forduljunk gyerekeinkhez, hogy mit hisztizik már megint, hanem úgy, mintha egy baráthoz fordulnánk, aki valamiért nagyon sír! A gyerek is megérzi, ha komolyan veszik a kis gondját-baját és még ha nem is tudjuk megengedni, hogy a konyhakést kipróbálja a kanapén, azért érezze az együttérzésünket, amiért valamit nem próbálhat ki!