Pályázat:Télről, téli ünnepkörről
Szőke István Atilla
Karácsony az erdőn
(téli szonett)
Hull a hó, ezüstté teszi a földet,
bársonyos, selyem lepellel takarja,
fehér kedvet simít rá Isten karja
és elringatja az álmodó csöndet.
Halk csengettyűszó libeg át a tájon,
a fenyőfák deres-szép tűlevelén
megcsillan a kedves, hold-küldte fény,
boldog örömmel és tisztánlátón.
Az erdőn magasztos mosoly suhan át
és körbefonja a sok erdei fát
az égből érkező áldott szeretet.
Az érintetlenség szűz-büszkén dalol,
valami nagy csoda történt valahol,
a világ megváltója megszületett.
Szőke István Atilla
Szeretet világlik, ’hol magyarok laknak
( a téli ünnepkör legfényesebb áradása)
Csillag után mentek a keleti bölcsek,
napkeleti bölcsek, hideg éjszakában,
mentek-mendegéltek reménykedő szívvel,
napkeleti bölcsek, hideg éjszakában.
Nappal is haladtak harmatos napfényben,
úgy indultak útnak, szívükben reménnyel,
hegyen általkeltek, völgyekben vonultak,
úgy indultak útnak, szívükben reménnyel.
Városokon mentek, poros utcát léptek,
vittek vágyakozva, boldog-békességet,
falvakon át mentek, tanyáknak köszöntek,
vittek vágyakozva, boldog-békességet.
Kerek földnek táját, egészen bejárták,
szárnyaló igéknek jövetelét várták,
pirkadt már a hajnal, balzsam-koszorúsan,
szárnyaló igéknek jövetelét várták.
Mikor megpihentek, még akkor is mentek,
apáik szavára sokszor emlékeztek,
„ha meghallod hírét, indulj hosszú útra”,
apáik szavára sokszor emlékeztek.
Mosoly a lelkekben, tűz ragyog a fákon,
szeretet világlott az egész világon,
zsenge barmok bőgtek, asszonyok zokogtak,
szeretet világlott az egész világon.
Megszületett, mondták, emberek reménye,
fénye messze árad, Isten gyermekének,
szívéből kicsordul világ megváltása,
fénye messze árad, Isten gyermekének.
Csillag után vágynak ma a magyar lelkek,
ma a magyar lelkek, hideg éjszakában,
mennek-mendegélnek, reménykedő szívvel,
ma a magyar lelkek, hideg éjszakában.
Király-hágó felől Hargita hegyéhez,
úgy indulnak útnak reménykedő szívvel,
kincses Kolozsvárra, Marosvásárhelyre,
úgy indulnak útnak reménykedő szívvel.
Székelyudvarhelyre, faragott kapukhoz,
visznek vágyakozva, boldog békességet,
Csíksomlyói Szűzhöz, onnan bé Moldvába,
visznek vágyakozva, boldog békességet.
Felvidéknek földjét egészen bejárják,
szárnyaló igéknek jövetelét várják,
Pozsony városában s Kassán énekelnek,
szárnyaló igéknek jövetelét várják.
Lenn a Délvidéken halkan imádkoznak,
apáik szavára megint emlékeznek,
Szabadkán megállnak, Zentán összegyűlnek,
apáik szavára megint emlékeznek.
Másfelé is mennek, testvért látogatni,
szeretet világlik, ’hol magyarok élnek,
egymást átkarolják, közös Kárpát-körben,
szeretet világlik, ’hol magyarok élnek.
Megszületett, mondják, magyarok reménye,
fénye messze árad, Isten gyermekének,
szívéből kicsordul népe óhajtása,
fénye messze árad, Isten gyermekének.
Szőke István Atilla
A Télhozó
Az égen feszülő vastag felhődunyhák szinte szétrepedtek a büszkeségtől. Duzzadt konokságú hömpölygéssel lökdösődtek, mint hatalmas, fehér hólabdák. A jókedvű szél néha közéjük szusszantott egyet és ők kavargó ámulattal simogatták egymást. Aztán megcsöndesedtek és vártak a következő szélfuvallatra.
A fenyőfák, mint zöld-sipkás legények bámulták őket lentről. A hegyek oldalán álltak, délcegen lengedező, tűleveles karjaikkal. A bükkök, tölgyek néma áhítattal figyelték a messziséget. Barna göcsörtösre gémberedett águkon meg-megrezzent az örökké kíváncsi éjszaka.
Lassan hajnalodott. A fölkelő Nap édes-pirosra festette a nyugodalmas völgyeket, lila bársonnyal vonta be a tájat és meghintette aranyosan csengő mesebeli harmatcseppekkel. A hamvas csillogású gyémánt-pettyek reszketve tartották ölükben az éledő fényt. Milliónyi apró, mosolygó élet ragyogtatta a világot. Az ébredező ámulat alulról simogatta a felhőket. Azok kacarászva fogadták a köszöntést.
Lejjebb a rétek, mezők, szántóföldek is a fölkeléshez készülődtek. Óvatosan nyújtózva csepegtették álmaikra a rimánkodó reggelt. Az ébredés lassú fáradtságát hamar megfrissítette a hűvös szellő. Megcsipkedte, fölrázta őket, mint a szomorú leányt a kedvese csókja.
Nem sokáig tartott ez az öröm! A Nap, ahogy följebb kúszott az égen, hamar a felhők mögé ért. Már alig-alig látszódott belőle valami, csak itt-ott kukkantott ki mögülük, aztán azt is elhagyta.
A felhők eközben óriásira nőttek. Ők már tudták, hogy mi fog történni! Az utolsó széllegyintésre vártak, hogy megrepedhessenek és téli-égi terhüket a földre hintsék. Ők már régóta tudták, hogy hullani fog a fehér nyugalom és belep mindet. Mindent. A hegyeket, a dombokat, fákat, bokrokat, mezőt, rétet. Meg a kis tavakon csillogó finom zöld-fátylú, hullámos jeget. A folyópartot. Aztán a kis falut, a hunyorgó ablakú házakat, a kanyargós utcákat, a templom tornyát s rajta a keresztet.
Az utolsó széllökés még váratott magára. A megdermedt vágyakozás sóhajtássá erősödött. A hegyek mögött már téli táncát járta az északi szélkirály küldötte, nemere. Süvöltő hangja a távolról is ide hallatszott.
Ez volt a jel!
A felhők „mondanivalója” összesűrűsödött, a bennük várakozó pillanat gyönyörűsége gyöngéd valósággá lágyult. Hullani kezdett a hó. Lassú, komótos egyhangúsággal, mégis csábítóan, mégis káprázatos-szépen. A felhők szinte ujjongtak az élvezettől, a szél pedig örömében a hópelyheknek udvarolt. Azok pedig hullottak, szakadatlanul hullottak.
Istennek ma bizonyosan sok fehér festéke fogy majd!
Mindent befest hófehérre. A hegyeket, a dombokat, fákat, bokrokat, mezőt, rétet. Meg a kis tavakon csillogó finom zöld-fátylú, hullámos jeget. A folyópartot. Aztán a kis falut, a hunyorgó ablakú házakat, a kanyargós utcákat, a templom tornyát s rajta a keresztet.
A földeket is befedi az élet takarójával. A földeket, ahová gondos kezek elvetették a „jövőnek-valót”. A magot. Az egymáshoz tartozás, a megmaradás törvényének ősi zálogát, mely mindennél fontosabb. Fontosabb az irigységnél, a haragnál, a gyűlöletnél és fontosabb sok-sok egyéb emberi gyarlóságnál.
A szeretet magvát rejtették a földbe. Ezt őrzi most a tél. Ezt óvja, melengeti, mert a mag életet hordoz. Életet és jövőt és reményt. Mert ezek nélkül nincs semmi a világon. Magnak lennie kell, életnek lennie kell, jövőnek lennie kell és reménynek is lennie kell.
Az emberek csillogó szemmel nézték a hóesést. Ruhájukról nagy ritkán leverték a ráhulló havat, egyébként nem mozdultak.
-„Csak figyelnek onnan föntről reánk!”- szólt halkan az egyik.
-„Figyelnek!- válaszolt néki egy öreg, szelíd hangon. Többen felemelték a fejüket, ránéztek.
-„Úgy beszél, mintha járt volna már ott!”- dörmögtek néhányan. Közben elállt a hóesés. Az érintetlenség fehér, mozdulatlan varázsa vette őket körül.
-„Jártam!”- mosolygott az ősz hajú idegen. Az emberek a fejüket csóválták. Az ősz hajú megigazgatta a kabátját, köszönésképpen bólintott és elindult. Elindult a havas, szűz-tisztaságú úton kifelé a faluból. Az emberek egy ideig még álltak, tanakodtak, az öregről vitatkoztak, meg a hóesésről. Egyszer csak azt mondja valamelyikük döbbent hangon:
-„Nézzétek, nem látszanak a lábnyomai a hóban!” – mutatta. Hitetlenkedve fordultak oda néhányan, aztán némelyikük lelkében világosság gyúlt:
-„Itt járt közöttünk, elhozta a telet és mi nem vettük észre!”- sajnálkoztak. Többen az öreg után szaladtak, de már nem látták sehol. Nem is láthatták, akkorra a vén télhozó már messze járt, a hó pedig ismét hullani kezdett. Lassú, komótos egyhangúsággal, mégis csábítóan, mégis káprázatos-szépen...
)