~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Ti is biztos szoktatok bolondozni, ma én is egy bolondos mesét hoztam Nektek.
BOLOND MESE
Egyszer volt, hol nem volt, felnyergeltem a fakót, kimentem a kerek erdőbe. Ott volt jó tűz, jó víz, jót ittam, jót melegedtem. Lefeküdtem. Fejem alá tettem a fakót, kipányváztam a nyerget. Éjféltájban felébredtem. - Uccu fakó, hol a nyereg, talán a farkas ette meg? Odamentem a csipkebokorho, megráztam az eperfát, úgy hullott róla a dió, majd agyonvert a mogyoró. Odajött egy vén anyó: - Nem azért vetettem a retket, répát, csicsókát, hogy más egye le az ugorkát! Úgy hozzám vágott egy tököt, hogy még most is csereg-csattog a hátam a fejszefoktul. Nyúltam a zsebembe, kivettem egy mogyorót, kétfelé haraptam. Egyikből lett evező, másikból hajó. Áteveztem a Tiszán, kilenc orsókarikán. Tisza partján volt egy kis ház, ott főzték a jó juh-húsos káposztát, úgy jóltartottak, hogy még a hasam is kicsucsorodott. Jöttem visszafelé, hát papok, rácok, nagylábú diákok felszántották a Tiszát, vetettek bele rókakutya tamburát. Tamburásnak volt egy lánya, annak volt egy cipellője, cipellője szamárbőrből, hetven gombra meg kettőre. Aki ezt egy hallásból elmondja, egy akó bor a díja.
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Vannak olyan gyerekek akik csak immel-ámmal esznek, csak nyamongnak, remélem Ti mindent megesztek amit anyú főz.
A SOVÁNY EMBER KÖVÉR MALACA
Volt egyszer, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy nagyon sovány ember. Ez a sovány ember nem volt több, mint három mázsa. Ennek a sovány embernek volt egy nagyon kövér malaca. Ez a malac többet nyomott valamivel, mint három kiló, pedig még csak hároméves volt. A sovány ember nagyon szerette volna, hogy a malaca jól meghízzék, s ezért minden három hétben egyszer adott neki moslékot, de méghozzá rengeteget, egy egész literrel. Akár akarta a gazdája, akár nem, a malac mégis állandóan hízott: egy-egy evéskor három dekával is nehezebb lett. A sovány ember ezt nagyon kevesellte, s annyira bánkódott, hogy még az ételt is sajnálta magától: csak három kilót hízott minden étkezéskor. Ennek a sovány embernek volt egy még soványabb felesége, aki körülbelül négy mázsa lehetett. Ez az asszony alig evett. Olyan zsugori volt, hogy reggelire csak három liter tejeskávét tudott meginni, s kenyeret is nagyon keveset evett hozzá. Ritkaság, hogy három kilóval beérte volna, no meg három hosszú szál kolbász melléje - igazán nagyon kevés: hát csak ennyit evett. Délebédje még a reggelinél is gyatrább volt: kilenc darab háromkilós tyúk harminc tojással megsütve. Levest alig evett hozzá. Három harmincliteres üstben főzte, de még ezt is alig bírta megenni, ezért még három harmincliteres fokhagymamártást és harminc kiflit evett hozzá étvágygerjesztőnek. Ilyen szörnyű keveset evett. Az ura nagyon haragudott reá ezért, ő pedig csak napról napra tengette sovány életét. Egyszer a sovány ember úgy felbosszankodott azért, amiért a felesége olyan keveset eszik, hogy így szólt: - Minek hízlalom én ezt a kövér malacot? Úgysem eszel rendesen, hát én nem kínlódom vele többet! - Ezzel úgy földhöz vágta, hogy száz darabra ment. Meg kell mondani: a kövér malac már olyan kövér volt, hogy alig győzték lesni, miként tudott akkorára meghízni. Már volt vagy három kiló meg három deka. Most már mi lesz, ha a malac száz darabra ment? Hetedhét országon is túlra közhírré tették, hogy abból a ménkű nagy malacból óriási nagy, fényes disznótort csapnak. Jöttek is csőstől a népek, hetedhét országon túlról is érkeztek a vendégek. Volt ott szegény, gazdag, kicsi, nagy, mindenféle rendű meg rangú ember. Én is köztük voltam, egy háromkilós csontot kaptam. Úgy megörültem neki, hogy három napig, amíg a disznótor tartott, mind azt nézegettem. Ahogy a malacot behozták, a sovány asszony egyből befalta, s három pillanat alatt le is nyelte. Hát a nagy vendégsereg? Három napig csodálta, hogy a sovány asszony milyen keveset eszik, s csak akkor hagyták abba a lábatlankodást, mikor már a szemük is kopogott az éhségtől.
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Ma a szülő városomból hoztam mesét Nektek.
Mátyás király Szegeden
Egyszer Mátyás király, parasztgúnyába öltözve járta az országot. Eljutott Szegedre is. Amint a város határában bandukolt, az út szélén megpillantott egy várakozó, négylovas hintót. Négy gyönyörű deres kapálta a patájával a földet előtte. Az út mentén egy szegény paraszt szántogatott nagy kínnal. Beteg, sovány lovacskája mellé fogta magát a hámba, s úgy húzták ketten az ekét. Meglátta ezt Mátyás király. Se szó, se beszéd! Odament a hintóhoz, s a két első derest kifogta a hámból, s odavezette a szegény paraszthoz. Tiltakozott szegény ember, hogy nem kell neki a két ló, nagy baj lesz ebből, de Mátyás nem tágított. Befogta a lovakat az eke elé. Egyszer csak előkerült a hintó kocsisa, meglátta, hogy mi a helyzet, hajtatott is be Szegedre, a bíróhoz. Mindjárt előadta nagy lélekszakadva, hogy mi történt: – Bíró úr! Egy ismeretlen ember kifogta a hintóm elől a két szép derest, s odaadta egy szegény embernek, hogy szántson velük! Elfutotta a bírót a méreg, mindjárt hívatta a csendőröket: – Megparancsolom, hogy a szegény embertől vegyétek vissza a lovakat! Azt az ismeretlent fogjátok el tüstént, s hozzátok elém! A csendőrök hamar kézre kapták Mátyás királyt, s a bíró elé vitték. Na, a bíró nem sokat teketóriázott: – Vágjatok rá huszonötöt, s vessétek tömlöcbe a gazembert! – adta ki a parancsot. Mátyás megkapta a deresen a huszonötöt, s bevágták a tömlöcbe. Mi tagadás, a király a nagy igazságtalanság miatt, na meg a veréstől is, igen elkeseredett. Megfogadta, csak innen szabaduljon, megfizet mindenért. Volt Mátyás király zsebében egy darab papír. Megvágta a kezét, s a vérével írta fel a papírra: „Itt járt Mátyás király!” Ezek után, keserves munkával, felemelte a tömlöc padlózatának az egyik kövét, s a levelet a kő alá rejtette. Amikor kiszabadult Mátyás király, még huszonötöt vágtak rá, búcsúzóul, mielőtt útra bocsátották volna. – Na, ezt megkeserülitek! – sziszegte Mátyás a deresen. Ahogy hazaért, ledobta a parasztgúnyáját, s felöltötte bíborszín palástját, s kíséretével Szegedre hajtatott. Mindjárt beállított a szegedi bíróhoz. Tudakolta, hogy s mint élnek a parasztok s a többiek? A bíró majd kiesett a nadrágjából a nagy megtiszteltetéstől. Szinte csúszott-mászott a király előtt. Mátyás utálkozva hallgatta hazug, mézesmázos szavait: – Felséges királyom, nálunk nagyon jó sora van a parasztoknak! Mindenkinek nagyon jó sora van – hebegett a bíró. Mátyás elkiáltotta magát: – Elég, kutya! Én voltam az a paraszt, akit kétszer megbotoztattál. Előhozatta a tömlöcből azt a papírt, amelyre saját vérével írta fel: „Itt járt Mátyás király.” Hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon, levetette bíborpalástját. Fehér ingén még szivárgott a vér, a reggeli istenhozzád miatt. A bíró térdre vetette magát a király előtt. Bocsánatért esedezett, de nem volt bocsánat. A bírót a piactéren botoztatta meg Mátyás a szegény nép szeme láttára, s elcsapta hivatalából.
Picurkák! Nagyon meleg van kint, ezért jobb itt a szoba hűvösében lenni. Így aztán ma hosszú mesét hoztam Nektek. Amíg mesélek Ti kortyoljátok a finom limonádét és ahallgassátok a két lókötő történetét.
Dongó meg Mohácsi
Hol volt, hol nem volt, én se tudom, hol volt, te se tudod, hol volt, volt a világnak két legszélső szegletében két regement, ebből mindegyikből eresztettek el fele-lábra egy-egy katonát. Ennek a két katonának nem volt se országa, se hazája, hanem elindult mindegyik arra, amerre az orra állott. Egy nagy városba - ahol éppen vásár volt - egyszerre ért be mind a kettő. Elkezdtek a vásárban kódorogni, de se nem adtak, se nem vettek, mert nem volt miből. Váltig törték a csürhejárást, miképpen lehetne egy kis pénzmagra szert tenni, utoljára mindegyik gondolt valamit. Az egyik kiment az erdőbe, teleszedett egy zsákot gubóval, azzal megfordult, ment a vásárra, hogy majd rászed valakit, eladja dió helyett. A másik meg szedett egy zsákra való bükkfapeterkét, azt akarta eladni gyapjú gyanánt. Sokáig árulgatták a portékájokat, de látatlanból senkinek se kellett. Egymással is találkoztak sokszor, de nem szólították meg egymást. Utoljára az, amelyik gyapjút árult, megszólította a másikat: - Mit árul kend, atyafi? - Diót. Hát kend? - Én meg gyapjút árulnék, de senkinek se kell látatlanból, pedig én úgy akarom eladni. - Én is úgy akarom a diómat; tudja kend mit? Cseréljünk! Elcserélték a zsákot látatlanból, azzal otthagyták egymást, szaladtak ki a vásárból. Amint kiértek, meg akarta mindegyik nézni, hogy milyen diót meg gyapjút kapott, akkor látták meg, hogy rászedték egymást. Mindjárt visszafordult mindegyik, a vásár közepén találkoztak. - Na, koma - mondja a gyapjús -, látom, hogy kend is olyan nagy zsivány, mint én, én is olyan nagy zsivány vagyok, mint kend. Hanem tegyük össze a keresetünket, együtt csaljuk a világot. - Nem bánom - felelt a másik. - Hát hogy hívják kendet? - Dongónak. Hát kendet? - Mohácsinak. Itt a két gézengúz elkezdte törni a fejét, miképpen lehetne legkönnyebb szerével, legkevesebb dologgal elélni. Utoljára arra határozták, hogy elmennek szolgálatot keresni. Találtak egy vén boszorkányra. De annak csak egy ember kellett volna, ők pedig egymás nélkül nem szegődtek el; hanem kötötték magokat nagyon az öregasszonyra. Az öregasszony váltig mondta, hogy neki csak egy ember kell, hogy őnála csak egy tehénnel kell gondolni, hogy mit tudna csinálni két ember egy jámbor tehén körül, hogy így, hogy úgy; de a két obsitos nagyon belekapcáskodott, utoljára megfogadta őket. Örült a két obsitos, mint bolond a garasnak, mert hát mi dolog van egy tehén körül? Úgy egyeztek meg, hogy egyik kihajtja a tehenet a legelőre, a másik kitisztítja az istállót. Első nap Dongó hajtotta ki a tehenet. Szerzett magának egy hosszú szárú pipát meg egy szalmaszéket, hogy ha majd kiért a mezőre, a székre ráül, a hosszú szárú pipára meg rágyújt, s pöfékel, mint egy török basa; a tehén meg szép csendesen legelget körülötte. Mohácsi se akarta megölni magát a munkával; ő meg úgy gondolta ki, hogy reggel kitisztítja az istállót, azután egész nap alszik, csak enni kél föl. El is indult reggel Dongó. Kenyeret, szalonnát tett a tarisznyába, a széket a hátára kötötte, a hosszú szárú pipát a kezébe fogta; de alighogy a városból kiértek, a tehén nekiindult a szaladásnak. Dongó utána; mikor már nagyon kifáradt Dongó, a tehén megállott, legelt egy kicsit, azután megindult megint szaladni. Ez így tartott egész nap. Szegény Dongó majd kifútta a lelkét, mikor este hazaért. De Mohácsinak se ment jobban a dolga. Reggel hozzáfogott a gané kihányásához. De amint egy lapáttal kilökött, kettővel lett helyette, úgyannyira, hogy csak késő estére lett vele készen. Akkor kiállott az utcaajtóba, várta Dongót. Kis idő múlva haza is hajtotta Dongó a tehenet. - No, pajtás - kérdi Mohácsi -, hogy ment dolgod? - Nagyon jól, pajtás, mert alighogy kiértem a városból, olyan szép fűre találtam, hogy térdig ért a bodorka.[2] Ott a kis székre ráültem, a pipára rágyújtottam, úgy töltöttem el az időt. Hát te mit csináltál egész áldott nap? Már reggel kihánytam azt a két-három lapát ganét, azután lefeküdtem, aludtam délig, délben felkeltem enni, azután megint ledőltem; csak az elébb ébredtem fel. De holnap te maradj itthon, majd én kimegyek a tehénnel; tudom, jóízűket alszol. Dongó csak úgy szűr alól röhögött. "No, majd nem alszol te" - gondolta magában, de nem szólt semmit. Második nap csakugyan Mohácsi ment ki, mégpedig elkérte a széket meg a hosszú szárú pipát Dongótól. De csak úgy járt, mint azelőtt való nap Dongó, majd elkopott a lába, annyit szaladt. Dongó is otthon hozzáfogott a gané kihányásához, de bizony már lefelé csúszott a nap, mikorra készen lett vele. Mohácsi is hazaért a tehénnel, de még akkor is mérges volt. Nekiesett Dongónak: - Hát mért nem mondtad te nekem, hogy olyan szilaj az a tehén? - Hm! Hát te mért nem mondtad, hogy olyan szilaj az a gané? Itt elkezdtek tanakodni, hogy mi lehet a dolog bibéje. Utoljára is oda lyukadtak, hogy az ő gazdasszonyuk boszorkány, hát másnap otthagyják. Ezt a beszélgetést kihallgatta az öreg boszorkány. Tudta, hogy a két cseléd majd a bérét kéri, de rá akarta őket szedni; megtanította a szolgálóját: - Majd ha mondom, hogy hozz pénzt a veremből, te ne szólj semmit, csak azt kérdezd: Melyikből hozzak, a sárgából, fehérből vagy veresből? Akkor fordulj ki egy kis időre, s hozd be ezt ni. Azzal odaadott neki egy csomó rézpénzt. Reggel csakugyan beállított a két obsitos a fizetést kérni. A boszorkány beszólította a szolgálót. - Marcsa te! Eredj, hozz egy fél kötő pénzt a veremből. - Melyikből hozzak, a sárgából, fehérből vagy a veresből? - Most csak a veresből. A két obsitos összenézett; azután elkezdtek leselkedni az ablakon, hogy merre megy a szolgáló. Hát látják, hogy a kertben, annak is a külső szegletében van az a verem. Kacsingattak egymásra, hogy nem lesz nehéz abból lopni. De nem szóltak egy szót sem. Nagy sokára beérkezett a szolgáló. A vén boszorkány kifizette a két obsitost, azzal útnak eresztette isten hírével. Ezek alig várták, hogy besötétedjék. Szereztek egy kötelet, a zsákuk még akkor is megvolt, elindultak lopni. A kert kerítésén hátul bemásztak, a veremre is csakhamar ráakadtak. Ott aztán elkezdtek tanakodni, hogy melyik menjen le. - Eredj le te - mondja Dongó -, soványabb is vagy, könnyebb is vagy, a kötelet a derekadra kötjük, úgy leeresztelek. Odalent a zsákot telerakod. Először ezt húzom fel, aztán téged. Mohácsi is ráállott, lement a verembe, odalent elkezd tapogatózni, hát nem talál egyebet, csak diribdarab csontot, döglött egeret, békát, még talán macskagumiba is markolhatott. Dongó csak kérdezgette odafent: - Megtaláltad-e? Van-e sok? Húzzam-e már? Mohácsi nem merte mondani, hogy mire akadt, mert félt, hogy a cimbora otthagyja, csak biztatgatja, hogy mindjárt tele lesz. Míg így biztatgatta, addig belebútt a zsákba. Mikor jól elfészkelte magát benne, nagyot kiáltott: - Húzzad, pajtás, tele van már! Dongó felhúzta a zsákot, hátára kapta, azzal, mintha puskából lőtték volna, úgy ellábolt onnan. Mohácsinak a verembe (mert ő azt gondolta, hogy az ott maradt) azt se mondta: papucs. Cipelte a zsákot árkon-bokron keresztül, majd megszakadt bele. Mikor kiért a városból, megszólalt Mohácsi a zsákból: - Ne emelj már tovább, pajtás, megeléglettem már. Dongóban is felfortyant erre a méreg, hogy őt így rászedték. - Ejnye, imilyen-amolyan teremtette, hát téged cipeltelek én?! - Hát, pajtás - felelt Mohácsi -, tudtam én azt, hogy ha megmondom, hogy mire akadtam, otthagysz, mint Szent Pál az oláhokat, hát csak jobbnak gondoltam így. Erre Dongó is megjuhádzott, mert látta, hogy most is ő volt a kutyább. Kikérdezte Mohácsit, hogy hát mit talált. - Egyebet nem, pajtás, mint diribdarab csontot, egeret, békát. - Mindjárt látták, hogy most is megcsalták egymást, de még hogy a vénasszony is megcsalta őket, hát még jobban szidták, aztán elkezdtek tanakodni, hogy miképpen kellene kenyeret keresni. Hát arra határoztak, hogy majd csak megélnek valahogy, biz ők nem dolgoznak. Ha nem csordul, cseppen. Nem is gondolkoztak tovább, hanem elindultak azon az úton, amelyik legjártabb volt, s mentek, azt se tudták, hova. Amint így mendegéltek, előtaláltak egy kocsmát; ez a kocsma egészen körül volt akasztófával, az akasztófán meg mindegyiken egy-egy ember lógott, de a két obsitos azért bement. Dongó nem állhatta szó nélkül, megkérdezte a kocsmárostól: - Ugyan, nagy jó uram, miért van ez a sok ember itt felaggatva? Mi bűnt követhettek azok el? Sok országot-világot bejártam, de ilyet nem láttam még sehol. - Hát biz az, katona uram, csak azért van, hogy volt a mi királyunknak egy olyan gyűrűje, abban olyan kő volt, hogy ha a király befelé fordította, meglátta az egész világot, ha kifelé, akkor meg őt látta meg az egész világ. Ez a gyűrű a minapában elveszett, senki se tudja, hol van, a király kihirdette az egész világon, hogy aki gyűrűjét meg tudja mondani, hogy hol van, olyan úrrá teszi, mint egy kiskirály, de aki bizonyost nem tud mondani, hozzá se fogjon, mert ha igazat nem mond, felkötteti. Ezek itt mind jövendőmondók voltak, de egyik se tudott igazat mondani, hát biz őkegyelmöket felhúzták. Dongónak se kellett egyéb, amint ezt meghallotta. - Én is jövendőmondó vagyok - mondja a kocsmárosnak -, jelentsen meg a felséges királynál. A szegény Mohácsi váltig rángatta hátul, hogy: "Majd téged is felakasztanak!", nem használt semmit, annál jobban erősítette, hogy ő is jövendőmondó. A kocsmáros mindjárt lóhátas embert küldött a királyhoz hírt adni, ki s mi van nála. A király, amint ez értésére esett, mindjárt négylovas hintót küldött a kocsmároshoz. Dongó abba beleült, a kocsmárosnak pedig megparancsolta, hogy míg ő visszajön, Mohácsinak adjon mindent, amit parancsol. Jól is hozzáfogott Mohácsi, egész nap mindig evett-ivott, vagy kellett, vagy se; de mégis fúrta az oldalát, mi lesz hát a Dongó sorja. Azért is, hogy nagyon összeszoktak már, de még inkább azért, mert nem volt egy árva sustákja se, az adósság meg már sokra ment. Feltette hát magában, hogy majd ha látja, hogy hozzák Dongót, elszökik. Míg Mohácsi így töprenkedett, addig Dongónak is jól ment dolga. Amint Dongó bement a királyi palotába, mindenki nagy tisztességet mutatott iránta. Adtak neki egy külön szobát, oda Dongó bezárkózott. Amint így magában volt, elővett egy kalendáriumot, amit még a kocsmából lopott el, azt kinyitotta. De olvasni nem tudott, hát csak elkezdett mutogatni hol a fehér papírosra, hol a fekete betűkre, hol meg a veres cifraságra, s mondogatta nagy felszóval: - Ez fehér, ez fekete, ez veres; ez fehér, ez fekete, ez veres. Váltig hallgatódzott kívülről mindenki, vajon mit beszélhet a jövendőmondó, de nem jól tudták kivenni. Legjobban fülelt három inasa a királynak, akik a gyűrűt ellopták, de azok se tudtak semmire menni. Ezt a három inast, az egyiket Fehérnek, a másikat Feketének, a harmadikat Vörösnek hívták. Ekkor Dongó bement a királyhoz, kért tőle háromnapi várakozás- és szabadságidőt, hogy annyi idő alatt tudja csak megmondani, hol van a drágalátos aranygyűrű. A király szíves örömest adott volna hatot is, csak hogy megkerüljön a kedves jószág. Erre Dongó megint visszament a maga külön szobájába, ott mondogatta a maga mondókáját. Eltelt az első nap. A király beküldte Dongóhoz a Fehér nevű inast, hogy hívja ebédelni. Amint benyitotta az ajtót, éppen akkor mondta Dongó, hogy: "Ez fehér." Nagyon megijedt erre az inas, mert azt gondolta, hogy az ő nevét mondta. De azért csak összeszedte magát, s elmondta, hogy mért jött. Dongó nagyot fohászkodott, s azt mondta rá: - No, hála Istennek, elértem már egyet. - Ő az ebédet értette, de az inas ezt is magára vette. Már bizonyosnak gondolta, hogy a jövendőmondó mindent tud. Szaladt nagy ijedten a cimboráihoz; tanakodtak, mitévők legyenek. - Legjobb volna kiegyezni vele - mondja az egyik -, mert ha megmondja a királynak, hogy mi voltunk, mind a hármunkat felhúzat. - Várjunk még egy napot - mondja a másik -, hátha nem is miránk értette. Másnap a király a Fekete nevűt küldte be, hogy hívja a jövendőmondót ebédelni. Amint bement a szobába, éppen akkor mondta Dongó, hogy: "Ez fekete." A szegény inas majd sóbálvánnyá változott, annyira megijedt, mikor a nevét hallotta, de csak mégis elrebegte valahogy, hogy mért küldte a király. Nagyot fohászkodott erre Dongó: - No, hála Istennek, elértem már a másodikat is. Az inas, amint ezt meghallotta, alig tudott kitántorogni a szobából. Mindjárt elhatározták, hogy odaadják a gyűrűt a jövendőmondónak, s lekenyerezik, hogy ne adjon ki rajtok. Be is mentek hozzá mindjárt ebéd után. Dongó akkor is olvasta a kalendáriumból nagy bölcs pofával: "Ez fehér, ez fekete, ez veres." - Már, jövendőmondó uram - kezdte el az első inas -, látjuk, hogy abból a könyvből megtudta, hogy mi loptuk el a gyűrűt. Most hát azért jöttünk, hogy a gyűrűt átadjuk jövendőmondó uramnak. Azonfelül meg is fizetünk jól, csak el ne vádoljon a felséges királynál. Dongó nagyon megörült, de azért úgy mutatta, mintha mindent tudott volna. Kiegyezett az inasokkal, hogy nem árulja el őket, ha jól megfizetnek. Azok megadták, amit kért. Harmadik nap ebéd közben kérdezte a király Dongótól: - No, jövendőmondó uram, eltelt a három nap, tud-e már valamit a gyűrűmről? - Tudok bizony, felséges király. De még most nem mondhatom meg, mert nem telt el a kitűzött idő; még egy éjszaka hátravan, ha most idő előtt elmondanám, elveszteném minden tudományomat, de holnap reggel, mikor felkel felséged, mindent megmondok. Ebéd után Dongó bement a maga külön szobájába. Ott addig törte az eszét, míg kitalálta, mit csináljon a gyűrűvel. Volt a királynak egy igen kedves pávája, még fiók korában kapta, maga nevelte fel, mindennap maga etette a tenyeréből, nem adta volna egy borjas tehénért. Látta Dongó, hogy ez mindig a király körül járkál, feltette magában, hogy akárhogy, mint, ezzel eteti meg a gyűrűt. Reggel felkelt korán, mikor még mindenki aludt a háznál. A páva már akkor ott járkált az udvaron; Dongó szépszerivel magához édesgette, elkezdett neki kenyérdarabokat hányni, egyszer aztán egybe belecsinálta a gyűrűt, azt vetette oda neki; a páva azt is megette. Alighogy ezzel készen volt, hogy a pávát elkergette magától, kijött a király is a ház elébe. Dongó odamegy hozzá: - No, felséges király, eltelt az idő, megmondhatom, hogy hol van a gyűrű. A pávát ölesse meg felséged, annak a begyében van; egyszer, mikor mosdott, felséges király, letette a gyűrűt maga mellé, a páva odament, bekapta, még most is a begyében van. - Jól van - mondja a király. - De ha nem lesz ott a gyűrű, halálnak halálával hal meg jövendőmondó uram, amért azt a kedves állatomat megöleti. Azért jól meggondolja a dolgot, azt mondom! De Dongó nagyon erősítette, ő tudja, hogy ott van a gyűrű, kiolvasta ő azt a könyvéből, azért hát csak meg kell öletni a pávát. Megölték; ott nézte a király és a királyné is, amikor felbontották. Hát amint hasítja ki a szolgáló a begyét, csak gördül ám ki belőle a gyönyörűséges gyűrű. Nagyon megörült ennek a király is meg a felesége is. Összevissza csókolták Dongót. Azután összecsődítettek sógort, komát, mindenféle atyafit; nagy dínomdánomot csaptak. Ebéd után kisétált a királyné Dongóval karonfogva a kertbe. Amint ott sétálnak, egyszer fog a királyné egy nagy dongó legyet. - No, jövendőmondó uram, találja ki, mi van a markomban? Száz arany a díja. Dongó megvakarta a fejét, elkezdett mormogni magában: - No, Dongó, most szorultál meg! - A biz a - mondja a királyné -, megnyerte jövendőmondó uram, egy nagy dongó volt. Amint mennek odább, megint megszólalt a királyné: - Ennek a kertnek a hátulján van egy vadállat, találja ki jövendőmondó uram, micsoda? Száz arany a díja. Dongó látta, hogy elébb-utóbb csak megtudják, hogy nem jövendőmondó, felsóhajtott hát szomorú pofával: - Már látom, hiába csűri-csavarja farkát a róka, utoljára is verembe esik! - A biz a, már megint megnyerte jövendőmondó uram, egy róka van oda hátra egy veremben. Nagyon megörült Dongó, hogy megint kiránthatta magát a sárból, nem is felelt aztán semmire, akármit akartak vele kitaláltatni. - Azt tartja a törvényünk, hogy háromnál többre nem szabad jövendölni egyszerre. - Nem is igen kérdezgették aztán. Másnap előállott a hatlovas hintó, Dongó felrakatta a sok pénzt, maga is beleült, elbúcsúzott a királytól, azzal hajtatott a csárdához. Mohácsi akkor is ott leste az ajtó előtt, hogy mikor viszik már a cimboráját akasztani. Hát egyszer látja, hogy megy arra egy hintó hat gyönyörű lóval, nézi jobban, látja, hogy Dongó ül benne, azt gondolta, hogy álmodik, de csak aztán bámult el, mikor Dongó leszállott, s hordatta be a teméntelen sok kincset. Elkezdte tudakozni, hogy miben áll a dolog. - Akárhogy van, akármint van, pajtás, csakhogy sok pénzünk van, ehetünk-ihatunk, amennyi csak kell. Látod, így van az: aki mer, az nyer. Hozzá is fogtak a vigalomhoz, aki csak a vidékére ment annak a csárdának, mindenkit megvendégeltek, lakodalom volt éjjel-nappal, hegyen-völgyön. Volt pénz, mint polyva. De hiába, akármilyen hosszú a kolbász, mégis van annak vége, a két obsitos pénze is elfogyott, úgyannyira, hogy már tartoztak is a kocsmárosnak. Itt összeültek tanakodni, hogy mitévők legyenek. Arra határozták, hogy legjobb lesz elszökni, otthagyni a kocsmárost a faképnél. Még akkor éjszaka összeszedték, amijek volt, egy nagy lámpást is loptak a kocsmárostól, búcsút vettek a kapufélfától, azzal útnak indultak az erdőbe. Amint ott kódorognak, egyszer mintha valami zsinatot hallanának, fülelnek jobban, csakugyan hallanak valami veszekedésformát, mennek arra, hát egy temető közepén, egy leomlott templom fala mellett találják magokat. Benéznek az ablakon, látják, hogy tizenkét zsivány osztozik temérdek sok aranyon, ezüstön, azon marakodnak. Sokáig gondolkozott a két obsitos, mindegyik azon törte a fejét, hogy milyen jó volna azt azoktól elvenni. Egyszer megszólal Mohácsi: - Próbáljunk itt szerencsét, pajtás, hátha el tudnánk riasztani ezeket a zsiványokat, tegyünk úgy, mintha kísértetek volnánk, ha megijednének, jó volna azon a pénzen megosztozni. Dongó helybenhagyta. Csak azon tanakodtak még egy kicsit, hogy mi módon fogjanak hozzá. Utoljára azt is kisütötték. Dongónak volt egy nagy fehér katonaköpönyege, azt magára terítette úgy, hogy a feje se látszott, a lámpát a kezébe fogta s bement lassú lépéssel a templomba a betyárok közé, odabent elkezdte vastag hangon, mintha fazékba beszéltek volna: "Keljenek fel, akik itt ezer esztendővel ezelőtt eltemetkeztenek, ímhol jön az ítélet, minden embernek számolni kell magával." Mohácsi azalatt kívülről mindenféle köveket, csontokat hajigált a betyárok közé, s kiabálta hol vékonyan, hol vastagon, mintha ezeren lettek volna odakint: "Jövünk, uram, mindnyájan! Jövünk, uram, mindnyájan!" A betyárok erre a nagy mennykő lármára mind szétszaladtak, mint a csirkék, még a ruhájokat is mind otthagyták, csak ott ne találja őket az ítélet napja. A két obsitos elkezdett osztozkodni a pénzen. De éltek a gyanúperrel, hogy hátha visszamennek a zsiványok, ezért elkezdtek kiabálni: "Én se engedem ezt az egy pénzt; én se engedem ezt az egy pénzt!" De szerencséjük is volt, mert egy a betyárok közül visszament, hogy megnézi, csakugyan kísértet volt-e. De amint meghallotta, hogy mit kiabáltak, visszaszaladt a cimboráihoz. - Hej, halljátok, annyian vannak azok, hogy abból a tenger pénzből egy se jut egynek, mind azt kiabálja, hogy: "Én se engedem ezt az egy pénzt; én se engedem ezt az egy pénzt!" Erre a betyárok még az erdőből is kiszaladtak, úgy megijedtek. A két obsitos szétosztotta a pénzt, mindegyiknek jutott egy-egy zsákkal. Azzal otthagyták a rossz templomot, mentek kifelé az erdőből. Amint mentek, egy helyen kétfelé vált az út, ott megszólalt Dongó: - No, édes pajtásom, elég régen éltünk már együtt, elég régen csaljuk a világot, most van pénzünk elég, megélhetünk egymás nélkül is, itt kétfelé visz az út, eredj te jobbra, majd én megyek balra, ha még valaha egymásra bukkanunk, élhetünk megint együtt. Itt elbúcsúztak egymástól; az egyik jobbra, a másik balra ment, ha el nem váltak volna, még több csalást is végbevittek volna, akkor az én mesém is tovább tartott volna. Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Most még tart az iskolai szünet, de én mégis egy tanítóról mesélek Nektek.
Mátyás király és a szegény tanító
Egyszer Mátyás király egy faluban megesteledett. Kérdezősködött, hogy hol szállhatna meg éjszakára. Innen is, onnan is tovább küldték. A szegény vándorból nem sok hasznot néztek ki a falusiak. Azt mondja neki a kocsmáros: – Menjen a tanítóhoz, ő biztos, hogy befogadja. El is ment Mátyás a tanítóhoz, s a tanító valóban beinvitálta a házába. Nagyon szegény ember volt, de mégis finom vacsorával vendégelte meg az éhes utasembert. Szépen el is beszélgettek a világ folyásáról, s aztán nyugovóra tértek. Másnap reggel Mátyás visszament a kocsmába, hogy megköszönje a kocsmárosnak a jó tanácsot. Hát, mit lát. A fogason ott lógott a tanító kabátja. – Hát ez a kabát, hogy került ide – tudakolta Mátyás -, az este még a tanítón láttam? – Igen, az övé volt. Az ennivaló fejében hagyta itt, amivel kendet megvendégelte – világosította fel a kocsmáros. Mátyás igen meghatódott a tanító jóságán. Elhatározta, hogy fényesen megjutalmazza. Hazament Budára, s egy nap hívatta a tanítót. Szegény, nem tudta elgondolni, hogy mi rosszat tehetett, amiért egyenesen a király elé hívatják. Mátyás fényes ebédet adott a tiszteletére. Búcsúzásul még meg is ajándékozta. Neki adta saját köntösét, aminek a zsebeit jól megrakta pénzzel. Ezt tették a többi urak is. A tanítót hatlovas hintón vitték haza a falujába. Így jutalmazta meg Mátyás király a szíves vendéglátásért.
Picurkák! Ma egy beképzelt rókáról és egy ügyes macskáról mesélek Nektek.
A róka meg a macska
Egyszer egy macska az erdőben kószált, és találkozott a rókával. "Róka úrfi okos, tapasztalt jószág, és nagy szava van az erdőben" - gondolta, és nagy tisztességgel köszöntötte:... - Jó napot, tisztelt róka úrfi! Hogy szolgál a kedves egészsége? Hogy s mint érzi magát ebben a mai drága világban? A róka nagy kevélyen tetőtől talpig végigmérte a macskát, nem tudta, egyáltalán méltassa-e egy-két szóra. Végül azt mondta: - Ó, te nyomorult bajuszpedrő, te tarka pojáca, te éhenkórász egérleső, mi jut eszedbe? Azt mered kérdezni tőlem, hogy vagyok? Milyen iskolát jártál te? Miféle mesterséghez értesz? - Csak egyetlenegyhez - felelte szerényen a macska. - Ugyan mihez? - kérdezte a róka. - Ha a kutyák a sarkamban vannak, fel tudok kapaszkodni a fára, és megmentem tőlük az irhámat. - Ez is valami? - hencegett a róka. - Én legalább százféle mesterséget tudok, és ráadásul még egy zsákra való fortélyom is van. Megesik a szívem rajtad, gyere velem, majd én megmagyarázom neked, hogyan kell rászedni a kutyákat. Abban a szempillantásban feltűnik egy vadász négy jóféle kopóval. Nosza, felugrik a macska a fára, kúszik fölfelé a törzsén, megül fönt a tetején, ahol ág is rejti, lomb is takarja, a füle se látszik. - Most elő a fortéllyal, róka koma, nyisd ki gyorsan azt a zsákot! - kiabálja lefelé a rókának. Hanem a rókát akkorra már nyakon csípték, és moccanni sem engedték a kopók. - Ejnye, ejnye, róka úrfi - szólt a macska odafönt -, benne ragadtál a pácban a százféle mesterségeddel! Ha ide föl tudtál volna kapaszkodni velem, bezzeg, nem hagytad volna ott a fogadat!
Picurkák! Gyerek koromban minden féle mesterségű emberek járták a várost és kínálták az árujukat szolgáltatátásukat. Volt ott szódás, köszörűs és volt egy érdekes ember akiről ma mesélek Nektek!
Mátyás király és a drótosok
Két derék drótostót járta a várost. Drótozta a törött edényeket. Az egyik éppen bement egy házhoz, a másik a kapuban várta. Arra ment Mátyás király. Kérdezte a drótost: – Mi a mesterséged jóember? – Drótos vagyom. – Az jó – mondta Mátyás. – És te, ki vagyol? – Mátyás király. – Az is jó! – mondta a drótos. Kijött a házból a másik ember. Mátyás őt is megszólította: – Te ki vagy? – Én a drótosok királya vagyom! – No, az jó. – Hát te ki vagy? – tudakolta a drótos. – Én a magyarok királya vagyok. – Nagyon jó! – lelkendezett a drótos. Elköszöntek, s mindenki ment a maga dolga után.
Picurkák! Sietek, mert mennem kell a doktor nénihez, de azért hoztam egy mesét ma is.
Mátyás király kenyere
Mátyás király egyszer nagyon megunta, hogy neki folyton-folyvást csirkepaprikást, vadpástétomokat, tortát, válogatott csemegéket kell ennie. Megparancsolta a szakácsnak, hogy másnapra neki olyan ételt készítsen, amilyent még soha nem evett. Jó is legyen, gusztusos is legyen, laktató is legyen! A szakács nekifogott az ebédnek. Sütötte-főzte a legjobb ételeket, amilyent valaha is hallott. Hiába volt minden. Amikor a szolgák feltálalták a sok válogatott finomságot, Mátyás sorra eltolta maga elől a tálakat: – Ez se kell! Ez se jó! Ebből se akarok enni! Ezt se kívánom! A szakács szinte kétségbeesett. Mit tudjon csinálni, hogy a királynak kedvét lelje? Elfogytak a tálak, a király egy falatot se evett. Dühösen ráordított a szakácsra: – Ha nem hozol olyan ételt, amilyent még nem ettem, leüttetem a fejed! – Ennek fele se tréfa! – gondolta a szakács. Semmi okosat nem tudott kitalálni, amit a királynak elkészíthetett volna. Azt gondolta, jobb, ha elbujdosik, mielőtt még nagyobb baj lesz. A hóna alá szorított egy kenyeret, szépen kiosont a konyhából, s elindult világgá. Másnap délben a király leült az asztal mellé. Éhes volt, várta az ebédet, de az ebédet nem hozták. Nahát ilyent ki hallott? Már elharangozták a delet, s még nem kész az ebéd! A király parancsot adott, hogy vasra verve hozzák elő a szakácsot! Annak ugyan már hűlt helye volt. Bottal üthették a nyomát. Jelentették a királynak, hogy a szakács megszökött. A király arca lángba borult mérgében. Dühösen kiáltozott: – Hát ki vagyok én ebben az országban, hogy dél van, és még ebédet se kapok? Még szakácsom sincsen! Azonnal nyergeltetett, s egy csapat katona élén a szakács után iramodott. Addig mentek a szakács után, hogy nyomára akadtak egy rengeteg erdő közepében. Aztán a nyomot elvesztették, sokáig bóklásztak, míg újra megtalálták. Akkor aztán a szakácsot is meglelték, egy irdatlan nagy fa tetejében. – Gyere le, mert menten lelőlek! – kiáltott fel neki a király. A szakács meg se moccant rémületében. Tette is magát, mintha nem volna eleven. – Rázzátok meg a fát! – parancsolta Mátyás a katonáinak. Hát azok rázták volna szegények, ha bírták volna, de a fa vastag volt, s meg se bírtak moccantani. – Akkor vágjátok ki! – adta ki az újabb parancsot Mátyás. A katonák nekiveselkedtek a fának, de nagyon ügyetlenül csapkodták a fa tövét. A király látta, hogy tőlük aztán ítéletnapig ott állhat az a fa. Ő is nekifogott a favágásnak. Teljes erejéből vagdalta a gyökereket, csak úgy repdestek a forgácsdarabok. A szakács látta, hogy már nem babra megy a játék. Előbb-utóbb, csak kidől az a fa. Az ág is megreccsent alatta. Úgy megijedt a szakács, hogy összefogta a kezeit, s imádkozni kezdett. A hóna alól meg, kipottyant a vekni, leesett, s éppen a király lábánál ért földet. – Hát ez mi lehet? – csodálkozott a király. – Én még ilyent soha nem láttam. – Ez kenyér – mondták a katonák. – Ez a szegények eledele, nem királyi gyomorba való. A király elővette a bicskáját, s kíváncsian leszelte a kenyér csücskét. Beleharapott. Szájában megérezte a jó kenyér ízt, még a nyála is összefutott, olyan jónak találta. – Nahát! Én még ilyen finom ételt nem ettem, amióta kioldoztak a pólyából! Te gézengúz, soha nem mondtad, hogy ilyen jóízű eledelt is tudsz sütni. A királynak már minden haragja elszállt. Jóízűen megeszegette a fél kenyeret, aztán felszólt a szakácsnak: – Gyere le, te himpellér! Megkegyelmezek neked, amiért ilyen jó kenyeret tudsz sütni. A szakács lemászott a fáról. Még mindig reszketett félelmében. A király lovat adott alá, s hazamentek. Az udvari népség nem hitt a szemének, amikor meglátta, hogy a király, oldalán a szökött szakáccsal hazalovagolt. Mátyás király meghagyta a szakácsnak: – Mától fogva a kenyér soha ne hiányozzék az asztalomról! A szakács boldogan teljesítette a király parancsát, s minden héten sütött egy nagy kemence kenyeret a király asztalára.
Picurkák! Ma egy lusta lányról és annak még lustább macskájáról mesélek Nektek.
A rest macska
Egy legény elvett feleségül egy dologtalan gazdag lányt; ráadásul még azt is megfogadta, hogy sohasem veri meg. A menyecske sohasem dolgozott, hanem csak járt házról házra pletykálkodni, s egyéb hitvány dolgot művelni. Nem verte meg az ura egyszer sem. Hanem egyszer egy reggel, mikor dologra ment, így szólott a macskához: - Azt parancsolom neked, te macska, hogy míg én odaleszek, te mindent dolgozz, amit kell! A házat szépen kitakarítsd, délre ételt készíts, s még egy orsó fonalat is fonj, mert ha nem, mikor hazajövök, úgy megverlek, hogy megemlegeted! A macska a tűzhelyen szunyókált, jámboran végighallgatta a beszédet. De az asszony azt gondolta magában, hogy ez az én emberem megbolondult! S azt mondja: - Kelmed, uram, miért parancsol olyanokat annak a macskának? Hisz nem tud az ilyen parancsnak megfelelni! - Tud, nem tud, nekem mindegy, feleség! - azt mondja az ember - nekem nincs más, akinek parancsoljak! De ha ő mindazt meg nem teszi, meglásd, úgy megverem, hogy sokért elkerülte volna! Avval ment a dolgára. Az asszony pedig biztatni kezdte a macskát: - Dolgozz, macska, mert megver az uram! De a macska nem dolgozott. Elment az asszony több házhoz, s mikorra hazament, a macska akkor is szunyókált, s a tűz is kialudt. Ismét mondta: - Szítsd fel a tüzet, s dolgozz, macska, mert ma megverődöl! De a macska nem dolgozott. Hazajön a gazda, széjjelnéz, s hát minden rosszul van. Előrántja a macskát, felköti a felesége hátára, s addig veri, míg a felesége imádkozni nem kezd: - Ne üsse többet azt a macskát, nem hibás az, nem tud az azokhoz a dolgokhoz! - Fogadod hát, hogy helyette mindent véghez viszel? - kérdi az ura. - Véghez viszek még többet is, mint amennyit kelmed neki parancsolt, csak ne üsse többet szegényt! - felelé az asszony. A menyecske hazafutott az anyjához, elpanaszolta a dolgot, s azt mondta: - Felfogadtam, hogy a macska helyett minden dolgot eligazítok, csak ne verje a hátamon olyan kegyetlenül. Hozzászólott az apja is: - Ha felfogadtad, tedd is meg Mert ha nem, a macska holnap is megverődik! S evvel hazaküldte az urához. Másnap reggel is megparancsolta a gazda a macskának, mit tegyen. De a macska most sem tett semmit. A gazda hát ismét jól megverte a felesége hátán. Az ifjasszony akkor is hazafutott panaszra, de az apja úgy visszakergette, hogy a lába sem érte a földet. Harmadik reggel is elmondta a gazda a macskának a harmadik parancsolatot. A macska már végighallgatni sem tudta, úgy meg volt ijedve. De hát most sem dolgozott semmit. Hanem most mindent eligazított helyette az asszony. Most nem felejtette el, hogy mit fogadott volt: tüzet tett, vizet hozott, ételt készített, sepregetett. Elvégzett mindent, amit kellett. Úgy megesett a lelke azon a szegény macskán; azon, hogy amikor az ura azt veri, kínjában a macska az ő hátába aggatja a körmét. Meg azon, hogy a kétrétű ostornak a vége a macskán túl az ő hátát is megjárkálta minden ütéssel. Mikor az ura hazajött, hát minden jól van! Mondogatja is az ember: - Ne félj, macska, most nem bántalak! Az asszony örömmel terítette meg az asztalt, az ennivalót megcsinálta, az ura elé tette. Jóllaktak jókedvvel. Azután mindennap úgy volt. A macska többször nem verődött meg, s a menyecskéből olyan gazdasszony lett, hogy ugyan helyde!
Picurkák! Ahogy mentem, mendegéltem, elmentem Pelegre, ott láttam jászolhoz kötözve a sok mesét, abból választottam ezt a legszebbiket.
Az állatok nyelvén tudó juhász
Hol volt, hol nem volt, még az Óperencián is túlnan volt, az üveghegyen innen volt, kidőlt, bedőlt kemencének egy csepp oldala se volt, teli volt kaláccsal, egy se volt benne. Hát hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy juhász. Ahogy a juhait őrzötte az erdőben, meglátott messziről egy tüzet. Abban egy rettentő nagy kígyó sírt: - Segítsél ki, te szegényember, jótét helyett jót várj; mert az én édesapám a kígyók királya, és megjutalmazza a te hűségedet. Hát kapta a juhász, levágott egy karót, s azzal kivette a kígyót a tűzből. A kígyó elmászott egy darabon. Felemeltek ott ketten egy nagy követ. A kő alatt lyuk volt, azon lementek a föld alá, a kígyók királyához. Kérdezte a kígyók királya: - Mit kívánsz, te szegényember, amiért a fiam életét megmentetted a haláltól? Azt mondta a szegényember, csak azt kívánja, hogy az állatok nyelvét értse. A kígyók királya megadta, de egy feltétel alatt: hogy azt senkinek se merje elmondani, mert akkor azonnal meghal. Azzal visszajött az ember a földre. Ahogy hazafelé utazott, meglátott egy odvas fát. Ült azon két szarka. Azt mondta egyik a másiknak: - Hej, ha tudnák az emberek, hogy mennyi pénz van ebben az odvas fában, milyen boldogok lennének belőle! A juhász meghallotta, megjegyezte a fát. Elment haza. Később eljött szekérrel a pénzért, hazavitte. Nagygazda lett belőle. Elvette a számadó lányát. Az asszony mindig kérdezgette, hogy honnan van nekik ennyi pénzük. A juhász azt mondta: - Ne kérdezd; az isten adta. Odahaza, a szobában, a kemencenyakon ült két macska. Azt mondja az öreg macska a kis macskának, hogy mivel ő kisebb, s könnyen befér a kamrába, lopjon neki szalonnát. Erre a juhász elnevette magát. Kérdezte a felesége, hogy mit nevet. Elmondta, hogy az öreg macska mit mondott a kis macskának. Kérdezte a felesége, hogy honnan érti azt a beszédet. - Ha te tudnád! De nem szabad megmondanom, mert akkor meghalok. - Mindegy, csak mondjad meg! - mondta a felesége. - Nem lehet! - kötötte magát a juhász. De egyszer vásárra készültek. Az asszony ült a kanca lóra, az ember pedig a csődörre. Az asszony elmaradt egy kicsit. A csődör ekkor rányerített a kancára, hogy miért nem jön hamarább. Ez meg azt mondta: - Könnyű neked, te csak azt a sovány embert viszed, én meg ezt a kövér asszonyt itt e! A juhász ezt mind értette; megint elnevette magát. A felesége most is kérdezte, hogy mit nevet. Hát elmondotta, hogy mit mondott a csődör a kancának. Az asszony rákezdte, hogy mondja meg neki, honnan tudja ő megérteni az állatok nyelvét. De a juhász azt mondta, nem szabad mert mindjárt meghal, ha megmondja. Hazamentek. Odahaza a farkasok elmentek bárányt kérni a kutyáktól. A kutyák azt mondták, hogy nem lehet, azután mégis négyet odaígértek. De az öreg Bodri kutya azt mondta: - Gyalázatosak, hogy meritek a gazdánk juhait odaadni? A gazda ezt mind értette, a kutyákat szétkergette, csupán a Bodrinak adott egy nagy karéj kenyeret. Hát az asszony ismét kérdezte, honnan tudja ő megérteni az állatok nyelvét. A juhász azt mondta, ő meghal, ha megmondja. Az asszony erre azt mondotta, hogy mindegy, ha meghal is, csak mondja meg. Erre a juhász koporsót csináltatott, és belefeküdt. Még annyit mondott, hogy hadd adjon utoljára a Bodrinak egy darab kenyeret. De a Bodrinak nem kellett, mert nagyon szomorú volt, sajnálta a gazdáját. Hanem ekkor bement egy hetyke kakas, és nagy kényesen ette a kenyér darabot. Azt mondta a Bodri neki: - Ó, te átkozott, gonosz állat, hogy esik jól a kenyér olyan kényelmesen, mikor a drága jó gazdánk most haldoklik? De a kakas azt mondta: - Te bolond! Te is olyan bolond vagy, mint a gazdád; nem tud egy asszonynak parancsolni. Ládd, énnekem húsz feleségem van, mégis tudok mindegyiknek parancsolni. Erre a juhász felugrott, jól megverte a feleségét, hogy többet nem kérdezte, honnan tudja az állatok nyelvét.
Mátyás király mögbünteti a gazdag embört Szeged (Csongrád megye)
Mátyás király rongyos ruhába, kocsiva, lóva járt egyik falubul a másikba. Útközbe etört az egyik kerék. De abba a faluba nem vót bognár, hát evitte a hátán egy másik faluba, ott jó pézé mög is csináták. Osztán mögén visszagyütt. Estelödött, emönt szállást keresni egy fukar gazdag embörhön. De a gazdag embör aszonta neki: – Hogy én nem is üsmeröm kendöt, kend olyan csavargónak néz ki, hogy nem is annék kennek szállást. – No, köszönöm. Továbbmönt Mátyás király, és beszót egy kis viskóba, hogy kaphatna-e szállást. – Kerűj beljebb, atyámfia, hallám, ki vagy! – mondta a szögény embör. Mátyás király mikó bemönt, aszonta a szögény embör: – Nézd, kedves barátom, egy ágy van, de beteg van benne. Ha az eresz alatt jó lösz mellettem a szalmán, akkó maradhatsz. – Jó lösz, jó lösz! Lefeküdtek, aludtak. Mikó mögvirradt, Mátyás király mögköszönte a hálást, és emönt. Hát, mikor a szögény embör viszi a szalmát az istálóba, a szalma közű kiesik egy zacskó arany. Mögijed a szögény embör, keresi a szálláskérőt, de nem tanája sehun. Csak mikó a Mátyás király mögbüntette a gazdag embört a fukarságáért, akkó tudta mög a szögény embör, hogy ki hagyta nála a zacskó aranyat.
Picurkák! Biztos ismeritek ezt a mondókát, hogy "Török basa, nagy a hasa, beleférne negyven kacsa" Ma egy ilyen basáról mesélek Nektek
Mátyás király és a török basa
Mikor Mátyás király a törökkel hadakozott, egyszer török ruhába öltözött. A vállára vett egy zsák árpát, s elvegyült az árusok között, akik a várba igyekeztek portékájukkal. Be is jutott a várba, minden baj nélkül. A basa sátra közelében letette a zsákját, s egész nap ott árult. Közben pedig alaposan kikémlelte a török hadsereg állását. Amint ott árulgatott, látta, hogy a szolgák viszik az ebédet a basának. Mátyás megszámolta, hány tál ételt hordanak be neki. Másnap, amikor visszatért Mátyás király a saját táborába, levelet írt a basának: – Úgy őrzöd a táborodat, mint egy vén eb! Tegnap egész nap ott ültem a sátrad előtt, s árpát árultam. Mindent számba vettem. Hogy szavamban ne kételkedj, íme ennyi s ennyi tál ételt szolgáltak fel neked ebédre. A török basa erre nagyon megijedt. Volt is miért ijedeznie! Másnap Mátyás király könnyűszerrel elfoglalta a várat.
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Ma egy szegény emberről és egy kapzsi gazdag emberről mesélek Nektek.
Egyszer volt Budán kutyavásár
Eccer egy szegény ember Mátyás királynak úgy akart, hogy ajándékot adjon. Hát, nem vót semmije, csak egy kutyája. Hát, gondóta magába, hogy elviszi azt a kutyát, ajándékba. Hát, elvitte fel, a királynak, s bemutatták, hogy a szegén ember ajándékozni akarja. Hát, Mátyás király megajándékoztatta a kincstárnokával a szegén embert, hogy osztán nem lett szegén, hanem meggazdagodott belőle. Ezt meghallotta a szegén embernek egy gazdag szomszédgya, hogy milyen ajándékot kapott a kutyáétt Mátyás királytól a szegén ember. Fogta magát, s az egész községből összegyűjtött egy nagy csorda kutyát, hogy ő es azt ajándékba felviszi a királynak. Fel es vitte, s a király elibe bocsátották, a király má előre tudta, hogy kivel van dóga, hát azt mondta: – Hát, barátom, lekéstél, mett Budán csak eccer vót kutyavásár, s többet nem lett. S így, a gazdag ember a sok pénzt kiontotta a kutyákétt, s avval maradott, mind az övé maradott, mett a király nem vette el.
Picurkák! Azt mondják, hogy az öregek bölcsek, na most egy ilyen bölcs öregről mesélek Nektek.
Mátyás király és a fiatal bíró
Mikor Mátyás királ az országba járt-kelt, egy faluba nagy röndetlenségöt látott. Kérdözte, hogy ki itt a bíró. Mondták, hogy: – Az öreg bírónak a fiát választottuk mög bírónak. – Hát mé nem az öregöt? – kérdözte Mátyás királ. – Öregembör bírónak nem való – mondták az embörök. Bemönt osztán a községházáhon. Hát itt fiatal, gálánt bíró van. Aszongya Mátyás kirá: – Nem bírónak való ilyen fiatal embör, nem tudom, mög tud-e felelni a bíróságnak? Aszongya a fiatal bíró: mögfelel ű mindönnek. – No, ha mög tud felelni, mikor én visszagyüvök, akkor hozzon ide neköm a községházára harminc farkast, negyven okost, hatvan bolondot! Itt osztán, mikor hazamönt a fiatal bíró, nagyon szomorú lött. Nem köllött neki se innivaló, se önnivaló. Az apja nem állhatta mán. Kérdözi tűle: mér olyan szomorú? – Hát – aszongya –, azé vagyok szomorú, aszonta Mátyás királ, mikor itt vót, hogy mikorára visszagyün, akkorára vigyek föl a községházára harminc farkast, negyven okost mög hatvan bolondot; mer ha nem viszök, kidob a bíróságbul. Aszongya az apja: – Ó, fiam, azon is töröd a fejedet? Hiszen ez sömmi! De azé az öreg nem mondta mög a fiának. Gondolta, hogy törje a fejit rajta, úgyis bíró akart lönni. De itt azé az öregembör csak összeszödött olyan harminc embört, aki éppen harmincéves, negyven olyan embört, aki éppen negyvenéves, hatvan olyan embört, aki éppen hatvanéves. Akkor mondta a fiának: – Majd mögfelelök én! Mikor ideér Mátyás királ, mögijedt a fiatal bíró, hogy minek gyün ez a sok embör. Talán űtet akarik nézni, hogy mos kidobi a bíróságbul Mátyás királ? Pedig az apja röndölte űket a községházáhom. Mikor osztán odaértek, hogy mög köll felelni, Mátyás kérdözte: – Itt van a harminc farkas, negyven okos mög a hatvan bolond? A fiatal bíró elsápadt, sömmit se tudott felelni. Akkor az öreg fölállt, és aszonta: – Igönis itt van! Mögmutatta Mátyás királnak a harminc fiatal embört: erőssek vótak, mind a farkas; a negyven okost, ezök is negyvenen vótak, negyvenesztendős vót mindegyik; mög a hatvan bolondot, ezök is hatvanan vótak, hatvanesztendős vót mindegyik. – No, lássák! – mondta Mátyás királ. – Az öregnek csak több esze van, mint a fiatalnak. Aszonta az öregnek: – Mos te löszöl itt a bíró! A fiát pedig csak elkergette, mert nem bírt mögfelelni. Kilükte a bíróságbul. Akkor mondta Mátyás királ: – Látom, apád okosabb embör most is. A való bírónak, nem te!
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Ti melyik részét szeretitek a sült csirkének vagy a kakasnak? Most elmesélem,hogy egy furfangos ember hogyan osztotta el a kakast. Mátyás király és a kis kakast felosztó szomszéd Orosháza (Csongrád megye)
Mátyás királyhoz sokan folyamodtak különféle kérelmekkel. Egy ember kitüntetést szeretett volna kapni. Volt neki egy szép kis kakasa, elküldte a királynak, gondolta, hogy kap érte valami kitüntetést. Mátyás király el is fogadta a kakast, azzal a feltétellel, hogy az ember is ott lesz az ebéden, mikor a kakast megeszik, és hogy ő osztja fel a kakast, de úgy, hogy aki ott lesz az ebéden, igazságosan kikapja a részét, ami őt illeti, mert ha nem, akkor nem jutalmat, hanem büntetést kap. Nem is kellett az embernek egyéb! Szörnyen megijedt, törte a fejét nagyon, búsult, hogy ossza el a kakast. Elpanaszolta a szomszédjának a baját. A szomszédja azt mondta, hogy ő el tudná osztani, hogy ő elmenne a királyhoz helyette. Az ember szívesen beleegyezett, hogy a szomszédja menjen el, mert már annyira törte a fejét, hogy megfájdult bele. Elment a szomszéd Mátyás királyhoz, megsütötték a kakast ebédre, s az asztalhoz ültek. Ott volt a király, királyné, két fia, két leánya meg a szomszéd. Mikor behozták a kakast, mondott a szomszéd egy tréfás beszédet a sült kakas felett, és elkezdte osztani. Levágta a fejét, odaadta a királynak, mert: – A feje a ház fejét illeti – mondta az ember. Levágta a nyakát, odaadta a királynénak, mert: – A nyaka a ház asszonyát illeti, a nyaka van a fejéhez legközelebb a kakasnak, mint a királyné a királyhoz. Azután levágta a két szárnyát, odaadta a fiúknak, hogy jobban tudjanak írni. Levágta még a két lábát, és odaadta a leányoknak, hogy jó táncosok legyenek. Mikor így elosztotta, azt mondta: – Most már mindenki kivette a részét, ami őt illette, csak még én nem. Maga elé tette, ami megmaradt, és megette. Mátyás király csak nézte, hogy fizeti ki őket az aprólékkal az ember, s mikor a kakas java maradékát maga elé tette az ember, azt mondta neki: – Nem tudtam, hogy ilyen okos, hogy bennünket az aprólékkal kifizet! A szomszéd aztán megmondta Mátyás királynak, hogy ő nem az az ember, aki a kakast küldte, ő csak a szomszédja. Erre még nagyobbat nézett Mátyás király, megtetszett neki az ember. Megajándékozta, és nekiadta, amit a másik embernek akart adni, aki a kakast küldte, a kitüntetést is.
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Ma egy jószándékú fiúról mesélek Nektek.
Mátyás királ oskolája
Mátyás királ sokszor vándorlónak őtözött, oszt bejárta az országot. Látta, hogy a nép nem ölég okos, azér Budán oskolát állétott fő, hogy a jó tanulókat tanétsák. Akik onnét kikerültek, azok jutottak a legjobb hévatalokba. Eccer Mátyás drótosnak őtözvel járt az országba. Möghallotta, hogy az egyik faluba a bíró fia szeretne beiratkozni a budai oskolába. Bekurgyál az ablakon: – Van-e drótoznivaló? – Van hát, mer a Jóska gyerök mindég etör valamit, ha a Pistára mögharagszik! A drótostót ekezdött drótozni, de közbe kérdözött is. – Hát, ki az a Jóska? – Jóska az édös fiam! Szeretném főadni a királi oskolába. – Hát, ki az a Pista? – A Pista a néném árva fia, aki itt nyüglődik a nyakunkon! – felete a gazda. Közbe mög tálatak, a drótost is az asztahó híttak. A Jóska gyerök főket az asztatu, mer má csak ü nem ül egy drótostótta egy asztana! A Pista is főket. – Talán te is szégyüsz a drótostótta együtt űni? – Nem, halom félök, hogy kevés az önnivaló, oszt nem lakik jó ez a böcsületes drótostót! A drótos ledobta a gunyáját, oszt akkó látták, hogy Mátyás királ áll ott. Pistát evitte a királi oskolájába, és nagy úr lött belüle. Jóska mög buta maradt.
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Ma kirándulni megyünk az erőbe Mátyás királlyal és egy favágóval.
Máttyás király és a szegén favágó
Máttyás király eccer az erdőben amind sétált, hogy-hogy nem, elveszett. Bolyongott erre, ment arra, nem talált ki az erdőből. Meglátott egy szegén favágót. Odament, s köszönt neki. – Segítsen az Isten, te szegény favágó! – Hát biza reám es férne a segítség – mondja a szegén ember. De a szegén ember nem üsmerte meg, hogy kicsoda ez. Hanem csak egy úrnak nézte Máttyás királyt. Mondja neki Máttyás király: – Hát, te szegén ember, vannak-e gyermekeid? – Vannak biza, uram, négy, két szép fiam s két leányom. – Hát aztán van-e pénzed? – Hát az es van, amennyi eppe kell. De tudod, uram, én a pénzemet háromfelé osztom örökké. – Hát azt te hogy csinálod? – kérdezi Máttyás király. – Én úgy, hogy egyik részit örökké, az egyik részivel az adósságomat fizetgetem. A másik részit kőcsönadogatom. – S hát a harmadik részit? – Azt a sárba vetegetem. – Ejnye hát, én még elyen beszédet nem es hallottam – mondja Máttyás király. – Hát mondd el nekem, hogy hogy értsem ezt, mit jelent? – Úgy, uram, tudod-e, hogy az első részit, az adósságomat fizetgetem, az azt jelenti, hogy nekem még van édesapám s édesanyám, s azok felnöveltek. Azokat most én tartom el. Azétt fizetgetem a régi adósságaimot. A második, az meg, van két fiam, s azt kőcsönadogatom nekik. Hogy majd ha én megöregedek, akkor azok visszafizetik nekem. – Hát a harmadik mit jelent? – A harmadik azt jelenti, hogy a harmadik részit sárba vetegetem, mert azt a két leányomra kőtöm. Ruházom őköt, s azok nekem sose adják vissza. Férhez mennek, s otthagynak ingemet. S ez azt jelenti. – Jaj, be éles eszed van! Vág, mind a beretva! – mondja Máttyás király. – De hallod-e, te szegén ember! Én ebbe a nagy erdőbe elvesztem. Nem vezetnél-e ki? – Jaj, uram, nem érek én rea vezetgetni senkit se! A szegén embernek dógozni kell seetni. – Megfizetem én neked a napszámodat, csak vezessél ki ebből az erdőből! – Hát, úgy igen, pénzétt azt szívesen megteszem. S avval elindultak az erdőn, hogy kivezesse Máttyás királyt a szegén favágó. Hát, amind mennek, ballagnak, beszélgettek. Kérdezi Máttyás király: – Hát aztá, te szegén ember, láttad-e már a királyt? – Nem én még, uram, sose láttam, de szeretném meglátni, amíg élek. – Most kiérünk ebből az erdőből, s ott rettentő sokan lesznek, a mezőn dolgoznak, s mikor meglássák a királyt, mindenki leveszi a fejiről a kalapot. Csak a király lesz egyedül kalapba. Akkor ott meglátod. Hát, erre a beszédre ki es értek ők az erdőből. Hát, csakugyan rengeteg sok nép dógozott, de amikor meglátták a királyt, mindenki lekapta a fejiről a kalapot. Aszongya a szegén ember: – Jaj, uram, nézz oda, itt mindenki hajonfejt van! Csak mü ketten vagyunk kalapba! Hát most melyikünk a király? Én vagy te? – Hát, egyikünk biztoson az – mondja Máttyás király, s megveregette a szegén embernek a hátát, s avval továbbmentek. Gazdagon megjutalmazta a szegén embert, s még ma es élnek, ha meg nem hótak. Tiszta igaz vót, úgy láttam, mind most.
~~~*Szanté meseháza*~~ Picurkák! Ismeritek Pom-pomot, ha nem kérjétek meg s züleiteket, hogy keressék ki a gépen a youtube.com-on a filmjeit Hogy kicsoda Pom Pom? Többféle alakban láthatjátok: lehet paróka, szobafestő pemzli, egyujjas kifordított bundakesztyű vagy papucs orrán pamutbojt. Csodálatos történeteket mesél Nektek és Picurnak Gombóc Artúrról, a falánk madárról, és a többi nem kevésbé izgalmas figuráról. “Hogy kicsoda Pom-pom? Talán nem ismeritek? Igazán senki nem ismerhet, mert hol ilyen vagyok, hol olyan.” Pompom, a kedves beszélő szőrcsomó, aki mindig elkíséri Picúrt az iskolába, és közben vidám történetekkel szórakoztatja Festéktüsszentő Hapcibenőről, Madárvédő Golyókapkodóról és természetesen Gombóc Artúrról, aki mindenféle csokoládét szeret. A lyukas csokoládét, a szögletes csokoládét, a kerek csokoládét
Picurkák! Ma két furfangos barátról és egy buta gazdáról mesélek Nektek.
A szamárrá változott barát
Egyszer egy ember két szamarával szántogatott az erdő szélén. Gallyakért bement az erdőbe, addig a két szamár ott maradt az ekébe fogva. Arra ment két barátpap, akiknek a szekerét csak egy szamár húzta. Vagy mit mondok! Csak húzta volna, de már az éhségtől alig bírta. Meglátják az erdő szélén a két szamarat. Összebeszéltek, hogy az egyik jó lesz nekik. Azzal odamentek az ekéhez. Az egyik barát a bal oldali szamarat kifogta és elvezette. A másik barát magára vette annak a szamárnak a szerszámját amelyet társa elvezetett. Úgy állt ott az eke előtt, míg a gazda meg nem jött. Az csak nagyot nézett. - Hát maga mit keres itt? Aztán hová tette a másik szamarat? - kérdi a baráttól. Az meg azt mondja: - Gazduram, én eddig el voltam átkozva. Most az időm lejárt, emberré váltam. A szántóvető ember csodálkozva nézett rá, azt mondta: - Ejnye, de sokat is megvertem én magát, de hát úgy látom, nem ártott meg. Hanem, ha már így van, menjen el, amerre lát! Leszedte róla a szerszámot, és elengedte. A másik barát az erdő szélén várta. Még egy-két napig vándoroltak, aztán az egyik faluban a lopott szamárral kiálltak a vásárba. Mikor a szamarat eladták, hazamentek. A vásárra a gazda is elment, hogy párját keressen az elveszett szamárnak. Ahogy ott bolyong, a sok eladó szamár közt meglátja a magáét. Nem tudta elgondolni, hogy a barátból hogyan lehetett ismét szamár. Odament hozzá, és a fülébe súgta: - Tisztelendő úr, hiába áll itt, én már úgyse veszem meg magát még egyszer! Azzal elfordult, és egy másik szamarat vett.
Picurkák! Ma egy pórúl járt ördögről mesélek Nektek.
Ördög köve
Sok száz esztendővel ennek előtte egy ördög tartózkodott Szászváros vidékén: ennek az ördögnek abban telt a kedve, hogy amely háznál szép leány volt, oda csak beállított, megkérte a leány kezét, s adták, nem adták, fogta a leányt, s meg sem állt vele a pokol tartományáig. Egy eszendőnek a lefolyáság tíz-húsz szép leányt is elvitt az ördög, s megfogni nem tudták, mert nem a földön járt: felszállott a levegőégbe, s a madárnál is sebesebben repült az elrabolt leánnyal. Volt többek közt egy Filána nevű leány, akinek messze földön nem volt párja szépségben. Filána jegybéli mátkája volt a vidék legszebb legényének, s már készülődtek is a lakodalomra. Az alatt az idő alatt, míg a lakodalomra készülődtek, nem volt nyugodalom a Filánáék házában, éjjel-nappal reszkettek, hogy Filánáért is eljő az ördög. Nem is igen mozdult el Filána mellől a mátkája, őrizte, vigyázta, mint a szeme fényét. De az ördög látatlanban folyton a ház körül leskelődött, s abban a pillanatban, amint a vőlegény kifordult a házból, beugrott az ablakon fényes, aranyos ruhában, s annak rendje s módja szerint a szülőktől megkérte a leány kezét. Az öreg gazda megfogta a leánya kezét, aki az ördög láttára fehér lett, mint a fehérített vászon, s mondta az ördögnek: - Nem adom neked a lányomat! Hiába öltöztél aranyos gúnyába, jól látom én, hogy ördög vagy! - Bizony, ha nem adod, nem is kérem többet - mondta nagy hetykén az ördög, s kiragadta a leányt az apja kezéből. Aztán egyik kezével átkarolta a leányt, felszökött az ablak fájára, s éppen föl akart vele szállani, mikor beszaladt a szobába a vőlegény, ki észrevette az ördög jövetelét. A bátor legény hirtelen megragadta az ördög lábát, hogy visszahúzza, de az ördög sokkal erősebb volt, könnyű pehelyként kapta fel a legényt is, a leányt is, s repült velük, hogy csak úgy surrogott-burrogott a levegőég. Hanem hiába, mégsem tudott egyvégtében a pokol tartományáig repülni, nagyobb volt a teher, mint amekkorához szokott volt, s útközben a Sebes vize partján, egy magas kőszikla tetején megállapodott, hogy pihenjen egy keveset. De a legénynek sem kellett egyéb. Összeszedte minden erejét, megragadta az ördögöt, s mondta neki: - Egy életem, egy halálom, a mátkámat nem hagyom neked, ördög! Talpra ugrik az ördög, birokra mennek, hányják, vetik forgatják egymást, az ördög előveszi minden mesterségét, de a legény is ismerte a birkózásnak minden fortélyát, s egyszerre csak felkapta az ördögöt, megkergengette a levegőben, s ledobta a Sebes vize mellé. Az ördög talpraesett, de abbéli nagy csodálkozásában, hogy egy emberfia ügyesebb tudott lenni, mint ő, egyszeriben kővé meredett, s ott áll ma is keresztbe font kézzel... Fent a szikla tetején, azt mondják, még ma is látszik az ördög s a legény lába nyoma, amint egymással küzdöttek.
Tájékoztatunk, hogy oldalunk a jobb felhasználói élmény érdekében sütiket használ.
A CanadaHun.com további használatával ezt elfogadod. Az adatvédelmi (GDPR) törvény értelmében, valamit kötelező megjelenítenünk. Valószínű, hogy már 100+ másik ilyet elfogadtál...rajta hát.
