Tanács a 20 hozzászólás könnyű megszerzéséhez ‎

FÉNY
Ki vagyok én?
A szememben a fény?
De hogyha a fény már a szememben nem ragyog,
Utána mondd, én hol vagyok?
Ki vagyok én?
A szívemben az érzés?
De hogyha a szív egyszer megszakad,
Az én olyankor hol marad?
Ki vagyok én?
Az ész vagyok, vagy a gondolat?
De mikor a gyászmenet halad és mindenki engem sirat,
Hol van az ész, és hol van a gondolat?
Ki vagyok én, tehát?
Az én, ki mindörökre megmarad!
A fény vagyok, az érzés és a gondolat.
Az anyagba lépek,
Mikor születik az élet,
Megteremtem a nagy csodát,
Dallamra bírom a néma zongorát.
Eljátszom a dalt, mit ezerszer játszottam,
Megvívom a harcot, melyben ezerszer elbuktam.
A magasztos harcot, melyben mégis mindig győztes vagyok,
Mert felemel a Lélek, ki örökre értem ragyog.​

A NAGY DZSIN
A lélek a szellem a palackba zárva.
Ha tudatra ébred, nyílik a zárja,
Mert felszabadítja az Én tudatát,
Ki nem adhat mást, csak fénysugarát.
De ebben a fényben benne az élet,
És átformál ismét a szeretet Téged.
Régi valód most újra Tiéd lesz,
Mert itt van a perc, s most visszaigényled.
Legdrágább órák és legdrágább percek,
Együtt lehet most vég és a kezdet.
Dől már a vén fa, reccsen az ága,
De magjában ott van az élet csodája.
Az élet csodája, a lélek csodája,
Most ébred a nagy Dzsin, a világ királya.
Új mag hull majd a megtisztult földbe,
És a nagy kerék fordul körbe, egyre körbe,
S így minden királynak földön és Égben,
Követni kell a törvény szívében.​

És rájön a nagy Dzsin, a világ királya,
Ki volt, ki őt a börtönbe zárta.
Ravan volt ő, a ravasz varázsló,
A szemfényvesztő, az árnyékban járó.
Addig dicsérte a király csodáját,
Míg szívébe lopta saját hibáját.
A hiúság volt Ravan végzetes vétke,
És ez zárta a lelket a test börtönébe.
Szolga lett a király és király lett a szolga,
Így egyik sem tudta, hogy mi lenne a dolga.
De most a szabadság áldása száll le az Égből
És kilép a szellem a korlátolt létből.
Repül a gondolat, szárnyal az Égbe
És válasz hull vissza ezer cserébe​

CSEND
Csendben ülni, oh de jó,
A csendben szól a tiszta szó.
A csendben zeng a szív zenéje,
S rátalál a fény a Fényre.
Megnyílik bent egy parányi lámpa,
És a szemekben ott ég az élet csodája.​

A VARÁZSFURULYA
Már eltűnt a lényeg az ősök szavából,
Már nem lelsz vigaszt sem a múlt dalából.
Megfáradt hang szól az értetlen észnek,
Hályog lett fátyla a tudás szemének.
Nem látjuk ragyogni az életnek lángját,
Vak keze tartja a kialudt fáklyát.
Ki is a lélek, mi az, hogy élet?
Most tanuljuk élni a tündérmeséket!
Légy tündérországban hol mindenki ébred,
Sok évezred álmából kell visszatérned.
Fürödj meg újra az élet vizében,
S nem égsz meg többé a láng tengerében.
Mert angyal lesz újból ki változni képes,
De csak az kaphat szárnyat, ki tudásra éhes.
Mi az, hogy élet, ki is a lélek?
Miért van, hogy félek, ha örökké élek?
Most eljött közénk az, ki sohasem volt távol,
Csak mi voltunk vakok egy gonosz varázstól.
De bennünk a csillag, megváltásra készen,
Mert magunkra leltünk egy angyal zenében.
A fény ránk sugárzik, s mi életre keltve,
E fényt osztjuk széjjel a könnyes szemekbe,
S most boldogan zárunk a szívünkbe, - Élet!
Mert meg tudtuk élni, hogy ki is a Lélek​

AZ IDŐ
Mit jelent az idő, s hol lesz majd a vége?
Elvész-e a jövőnk a múltnak tengerébe?
Az öröklét titkának hogy nyílik meg zárja?
Hogy születik élet a végtelen világra?
Ha a látás most a térből bepillant a létbe,
És a fül sem hallgat másra, csak egy belső szép zenére,
Akkor kinyílik legbelül a léleknek virágja,
És szirmát bontja újból az élet örök lángja.
E láng fényében látva a változás világát,
Megértjük a titkot, az öröklét csodáját.
Mert az idő nem varázslat, csak egy játéknak szabálya,
De ha kerekében forgat, nem látszik talánya.
Üljünk hát középre, hol tengelyében fordul,
Legyünk pont a pontban, hol minden pont kiindul.
A tudat itt megpihen önmagára lelve,
És az öröklét sugárzik minden múló percre.
Most hallgassunk megint az időnek szavára,
És rálelünk benne a végtelen dalára.
E dalt hogyha játsszuk, soha nem lesz vége,
Mert bennünk zeng az élet végtelen zenéje.​

BÚCSÚ A TEGNAPTÓL
Ha véget ér egy fáradt nap és csillag gyúl az Égen,
Csak a múlt az, ami elbúcsúzik, de a jövő él a fényben.
Ezer csillag gyertyalángja a holnapot ígéri,
Ezer szívet vigasztalva oltárhoz kíséri.
És e fénnyel kötött szövetségben, hogy múlhatna élet?
Hogy törhetne meg a szív, ha benne él a lélek!
Mert most a Lélek súgja lélek nyelven, a lélek szép meséjét,
A legsötétebb éjszakának megtörve sötétjét:
Nézd e gyémántkornak szép világát, hol az örök jelen ébred,
Most minden áldott tiszta vágyad teljesülhet néked.
Nem kell többé sírva kérni, csak bátran visszatérni,
Egy rég elvesztett valóságnak lábnyomába lépni.
Mert ha feltör mélyről sok szép emlék,
az ledönt minden gátat,
A lélek fénye újra ébred, ha megtört a varázslat.
És hogy fog ismét angyal szárnyon boldogan repülni?
Ha e bimbózó szép új világnak szívből tud örülni.​

ÁTVÁLTOZÁS
Parányi kis hernyó mászik
vén diófám oldalán,
Ráfigyelve elmerengek
nagy titkai hallatán:
Most elmegyek egy messzi útra,
engem soká nem találsz,
De visszatérek lepkeszárnyon,
itt legyél és újra látsz.
Karcsú leszek, szállni vágyom,
mert virágoknak szirma vár,
Szárnyaimon ott ragyog majd
a forró nyári napsugár.
Testem, formám megváltozik,
de mégsem ez a nagydolog,
Hanem, hogy tudatom is elhiszi majd,
hogy e kövér hernyó szállni fog.​

FÉNY ÉS ÁRNYÉK
Mi az, mi jó?
Mi az, mi rossznak mondható?
Hol van határ,
Hol mezsgye húzható?
Minden tanít,
S ha jól figyelsz, segít, mi néha fáj,
Elvezet, ha engeded,
Mutatja, merre járj,
Hogy az elfelejtett régi útra ismét rátalálj.
Mert sötétből nyílik újra tiszta fény.
Bánatból kel szárnyra hit, s remény.
A tél bilincse pattan, s vége már,
Ha jő a nyárt ígérő Napsugár.
Hogy zenghetné hang az újra ébredést,
Ha nem hódítjuk meg a néma létezést?
Nézd az árny sötétjét,
Hogy emel ki száz sugárt,
Az élet vásznán, hol művésze komponált.
Jövőd egy nyílt kehely,
Melybe perceidnek cseppje száll.
Legyen hát édes minden csepp, mi vár,
Ha innod kell a búcsúnál.
Mert égi jelt és nagy csodát
Fentről hiába vársz,
Nyisd meg hát szíved rejtett ajtaját,
Mi az, mi jó… benne rátalálsz.​

A CSEND MESÉL ...
A csend mesél egy kis virágnak,
Virág szól a pacsirtának,
Madárdal a nagyvilágnak,
Világ int az igazságnak,
S a titok rejtett függönyét
Ébredésem tépi szét.
Szívem szól a napsugárnak,
Napsugár a tiszta vágynak,
Vágy üzen a végtelennek,
Öröklét a két kezemnek,
S a tett mi alkot száz csodát,
Valóságnak otthonát.
Egy érzés szól a csillagoknak,
Csillagok a gondolatnak,
Értelem az érzelmeknek,
Hatalom a félelemnek,
És az erő hangja felkiált,
Ki rég keres most megtalált.
Hajnal szól az ébredésnek,
Ébredés a létezésnek,
Létezés az öntudatnak,
Tudat súg a szép szavaknak,
S a szónak áldott gyöngysorát
A lélek hangja adja át.​