Mély a börtön: egy sugár-szál
Odaférni alig képes;
Egy sugár a börtön napja,
Éje pedig rémtül népes.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Szegény Ágnes naphosszanta
Néz e kis világgal szembe,
Néz merõen, - a sugárka
Mind beléfér egy fél szembe.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Mert, alighogy félre fordul,
Rémek tánca van körûle;
Ha ez a kis fény nem volna,
Úgy gondolja: megõrûlne.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Ím azonban, idõtelve,
Börtönének zárja nyílik:
Ágnes a törvény elõtt
Megáll szépen, ahogy illik.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Öltözetjét rendbe hozza,
Kendõjére fordít gondot,
Szöghaját is megsimítja
Nehogy azt higgyék: megbomlott.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Hogy belép, a zöld asztalnál
Tisztes õszek ûlnek sorra;
Szánalommal néznek õ rá,
Egy se mérges, vagy mogorva.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. „Fiam, Ágnes, mit miveltél?
Szörnyü a bûn, terhes a vád;
Ki a tettet végrehajtá
Szeretõd ím maga vall rád.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. „Õ bitón fog veszni holnap,
Õ, ki férjedet megölte;
Holtig vízen és kenyéren
Raboskodva bünhödöl te.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Körültekint Ágnes asszony,
Meggyõzõdni ép eszérül;
Hallja a hangot, érti a szót,
S míg azt érti: „meg nem õrül.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. De amit férjérõl mondtak
A szó oly visszásan tetszik;
Az világos csak, hogy õt
Haza többé nem eresztik.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Nosza sírni, kezd zokogni,
Sûrü záporkönnye folyván:
Liliomról pergõ harmat,
Hulló vizgyöngy hattyu tollán.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. „Méltóságos nagy uraim!
Nézzen Istent kegyelmetek:
Sürgetõs munkám van otthon,
Fogva én itt nem ûlhetek.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. „Mocsok esett lepedõmön,
Ki kell a vérfoltot vennem!
Jaj, ha e szenny ott maradna,
Hová kéne akkor lennem!”
Oh! irgalom atyja ne hagyj el. Összenéz a bölcs törvényszék
Hallatára ily panasznak.
Csendesség van. Hallgat a száj,
Csupán a szemek szavaznak.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. „Eredj haza, szegény asszony!
Mosd fehérre mocskos lepled;
Eredj haza, Isten adjon
Erõt ahhoz és kegyelmet.”
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. S Ágnes asszony a patakban
Lepedõjét újra mossa;
Fehér leplét, tiszta leplét
A futó hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el Mert hiában tiszta a gyolcs,
Benne többé semmi vérjel:
Ágnes azt még egyre látja
S épen úgy, mint akkor éjjel.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Virradattól késõ estig
Áll a vízben, széke mellett:
Hab zilálja rezgõ árnyát,
Haja fürtét kósza szellet.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Holdvilágos éjjelenkint,
Mikor a víz fodra csillog,
Maradozó csattanással,
Fehér sulyka messze villog.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. És ez így megy évrül-évre,
Télen-nyáron, szünet nélkül;
Harmat-arca hõ napon ég,
Gyönge térde fagyban kékül.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. Õszbe fordul a zilált haj,
Már nem holló, nem is ében;
Torz-alakú ránc verõdik
Szanaszét a síma képen.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. S Ágnes asszony a patakban
Régi rongyát mossa, mossa -
Fehér leple foszlányait
A szilaj hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
This site uses cookies to help personalise content, tailor your experience and to keep you logged in if you register.
By continuing to use this site, you are consenting to our use of cookies.