egypercesek
Örkény István: Ballada a költészet hatalmáról
A körúton állt egy telefonfülke. Ajtaja sűrűn nyitódott-csukódott. Az emberek
megtárgyalták ügyes-bajos dolgaikat, fölhívták a lakáshivatalt, megbeszéltek
egy találkát, pénz kértek kölcsön barátaiktól, vagy féltékenységgükkel
gyötörték kedvesüket. Egy idős asszony, miután visszaakasztotta a hallgatót,
egyszer nekidőlt a készüléknek és sírt. Ilyen eset azonban csak ritkán fordult
elő.
Egy napsütéses nyári délutánon a fülkébe lépett a költő. Fölhívott egy
szerkesztőt, és így szólt:
- Megvan az utolsó négy sor!
Egy piszkos papírszeletről fölolvasott négy verssort.
- Jaj, milyen leverő! - mondta a szerkesztő. - Írd át még egyszer, de sokkal
derűsebben.
A költő hiába érvelt. Hamarosan letette a hallgatót, és eltávozott.
Egy ideig nem jött senki, a fülke üresen állt. Aztán megjelent egy
javakorabeli asszony, feltűnő kövér termettel, feltűnő nagyságú keblekkel, nagy
virágos nyári ruhába öltözötten. Ki akarta nyitni a fülke ajtaját.
Az ajtó nehezen nyílt. Először nem is akart kinyílni, de aztán hirtelen
kivágódott úgy, hogy valósággal visszalökte az utcára a hölgyet. A következő
kísérletre az ajtó olyan módon válaszolt, hogy az már rúgásnak is beillett. A
hölgy hátratántorodott, és nekiesett a postaládának.
Az autóbuszra várakozó utasok odacsoportosultak. Kivált közülük egy
aktatáskás, erélyes fellépésű férfi. Megpróbált benyitni a fülkébe, de olyan
ütést kapott az ajtótól, hogy hanyatt esett a kövezeten. Mind többen és többen
gyűltek oda, megjegyzéseket tettek a fülkére, a postára és a nagy virágos
hölgyre. Egyesek tudni vélték, hogy magas feszültségű áram van az ajtóban,
mások szerint a nagy virágos hölgy meg a cinkosa el akarták rabolni a
készülékben levő érméket, de idejében lefülelték őket. A fülke egy ideig némán
hallgatta oktalan találgatásukat, aztán megfordult, és nyugodt léptekkel
elindult a Rákóczi úton. A sarkon éppen pirosat jelzett a lámpa, a fülke
megállt és várt.
Az emberek utánanéztek, de nem szóltak semmit; minálunk semmin sem
csodálkoznak, legföljebb azon, ami természetes. Megjött az autóbusz, elvitte az
utasokat, a fülke pedig vidáman ballagott végig a Rákóczi úton a verőfényes
nyári délutánban.
Nézegette a kirakatokat. Elácsorgott a virágüzlet előtt, egyesek látták
bemenni egy könyvesboltba, de lehet, hogy összetévesztették valaki mással. Egy
mellékutcai italboltban felhajtott egy kupica rumot, aztán végigsétált a
Duna-parton, és átment a Margitszigetre. Az egykori kolostor romjainál
meglátott egy másik telefonfülkét. Továbbsétált, aztán visszafordult, végül
átment a másik oldalra, és tapintatosan, de kitartóan szemezni kezdett a túlsó
fülkével. Később, amikor már sötétedett, belegázolt egy virágágyban a rózsák
közé.
Hogy éjszaka mi történt a romoknál, mi nem, azt nem lehet kideríteni, mert a
szigeten rossz a közvilágítás. De másnap a korai járókelők észrevették, hogy a
romok előtti fülke tele van dobálva vérvörös rózsával, a telefonkészülék pedig
egész nap tévesen kapcsolt. A másik fülkének ekkor már hűlt helye volt.
Ő pirkadatkor elhagyta a Szigetet, és átkelt Budára. Fölment a Gellérthegyre,
onnan hegyen-völgyön át a Hármashatár-hegy csúcsára kapaszkodott föl, aztán
leereszkedett a hegy oldalán, és nekivágott az országútnak. Soha többé nem
látták Budapesten.
*
A városon kívül, a Hűvösvölgy utolsó házain is túl, Nagykovácsi községtől
azonban jóval innen van egy vadvirágos rét. Akkora csak, hogy kifulladás nélkül
körbe tudja futni egy kisgyerek, s olyan rejtve él a magas törzsű fák közt,
mint egy tengerszem. Túl kicsi még ahhozis, hogy valaki lekaszálja; ennélfogva
nyár közepén már derékmagasságig nő rajta a fű, a gaz meg a virág. Ez az a
hely, ahol a fülke letanyázott.
A kirándulók, akik erre vetődnek vasárnaponta, nagyon megörülnek neki. Kedvük
támad megtréfálni valakit, aki még az igazak álmát alussza, vagy eszükbe jut
hazatelefonálni, hogy tegyék a lábtörlő alá az otthonhagyott kulcsot. Belépnek
a fülkébe - mely kissé rézsút dőlt a puha talajon -, s miközben az ajtón utánuk
hajolnak a hosszú szárú vadvirágok, fölveszik a telefonkagylót.
A készülék azonban nem ad vonalat. Ehelyett négy verssor szólal meg a
telefonkagylóban, olyan halkan, mintha hangfogós hegedűn... A bedobott pénzt a
készülék nem adja vissza, de emiatt még senki sem tett panaszt.
(1951.)
