Lupercalia
Új tag
Ki vagyok én valójában?
Azt mondják, Isten vagyok. Álljunk meg egy pillanatra. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a végtelen Isten picinyke megnyilvánulása vagyok, és hogy fontos vagyok, ezért jöttem erre a bolygóra? Azt jelenti, hogy mielőtt megszülettem, tudtam mindezt, és most valahogy mégis emlékezet-kiesésem van?
Hogy lehet ez? Árgus szemekkel figyeltem magam és én magam bizony rá nem jöttem volna, hogy bennem kell keresni „az Isten”-t, akit sokan, sokféleképpen látni véltek már, akiről a szigorú tekintetű papok úgy beszéltek, mint Megváltóról, mint Messiásról, hát erre én nem gondoltam, hogy épp én lennék az, ezt tényleg jól eldugták előlem!
Mégis, annyian mondták, annyi helyen olvashattuk már, hogy lennie kell ebben valaminek...De az én kérdésem az, hogy hogyan lehet erre rájönni? Hogyan lehet ezt felismerni? Hogyan kell ezt elkezdeni? Tényleg, hogyan? Ki tud erre emberi nézőpontból válaszolni?
Lennie kell valahol a mélyben egy picinyke résnek, ahová nem hatolt be az emberi birodalom. Lennie kell a lélek mélyén egy kis dallamnak, amit az ember megtartott kizárólag önmagának, amit nem adott oda senkinek, ami nem látható, jól elrejtette, senki rá ne jöjjön! Elrejtette mélyre, látszólag beállt a sorba ő is, igen, kifelé ezt mutatja, de jól rászedte őket, mert valójában belül, a sötét éléskamrában meghagyott egy helyet csak magának, a hideg napokra, a fagyokra, ahová beülhet melegedni és ezt nem mondta el senkinek, erről nem tud senki, így nem is veheti el tőle senki! És ez a kis rés, ez az eldugott zug, ami ott van az ember mélyén, most valamiért hirtelen fel szeretne törni és többet megmutatni magából. Miféle folyamat ez? Eddig olyan jól elvolt ott csendben a lelkem legmélyén, miért akar most ekkora erővel feltörni? Mi történik? Ez veszélyes, ha előjön, ha feltör ez a rés, és megmutatja magát, akkor sebezhetővé válok az emberek előtt, akkor meglátják, milyen vagyok valójában és kiderül, hogy hazudtam a túlélésért! Mert nem vagyok én olyan, mint ők, dehogy! Csak elhitettem velük és magammal is, mert féltem. De belül éreztem, hogy egyszer eljön ez a nap és nem tarthatom ott lenn, a mélyben ezt a hangot, ezt a rést, ezt a bármit, amit szabadon hagytam önmagamnak, csakis önmagamért. Ó, és egyre közeleg ez a nap, érzem, mintha egy vulkán készülne feltörni. Helyénvaló ez? Nem önzés ez a részemről? Megmutatni magam, de ha ezzel kárt teszek valakiben? Ha nem tudom irányítani és bajom esik? Ha még nagyobb bajba sodor, mint amiben eddig voltam? Ha kivetkőzve önmagamból elkezdek szárnyalni, akkor mi lesz? Felforgatom az életem? De eddig minden rendben volt, ha nem is rendben, de legalább irányítás alatt és most meg az egész felborul és rendetlenség, káosz lesz! Kinek éri meg mindez?
Az emberből kitör ez a vulkán és feléget mindent maga körül, ami éghető. Ami nem ég el a tűzzel, az megmarad, ami kívül marad a pusztuláson, az tovább jön velünk az úton és hogy az merre visz, még titok, de valamerre biztosan, hiszen eddig is velünk volt az kis, eldugott rész, és szerettük, csak nem mertük felvállalni. Most az történik, hogy a mélyből feltörő vulkán veszi a kezébe az irányítást, az a kis hangocska, amit úgy szerettünk, úgy dédelgettünk magunkban, hogy soha oda nem adtuk senkinek, őrizgettük, mint egy rejtett kincset. Ez fog most előretörni és utat kérni magának. Valóban félnünk kell ettől az úttól? Valóban el kell kendőznünk, hogy kik vagyunk, és miért jöttünk? Nem hinném. Csak megtanuljuk ezt a feje tetejére állított világot más szemmel nézni: nem a világot helyezni előtérbe és a hangunkat elnyomni, hanem a hangot felerősítve kiforgatni a világot a megszokott helyzetéből és végre a lábára állítani a feje teteje helyett, ahogyan annak lennie kellett volna eddig is, mindig is.
Orbán Andrea Viktória
Forrás: http://www.blog.kristalykiado.hu/in...d=1:1-temakor&catid=1:nagy-temakorok&Itemid=6
Azt mondják, Isten vagyok. Álljunk meg egy pillanatra. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy a végtelen Isten picinyke megnyilvánulása vagyok, és hogy fontos vagyok, ezért jöttem erre a bolygóra? Azt jelenti, hogy mielőtt megszülettem, tudtam mindezt, és most valahogy mégis emlékezet-kiesésem van?
Hogy lehet ez? Árgus szemekkel figyeltem magam és én magam bizony rá nem jöttem volna, hogy bennem kell keresni „az Isten”-t, akit sokan, sokféleképpen látni véltek már, akiről a szigorú tekintetű papok úgy beszéltek, mint Megváltóról, mint Messiásról, hát erre én nem gondoltam, hogy épp én lennék az, ezt tényleg jól eldugták előlem!
Mégis, annyian mondták, annyi helyen olvashattuk már, hogy lennie kell ebben valaminek...De az én kérdésem az, hogy hogyan lehet erre rájönni? Hogyan lehet ezt felismerni? Hogyan kell ezt elkezdeni? Tényleg, hogyan? Ki tud erre emberi nézőpontból válaszolni?
Lennie kell valahol a mélyben egy picinyke résnek, ahová nem hatolt be az emberi birodalom. Lennie kell a lélek mélyén egy kis dallamnak, amit az ember megtartott kizárólag önmagának, amit nem adott oda senkinek, ami nem látható, jól elrejtette, senki rá ne jöjjön! Elrejtette mélyre, látszólag beállt a sorba ő is, igen, kifelé ezt mutatja, de jól rászedte őket, mert valójában belül, a sötét éléskamrában meghagyott egy helyet csak magának, a hideg napokra, a fagyokra, ahová beülhet melegedni és ezt nem mondta el senkinek, erről nem tud senki, így nem is veheti el tőle senki! És ez a kis rés, ez az eldugott zug, ami ott van az ember mélyén, most valamiért hirtelen fel szeretne törni és többet megmutatni magából. Miféle folyamat ez? Eddig olyan jól elvolt ott csendben a lelkem legmélyén, miért akar most ekkora erővel feltörni? Mi történik? Ez veszélyes, ha előjön, ha feltör ez a rés, és megmutatja magát, akkor sebezhetővé válok az emberek előtt, akkor meglátják, milyen vagyok valójában és kiderül, hogy hazudtam a túlélésért! Mert nem vagyok én olyan, mint ők, dehogy! Csak elhitettem velük és magammal is, mert féltem. De belül éreztem, hogy egyszer eljön ez a nap és nem tarthatom ott lenn, a mélyben ezt a hangot, ezt a rést, ezt a bármit, amit szabadon hagytam önmagamnak, csakis önmagamért. Ó, és egyre közeleg ez a nap, érzem, mintha egy vulkán készülne feltörni. Helyénvaló ez? Nem önzés ez a részemről? Megmutatni magam, de ha ezzel kárt teszek valakiben? Ha nem tudom irányítani és bajom esik? Ha még nagyobb bajba sodor, mint amiben eddig voltam? Ha kivetkőzve önmagamból elkezdek szárnyalni, akkor mi lesz? Felforgatom az életem? De eddig minden rendben volt, ha nem is rendben, de legalább irányítás alatt és most meg az egész felborul és rendetlenség, káosz lesz! Kinek éri meg mindez?
Az emberből kitör ez a vulkán és feléget mindent maga körül, ami éghető. Ami nem ég el a tűzzel, az megmarad, ami kívül marad a pusztuláson, az tovább jön velünk az úton és hogy az merre visz, még titok, de valamerre biztosan, hiszen eddig is velünk volt az kis, eldugott rész, és szerettük, csak nem mertük felvállalni. Most az történik, hogy a mélyből feltörő vulkán veszi a kezébe az irányítást, az a kis hangocska, amit úgy szerettünk, úgy dédelgettünk magunkban, hogy soha oda nem adtuk senkinek, őrizgettük, mint egy rejtett kincset. Ez fog most előretörni és utat kérni magának. Valóban félnünk kell ettől az úttól? Valóban el kell kendőznünk, hogy kik vagyunk, és miért jöttünk? Nem hinném. Csak megtanuljuk ezt a feje tetejére állított világot más szemmel nézni: nem a világot helyezni előtérbe és a hangunkat elnyomni, hanem a hangot felerősítve kiforgatni a világot a megszokott helyzetéből és végre a lábára állítani a feje teteje helyett, ahogyan annak lennie kellett volna eddig is, mindig is.
Orbán Andrea Viktória
Forrás: http://www.blog.kristalykiado.hu/in...d=1:1-temakor&catid=1:nagy-temakorok&Itemid=6
