Kérdező: Előfordul, hogy örülsz, vagy szomorú vagy? Ismered az örömöt és a szenvedést?
Maharadzs: Nevezd őket ahogy akarod. Számomra nem mások, mint az elme állapotai, de én nem vagyok az elme.
K: A szeretet az elme állapota?
M: Attól függ, mit értesz szereteten. A vágy természetesen az elme állapota, de az Önvalóval való egység megvalósítása az elmén túl van. Számomra semmi sem létezik a maga erejéből. Minden Önvaló, minden én vagyok. Látni magamat mindenben, és mindent önmagamban, ez bizonyosan szeretet.
K: Ha valami kellemeset látok, vágyom rá. Ki vágyik rá? Az Önvaló vagy az elme?
M: A kérdés hibás. Nem létezik semmiféle “ki”. Létezik vágy, félelem, harag, és az elme azt mondja: ez én vagyok, ez az enyém. Nem létezik semmiféle dolog, amit “én”-nek vagy “az enyém”-nek nevezhetnénk. A vágy az elme állapota, amit az elme érzékel és aminek az elme ad nevet. Elme nélkül, amely érzékel és elnevez, vajon hol van a vágy?
K: Létezhet olyasvalami, ami érzékel, anélkül, hogy elnevezne?
M: Persze. A névadás az elmén kívül nem létezik, míg az érzékelés a tudat maga.
K: Akkor mi történik, ha valaki meghal?
M: Semmi sem történik. Valami semmivé válik. Semmi sem volt, semmi sem marad.
K: Biztosan léteznie kell valami különbségnek élő és halott között. Te úgy beszélsz az élőről, mintha halott lenne, és a halottról, mintha élő.
M: Miért izgatod magad egy ember halála miatt, miközben kevéssé érdekelnek a milliók, akik naponta meghalnak? A teljes világegyetem minden pillanatban visszahúzódik és kiárad – miért sírnék emiatt? Egy dolog nagyon világos számomra: minden, ami létezik, él és mozog, a tudatban létezik, én viszont ebben a tudatban, és azon túl létezem. Benne létezem, mint tanú. Azon túl létezem, mint Lény.
K: Biztosan érdekel, ha a gyermeked beteg, nem így van?
M: Nem aggodalmaskodom. Csak megteszem, ami szükséges. Nem aggódom a jövő miatt. Természetem lényege egy megfelelő válasz bármely helyzetre. Nem állok meg, hogy átgondoljam, mit tegyek. Cselekszem, és továbbmegyek. Az eredmények nem hatnak rám. Még az sem érdekel, jók-e vagy rosszak. Akárhogyan is, léteznek. Ha visszatérnek, újra szembenézek velük. Vagy, inkább megtörténik, hogy szembenézzek velük. A szándék érzése nem létezik semmiben, amit teszek. A dolgok történnek, ahogy történnek, nem azért mert én teszek ezért valamit, hanem egyszerűen, mert én vagyok.
Valójában soha semmi sem történik. Amikor az elme zavart, Síva táncát járja, úgy, ahogy a tó fodrozódó vize egy táncoló holdat mutat. Mindez csupán a téves gondolatok létrehozta látszat.
K: Te biztosan sok dolognak a tudatában vagy, és ennek megfelelően cselekszel. Egy gyermekkel gyermekként bánsz, egy felnőttel felnőttként.
M: Ahogy a sós íz átjárja a hatalmas óceánt, és ahogy minden kis cseppje ugyanazt az ízt hordozza, éppúgy minden tapasztalat a valóság érzését adja számomra, saját lényem mindig friss megvalósításának érzését.
K: Létezem én a te világodban, ahogy te az enyémben?
M: Persze, te vagy és én is vagyok, de csupán mint pontok a tudatban. Semmik sem vagyunk a tudaton kívül. Legyen ez nagyon világos: a világ a tudat szálán függ – nincs tudat, nincs világ.
K: Sok pont létezik a tudatban. Vajon ugyanilyen sok világ létezik?
M: Vegyük például az álmot. Egy kórházban rengeteg beteg lehet, mindenki alszik és mindenki a saját különálló, személyes, jelentéktelen és befolyásolhatatlan álmát álmodja. Az összes álomban egyetlen közös tényező létezi*K:* a betegség. Hasonlóan, mi különváltunk a való világ közös megtapasztalásának megélésében, és bezártuk magunkat a vágyak és félelmek, képzelgések és gondolatok, eszmék és felfogások felhőjébe. Mindez teljesen egyéni.
K: Ezt értem, de mi lehet az oka a személyes világok ilyen óriási sokféleségének?
M: A sokféleség nem olyan nagy. Minden álom átfed egy közös világban. Adott mértékben ezek – az álmok és a világ – kölcsönösen befolyásolják és alakítják egymást. Az alapvető egység mindezek ellenére működik. Mindennek az alapja az önmagunkról való elfeledkezés, az, hogy nem tudjuk, kik vagyunk.
K: Ahhoz, hogy felejts, előbb tudnod kell valamit. Vajon tudtam, ki vagyok mielőtt elfelejtettem?
M: Persze. Az önmagadról való elfeledkezés az önismeretből indul. A tudatosság és a tudattalanság ugyanazon élet két arca. Együtt léteznek. Hogy megismerd a világot, elfeledkezel önmagadról – hogy megismerd önmagad, elfeledkezel a világról.
Végső soron mi a világ? Emlékek egyszerű gyűjteménye. Kapaszkodj bele egyetlen dologba, csak ez számít: ragaszkodj az “én vagyok”-hoz, és hagyj el minden mást. Ez a szádhana. Az önmegvalósításban nincs semmi, amihez ragaszkodj, és semmi, amit elfeledj. Minden tudott, semmi sem emlék.
K: Mi az oka annak, hogy elfeledkezünk önmagunkról?
M: Nincs semmiféle ok, mivel nincs semmiféle elfeledkezés sem. Az elme állapotai egymást követik, és mindegyik eltörli az előző legapróbb nyomát is. Az önmagunkra való emlékezés egy elmeállapot, az önmagunkról való megfeledkezés egy másik. Ezek váltják egymást, akárcsak a nappal és az éjszaka. A valóság túl van mindkettőn.
K: Léteznie kell egy különbségnek a felejtés és a nem-ismerés között. A nem ismerésnek nincs semmiféle oka, a felejtés viszont feltételezi az előzetes ismeretet, és a felejtés hajlamát vagy képességét. Elfogadom, hogy nem vizsgálhatom a nem-ismerés okát, de a felejtésnek kell hogy legyen valami oka.
M: Nem létezik nem-ismerés. Csak a felejtés létezik. Mi a furcsa a feledésben? Elfelejteni valamit éppolyan egyszerű, mint emlékezni valamire.
K: Nem szerencsétlenség elfeledkezni önmagunkról?
M: Ugyanolyan rossz, mint folyamatosan emlékezni önmagadra. Létezik egy állapot, amely túl van a felejtésen és nem-felejtésen: a természetes állapot. Emlékezni, felejteni: ezek az elme állapotai, amelyeket gondolatok és szavak irányítanak.
Vegyük például a születést. Azt mondják, megszülettem. Nem emlékszem. Azt mondják, meghalok. Nem számítok rá. Mondhatod, hogy elfelejtettem, vagy hogy nincs képzelőtehetségem. De én egyszerűen nem emlékezhetek olyasvalamire, ami sohasem történt meg, sem nem számítok arra, ami egyértelműen lehetetlen. A testek megszületnek, a testek meghalnak, de mit jelent mindez számomra? A testek megjelennek és eltűnnek a tudatban, a tudat pedig bennem gyökerezik. Én vagyok az élet, az elme és a test pedig az enyémek.
K: Azt mondod, hogy a világ alapja a magunkról való megfeledkezés. Ahhoz, hogy felejtsek, el kell felejtenem emlékezni. Vajon mire feledkeztem el emlékezni? Én nem felejtettem el, hogy vagyok.
M: Ez az “én vagyok” is lehet az illúzió része.
K: Hogy lehetne? Te nem tudod bebizonyítani nekem, hogy én nem vagyok. Még akkor is, amikor úgy hiszem, hogy nem létezem, akkor is létezem.
M: A valóságot nem lehet bizonyítani, sem cáfolni. Az elmén belül nem lehetséges, az elmén túl nincs rá szükség. A valóságban a “mi valóságos?” kérdés fel sem tevődik. A megnyilvánult (_sagúna_) és megnyilvánulatlan (_nirgúna_) nem különböznek.
K: Ebben az esetben minden valóságos.
M: Én vagyok minden. Bennem minden valóságos. Rajtam kívül semmi sem valóságos.
K: Én nem érzem, hogy a világ egy tévedés következménye lenne.
M: Csak egy alapos vizsgálat után mondhatod ezt, nem előtte. Természetesen, mikor képes vagy a megkülönböztetésre, és félreteszel mindent, ami ál, ami marad, a valóság.
K: De marad egyáltalán valami?
M: Hát persze, marad a valóság. De ne hagyd magad félrevezetni a szavaktól.
K: Ősi idők óta, számtalan születés során, én építem, jobbá és szebbé teszem a világomat. Ez a világ nem tökéletes, de nem is valótlan. Ez egy folyamat.
M: Tévedsz. A világ nem létezik rajtad kívül. Egyik pillanatban sem más, mint saját magad tükröződése. Te teremted, te pusztítod el.
K: Aztán újrateremtem, jobb formában.
M: Ahhoz, hogy jobbá tedd, igazolnod kell a megalapozatlanságát. Meg kell halnod, ahhoz, hogy élj. Nincs újjászületés, csak a halálon keresztül.
K: A te világod lehet, hogy tökéletes. Az én személyes világom fejlődik.
M: A személyes világod önmagában nem létezik. Nem más, mint a valóság behatárolt és torz képe. Nem a világ szorul fejlesztésre, hanem a látásmódod.
K: Te milyennek látod a világot?
M: Olyan, mint egy színpad, amelyen a világ egy drámáját játsszák. Az előadás minősége mindaz, ami számít. Nem az, hogy mit mondanak és tesznek a színészek, hanem az, ahogyan mondják és ahogyan teszik.
K: Nekem egyáltalán nem tetszik ez a játék kép. Inkább az építkezés hasonlatot használnám, ahol mi vagyunk az építők.
M: Túl komolyan veszed a dolgokat. Mi a gond a játékkal? Csak addig rendelkezel egy céllal, amíg nem vagy teljes (_purna_). Mindaddig a megvalósítás, a tökéletesség jelenti a célt, de amint eléred a teljességet, a tökéletes egységet belül és kívül egyaránt, akkor egyszerűen csak örülsz a világegyetemnek. Már nem munkálkodsz rajta. Az egységet nélkülözők szemében úgy tűnik, hogy keményen dolgozol, de ez az ő illúziójuk. A sportolók látszólag hatalmas erőfeszítéseket tesznek, mindazonáltal, egyedüli hajtóerejük a játék és az előadás.
K: Azt akarod mondani, hogy Isten csupán szórakozik, és hogy tettei céltalanok?
M: Az Isten nem csupán igazság és jóság, hanem szépség is (_szátjám-sívám-szundárám_). Ő a szépséget a teremtés öröméből teremti.
K: Rendben, akkor viszont a szépség a célja.
M: Miért vonod be mindenáron a célt? A cél változást, mozgást feltételez, a tökéletlenség érzetét. Istennek nem célja a szépség, minden, amit létrehoz, szép. Mondanád, vajon, hogy egy virág megpróbál szép lenni? Hiszen természete szerint szép. Hasonlóan, Isten maga a tökéletesség, nem pedig törekvés a tökéletességre.
K: A szépségben válik valóra a cél.
M: Mi szép? Bármi, amit tökéletes boldogságban érzékelsz, szép. A boldogság a szépség lényege.
K: Beszélsz a Szat-Csit-Ánandá-ról (tiszta lét, tiszta tudat, tiszta boldogság). Az, hogy létezem, egyértelmű. Az, hogy ismerek, egyértelmű. De az, hogy boldog lennék, egyáltalán nem egyértelmű. Hová tűnt a boldogságom?
M: Légy teljesen tudatában saját lényednek, és teljesen tudatos módon a boldogság állapotában találod majd magad.
Mivel eltávolítod az elmédet önmagadtól, és hagyod, hogy mindannál időzzön, ami nem vagy, elveszíted a jólét, a jól-lét érzését.
K: Két út áll előttün*K:* az erőfeszítés útja (jóga márga) és a könnyű út (jóga bhóga). Mindkettő ugyanazon célhoz vezetnek, a megszabaduláshoz.
M: Miért nevezed a bhógát útnak? Hogy érhetnéd el a tökéletességet erőfeszítés nélkül?
K: Az, aki tökéletességre jutott a lemondásban (jógi) felfedezi a valóságot. Az, aki tökéletességre jutott az örömben (bhógi), szintén eljut hozzá.
M: Hogy volna ez lehetséges? Nem mondanak ellent egymásnak?
K: Az ellentétek találkoznak. Nehezebb tökéletes bhógi-nak lenni, mint tökéletes jógi-nak. Én alázatos ember vagyok, és nem bocsátkozhatom értékítéletekbe. Végső soron mind a bhógi, mind a jógi a boldogságot keresi. A jógi állandóvá szeretné tenni, míg a bhógi megelégszik az időszakos, mulandó formájával. Sokszor a bhógi nagyobb erőfeszítéseket tesz, mint a jógi.
M: Mi a boldogságod értéke, ha törekedned, küzdened kell azért, hogy elérd? A valódi boldogság spontán, és erőfeszítés nélküli.
K: Minden lény a boldogságot keresi. Csak az eszközök különböznek. Egyesek belül keresik, őket jógiknak nevezzük, mások kívül keresik, ők arra lettek ítélve, hogy bhógi-k legyenek. Mégis, egyiknek szüksége van a másikra.
M: Az élvezet és a fájdalom váltakoznak. A boldogság az, amelyet nem ingathat meg semmi.
Valami, amit kereshetsz, és megtalálhatsz, nem valóságos. Találd meg, amit sohasem veszítettél el, találd meg az elidegeníthetetlent.
...pedig, ha egyszer elérkezik a semmi a minden magával ragadkiss
