Tiszta szóval Nektek…

Tiszta szóval Nektek…

Csodás reggelek. Harmatos fű. Fagyban krákogtak
ropogós faágak rám. No és a tavasz! Úgy
hátbataszított a füttyös reggel, hogy
bukdácsolva repültem az iskoláig.
Azért odaértem. Órakezdés volt.
- Jó reggelt! Hogy aludtatok? Jól van mindenki?-…
…volt egy laza bevezetés, miközben
ledobtam a naplót, hogy megkönnyebbüljek…
Benne nevek, jegyek, adatok.
Akiket köszöntöttem, Ti voltatok.
Ti, akik álmosan, kacéran, búsan,
csikó módjára rugdalózva, hízelegve,
szeretve, duzzogva, ülve-állva vártatok.
Tollászkodtatok…
Így kezdődött a nap.
No és én? Hogyan láttatok, vagy nem
láttatok engem? Ki figyelt rám ilyen
korán reggel? És egyáltalán?
Szép volt a visszajelzés.
Olyan igazi, olyan őszinte volt a
reggel, meg a délelőtt is.
A nap sűrűjében jártunk. Dolgozatírás
közben lelepleztetek.
Csöndben a padsorok között jártam.
Meglódult egy szögegyenes,
dús hajnyaláb. Vele a szeplős, fitos orr,
az okos szempár, a redőzött homlok.
Megszólított:
„Margó néni! Miért olyan szomorú?”
Megálltam.
Szívem kalimpált. Elvörösödtem. Zavaromban
lépni indultam, de nem sikerült.
Ujjamat a szám elé tettem. Titkomat
hallgatásra könyörögtem. Ő megértette a
jelzést. Tovább dolgozott.
Tudom, hogy hallottátok a közös titok
csöndes szavát. Tudom, hogy Ti is hallottátok,
mert kedvemre hangyamód jártak a tollhegyek.
Nem szégyellem, sőt bizonyosságtétel
volt az „eset”. Megtanultuk egymást
szeretni a szürke hétköznapokban,
máskor is…
A könnyű, titkos csend ilyenkor
ült bele táskákba, lelkünkbe.
Gyűlt még sok
hosszú útra, tarisznyánkba.
Én ma is cipelem a kincseket.
Köszönöm Nektek…