Versek, idézetek...

Heltai Jenő:

Nagymamácska
............

Nagypapácska, nagymamácska,
Két fehérhajú öreg,
Akik együtt megvénültek,
Lent a kertben együtt ültek,
Harmatos volt még a regg,
Trallala, trallala,
Harmatos volt még a regg.

És megszólalt nagymamácska,
Mint egy régi zongora:
"Rajta, valld be most barátom,
Nem haragszom, megbocsátom,
Nem csaltál-e meg soha?
Trallala, trallala,
Nem csaltál-e meg soha?"

Nagypapácska fejvakarva
Szól: "Bevallom hát... no jó...
Fordítsd félre most az orcád,
Egyszer voltam hűtlen hozzád,
Egyszer voltam áruló,
Trallala, trallala,
Egyszer... érted, kis bohó?"

"Látod, látod, milyen kár volt"
Mondja most a nagymama --
"Hisz az ember gyönge, gyarló,
S az az egy is, te pazarló,
Nékünk mily jól esne ma,
Trallala, trallala,
Nékünk mily jól esne ma!"

József Attila: Óda


1

Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz: Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

Heltai Jenő: Dal
...

Én Istenem, ugyan hová lett
A régi jókedvű gyerek?
Ebben a mélabús fiúban
Magamra alig ismerek.

Elüldögélek órahosszat
És közben ásítok nagyot,
A jó barátok azt beszélik,
Hogy szerfölött bolond vagyok.

Barátaim, ilyen az élet,
Aki tapasztalt, tudja már...
A poétából kritikus lesz,
A kis szamárból nagy szamár.

FELTÁMADÁSIG


A megtöretett hősök sírdogálnak
- Golyózáporban edzett katonák -
Apadó kútban poshadozó bánat,
Becsapva hitték, nincsen út tovább.

Ötvenhat lelke nem lehet kokárda
évente egyszer horpadt melleken...
Egyszeri csodánk szólamokba zárva
a múltat kotrás... haldokló jelen...

Az ÉLETET kell tettel átitatni!
Túlélni! Akkor is, ha csak csapatnyi
tizenkettő a tanítványok száma.

Júdások nélkül! ... Saulusból Pálok
viszik a lyukast... én HARCOt kiáltok
FELTÁMADÁSIG! Mert jön... Nemsokára!

Heltai Jenő:

Vallomás
........

Mi ketten egymást meg nem értjük,
Nagyon sajnálom, asszonyom,
De ha nem kellek szeretőnek
Egyébre nem vállalkozom.

Például arra, mit gyakorta
Szónoki hévvel mond kegyed,
Hogy meggyötört szegény szivének
Legjobb barátja én legyek.

Legjobb barát! szavamra mondom,
Megtisztelő egy hivatal,
De nem vagyok hozzá elég vén,
S ön aggasztóan fiatal.

Ön csupa élet, csupa illat,
Lángol vakít, hevít, ragyog,
Hát hogyne szomjaznám a csókját
Én, aki angyal nem vagyok?

Olyan kevés amit kivánok...
Ha osztozkodni restel is,
Legyen a tisztelt lelke másé
Nekem elég a teste is.

Legyen lelkének egy barátja,
Kivel csevegni élvezet,
De ez az őrült, ez a mamlasz,
Ez a barát nem én leszek.

Legyen övé minden poézis.
És az enyém: csak ami tény,
Ő oldja meg a problémákat,
A ruháját viszont csak én.

Hogy ez a hang szokatlan önnek,
Kétségbe, kérem, nem vonom,
De annak, hogy megértsük egymást
Csak egy a módja asszonyom:

Adjon az Úr, ki egy tenyérbül
Rosszat is, jót is osztogat,
Rosszabb erkölcsöket kegyednek,
Vagy nekem adjon jobbakat!

<TABLE width="100%" border=0><TBODY><TR><TD width="100%">Kosztolányi Dezső:

Akarsz-e játszani

</TD><TD> </TD><TD> </TD><TD> </TD></TR></TBODY></TABLE>
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Ady Endre:

Ifjú szívekben élek

Ifjú szivekben élek s mindig tovább,
Hiába törnek életemre
Vén huncutok és gonosz ostobák,
Mert életem millió gyökerű.

Szent lázadások, vágyak s ifju hitek
Örökös urának maradni:
Nem adatik meg ez mindenkinek,
Csak aki véres, igaz életű.
Igen, én élni s hóditani fogok
Egy fájdalmas, nagy élet jussán,
Nem ér föl már szitkozódás, piszok:
Lyányok s ifjak szívei védenek. Örök virágzás sorsa már az enyém,
Hiába törnek életemre,
Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,
De virágzás, de Élet és örök.

Juhász Gyula:

Milyen volt...

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.
Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.
Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Ady Endre

A TŰZ MÁRCIUSA



Csámpás, konok netán ez a világ

S végbe hanyatlik, kit annyian űztek,

De élethittel én, üldözött haló,

Március kofáira és szentjeire

Hadd szórjam szitkát és dicsét a Tűznek.



Hadd halljék végre olyan magyar szava,

Ki sohse félt, de most már nem is félhet,

De kihez bús Hunnia szíkjairol

Sírjáig eljut, lazitva, bárhova,

Gőgös grófi szó s piszkos szolgaének.



Vesznem azert kell tán, mert magyar vagyok

S terhére e főld száz Pontiusának

S haldoklóan mégis elküldöm magam

Boldogabb testvéreimnek síromon:

Az új, jobb márciusi ifjuságnak.



Testvereim, nincs nemigaz szavatok,

S százszor többet merhettek, minthogy mertek.

Békésebb, szebb, jobb, vidámabb, boldogabb

életre váltott jussa nem volt soha,

Mint mai, bús, magyar, ifjú embernek.



Ügy nézzetek szét, hogy ma még semmi sincs,

Csak majmolás, ál-úrság és gaz bírság

S mégis lám, ti vagytok a fiatalok

S mégis, sír-mélyről látom sikeretek:

Holnap talán könnyebb lesz a mártirság.



Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet,

Mert él basák és buták közepette,

Mert hiába lett acélból itt a szív,

Szép ember szívként szikrázni ha akar:

A honi rozsda megfogta, megette.



De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim,

Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni,

Az Élet szent okokból élni akar

S ha Magyarországra dob ki valakit,

Annak százszorta inkább kell akarni.



Életet és hitet üzen egy halott

Nektek fiatal, elhagyott testvérek,

Az olvasztó Tüzet küldi a hamu

S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek eh

Március van s határtalan az Elet

Tóth Árpád:
NAÍV VERSIKE A HÁZBÉRNEGYEDRŐL

Nincsen übercíher,
Azaz kabát felső,
De itt van, na, nincs itt?
A november -- első!

És dohányom sincsen,
Se bankó; és se réz,
De itt van a derék
Házmesterné, Teréz.

Hetvennyolc kilóval
Bús ágyamhoz belejt,
És ilyen a mondat,
Mit hanyagul elejt:

Nemde tudni tetszik,
Ma járt le a negyed,
Másszon ki az ágyból,
És fizessen kegyed.

-- Kimászok az ágyból,
Bemászok a pácba,
Csak ma lennél, Teréz,
Irgalmas apáca...

Légy gyöngéd, amikor
Két kézre pakolva,
Kidobsz a lakásból
A sárga pokolba.

Tóth Árpád:
VERSIKE A HÁBORÚRÓL

Sose voltam háborúba,
Hej pedig, de szép lehet,
Mikor csatát "nyer" az ember,
S mégis futva lépeget.
Én most is csak hírlapokból
Olvasom a zivatart,
Milyen szépen zeng az ágyú
S milyen szépen dörg a kard.

Olaszország, e nagy csizma,
Olvasom, bőszen belép
A gyanútlan Tripoliszba,
S széttapossa a belét.
Ma ötezer török halt meg,
Tegnapelőtt hétezer
Hej, barátom, Törökország,
Te most rosszul létezel.
Jaj, de ami a fejembe
Szöget vert és vereget
Az, hogy ily hírt a világba
Olasz sajtó ereget.
Olasz sajtó, hm, hm, hej, hej,
Ez itt ám a bökkenő,
Hátha nem fenékig tejfel,
Mit hasamba beken ő?

Legyet fogtam a tejfelben,
Légyként zümmögő gyanút.
S szóltam, na, most veszi hasznát
Az ember, hogy mit tanult.
Tanultam az elemiben
Összeadni keveset.
Adjuk össze, hány a török,
Aki eddig elesett?

Számolok már három napja,
Már alig-alig birom,
S kiderült, hogy kilenc miljom
Török halt el -- papiron!
Hogyha ehhez hozzávesszük,
Hogy éppen nyolc millió
Törökország egész népe --
Kész a nagy ribillió!

1911

Tóth Árpád:
MELEG VAN

Szervácz, Pongrácz, Bonifácz, ah,
Tekintetes fagyos szentek,
Ehhez a fene meleghez
Mit szólanak Önök s kendtek?

Már a lüszter is oly súlyos,
Mint az asztrakán felöltő,
És oly elviselhetetlen,
Mint Szula, a drága költő.

Most díszlik virányainkon
Az ugorka s a poloska,
És a nyári ünnepélyek,
Ajaj, ott kinn a Dobosba.

Az Erzsébet-ünnepélyen
Lelkem íme elandalog,
Mennyi hab és hány unalom,
S mennyi Farkas Imre-dalok!

Öt szál vendég zajong hévvel,
Minő siker! S szíven mar a
Világhírű Veres Tóni
Világhírű zenekara.

És a mozi is most bódít,
A filmen alpesi képek,
Viszont lent a nézőtéren
Izzadt barátnőmre lépek.

S kint az utcán mily illatos
Vasárnap a cseléd-korzó,
Mint egy Szávay-távirat,
Izléses és szívet-orzó.

S szebbnél szebb a nyári divat,
Legszebb a szép mungó-truppon
A szájkosár, s Tisza Pistán
A szép svájfolt kényszerzubbony.

S por van, s csend lógatja lábát
A szent Csokonai-körön,
Mely most nem irodalmizál,
S ez a legfőbb nyári öröm.

1912

Ötven év múltán

Téged keres még mindig az ébredő
ablakra hullt októberi fájdalom.
Végigsöpörsz hűvös szeleddel,
Harckocsival dübörögve bennünk,

56', utcák lőtt sebein jajongsz
alvad levéllel homlokodon - bakó gyilkos
kezéből tépve zászlód lett, ki magasba készti,

s már térdepelnek színed előtt kaján képűek,
álarcul keserű borút az ünnepednél öltenek,
ha bőrükön átüt a hangosító.

Nagy Pál, Kovács György, Sós Jani, Szász Dezső,
Mert jeltelen sírok sokasága vár engesztelésül szál virágot.
Mind, kinek a haza több igénél

S meghalt didergő hajnalon életét rád bízva,
Hogy tégy hát vele pontot
A gazságot irtván itt tövestül. S íme, kik élvezik

-álmodásuk érett gyümölcsét. Mégse
hagy el soha, téged keres már mindig az ébredő,
utcán szerelmünk ringatózó zászlaja
kapkod utánad újfent.

Tóth Árpád:
A MŰBABA

Van már műláb, van már műfog,
És vannak már műszerek,
Van műfül, műorr, műgége,
Mindmegannyi műremek!...

Van vízmű, és van mű víz is,
Példa rá a köntösgát,
Ott a vízmű úgy szuperál,
Hogy direkt művizet ád!...

Van azután egy színmű is,
Gyan Thuláé e remek,
Ezt a színműt egy szép műszín:
A frész fene ette meg!...

Van aztán még egyéb mű is,
Például egy elmemű:
Szávi tata távirata:
Talpnyaláshoz elve hű!...

Mind e műveket azonban
Lefőzi egy műremek.
Dőderlein professzor műve,
Amely mű egy műgyerek!

Műbabát hoz a műgólya,
Így lesz eztán a divat,
S ez, úgy mondják, a jövőben
Szerelmünkre is kihat.

Műszerelem, műölelés,
Műcsókokból műnemű,
S régimódra születendő
Gyermekünk lesz -- parvenű!

1912

Karinthy Frigyes:
Előszó


Nem mondhatom el senkinek,
elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülöm,
mindnyájotoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy megy egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a félúton.

Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,
nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott rá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak,
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanúskodom a napról, hogy ragyog.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem, s dadog a szám.

Elmondanám, az út hova vezet,
Segítsetek hát, nyújtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb a mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérelek,
Engedjetek fel a lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit elmondok mindenkinek.

Tóth Árpád:
EGYETEM NÓTA

Nem akarnék soká élni,
Azt szeretném csak megérni,
Hogy már egyszer, valahára
Mégis-mégis meglegyen
-- Egyedem, begyedem --,
A debreceni egyetem!
Jaj, Istenem, milyen szép lesz,

Nem leszek, csak hatszáz éves,
S Szoboszlóig lengedező
Körszakállam lesz nekem
-- Egyedem, begyedem --,
Mire meglesz, mire itt lesz
A debreceni egyetem!

Tiz fillért én minden héten
Félre teszek gonddal, szépen,
Hogy sok millió forintos
Tőkém legyen én nekem
-- Egyedem, begyedem --,
Mire meglesz, mire itt lesz
Az a finom egyetem.

Néha ugyan az busít még,
Hogy Debrecen eltűnik rég,
Hegyek nőnek a helyébe,
S vad erdők a hegyeken
-- Egyedem, begyedem --,
Mire meglesz, mire itt lesz
Az a csecse egyetem.

No de nem ijedek én meg,
Beállok majd remetének,
Jaj de finom, drága fényes
Remetelak lesz nekem
-- Egyedem, begyedem --,
Hogyha lesz egyáltalában
Debreceni egyetem!

1911

Tóth Árpád:
EZ A NAP IS

Ez a nap is,
Mint a többi.
Elmúlt. Vége.
Ez az est is,
Mint a többi.
Eljött. Béke.

Szerény béke,
De hálával
Veszem ezt is,
Jó pihenni,
Ha az ember
Csatát veszt is.

Furcsa béke:
Hallgat, talpig
Feketében,
Mint egy titkos
Esti virág,
Mely az ében

Alkonyatban
Nem egyéb, csak
Néma illat,
Mit az ember
Behunyt szemmel
Mélyre szívhat,

Elmosódva,
Álmosodva
Nem keresve,
Milyen lehet
Az illatnak
Szirom-teste:

Szép virág-e,
Mint az ifjú,
Mint a pőre
Rózsabimbók
Hajnalszínű,
Gyenge bőre,

Vagy csak fáradt,
Régi rózsa,
Mely reggelre
Széthull némán,
Föld porával
Elkeverve?

1927

Robert Burns:
FALUSI RANDEVÚ

Van itt valaki? Ki kopog?
Én vagyok, mondta Findlay.
Takarodj, senki sem hivott! -
Ugyan már, mondta Findlay.
Lopni indultál? Mit csinálsz?
Megsúgom, mondta Findlay.
Valami rosszban sántikálsz. -
Nem rossz az, mondta Findlay.

Ha most kinyílna ez a zár -
Csak nyílna, mondta Findlay.
Nem alhatnék el újra már. -
Nem bizony, mondta Findlay.
Ha benn volnál, szobámban, itt -
Bár volnék, mondta Findlay.
Itt rostokolnál hajnalig. -
Hát hogyne, mondta Findlay.

Ha itt maradsz ma éjszaka -
Maradok, mondta Findlay.
Vigyázz, hogy épen juss haza! -
Vigyázok, mondta Findlay.
S bármi essék is idebenn -
Hadd essék, mondta Findlay.
Mindhalálig titok legyen! -
Titok lesz, mondta Findlay.

Szabó Lőrinc fordítása

Robert Burns:
MARADTAM VOLNA CSAK LEGÉNY!

Maradtam volna csak legény,
most a fejem se fájna!
De haj, nős vagyok, s a pulyák
bömbölnek: "Hol a kása?"
Ebédre kása kell,
kása kell vacsorára;
elkásázzátok így
a lisztem nemsokára.

Sövényemnél ínség s nyomor
ólálkodik; e szörnyek
még nem lépték át kapumat,
de félek, hogy betörnek.
Ebédre kása kell,
kása kell vacsorára;
elkásázzátok így
a lisztem nemsokára.

Kálnoky László fordítása