Versek, idézetek...

nezted bobot on pbs lilim?

Oh, the ragman draws circles
Up and down the block.
I'd ask him what the matter was
But I know that he don't talk.
And the ladies treat me kindly
And furnish me with tape,
But deep inside my heart
I know I can't escape.
Oh, Mama, can this really be the end,
To be stuck inside of Mobile
With the Memphis blues again.

Well, Shakespeare, he's in the alley
With his pointed shoes and his bells,
Speaking to some French girl,
Who says she knows me well.
And I would send a message
To find out if she's talked,
But the post office has been stolen
And the mailbox is locked.
Oh, Mama, can this really be the end,
To be stuck inside of Mobile
With the Memphis blues again.

Mona tried to tell me
To stay away from the train line.
She said that all the railroad men
Just drink up your blood like wine.
An' I said, "Oh, I didn't know that,
But then again, there's only one I've met
An' he just smoked my eyelids
An' punched my cigarette."
Oh, Mama, can this really be the end,
To be stuck inside of Mobile
With the Memphis blues again.

Grandpa died last week
And now he's buried in the rocks,
But everybody still talks about
How badly they were shocked.
But me, I expected it to happen,
I knew he'd lost control
When he built a fire on Main Street
And shot it full of holes.
Oh, Mama, can this really be the end,
To be stuck inside of Mobile
With the Memphis blues again.

Now the senator came down here
Showing ev'ryone his gun,
Handing out free tickets
To the wedding of his son.
An' me, I nearly got busted
An' wouldn't it be my luck
To get caught without a ticket
And be discovered beneath a truck.
Oh, Mama, can this really be the end,
To be stuck inside of Mobile
With the Memphis blues again.

Now the preacher looked so baffled
When I asked him why he dressed
With twenty pounds of headlines
Stapled to his chest.
But he cursed me when I proved it to him,
Then I whispered, "Not even you can hide.
You see, you're just like me,
I hope you're satisfied."
Oh, Mama, can this really be the end,
To be stuck inside of Mobile
With the Memphis blues again.

Now the rainman gave me two cures,
Then he said, "Jump right in."
The one was Texas medicine,
The other was just railroad gin.
An' like a fool I mixed them
An' it strangled up my mind,
An' now people just get uglier
An' I have no sense of time.
Oh, Mama, can this really be the end,
To be stuck inside of Mobile
With the Memphis blues again.

When Ruthie says come see her
In her honky-tonk lagoon,
Where I can watch her waltz for free
'Neath her Panamanian moon.
An' I say, "Aw come on now,
You must know about my debutante."
An' she says, "Your debutante just knows what you need
But I know what you want."
Oh, Mama, can this really be the end,
To be stuck inside of Mobile
With the Memphis blues again.

Now the bricks lay on Grand Street
Where the neon madmen climb.
They all fall there so perfectly,
It all seems so well timed.
An' here I sit so patiently
Waiting to find out what price
You have to pay to get out of
Going through all these things twice.
Oh, Mama, can this really be the end,
To be stuck inside of Mobile
With the Memphis blues again.

Rainer Maria Rilke
sírfelirata:


Rózsa, ó tiszta ellentmondás, öröm
senki álma se lenni annyi szemhéj
alatt.

(Hajnal Gábor fordítása)


Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörűség,
annyi temérdek pilla alatt
senki sem alszik.

(Nemes Nagy Ágnes fordítása)


Rózsa, ó színtiszta ellentmondás
senki vágyálma se legyen
oly sok szemhéj alatt.

(Terebess Gábor fordítása)

http://real1.radio.hu:8080/ramgen/bartok/2...start=0:05:00.0

Pilinszky János

Őszi csendélet

Ha az őszt egybe kellene vetnem valamivel, egy hosszú ének befejező utolsó sorához hasonlítanám. A dallam elakad, de még nincs vége teljesen, átcsúszik az utolsó ponton, kitárt szárnyakkal tovább lebeg az emlékezetünkben. A gyümölcs megért, csak kosárba kell gyűjteni a fákról, a szőlőtőke roskad a fürtöktől, csak szüretre vár, a mezőről is elkívánkozik a széna. Kertekből és földekről pincékbe és kamrákba szorul a termés. A táj kifosztva, könnyes és ideges, egy-egy szakállas rózsatő tűnődik, mosolyog magában, aztán hátraveti fejét, rázza a sírás. Valahogyan kényelmetlenül érzi magát a gyümölcs, ha még kinn felejtették a fán, de ez a szorongás egyszeriben megenyhül, ha tálba kerül az asztalon.

Nézd, már mosolyog is! Igen, csak az emlékeinek szeretne élni, mint a nagy színész, ki elérte leghangosabb sikerét, s most emlékiratait rendezi, mint az öregedő szerelmes, ki nem akar már semmit, mert mindent megkapott, amit csak kívánhatott. Érdemes meglesni a kamrában egy halom almát. Szelíd, nyugdíjas mosollyal ismerkednek egymással, végtelenszer ismételgetve szokásos, egyszerű történetüket, mindig ugyanúgy és ugyanazt, akár valami kaszinóban. A körték valamivel tartózkodóbbak, ők az öregedő asszonyok, kik továbbra is megtartják derekuk karcsúságát, s csaknem mindent fiatalságuk tündéri illatából. Az asztalon, a tálban kényesen elrendeződnek, az almák fölé furakodnak, egy ismeretlen, titkos megállapodás jogán. Nem is tudják talán, hogy mindez tulajdonképpen szomorú. Utolsót illatoznak, tündökölnek a mulandóság máglyáján.

Kint nyugtalanul és hidegen váltakoznak nappalok és éjszakák, ellenségesen egymás sarkába marva. A levegő tiszta és üveges, valami nyers tisztaság szorult tágas üregeibe. Hallgatagon, kifosztva ellenőrzik egymás félelmét a magányos fák, mint megrabolt szülők, kik nem mernek tudni, hallani elveszett gyermekük sorsáról. Gyászolnak és hiú reménykedéssel csalják magukat. Igen, a gyümölcsök eltűntek a nyárral, s ki tudja, mi lett a sorsuk? Talán zsúfolt városi piacok csarnokaiban szoronganak, mint a vágóhíd bárdja előtt összeverődő kis borjak? De erre jobb nem is gondolni. Ők a gyümölcstársadalom elesettjei, szegények rokonai, kik menedékházakba szorulva tengetik elárvult életüket. Ne beszéljünk róluk, aludjon csak a lelkiismeretünk!

Nem ilyen nemes, de egyszerűbb és meghatóbb a paprika, a szakállas kukorica, a repeső paradicsom sorsa. Parasztsors az övék, egyszerűbb az életük és alkonyuk is. Nem foglalkoznak annyit magukkal, nekünk sem olyan kedvesek, szűk helyen is megférnek egymással. Egyenesen föl kell fedeznünk szerény szépségüket, formátlan testük esendő kedvességét. Félszegek, de azért jól érzik magukat a védett pincében, mint a falusiak, ha vendégségben vannak. Ha az almák szelídek és kényesek a körték, a kukoricát és a paprikát az esetlen jóság, valami bujkáló, humoros mosoly jellemzi, s még halálukban, a kés alatt is engedelmesek. A gazda javát akarják.

Nem így a must és a virág. A virág éppúgy haldokol, igényes fejezetekben, mint az emberek. A szoba levegője pillanatra még szebb, még színesebb, mint a kertben volt, kibomlik, mint halála előtt a tüdőbeteg lány, de éjjel fázik, és kirázza a köhögés. Figyeli magát, néha túlzottan hiszékeny, máskor meg egy-egy pillanatra tökéletesen elereszti magát. Gőgös és segélyt kérő, megható és kiszámíthatatlan. Tanulhatna a paprikától.

A szőlő vagy a must meg egyenesen halhatatlan. Halála csak átváltozás, így adta vérét népéért a hajdani barbár törzsek fejedelme, hogy ereje alattvalóiban éljen tovább. A szőlőből must lesz, és a mustból bor. A szőlő ereje velünk marad, halálával kellett bevennie az időtlenséget. Ha körülnézel a pincében, vajon gondolsz arra, hogy isteneket őrzöl hordóidba zárva? Minden borospince a halhatatlanság szigete.

Gyümölcsök és virágok, boroshordók és józan vetemények: mintha emberi sorsokról lenne szó. Megadással élnek kedvünk és étvágyunk árnyékában, mint pogányok a párkák kezében. Hasonlatosak hozzánk. Különösen így ősszel, életük magaslatán és haláluk tövében. Megraboltuk velük a nyarat, de ők nem tiltakoztak a szöktetés ellen, valami titkos sorsközösség felénk húzza a szívüket. Bejöttek utánunk a házba, nincs bennük semmi ellenségeskedés, csöndesek és példaadóak.

Mi lesz velük, ha rájuk szabadít az éhség? Mi lesz a csendélettel? Az, ami tavaly és tavalyelőtt. Szép lassan, egyik napról a másikra fölesszük az ősz költészetét.



(Élet, 1943. október 31.)

SZERGEJ JESZENYIN

BOKRAINK KÖZT


Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

Arcod haván bogyók bíbor vére -
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.

Szemed magvai kihulltak régen,
neved, a törékeny, messze szállt.
Gyűrött sálam Őrzi már csak híven
fehér kezed hársméz-illatát.

Amikor a háztetőn a hajnal
macska módra, lustán lépeget,
emlegetnek tűnődő szavakkal
vízimanók, dúdóló szelek.

Kéklő esték azt suttogják rólad:
álom voltál, elhaló zene.
De tudom - aki formálta vállad,
fénylő titkoknak volt mestere.

Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.

(Fordította: Rab Zsuzsa)

*********

Reményik Sándor

A nagy piktor

Október, a piktorok Piktora
Már teljes lendülettel festeget.
Ecsetjét arany-tengerekbe mártva
Húzza hervadó világok felett.

Nézzétek, milyen biztos mozdulat!
Milyen könnyed és mily könyörtelen:
Szépséget s halált egyben osztogat.

A bágyadt lombra ahogy rálehel,
Irtóztató és hízelgő a hangja:
Meghalsz, - de utoljára szép leszel.

Originally posted by lili@Sep 30 2005, 02:04 PM
Rainer Maria Rilke
sírfelirata:...

Kattints a kibontásához...

Itt pedig az eredeti szöveg.

Rose, oh reiner Widerspruch.
Lust,
niemandes Schlaf zu sein
unter soviel
Lidern

Illyés Gyula

Csendesül már…

Csendesül már, mint kör a tó-szinen,
melyet a behullt kő vetett,
már lassan-lassan nyugtot lel szivem;
símul, mosollyá lesz a seb:
fénylek, könnyebbedek;
míg szép szemed, fejed
álomtól nehezen
alámerül valómban, én föllégezhetem.

Hajnal van. Mint ottkünn a hangtalan,
szárító szél a lomb között,
keresztül rajtam halk vigasz suhan,
hozza a tétova jövőt –
Megcsillan, hull a csöpp.
Volt mégis örömöd,
gondolom; – bár búsan,
bár sírva, gondold majd te is, hogy nem volt hasztalan

a kín, a gond, a könnyek zápora!
Ha kő, vas, átok megmarad,
a boldogságnak is marad nyoma.
Te őrzöd ifjúságomat.
Széttört? Száz fénydarab
idézi majd a vak
éj fölé, mint ama
nagy Fényt a holdnak sátora, a bolygók tábora!

Isten veled. Nem veszhet semmi el,
csak színt cserél; ő is, a bú.
A harapás helyén – emlékezel? –
másnapra csöppnyi koszorú
tünt föl szép zálogul.
Békülni így tanul,
akinek múlni kell –
így élek én is, gazdagon a fénylő semmivel.


********************************

Illyés Gyula

Ősz felé

Minden ősz felé úgy közelgek
reménykedve s gyermekül bízva,
mintha egy Édesanya várna
valahol engemet ott vissza.

Régi anyámnál is édesebb;
éri arcomat szemefénye,
békéltető, ki a férfit is
csecsemőként vonja keblére.

Kedvesemmel járom e rétet,
hol immár őszi szagok szállnak;
derengve emlékszem köténye
illatára e jó anyának.

Múlásnak, ősi nyugalomnak
terjeng e szagokban a titka;
tétován állok s futnék az ő
erős térdei közé vissza.

Tünődő mosolygás melegszik
a nap körül s kit soha sírni
nem láttatok: szivemet forró
panaszok sulya nehezíti.

Előbb még sirnék s már mosolygok,
úgy érzem az ő közelségét –
fényes felhők lebbennek, mintha
ő nyujtaná a zsebkendőjét.

Brühühü........

Jörg Zink: A teremtéstörténet visszája


Kezdetben teremtette Isten
az eget és a földet.

Sokmillió év múlva azonban
az ember végre elég okos lett.
Azt mondta:
Ugyan, ki beszél még itt az Istenről?
Én magam veszem kezembe a jövőmet!

Megtette,
és elkezdődött
a Föld utolsó hét napja.

Az e l s ő nap reggelén
elhatározta az ember,
hogy szabad lesz és jó,
szép és boldog.
Már nem Isten képmása,
hanem e m b e r

És mert valamiben hinnie kellett,
hitt
a szabadságban és a szerencsében,
a börzében és a haladásban,
a tervszerűségben és saját biztonságában.

Aztán
- biztonsága érdekében -
megtöltötte
lába alatt a Földet
rakétákkal és atombombákkal.

A végső idők m á s o d i k napján
elpusztultak
a halak
az ipari szennyvizektől,
és a madarak
a vegyipar mérgező porától,
amit a hernyóknak szántak.
A mezei nyulak is
az utakon hagyott ólomfelhőkben,
az ölebek
a kolbász szép piros színétől.
A heringek
a tenger színén úszó olajtól
és az óceánok mélyén lévő szemétrakásoktól,
mert a szemét rádióaktív volt.

A h a r m a d i k napon
kiszáradtak a füvek a mezőkön,
a lombok a fákon,
a mohák a sziklákon
és a virágok a kertekben.
Mert az ember
maga irányította az időjárást,
és pontos tervek szerint osztotta el az esőket.
Csupán egy kis hibát követett el az,
aki kiszámította az eső elosztását.
Amikor végre megtalálták a hibát,
már a szép Rajna
kiszáradt medrében feküdtek a hajók.

A n e g y e d i k napon
a négymilliárd emberből
hárommilliárd elpusztult.
Egyesek olyan betegségekben,
amelyeket az ember maga tenyésztett ki.
Mert nyitva felejtették a tartályokat,
amelyek a következő háborúra
készen állottak.
És az orvosságok sem segítettek.
Mert ezeket túl sokat használták már
az arckrémekben és a disznóvészekben.
Mások az éhségtől haltak meg,
mert a gabonaraktárak kulcsait
eldugták előlük.
És káromolták az Istent,
mert nem tette boldoggá őket.
Persze, minderről Isten tehet!

Az ö t ö d i k napon
az utolsó emberek
megnyomták a piros gombot,
mert támadástól tartottak.
Tűz borította el a Föld-golyót.
Égtek a hegyek,
elgőzölögtek a tengerek
és a városok betoncsontvázai
füstölögve, feketén meredtek az égre.
És az égből látták az angyalok,
hogyan válik a kék bolygó vörössé,
majd piszkosbarnává,
végül hamuszürkévé.
És énekük
elhallgatott tíz percre...

A h a t o d i k napon
kialudt a fény. Por és hamu borította
a Napot, a Holdat és a csillagokat.
És az utolsó svábbogár,
amely egy atombunkerben
mindezt túlélte,
elpusztult
a kibírhatatlan melegtől.

A h e t e d i k napon
nyugalom lett.
Végre!
A Föld puszta és üres volt,
és kiégett réseiből és hasadékaiból
sötétség áradt.
És az ember lelke
holt kísértetként kóborolt
a Káosz felett.

Mélyen lent
a kárhozatban
elmesélte az ember
az izgalmas történetet:
az emberről,
aki saját kezébe vette a sorsát. -
és a gúnykacaj felhatolt
egészen az angyalok karáig.

Hölgyeim és Uraim!
Mindezt nem azért mondtam el,
hogy az ember
ne aknázza ki lehetőségeit.
Csak azért,
mert hinnünk kell abban,
hogy ez a világ
és vele együtt az emberiség
sorsa és jövője
egy M á s v a l a k i kezében van!

SÁRKÖZI GYÖRGY: HAZATÉRÉS

Mint amikor szülőföldjére tér meg a régen elvetődött,
Hol minden talpalatnyi földnek szine-szaga beléevődött,
Melyet ismer a templomdombig a hídalatti görbe fűztől,
S melynek egy-egy sötét kéménye lelkébe most is visszafüstöl,

Ugy térek vissza végre hozzád, esők, havak, hévségek multán,
S boldog-ismerősen merengve szerelmünk ködfutotta multján
Fölfedezem minden vonásod, mely még a régi s mégis más már,
S ráismerek elmult magamra sok emlékgyujtó villanásnál,

Rámismerek, - rádismerek, - mosolyogva és meghatottan
Nézek körül a kedves tájon, melyben annyi emlék-halottam
Van eltemetve s félénk csókkal hajolok a gyengéd halomra,
Mely minden tévedt vándorutról visszahí csöndes nyugalomra.

Originally posted by lyvian@Oct 14 2005, 04:46 PM
SÁRKÖZI GYÖRGY: HAZATÉRÉS

Mint amikor szülőföldjére tér meg a régen elvetődött,
Hol minden talpalatnyi földnek szine-szaga beléevődött,
Melyet ismer a templomdombig a hídalatti görbe fűztől,
S melynek egy-egy sötét kéménye lelkébe most is visszafüstöl,

Ugy térek vissza végre hozzád, esők, havak, hévségek multán,
S boldog-ismerősen merengve szerelmünk ködfutotta multján
Fölfedezem minden vonásod, mely még a régi s mégis más már,
S ráismerek elmult magamra sok emlékgyujtó villanásnál,

Rámismerek, - rádismerek, - mosolyogva és meghatottan
Nézek körül a kedves tájon, melyben annyi emlék-halottam
Van eltemetve s félénk csókkal hajolok a gyengéd halomra,
Mely minden tévedt vándorutról visszahí csöndes nyugalomra.

[post=250344]Quoted post[/post]​

Kattints a kibontásához...

MIÓTA ELMENTÉL
Mióta elmentél, itt hűvösebb
a sajtár, a tej, a balta nyele,
puffanva hull a hasított fa le
s dermed fehéren, ahogy leesett.
A tompa földön öltözik a szél,
kapkod s kezei meg-megállanak,
leejti kebléről az ágakat,
dühödten hull a törékeny levél.

Ó, azt hittem már, lágy völgyben vagyok,
két melled óv meg észak s dél felől,
a hajnal nyílik hajam fürtjiből
s a talpamon az alkonyat ragyog!...

Soványan űlök, nézem, hogy virítsz,
világ, kóró virágja, messziség.
Kék szirmaidban elhamvad az ég.
A nagy szürkület lassan elborít.

József Attila

Originally posted by lyvian@Sep 24 2005, 06:37 PM
Gyóni Géza: Nem bánat az

Nem bánat az, bárhogy sajog a szíved,
Ha már Tiéd volt, s akkor elveszíted.
Nem bánat az, ha csókolt már az ajka,
S most más csüng édes szédülésben rajta.

Ha boldog órák, pásztorórák képe
Kísér a puszta, magányos sötétbe,
Mint téli kertbe a színes tavasz -
Nem bánat az!

De az a bánat, ha kezét se fogtad,
Álmodba jött csak csodának, titoknak.
Ha úgy szóltál csak hozzá imádságban,
Dalos fohászban, kérve, sírva, vágyva.

Tiéd se volt s már életedhez kötve,
És akkor, érzed, elveszett örökre,
És nem lesz fénye többet éjszakádnak:
Az a bánat!

[post=241409]Quoted post[/post]​

Kattints a kibontásához...

Ady Endre: A Nagy szerelemről

A nagy szerelemről
Nem maradt meg semmi.
A múltat olyan jól
El tudtam feledni:
Nem emlékszem másra:
Csak a búcsúzásra.

Megfogtam kis kezed,
Hűséget fogadva,
Kacagás volt nézni,
Hogy meg voltunk hatva,
S míg ott álltunk ketten,
Majdnem sírni kezdtem.

Engem a tömegbe
Vitt az élet árja,
Itt meg hamar elszáll
Az ifjúkor álma...
Vissza úgysem kapnám,
Minek is siratnám?...

...Megszeretik egymást
Ifjú és leányka.
Tündér-álmot szőnek,
Sírnak is utána,--
Megszeretik egymást
S elfeledik egymást!

Ne búsuljunk rajta,
Nem segítünk rajta.
Józannak kell lenni,
A világ ezt tartja.
Régi mese, régi...
Kár róla beszélni!

Tudom, hogy hű hozzám
Jó magad se lettél,
Álmodozó szívvel
minek is szeretnél?
Az álmoknak vége,
Nem adnak pénzt érte.

Kalmár szívvel járjuk
Tovább a világot,
Kacagjuk a múltat,
Kacagjuk az álmot
S hogyha találkoznánk,
De jót is mulatnánk!....

A nagy szerelemről
Nem maradt meg semmi,
Álmaim olyan jól
El tudtam temetni,
Nem emlékszem másra:
Csak a búcsúzásra...

Kód:

[QUOTE]

Originally posted by csocsike@Oct 11 2005, 01:15 PM
Brühühü........

Jörg Zink: A teremtéstörténet visszája


Kezdetben teremtette Isten
az eget és a földet.

Sokmillió év múlva azonban
az ember végre elég okos lett.
Azt mondta:
Ugyan, ki beszél még itt az Istenről?
Én magam veszem kezembe a jövőmet!

Megtette,
és elkezdődött
a Föld utolsó hét napja.

Az e l s ő nap reggelén
elhatározta az ember,
hogy szabad lesz és jó,
szép és boldog.
Már nem Isten képmása,
hanem e m b e r

És mert valamiben hinnie kellett,
hitt
a szabadságban és a szerencsében,
a börzében és a haladásban,
a tervszerűségben és saját biztonságában.

Aztán
- biztonsága érdekében -
megtöltötte
lába alatt a Földet
rakétákkal és atombombákkal.

A végső idők m á s o d i k napján
elpusztultak
a halak
az ipari szennyvizektől,
és a madarak
a vegyipar mérgező porától,
amit a hernyóknak szántak.
A mezei nyulak is
az utakon hagyott ólomfelhőkben,
az ölebek
a kolbász szép piros színétől.
A heringek
a tenger színén úszó olajtól
és az óceánok mélyén lévő szemétrakásoktól,
mert a szemét rádióaktív volt.

A h a r m a d i k napon
kiszáradtak a füvek a mezőkön,
a lombok a fákon,
a mohák a sziklákon
és a virágok a kertekben.
Mert az ember
maga irányította az időjárást,
és pontos tervek szerint osztotta el az esőket.
Csupán egy kis hibát követett el az,
aki kiszámította az eső elosztását.
Amikor végre megtalálták a hibát,
már a szép Rajna
kiszáradt medrében feküdtek a hajók.

A n e g y e d i k napon
a négymilliárd emberből
hárommilliárd elpusztult.
Egyesek olyan betegségekben,
amelyeket az ember maga tenyésztett ki.
Mert nyitva felejtették a tartályokat,
amelyek a következő háborúra
készen állottak.
És az orvosságok sem segítettek.
Mert ezeket túl sokat használták már
az arckrémekben és a disznóvészekben.
Mások az éhségtől haltak meg,
mert a gabonaraktárak kulcsait
eldugták előlük.
És káromolták az Istent,
mert nem tette boldoggá őket.
Persze, minderről Isten tehet!

Az ö t ö d i k napon
az utolsó emberek
megnyomták a piros gombot,
mert támadástól tartottak.
Tűz borította el a Föld-golyót.
Égtek a hegyek,
elgőzölögtek a tengerek
és a városok betoncsontvázai
füstölögve, feketén meredtek az égre.
És az égből látták az angyalok,
hogyan válik a kék bolygó vörössé,
majd piszkosbarnává,
végül hamuszürkévé.
És énekük
elhallgatott tíz percre...

A h a t o d i k napon
kialudt a fény. Por és hamu borította
a Napot, a Holdat és a csillagokat.
És az utolsó svábbogár,
amely egy atombunkerben
mindezt túlélte,
elpusztult
a kibírhatatlan melegtől.

A h e t e d i k napon
nyugalom lett.
Végre!
A Föld puszta és üres volt,
és kiégett réseiből és hasadékaiból
sötétség áradt.
És az ember lelke
holt kísértetként kóborolt
a Káosz felett.

Mélyen lent
a kárhozatban
elmesélte az ember
az izgalmas történetet:
az emberről,
aki saját kezébe vette a sorsát. -
és a gúnykacaj felhatolt
egészen az angyalok karáig.

Hölgyeim és Uraim!
Mindezt nem azért mondtam el,
hogy az ember
ne aknázza ki lehetőségeit.
Csak azért,
mert hinnünk kell abban,
hogy ez a világ
és vele együtt az emberiség
sorsa és jövője
egy M á s v a l a k i kezében van!

[post=249523]Quoted post[/post]​

Kattints a kibontásához...

A HALÁL

„Agyagból gyúrtál. Én tehetek róla?
Gyapotból fontál. Én tehetek róla?
Minden jót s rosszat, mely fakad
Belőlem,
Fejembe raktál. Én tehetek róla?

Ne hidd, hogy e világtól válni félek.
Mind nem riaszt, hisz elpusztulni:
Törvény.
Mert nem tudtam jó úton járni: félek.”
(Omar Kajjám „Négysorosai” – ból. )

Originally posted by lyvian@May 12 2004, 06:27 AM
"Az nem Szeretet, ami valamit elvár,
Nekem jó, ha repülsz a Végtelennel.
De ha netán valaha zuhannál,
Megtartanálak mind a két kezemmel!"

/Kassai Csilla/

[post=102270]Quoted post[/post]​

Kattints a kibontásához...

"Szeretni annyi mint felelőséget vállalni." / Déry Tibor/
"Az őszinteség a legnagyobb szeretet, a legnagyobb optimizmus" /Végh Antal/
" Az az erkölcs, amely a jutalom reményén alapszik és a büntetéstől való félelmen, méltatlan emberhez istenhez." /Averroos/

Originally posted by lyvian@Aug 25 2005, 07:03 PM
Bertók László
Nem férek el

A csalódásból jégdara esik, fekete lábú
madarak csipegetik a guruló
vizet. Nem férek el a papíron. Ha azt
mondanám, hogy tavasz van, nagyot
nevetnél. Pedig mindegy. Az érzelem
hatalmasabb az észnél, a leszakadt ég
mint a fölfordult teaszűrő, borul rá
a legszebb évszakra is.
Ki ivott és mit?, szaglásznak az
időjárás-jelentők. Hova lett a
tealevél?, ki eszi ollóval a salátát?,
kutakodnak a főszakácsok.
Olyan súlyos,
ami legalul összegyűlik, hogy csak az
élő szervezet bírja ki, a nehéz
elemek kettéhasadnak, a tollpihe
kiszáll a teaszűrő lyukain. A csillagászok
elszégyellik magukat, új
galaxist jelentettek, pedig csak
megállt a lélegzetem, ráz a hideg, elfogy
belőlem a magyarázat. Össze kellene
söpörnöm, amiből
mindig ott marad valami,
közölnöm kellene veled, hogy
jól vagyok.

[post=230476]Quoted post[/post]​

Kattints a kibontásához...

Thomas Hardy

„Közel a perc már, hogy az idő jelezzen,
E siralomvölgyben hogy életre keltsen.
Biztonságos csöndben,
Meleg anya-ölben
Szenderegsz még: de az élet száz bajával
Cipel majd Sors-Szellem árkon-bkron által.
Hallod, emberajkon vidám kacaj éled,
Majd elnémul, elhal…Csalóka remények
Halk hajnala lebben _
S alkonyul … Sors- Szellem
Kínok szakadéka felett messze szárnyal,
A szép ábrándokból megmaradt foszlánnyal.”

Tóth Árpád

A VÉN LIGETBEN

A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szivünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.

Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?

S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy... mennie kell... s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán... le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...

Ross H. Berg: Pechszéria


Zsebre dugott kézzel ballagtam, meglehetősen kedvetlenül hazafelé. Úgy fel voltam dobva, mint egy félkarú légtornász. Hogy a francba ne! Átkozottul rossz szériában voltam. Se pénz, se meló... a nőket ne is emlitsük... legalább egy kis pia lenne.
Felrémlett előttem egy néhány napja megkezdett pálinkásüveg képe..., igen, talán maradt benne néhány korty...
Előkotortam zsebemből egy agyonnyomorgatott cigarettás dobozt. Előtte megfogadtam, hogy ha ez is üres lesz, akkorát orditok, hogy az összes koszos kóbor macska lefordul a háztetőről. Mázlijuk volt - ugyan kissé megviselt állapotban, de sikerült valahogy előhalásznom az utolsó szál cigit. Gyufám nem volt. Valahogy nem tudtam sajnálni a dögöket... végülis mindig a talpukra esnek. Az az átkozott treff király..., na jó, előtte meg a pikk hetes... Amikor az utolsó száz fontom is elszállt, a szemét Lola arcpiritó pimaszsággal átült Jack ölébe. Ezt az arcpiritó marhaságot valami hülye képregényben olvastam. Aki kitalálta a Lolát fix, hogy nem ismerte...
Az utca olyan kihalt volt, mint egy széttaposott svábbogár. De hát ki a fene tekeregne ilyenkor itt, ebben a koszos, Temze-parti sikátorban.
Mit mondjak, rugós késem nélkül én se mászkálnék szivesen errefelé. A füsttel feltunningolt köd meglehetősen kisérteties hangulatot adott az éjszakának. Néha fenemód költői tudok lenni. "Te, haver, viszed még valamire" - mondta is Micky, a félszemű zongorista. Igaz, valószinű, hogy agytekervénye olyan barázdált lehet, mint egy billiárd golyó -, de azért jólesett.
Kinéztem egy formás követ, és bal belsővel megküldtem... A rohadt jó... a többit gondolhatják... mindig mondtam, hogy átkozottul diszkrét itt a világitás... valami hülye vasdarab volt, jó erősen a csatornafedélzethez hegesztve... A "doktor úr" szokott valami Murphyről, meg annak a törvényeiről magyarázni, néhány korsó sör mellett. Na, én most vastagon a törvény hatálya alatt állok. Persze, ez még mindig jobb, mint a törvény előtt állni..., igy elmélkedtem a világ dolgairól, mikor a sikátor végén levő térről sikoltozást hallottam.
Pechszéria ide - pechszéria oda, a cserkész ahol tud, ott segit. Persze azért kipattintottam a pengét, és a falak mellett a térhez osontam.
Két pofa, éppen egy lámpa alatt veszettül rúgdalt egy nőt. Nos, aki jól öltözött úriembernek nevezné őket - az megrögzött hazudozó. A nő viszont... az igen... szőke volt, és valószinű, hogy néhány perce még babaarcú. Úgy tűnt, hogy a két fickó rendesen megdolgozta... az arca vérben úszott, és fogadni mernék, hogy a fogorvosoknak is fog még egy kis fejtörést okozni... ráadásul a prima szerelését is cafatokra tépték..., a félredobott nercbunda alapján nem valószinű, hogy bármikor is összefuthatnék vele a "Sánta Veréb"-ben. Fogadni mernék, hogy a vastag karkötő sem sárgarézből készült. Csak tudnám, hogy került ide?
Szóval, a két fickónak volt izlése. A nő jajgatott, már amennyire az ember meg tud szólalni, ha teli van vérrel a szája.
Az alacsonyabbik abbahagyta a rúgdosást, de nem lábcserét akart csinálni. Övéből egy helyes kis revolvert húzott elő, és kéjes örömmel kibiztositotta...
A pengét ujjaim közé csúsztattam. A sötét kapualjból engem nem láthattak... azt hiszem Murphy vagy ki, elmehet a fenébe a törvényeivel. Még egy pillantást vetettem a nő rémült szemébe... megsaccoltam, hogy itt bizony tuti, hogy leesik néhány lepedő jutalom, ...és elengedtem a pengét. Az utolsó pillanatban, mert a pasi már emelte a fegyverét...

* * *

Átkozottul meglepődtem, mikor fénybe borult a tér, és egy mogorva basszus orditott az éjszakába:
- Hogy az a jó... kamera állj... mi a fenét csinálsz, Max? Kezdhetjük elölről!
Honnan a csudából tudta volna, hogy én ilyen távolságból - soha nem tévedek.

Flora Fletcher: Intelligenciahányadosa: 184

<blockquote>Az olyan gyerekek, akiknek intelligenciahányadosa jóval a normális felett áll, gyakran felnőtt jellemvonásokat mutatnak, ami éretlen testükkel igencsak ellentétben, ragyogó eszükkel azonban összhangban van. Némelyek szörnyszülötteknek tartják őket.

Rena Holly a nappali szobában tartózkodott a rendőrrel, amikor Charles Holly lement a lépcsőn, hogy csatlakozzék hozzájuk. Rena egy magas támlájú, sötétvörös bársonnyal kárpitozott, politúrozott diófa széken ült. Nyugodtan, nagyon mereven ült, térde összeszorítva., talpa a padlón, két keze az ölében. Arca sápadt volt, és nyugodt, tökéletesen ura önmagának, és még most is, most, hogy a rendőrségi procedúra megzavarta gyászában, olyan hihetetlenül kedves volt, hogy Charles megint azt a jól ismert édes fájdalmat érezte a szívében, amit a nő lénye rendesen kiváltott belőle. Renának csak a szeme rebbent meg egy kicsit Charles felé, amikor az belépett.

- Charles - mondta az asszony -, ez az úr itt Casey hadnagy a rendőrségtől. Richard halála ügyében nyomoz.

Casey hadnagy felállt a székből, ahol eddig Renával szemben ült. Zömök, széles vállú, beesett mellű férfi volt, vékony szálú szürke haját az egyik oldal aljáról gondosan átfésülte koponyáján. Arca mélyen árkolt volt, és cserzett, mint az olyan emberé, aki sok időt töltött a szélben és a napon, és amikor kezet nyújtott Charlesnak, az bőrkeményedéseket érzett az ujjakon és a tenyéren, noha a kézfogás meglepően finom volt. Szemlátomást kényelmetlenül érezte magát szürke öltönyében, amely egyébként jó szabású és minőségű volt, és minden mozdulata sajnálkozást, csaknem bocsánatkérést fejezett ki, amiért hivatalánál fogva betolakodásra kényszerül.

- Jó napot, hadnagy úr - mondta Charlie. - Már vártuk magát.

- Elnézést kérek - mentegetőzött Casey. - Ez természetesen rutinvizsgálat. Sajnálom, hogy kénytelen vagyok most zavarni önöket.

- Egy csöppet sem zavar. El kell mondanunk önnek mindent, ami szükséges. - Charles leült, és kezét várakozóan a térdére tette, miközben Casey ismét elfoglalta helyét a székben, amelyből felállt. - Kérem, kérdezzen, amit csak akar.

- Azt hiszem, Casey hadnagy azt szeretné, ha pontosan elmondanád neki, hogyan halt meg Richard - fordult hozzá Rena.

Lágyan beszélt, egy apró kis hibával a hanghordozásában. Charles tudatában volt a nő rettenetes, csaknem ijesztő önuralmának, és azon töprengett, vajon Casey is tudatában van-e. Kételkedett benne. Rémülete és szomorúsága nem látszott, bár az utóbbit feltételezni lehetett, és Casey nem ismerte úgy, mint Charles, a nő csodálatosan bonyolult jellemét.

- Hálás lennék, ha megtenné - mondta Casey. - Pontosan úgy, ahogyan történt, a kezdetétől, ha lehetséges.

- Jól van - Charles szünetet tartott, mint aki a gondolatait szedi össze, valójában azonban jól tudta, mit fog mondani; és agya most is, mint mindig, hajszálpontosan és világosan működött. - Richard itt volt nálunk a hét végén vendégségben. Ezt Rena talán már elmondta magának. Tény az, hogy ma reggel megkért, menjek vele sétálni. Nem volt kedvem sétálni vele, és ezt meg is mondtam neki, de úgy kérte, mint valami különös szívességet. Igazából nem éreztem úgy, hogy bármiféle - különös vagy egyéb - szívességgel tartoznék neki, de annyira erősködött, hogy beleegyeztem.

- Mi volt az oka, hogy annyira erősködött?

- Az erre a kérdésre adandó válasz Renát is érinti. Jobb szeretném, ha ő felelne rá, amennyiben egyáltalán felelni akar erre a kérdésre.

- Ó! - Casey arcán tétova meglepettség és valamelyes lehangoltság tükröződött, amiért saját kérdése hírtelen olyan bizalmas szférába terelte a dolgot, amit szeretett volna elkerülni. - Mrs. Holly?

- Hogyne, hadnagy úr. Ahogyan Charles mondta, mindent el kell mondanunk önnek, ami szükséges. Rena két keze megmozdult, lesimítgatta a szoknyát a térdén, majd újra összefogódzott az ölében. - Richard szeretett engem. És én is őt. Nem olyan érzelmi kapcsolat volt, amit bármelyikünk is különösebben akart volna az elején, de megtörtént, és már nem tehettünk ellene semmit. Össze akartunk házasodni. Beszéltem a dologról Charles-szal, és azt hiszem, minden, amit mondtam, ártatlan és ésszerű volt. De attól tartok, hogy ez szerencsétlen lépés volt részemről. Charles nagyon feldühödött. Még beszélni sem volt hajlandó többet a dologról. Akkor azután persze Richard próbálta megközelíteni. Én eléggé vonakodva egyeztem bele, és éppen ez volt az oka, hogy meghívtam ide Richardot a hét végére. És ezért erősködött Richard, hogy Charles menjen vele sétálni.

Az asszony hirtelen hagyta abba, s újra felöltötte azt a tökéletes önuralomról tanúskodó testtartást és arckifejezést, amit a beszéd épp csak egy hajszálnyira zavart meg, Casey pedig néhány másodperc várakozás után, amikor megbizonyosodott arról, hogy a nő befejezte, ismét Charleshoz fordult.

- Ez igaz - mondta Charles. - Azt hiszem, úgy érezte, hogy egy jóízű séta a friss levegőn kedvez majd a céljának. Ahogyan egy férfi elképzeli. Két úriember barátilag megtárgyal egymás közt egy meglehetősen kényes ügyet. Richard feltűnően naiv volt. - Charles hangját halvány irónia színezte, mintha így visszamenőleg kissé mulatságosnak találná azt, ami a maga idején bosszantó volt. Mindamellett be kell vallanom, hogy egy csöppet sem hatott rám. Richard abbeli igyekezete, hogy meggyőzzön; semmivel sem volt sikeresebb, mit Renáé, noha udvariasan hallgattam végig, és minden esélyt megadtam neki. Egész idő alatt, mialatt beszélt, a fák között sétáltunk a folyó felé, és egy magas szirten kötöttünk ki a folyó kanyarulatában. Van ott a szirten egy fapad, mivel igen szép a kilátás, és ezen a padon ültünk, míg egészen a végére nem ért a mondandójának. Akkor közöltem vele, hogy az én érzéseim változatlanok, és hogy soha nem fogok beleegyezni semmiféle intim kapcsolatba közte és Rena között. Már a puszta gondolatától is rosszul leszek.

Ismét szünetet tartott, precízen és akkurátusan rendezgette agyában a részleteket, Casey pedig csöndben várta, hogy folytassa. Rena mintha egyáltalán nem is hallotta volna őt, s mintha pillanatnyilag még annak sem lett volna tudatában, hogy ő vagy Casey a szobában van. Hosszasan bámulta összefont kezét, most azonban egyszer csak fölemelte tekintetét, s merően nézett egy pontra, valahová a falak mögé, vagy talán az idő mögé. Ha bármit hallgatott is, vagy bármire várt is most, az csak valami belső hang és várakozás lehetett.

Most, gondolta Charles, most veszélyes terepre értem. Mostanáig szigorúan tapadtam az igazsághoz, mert az igazság jól jött, most azonban eljött az, ideje a lényegi eltérésnek, a szükséges hazugságnak.

- Kérem, folytassa - sürgette Casey.

- Richard nagyon dühös volt rám - mondta Charles. - Én a magam részéről csak arra vágytam, hogy otthagyhassam, hogy amilyen gyorsan csak lehet, véget vessek ennek a kellemetlen epizódnak, így hát felálltam, és elsétáltam a szirt pereméig. Richard utánam jött, még mindig nagyon dühösen, és rángatni kezdte a karomat. Én nem szeretem, ha hozzám érnek, még akkor sem, ha erőszak nélkül teszik, megpróbáltam hát elrántani a karomat, de ő erősen szorította. Erőlködtem, és végül kiszabadítottam magam, minek következtében ő elvesztette az egyensúlyát. Közvetlenül a szirt peremén álltunk, annyira, hogy azt - azt hiszem - akkori érzelmi állapotunkban egyikünk sem fogta fel, és - hogy egyszerű és rövid legyek -, lezuhant a sziklaperemről. A szirt, amint tudja, magas, és csaknem függőleges azon a helyen. A lábánál a folyópart ott a kanyarulatban széles, és teli van nagy kövekkel. Richard a kövek közé zuhant, oda, ahol önök megtalálták, és azt hiszem, azonnal meghalt. Kétségkívül halott volt már, amikor leértem hozzá, miután valamivel távolabb találtam a szirten egy lefelé vezető utat. Amikor láttam, hogy zuhanni kezd, megpróbáltam visszatartani, de túlságosan gyorsan zuhant le.

Megtettem hát, és jól tettem meg - gondolta. A lényegi eltérés. A szükséges hazugság. Olyan csekély eltérés, és olyan apró hazugság. A különbség a visszatartás és a lökés között. Az élet és a halál között. Az ártatlanság és a bűn között. Casey nyilván hisz nekem, Rena azonban nem. Rena, a drága Rena csak ül, nem szól egy szót sem, és mindent tud. Tudja, hogyan halt meg Richard, és azt is, hogy miért, de ez nem fontos. A fontos az, hogy hajlandó alávetni magát egy sokkalta mélyebb elkötelezettségnek, mint amit valaha is érezhetett Richard iránt, vagy mint amit most az igazság iránt éret. Rena az enyém most már, amíg csak él. Soha nem lesz senki másé.

- Értem. - Casey hirtelen mindkét kezével a térdére csapott, ami meglepően zajosan hatott a csöndes szobában. Láthatóan még magát Caseyt is meglepte, aki okozta, mert ökölbe szorította a kezét, és megrovóan pillantott nagy ujjízületeire a magfeszülő, kifehéredett bőr alatt. - Okosan tette, hogy ott hagyta a holttestet, ahová zuhant, amíg mi meg nem néztük. Mindent egybevéve meg kell mondanom, nagyon segítőkész volt. Nagyon köszönöm.

- Az ember igazán olyan keveset tehet. - Charles felállt. - Most, ha megengedi, szeretnék visszamenni a szobámba.

- Természetesen. Tudom, hogy megviselték a történtek. Nagyra becsülöm, hogy ilyen nehéz körülmények között is hajlandó volt az együttműködésre.

Miután Casey felmentette a továbbiak alól, Charles Rena felé fordult. A nő, aki még mindig gondolataiba merült, mintha észre sem vette volna, néhány másodperc múlva azonban Charles felé fordult, és rábámult nagy, kifejező szemével, amely most oly gondosan nélkülözött mindenfajta kifejezést. Némán bólintott, csupán egy apró fejmozdulattal, Charles pedig kiment a szobából az előszobába. Ott megállt, azon a ponton, ahonnan látni már nem, de hallani még lehetett, fejét félig elfordította és megbillentette; állt és hallgatózott.

- Okos kis fickó - mondta Casey a háta mögött a szobában.

- Igen - felelte Rena.

- Mindamellett meg kell mondanom, hogy egy idő múlva kissé zavaróan hatott rám. Kisebbrendűségi érzést okozott. Azonkívül be kell vallanom, hogy egy kissé mindig riasztónak találom, amikor egy gyerek az anyját a keresztnevén szólítja. Azt hiszem, reménytelenül régimódi vagyok.

- Charles valójában nem gyerek, hadnagy úr, jóllehet csak tizenkét éves. Ő kivételes egyéniség. Az intelligenciahányadosa, mint mondták nekem, száznyolcvannégy.

Természetes lett volna, hogyha hangjába egy árnyalatnyi büszkeség vegyül, de nem. Továbbra is megvolt az a különös kis hanghordozásbeli fogyatékossága. Charles, aki most lassan kifelé indult, úgy érezte, ennek a hangnak nincs más választása a hangszínek skáláján, csak az apatikus monotonság vagy a sikoly.

</blockquote>

Ha túl nagy szerepet tulajdonítunk a fájdalomnak, eluralja az életünket. Nincs erre szükség. A gyógyulás már akkor elkezdődik, amikor hajlandók leszünk önmagunkba tekinteni, és szembenézni mindazzal, amit ott találunk.



Ha hajlandók vagyunk végre befelé nézni, a helyes választ kizárólag egyetlen módon kaphatjuk meg, ha megfelelő kérdést teszünk fel, hiszen minden kérdés magában rejti a választ.



Aki nem kérdez, az választ sem kap. Akik szorongásukban és ijedelmükben ügyefogyott kérdésekkel bombázzák az értelmüket, hiába várnak használható válaszra.



Ha félünk szembenézni a fájdalommal, újra meg újra az eszünk fogalmazza meg a kérdéseket. Ha meg szeretnénk szabadulni a szenvedéstől, elég erősnek kell lennünk ahhoz, hogy szembenézzünk azzal, ami elől eddig menekültünk.



Az intuíció nem kevesek kiváltsága, hanem mindenkiben megvan. Aki különleges erőként gondol rá, annak nehéz felelnie magában. Vegyük végre észre, hogy valahányszor felteszünk egy kérdést, a válasz mindig a semmiből bukkan elő.



Legyünk olyanok, mint az ártatlan gyermekek, előítéletek és elvárások nélkül. Engedjük, hogy feltett kérdésünkre a válasz a maga tempójában és a maga sajátos módján merüljön fel a tudatunkban.



Ha be akarjuk tölteni hivatásunkat, nem szabad elfeledkeznünk arról,, hogy bármilyen nyelven beszéljünk is, azért vagyunk itt, a Földön, hogy elismerjük a létezést, a tudatot és az energiát, amelyek a szellem aspektusai.



A semmibevevés legborzasztóbb módja az, amikor mi magunk feledkezünk meg arról, hogy valójában hatalmas, szerető és halhatatlan szellemek vagyunk.



A mindenségben semmi sem változatlan, a Dolgok vagy kiteljesednek, vagy romlásnak indulnak. Az Élet már csak ilyen.



Az elismerés elindít a tanulás és a gyógyulás útján, enélkül spirituális fejlődésünk sem lehetséges, a célunkat sem tölthetjük be.



Amikor mélypontra kerülünk, erőtlennek és elhagyatottnak érezzük magunkat, és elszakadunk az Igazság, a Szeretet, az Erő és a Cél forrásától.



Amikor spirituális énünk kiszabadul az ego jármából, megkezdi útját a tagadástól az elfogadásig. Nagyjából ugyanaz a folyamat ez, mint a haldoklás, mivel mindkettő az ábrándok felszámolásáról szól.



Ha nem tanuljuk meg, hogy feladjuk a változással szembeni ellenállásunkat, ha nem fejlesztjük ki a magunkban hajlandóságot a tanulásra és a növekedésre, nem teljesíthetjük be Sorsunkat, a Szabadságot.



Tudatosságunk inga, amely ide – oda leng a külső és a belső világ között. Figyelmünk, pedig igyekszik ezt olyan pontra irányítani, ahonnan beláthatjuk az Életet. Az ébredés folyamata egyet jelent azzal, hogy egyre többször helyezkedünk a Szellem nézőpontjára, valódi természetünkre támaszkodunk, miközben kivonjuk tudatunkat és energiánkat az ego rövidlátó uralkodása alól.



Az emberi boldogtalanság oka a legtöbb esetben nem a butaság, hanem a tudatlanság, különösképp önmagunk kilétével kapcsolatos tudatlanságunk.



Mi magunk vagyunk a Válasz arra a kérdésre, hogy mi az Élet célja.

<div align="center">Amikor a szeretet int felétek, kövessétek őt,
Jóllehet minden útja nehéz és meredek.
És mikor szárnyai átölelnek, engedjétek át néki magatokat,
Jóllehet a belsejében rejlő kardok sebet ejthetnek rajtatok.
És amikor szól hozzátok, higgyetek szavának,
Jóllehet hangja összetörheti álmaitokat, miként az északi szél pusztává sepri a kertet. </div>
<div align="center">Mert amiként a szeretet koronával ékesít, azonképpen fog keresztre feszíteni is. Amiként növekedésteket segíti elő, azonképpen nyeseget is.
Amiként felszárnyal magasságotokba, és megsimogatja leggyengébb ágaitokat,
Azonképpen száll le gyökereitekhez is, és megrendíti őket a földhöz való kapaszkodásban.
Mint a gabona kalászait, úgy gyűjt be benneteket magának.
Kicsépel benneteket, hogy mezítelenné váljatok.
Megrostál benneteket, hogy megszabadítson a pelyvától.
Fehérre őröl benneteket.
Megkeleszt benneteket, míg képlékennyé nem lesztek;
És azután szent tüzére vet benneteket, hogy szent kenyérré legyetek Isten szent lakomáján.
Ezt teszi véletek a szeretet, hogy megismerjétek szívetek titkait, s e tudás által az Élet szívének egy darabjává váljatok. </div>
<div align="center">Hanem ha félelmetekben a szeretetben csak a békét és az örömöt keresitek,
Akkor jobb, ha elföditek mezítelenségteket, és elmentek a szeretet szérüjéről
Az évszakok nélküli világba, ahol nevethettek, de nem teljes szívből, és sírhattok is, de minden könnyet nem sírhattok el. </div>
<div align="center">A szeretet nem ad egyebet, mint önmagát, és nem vesz el semmit, csupán önmagából.
A szeretet nem birtokol, és nem birtokolható.
Mert a szeretetnek elég a szeretet. </div>
<div align="center">Amikor szerettek, ne mondjátok: "Isten a szívemben lakik"; mondjátok azt: "Isten szívében
lakom".
És ne gondoljátok, hogy irányíthatjátok a szeretet útját, mert a szeretet, ha méltónak talál
rá, maga irányítja majd a ti útjaitokat. </div>
<div align="center">A szeretet nem vágyik egyébre, mint beteljesíteni önmagát.
De ha szerettek, és a szeretet vágyakat ébreszt, legyenek ezek a ti vágyaitok:
Hogy összeolvadjatok, s legyetek olyanná, mint a sebes patak, mely az éjszakában zengi
dalát.
Hogy megismerjétek a túlságos gyengédség kínját.
Hogy a szeretet megértése ejtsen sebet rajtatok;
És hogy véreteket akarva, derűsen hullassátok.
Hogy hajnalban szárnyra kelt szívvel ébredjetek, és hálát adjatok az új napért, mely
szeretetre virrad;
Hogy délben megpihenve a szeretet mámoráról elmélkedjetek;
Hogy az est leszálltakor hálával menjetek haza;
S ha nyugovóra tértek, ajkatok azért mondjon imát, akit szerettek; dalotok őt dicsérje. </div>
<div align="center">Szeressétek egymást, de a szeretetből ne legyen kötelék:
Legyen az inkább hullámzó tenger lelketek partjai között.
Töltsétek meg egymás serlegét, de ne igyatok egyazon serlegből.
Kínáljátok egymást kenyeretekből, de ne ugyanazt a cipót egyétek.
Daloljatok, táncoljatok együtt, és vigadjatok, de engedjetek egymásnak egyedüllétet.
Miként a lant húrjai egyedül vannak, habár ugyanarra a dallamra rezdülnek. </div>
<div align="center">Adjátok át szíveteket, de ne őrizzétek egymás szívét.
Mert szíveteket csak az Élet keze fogadhatja be.
És álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel:
Mert a templom oszlopai távol állanak egymástól,
És a tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik. </div><div align="center">
<span style="color:#000000">(Kahlil Gibran)</span><span style="color:#000000"> </span></div>
<div align="left">Valaki nagyon belopta magát a szívembe, és ilyen érzelgős, szeretős hangulatba hozott. Köszönet érte </div>

• <span style="font-familyalatino Linotype"><span style="font-size:14pt;line-height:100%">Egy szú végrendelete</span></span>

<span style="font-familyalatino Linotype"><span style="font-size:14pt;line-height:100%">Egy szú beszorult a hokedli lapjába,ráült a szakácsnő százszor is napjába.És jött a baj csőstül. Még a tetejébeAz asztalos szöget ütött a fejébe.Néha percekig már percegni sem tudottVégül hát megírta e testamentumot: - A nagy hármasszekrényt, mely koromszín, ében, özvegyemre hagyom, járjon feketében. Ha a gyászhét letelt, s férjhez megy ismét, ne maradjon jussa tőlem, csak a kisszék. Fiam, ki kalandos, regényes, mint atyja, a nagy mahagóni könyvszekrényt bújhatja. Kerülje a drámát, bölcseleti művet, mert a nehéz könyvek szétnyűvik a nyüvet. Lányom, ki szégyent szégyennel tetézett, s lezabipetézett, kint éljen eztán, a szemétládában, kegyelemdeszkán. Végül az anyósom. - Megérdemli nagyon: rá a vadonatúj, szép csőbútort hagyom.</span></span>

• <H2 align=left><span style="font-size:14pt;line-height:100%">Marhalevél</span></H2>

<div align="left"><span style="font-family:Arial size4"><span style="font-size:14pt;line-height:100%">Egy tehén szerelmes lett a szép bikába,minden vad bikának legvadabbikába.Vonzalmát megírta egy marhalevélbennagyjából ekképpen:</span></span><span style="font-family:Arial size4"><span style="font-size:14pt;line-height:100%">[/size]</span></div><div align="left"><span style="font-size:14pt;line-height:100%"></span> </div><div align="left"><span style="font-family:Arial size4"><span style="font-size:14pt;line-height:100%"> Hatalmas Barom! </span></span></div><div align="left"><span style="font-family:Arial size4"><span style="font-size:14pt;line-height:100%">Bocsássa meg, hogy pár sorommal zavarom. Tudom, mily elfoglalt, milyen megbecsült Ön, mégis tollat ragadott csülköm, hogy amit a marhanyelv elbőgni restell, így adjam tudtára, Mester! </span></span></div><div align="left"><span style="font-family:Arial size4"><span style="font-size:14pt;line-height:100%">Ön, ismervén jól a tehénszív rejtelmét, tudja, hogy nem minden a napi tejtermék. </span></span></div><div align="left"><span style="font-family:Arial size4"><span style="font-size:14pt;line-height:100%">Amíg szorgalmasan duzzasztom tőgyemet, gondolatom egyre Ön körül őgyeleg. </span></span></div><div align="left"><span style="font-family:Arial size4"><span style="font-size:14pt;line-height:100%">Muú! Minden bikák közt legelőkelőbb! Midőn megláttam a legelő előtt, elpirultam, elsápadtam, vágy reszketett felsálamban, s úgy éreztem, kéj oson keresztül a rostélyoson. </span></span></div><div align="left"><span style="font-family:Arial size4"><span style="font-size:14pt;line-height:100%">Muú, hogy forrt a vér szívembe, hogy tódult a bélszínembe! Az a perc, mit Ön velem tölthet maholnap, megrázza majd egész pörköltnekvalómat. Ám míg Önről ábrándozom kérődzve, vad féltés öl a szívemig férkőzve, és átjárja ó mind a kín velőscsontom, mócsingjaim. Már bánom e merész vágyat, hisz Ön büszke tenyészállat, csupa gőg, mely után az egész tehéncsorda bőg. De ne féljen Bikaságod! Ha nem szeret, félreállok. Nem fog látni levert búsnak, mert beállok leveshúsnak. Ám, ha mégis kegyes szívvel veszi e levelet és megszánja az Önért égő tehenet, Válaszoljon hamar rája, Üdvözli Önt a marhája.Ím a levél. Ráírva a kelte.Az úton a posta előtt le is pecsételte.De a postáskisasszony nem vette fel...</span></span></div><div align="left"><span style="font-size:14pt;line-height:100%"></span> </div><div align="left">Romhányi</span></div>