Versek, idézetek...

Rajki Miklós: Bíztató

Bíztatlak: Örülj!
Örülj a világnak,
Örülj a kinyíló virágnak,
Örülj a rikkantó madárnak!
A zöldlombos erdőnek, a viruló mezőnek.
Örülj a hasadó hajnalnak,
Éjben az égen ragyogó csillagnak!
A szép napra ébredő reggelnek,
A neked köszönő embernek,
S minden ártatlan gyermeknek.
Örülj a feléd küldött mosolynak,
A hozzád szóló szavaknak!
Örülj, ha egy ajtót neked kitárnak,
Ha valahol éppen tereád várnak!
Örülj, ha megfogják a kezedet,
Tanítsd meg örülni gyermeked!
Örülj és te is tárd ki szívedet!
Az öröm széppé teszi lelkedet és vidámmá kedvedet.
Örülj az ősznek, a tavasznak,
A fakadó rügyeknek, a lehulló lomboknak!
Nyáron a rekkenő melegnek,
Télen a hóval borított hegyeknek.
Örülj, ha jön egy zivatar,
Ha örülsz, akkor nem zavar.
Örülj a megkonduló harangnak,
A felröppenő sok-sok galambnak!
A felhangzó zenének!
Örülj minden csendes estének!
Örülj a farkát csóváló kutyának,
Örülj az egész világnak!
Hiszen annyi jó és szép van, aminek örülhetsz,
Örülj, ha valakivel törődhetsz!
Lásd meg mások örömét, örülj, ha bárkit öröm ér!
Örömöt adj minden kicsi örömért!
Az öröm az egy jó dolog, akik örülni tudnak, azok boldogok.
Te is az lehetsz, ha akarod!

Az öröm ott kezdődik, amikor abbahagyod saját boldogságod keresését azért,
hogy megkísérelj másokat boldoggá tenni.
(Michael Quist)

A szeretet mindenki számára a legszükségesebb táplálék.
(Edith Piaf)

Orbán Balázs:
A csend harcosa

Engem csöndre nevelt az élet,
Én mindig csendes voltam
És ha mással harcolnom kellett,
Önmagammal harcoltam.
Én nem néztem a jót, a rosszat -
Sokszor elbántak velem.
S tudtam, hogy ocsmány a bűn, de
Ocsmányabb az, ki bűntelen.
Én kárhozott vagyok, ki bűnét
Szenvedi és ismeri,
Súlyos vétkekkel terhes, hogy majd
Megbocsássanak neki.
Én nem hiszek a tisztaságban,
Mert nincsen tiszta ember,
De tisztelem azt, kit az élet
Felitat küzdelemmel.
Szeretem, ki megtörtségétől
Rogyva fekszik és hallgat
S az utolsó szó jogán magához
Ragadja majd a hatalmat.
Mert szemében örök szikra ég,
Szeme tükrözi az eget,
Benne szikrázik a messzeség,
Mely kibontja a fényeket.
Mert kit csöndre nevelt az élet,
Annak hosszú s könnyes az út.
S ha minden csatát el is veszít,
Ő nyeri meg a háborút!

Dr.Dobos Ferenc
Fenyő a Hargitán...

Földrengés, vagy villámcsapás alatt
A Hargitán egy szikla meghasadt.
Tenyérnyi rés volt. Az esők, szelek
Mind vittek abba néhány porszemet.
És évek mulva oda hullatott
Madár, vagy szél egy kis fenyőmagot.
Az a mag megszerette ott a földet,
S más tavasszal már mint kis fenyő zöldelt.
Gyökereit sziklába kellett vájja,
- S mégis egyre szebb lett a koronája.
Száz szél, vihar támadta, hogy kidöntse,
- De csak annál erősebb lett a törzse.
Őseink az ily fenyőktől tanulták meg talán,
Hogyan lehet megélni a Hargita oldalán.
És mi, mai székelyek is ha élni akarunk,
A kőből is kenyeret kell kiszorítson karunk.

M. Feesche: SZERETET

Láttam a szeretetet. Láttam
rózsák között járni a nyárban.
Aranygyűrűjére nap nevetett,
s olyan szép volt a szeretet!
Aztán találkoztam a szeretettel
út közben. Súlyos terhet vett fel:
mások terhét. Játszó kisgyermekhez
hajolt le... S meglepett, hogy egyre szebb lesz.
Ott is találkoztam vele,
ahol hullt a fák sárga levele:
betegségben, ínségben, szenvedésben.
Mindenütt boldog szolgálatra készen.
S láttam fekete, fényevesztett
napon. Hordozta a keresztet.
Mert testvére veszélybe tévedt,
utánament, nem latolt, kérdett,
és nem maradt ideje semmi
szennytől, mélytől visszarettenni.
Ment, amerre tövisek téptek.
Soha nem láttam olyan szépnek!

(fordította: Túrmezei Erzsébet)

Pákolicz István:
<B><BIG>Naponként</BIG>

aranysujtásos őszi esték
tücsökmuzsikás szép öregség
irgalmába ajánllak áldva
- nem tudom mennyi van még hátra

naponként mondjam el még jókor
ami benned a legfőbb jó volt,
hogy minden-minden úgy ahogy volt
mégis-mégis csak érdems volt.

hogy árnyék volt, ha volt hatalmam
amit akartál, azt akartam
s úgy akartad amit akartál,
ha kértél, akkor is csak adtál

ki mindig tudta mi a dolga
ha a mennybe, ha a pokolba,
önmaga áldozata foglya
- az Istennek is sok lett volna.

ki mindig tudta, hogy mit vállal
ispilángot járt a halállal
s mert naponként volt bekerítve,
jól tudta mi az: kiterítve.

naponta mondjam el még jókor,
ami benned a legfőbb jó volt,
hogy magadat is elfeledve
lettél méltó a szeretetre.

ki hitegető csalás nélkül
a ráncokba is belebékült,
és naponként megbúvott ebben
az irgalmatlan szeretetben

ne a sírnál nőjön a mérték,
hogy ki voltál és mennyit értél,
mikor mindennek szöge-éle
legömbölyödik holt kímélve

s a göröngy - súlyos meakulpa -
dübörög koporsóba hullva
élőnek olcsó nyugtatásra
drága sírkő fitogtatásra.

naponként mondjam el még jókor
ami tiszta emberi jó volt,
s visszfénye hull szívemre áldva
- ha mégis én maradnék árva.

</B>

Mit ér a szó

Mit ér a szó,
ha látom, hogy nem vagy ott?
Mit ér a szó,
ha az érzelem már halott?

Mit ér a szó,
ha csalódott moslyod?
Mit ér a szó,
ha feledtem indokot?

Mit ér a szó,
ha elvetél nyelvemen?
Mit ér a szó,
ha nem számít intelem?

Mit ér a szó,
ha nincsen mi lázba hoz?
Mit ér a szó,
ha tudom, kárt okoz?

Mit ér a szó,
ha lefogja kezemet?
Mit ér a szó,
ha válaszod eltemet?

Mit ér a szó,
ha nem csökken távolság?
Mit ér a szó,
ha oka a bosszúság?

Mit ér a szó,
ha elhangzik minden nap?
Mit ér a szó,
ha visszhangja arcul csap?

Mit ér a szó,
ha bánatos, szomorú?
Mit ér a szó,
ha a válasz, háború?

Mit kér a szó?
Téged, gondold újra át.
Mit fél a szó?
Füled nem hallja szívem jajszavát.

/*Adonnen*/

Száll a szirom


Rózsa nevelte,
bimbó takarta,
az életet a vörös szirom
nem akarta.

Kipattant a virág,
megmutatta a napnak,
hogy a csodák
itt a földön vannak.

Pompázott a száron,
mosolygott büszkén,
s tudta, a veszély
fennakad a tüskén.

Méhek lába csiklandozta,
s vágyta újra meg újra,
hogy a szorgos méh
a virágját bújja.

De eljött az õsz,
lazult a kötelék,
s tûrte, hogy az idõ fogai
dolgukat tegyék.

Leszakadt a virágról,
játékos szél tépte,
s õ akkor csak
az életét félte.

Szellõ hátán lovagolt,
s feledte mi jöhet,
oly szépen szállt,
mi repeszthet szívet.

Földet ért,
tudta, vége életének,
a kicsi szirmok
csak a virágon élnek.

De nem bánta,
hisz' része volt csoda,
életének oka
az emberek mosolya.

A kicsi szirom tudja,
hamar jõ a vég,
hát pompával ünnepli
rövid életét.

/*Adonnen*/<!-- / message --><!-- sig -->

"Ne kergesd el a szomorúságot.
Oktalanul jön, talán öregszel ilyen pillanatokban, talán megértettél valamit, elbúcsúzol a szomorúság negyedórájában valamitől.
S mégis: a szomorúság megszépíti az életet...

Először is: az örömök, melyek eltűnnek, talán nem is voltak igazi örömök.
Emlékezz csak...
Aztán: a szomorúság egy váratlan pillanatban leborítja csodálatos, ezüstszürke ködével szemed előtt a világot, s minden nemesebb lesz, a tárgyak is, emlékeid is.
A szomorúság nagy erő.
Messzebbről látsz mindent, mintha vándorlás közben csúcsra értél volna.
A dolgok sejtelmesebbek, egyszerűbbek és igazabbak lesznek ebben a nemes ködben és gyöngyszín derengésben.

Egyszerre emberebbnek érzed magad.
Mintha zenét hallanál dallam nélkül.
A világ szomorú is.
S milyen aljas, milyen triviális, milyen büfögő és kibírhatatlan lenne egy teljesen elégedett világ, milyen szomorú lenne a világ szomorúság nélkül!"

/Márai Sándor: A szomorúságról/

Váci Mihály:

Szelíden, mint a szél


Szőkén, szelíden, mint a szél,
feltámadtam a világ ellen,
dúdolva szálltam, ténferegtem,
nem álltam meg - nem is siettem,
port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
minden levéllel paroláztam;
utamba álltak annyi százan
fák, erdők, velük nem vitáztam:
- fölényesen, legyintve szálltam
ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
nem erőszak s akarat által,
ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
áradtam a világon által,
ahogy a sas körözve szárnyal:
fény, magasság sodort magával,
szinte elébem jött a cél.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
a dolgok nyáját terelgettem,
erdőt, mezőt is siettettem,
s a tüzet - égjen hevesebben,
ostort ráztam a vetésekben:
- így fordult minden vélem szemben,
a fű, levél, kalász is engem
tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.

Szőkén, szelíden, mint a szél;
nem lehetett sebezni engem:
ki bántott - azt vállon öleltem,
értve-szánva úgy megszerettem,
hogy állt ott megszégyenítetten
és szálltam én sebezhetetlen:
- fényt tükrözök csak, sár nem ér.

Szőkén, szelíden, mint a szél,
jöttömben csendes diadal van,
sebet hűsít fényes nyugalmam,
- golyó, szurony, kín sűrű rajban
süvített át, s nem fogott rajtam,
s mibe naponkint belehaltam,
attól leszek pusztíthatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.

Mosolyogni tessék!

Persze, nem szüntelenül, nem reggeltől estig, de bujkáljon bennünk a mosoly - minden eshetőségre készen -, hogy bármikor felragyoghasson.
Mert a mosoly, meggyőződésem szerint, mindig egy kis fényt hoz az életünkbe, meg a máséba is.
Kicsike fényt, de sok kicsi, mint tudjuk, sokra megy.

Amennyire igaz az a mondás, hogy derűre ború, legalább annyira igaz, hogy borúra meg derű.

Csak arra kell vigyáznunk, hogy a végére is maradjon egy kis derű.

/Janikovszky Éva/

“A felnőtt ember arca sohasem lehet olyan őszinte, mint a kisgyermeké, éppen azért, mert a világ tükörrendszerében kialakult az egója, s innen kezdve - anélkül, hogy ezt észrevenné - tudathasadásos állapotban él; nem akkor mosolyog, amikor kívül, nem akkor ásít, sír, unatkozik, gyűlöl, tombol, szeret, követel, vagy közönyös kívül, mint belül.
És ez nem csupán akkor van, ha mások is ott vannak, akkor is, ha nincs ott senki.
A kifelé nézés és a kifelé élés az ego legerősebb pillantása: ő maga is tükrökből állt össze, s örökké e tükröknek akar megfelelni.
Igazi arcát csak akkor mutatja az ember, ha önfeledtté válik.
Ha dühében kiborul, ha végső kétségbeesésében felzokog, ha fájdalmában felüvölt, vagy valami ellenálhatatlan kényszernek engedelmeskedve, hangosan röhögni kezd. Mindig akkor, ha túlcsordul a pohár - ha az ego hatalma megtörik.”

(Müller Péter: Boldogság)